Magyar Nemzet, 1903. december (22. évfolyam, 286-311. szám)
1903-12-01 / 286. szám
Budapest, 1903, XXII. évfolyam, 286. szám. Kedd, deczember 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VII. Kerepesi ut 54. Athenaeum-épület, Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők, ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Fordulat: Budapest, november 30. A technikai obstrukczió viharzásának közepette hirtelen, váratlanul tisztulni kezd a borús szemhatáron egy kicsinyke folt. E pillanatban, mikor e sorokat írjuk, nem ♦üdjuk, kiterjed-e mihamar e tisztulás és rést enged-e a béke szende napsugarának, avagy amily hirtelen keletkezett, a háttérben torlódó felhők épp oly hirtelen ismét eltakarják. Bárhogy legyen is, az a tény, hogy a parlamenti küzdelemnek klimaxán, az egymásra törő erők végzetszerű összecsapását megelőzőleg felbukkanhatott a kibontakozás sugara, reményt és bizodalmat kelt az iránt, hogy nemcsak elzárva nincs meg a béke minden kilátása, hanem hogy maga az ellenzék is visszariad a harcz végső konzekvencziáitól s a béke elejtett fonalait maga segiti megkeresni. A fordulatról, mely a parlament mai ülésében keletkezett, tudósításunk részletesen ad számot. Arról van szó, hogy Kossuth Ferencz, a legszámottevőbb ellenzéki párt vezére újból visszatért a már egy izben r megkisérlett kibontakozás útjára s bizonyos pontokat jelölt meg, mint föltételeit az abnormis küzdelem abbahagyásának. A választói jog kiterjesztése, a magyar nyelv nyomatékos és általános érvényesülése a közoktatásban, a szegény néposztály adóterhének könnyítése, ezek a leglényegesebbek, tehát olyan kívánságok, amelyek a kibontakozásra vezethető tárgyalásokból és megállapodásokból kikapcsolják a pillanatnyi harcz anyagát s szocziálpolitikai és kulturális téren akarnak a nemzet számára előnyöket biztosítani. A kormány e fordulattal szemben természetesen azonnal az előzékenység terére lépett. Amit Tisza István gróf a Kossuth Ferencz ajánlatára válaszolt, nyilvános tanujele annak, hogy a kormány előtt az erőkifejtés, melyre a végletekig menő ellenzékkel szemben vállalkozott, nem önczél s hogy abban a pillanatban, a mikor, ha csak távoli perspektívája is nyílik a kibontakozásnak, teljes odaadással és őszinteséggel kész az egy czélra törekvők felé békejobbját nyújtani. Úgy látszik azonban, ezt a békére való közös hajlandóságot az ellenzék egy kisebb, a renitencziában a végletekig menő csoportja meg akarja akadályozni. Láttuk őket ma felvonulni s a tisztulás meginduló folyamata ellen a további zavar anyagát ismét felkavarni. Minden attól függ, lesz-e erejük a békét most már komolyan akaró tényezőknek ezt az elemet annyira paralizálni, hogy akciójuk és szenvedélyük ne akadályozhassa meg a kibontakozás processzusát ? Ha az ellenzék komoly elemei, azok, akiknek lelkéből beszélt ma Kossuth Ferencz, el nem téríttetik magukat attól a hazafias megfontolástól, mely őket a mai megnyilatkozásra ösztönözte, akkor a túlzók kisded csoportja elszigetelődik a parlamentben s elszigetelődik a közvéleménytől is, így magára hagyatva sem erkölcsi, sem fizikai ereje nem lehet, hogy hosszú ideig megakaszsza a békére vezető akciót. Ha sikerül az, hogy a holnapi napot, melyet a képviselőház a maga munkaidejéből feláldoz, treuga Dei-nek tekinti többség és kisebbség egyaránt s ha a lelkeket megszállja e jelentőségteljes pillanatnak igazi áhítata, mely a nemzet súlyos megpróbáltatását latra veti s a koczkára jutott alkotmányos javak megmentését mindenek fölé helyezi, akkor a parlamentnek nem volt eredménydusabb, szentebb munkájú napja, mint az, amelyet ennek a treuga Dei-nek áldozott. Kétség s reménység közt hányódik a hazafias lélek, a mai fordulat esélyeit mérlegelvén. Emitt a rettentő erőfeszítés és tülekedés egy meddő, nemzetsorvasztó állapotban, amott a béke reménysége, a nyomában fakadó áldásos munkával. Lelkünk mélyéből óhajtjuk, hogy a magyar lelkeknek e vergődésben ne kelljen soká . j. i.j. ■. i iiü.ji—» A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — November 30. — Örök hírek. Egynéhány nap előtt egy érdekes plakát jelent meg a főváros hirdetőoszlopain, Herkulesi atléta életre halálra való birkózását ábrázolja egy óriás kígyóval. A művészi szimbólumnak polgári értelme az az elkeseredett harcz, melyet mind mai napiglan hiába folytatunk az emberiség legnagyobb ellensége, a tüdővész ellen. Alkalmisága abban áll, hogy a régi országház helyiségében pár nap múlva megnyílik az a néprajzi és háziipari kiállítás, melyet a gyulai tüdőbeteg-szanatórium javára rendeznek. A szóban forgó plakát jónevű művésze, Pap Henrik szerencsés intuícióval fogta meg a jelképezés fonalát. A modern, keresztyén polgárisodás legfőbb jellemvonása az emberszeretet. A mi Herkuleseink nem hydrák, csodaszörnyek ellen indulnak hősi mérkőzésre, hanem azokat a rettentő betegségeket igyekeznek lebírni, melyek évente hasonlíthatatlanul több emberéletet zsákmányolnak fel, mint akár a népvándorlás, vagy keresztes háborúk legféktelenebb vérfürdői. Jenner, Semmelweiss, Pasteur, Koch, Roux- Behring, Röntgen-Lénárt s az ő követőik, tanítványaik több, igazabb jogon követelhetnek helyet a művelt emberiség pantheonában, mint Julius Caesar, vagy Napoleon. Vissza kell csak emlékezni a 10—12 év előtt kitört Kocs-lázra. A komoly, szigeu német professzor személyesen nem volt oka, hogy korszakosnak remélt találmánya még kísérleti alakjában vált közismeretűvé. Egyfelől a szuverén teuton-gőg, mely a császártól kezdve az utolsó hamburgi dokkmunkásig minden germán szivét dagasztó, hogy mi az emberiség új megváltója, a tüdővész legyőzője: német; másfelől a határtalan, szenvedélyes vágy a megváltavásra a tüdővész áldozatainak megszámlálhatatlan milliói részéről; Íme ez a két emberi, természetes lélektani mozzanat tette csaknem szédelgővé azt a nagy, derék, egyszerű német professzort. Találmánya még ma is kísérlet, a minthogy kísérleti állapotban van minden azóta keletkezett uj, meg uj gyógyítási mód és szer. Ám a kísérletek fáradhatatlanul folynak tovább s az egyes csalódások csak buzgóbbá fokozzák a hitet, reményt, hogy végre is sikerülni fog valamely szerencsés búvárnak megtalálni az igazi »halál ellen való orvosságot«. Mert kell ilyennek lennie. No persze nem a természetes elmúlás ellen. Az emberi szervezet, bármily egészséges, erős, természet szerint alá van vetve a múlandóság törvényének. Kimerül, erőforrásai felmondják a megifjító szolgálatot, olaja fogytán végtére kialszik a mécs. Ám hiszen nem is ez ellen küzd az emberi ész, hanem azokat a külső beavatkozásokat törekszik kizárni, hatásukat ellensúlyozni, melyek erőszakos úton-módon siettetik, előidézik az idő előtt való megsemmisülést. Az orvosi tudomány mai állása mellett jóforróán lábra kapott az a közvélekedés, hogy a tüdővész voltaképpen pénzkérdés. Aki teheti, hogy a nyarat a fenyves hegyek közt, a telet Egyiptomban töltse el, az tetszés szerint meghosszabbíthatja azt a siralomházi időzést, amit a tüdővész enged a maga halálra ítéltjeinek. Hát ez nem egészen így van, noha számtalan tartós tengődés, vagy éppen teljes gyógyulás esete bizonyítja, hogy maga a különben egészséges szervezet is képes tartós, sikeres ellentállásra, ha hogy rendelkezésre állanak az ezen nagy, csudamunkát elősegítő, támogató szerencsés külső körülmények. Ám ez semmi. Irigylésre méltó kiváltsága a gazdagoknak, melynek tapasztalata csak annál kétségbeejtőbbé teszi a tömeg tehetetlen nyomorát. Ez okán a humanitás igazi útja az, melyet a germán filantrópia csak pár év előtt jelölt ki s mutatott meg ragyogó és megható példákkal. Valameddig a tüdővész megelőző terápiája nem helyezkedik olyan kétségtelenül pozitív alapra, mint teszem a himlőoltás, társadalmi kötelesség, több, állami feladat a népszanatóriumok szervezése. Meg kell adni a módot, lehetőséget a legszegényebb néprétegek részére is, hogy a belsejében pusztító, halálos kórság ellen enyhületet, ha lehet gyógyulást keressen és találjon oly életviszonyok jótékony élvezete folytán, melyekhez maga erejéből semmiképp sem juthat hozzá. Kívánatos volna, hogy a magyar társadalom közjótékonysága minden más célt, feladatot megelőző buzgósággal forduljon nagylelkű hevületével ezen, nálunk még újdonság-, ritkaságszámba menő életmentő intézmény felé. Egyébiránt itt is érvényesülni fog a fejlődés természetes rendje. Valamint az elhagyott gyermekek védelme ma már elismerten állami feladat, azonképpen nemsokára túl fog hágni a társadalmi jótevés szűkös korlátain a tüdővész ellen kötelezett viaskodás is. Elsőrangú szocziális probléma, mert a nemzeti létet érinti. Érthetetlen abszurdum, a czivilizált ember még mindig azon mesterkedik, hogy egymást megölje, holott a természet, a józan ész, az evangyélium, a szeretet törvénye kényszerítően parancsolja ennek az ellenkezőjét. A mindenki életéért való küzdelem, a tüdővészszel birkózó atléta a kor vétója az emberi fenevad ellen. LIPCSEY ÁDÁM: Lapunk mai esáma 24 oldal.