Magyar Nemzet, 1941. augusztus (4. évfolyam, 174-198. szám)
1941-08-24 / 192. szám
VASÁRNAP, 1941 AUGUSZTUS 24. . Magyar semzet Gogolák Lajos: Magyar színjátszás 1941-ben Országos érdeklődés követte a Színművészeti Kamara határozatát, melyivel a budapesti színigazgatói engedélyek sorsáról intézkedett. A sok vitára okot adó testület intézkedéseivel nincs mit foglalkoznunk. Az egész kérdéskomplexus hivatalos ügy, egy közjogi fokra emelt fórum hivatalos ügye, melybe alig lehet beleszólása a kívül álló személynek, még kevésbé az írónak, lévén a Kamara ügymenete és gesztiója nem irodalom. A fennforgó kérdések nagy része különben is politikum s így velük sem foglalkozunk; átengedjük az itteni szűkebb politikai kérdéseket annak a sorsnak, melyben ugyanis osztoznak, mint az országos, vagy világpolitika részletei. A színházi kérdés gazdasági és személyi vonatkozásaihoz sincsen semmi közünk s éppen az irodalomra hivatkozón elhárítjuk magunktól a Kamara magas ügyeibe való beleszólást. Nyájas olvasó, ezzel a teljes elfogulatlansággal szólunk most Hozzád, mert érezzük, hogy akármilyen rossz és veszedelmes is legyen a világ közöstőlül, a színjátszás mégis érdekel. Igaz, hogy ez az érdeklődés most már aáig szól a nemzeti nyelv ügyének. Vagy a drámai művészetnek és a költészetnek. De ezen mit sem csodálkozunk. A nyájas olvasók és nézők tömegét több ezredére inkább érdeklik iz művésznők bájai, vagy e bájos művésznők magánélete. Bár ez utóbbi tekintetben minden lehetőt elkövetnek a színházak és a színházi lapok környékén a nagyérdemű közönség szabatos kiszolgálására, mégis e műfaj kissé elszürkült, nem lévén különleges művészi egyéniségeink, nagy temperamentumainak a színésznők, színészek között, akik polgári életük heroizmusával, rendkívüliségével, szenvedélyeik szépségével magukra vonhatnák a figyelmet. Szürke világban élünk s e félhomályt nem világítják át nagy egyéniségek villanásai. Ahogy a szerzők sem adnak éppenséggel módot arra, hogy a színészek közt valami nagy egyéniségek teremjenek... A direktorok még attól is óvakodnak, hogy régi klasszikus szerzőket adjanak, mert hiszen e nehéz próbában valami kisülne; okvetlenül valami baj keverednék akár a rendezés, akár meg a színészi emberanyag körül; igazgatók és színészek egyformán félnek, e magas és nehéz emberi és művészi próbatételektől. Holott a közönség talán éppen ezekre vágynék... Úgy hisszük, szívesen venné, ha klasszikus irodalmi nevelését újrakezdenék. Pár évvel ezelőtt ez még nem volt így. Akkor éppen elég aktuális szerző zsongott, zajlott a színházak körül. Ma azonban nincsenek szerzők és nincsenek témák. Akkor az aktuális szerzők mulatságos mivolta feledtető a múlt nagy remekeit. A nagy remekek tiszta levegőjébe vágynék a közönség... De erre a nemes vezetésre még az ország első színháza sem vállalkozik. Az ország első színháza inkább vállalja a kísérleti színház ■szerepét s ha klasszikus műveket ad, vagy rossz színészekkel, rossz rendezésben adja elő azokat, vagy méghozzá teljesen elpogványosítja szellemüket különféle torz ötletekkel. De hagyjuk e panaszokat, kerekedjünk magunk is tisztább régiók felé. rében látjuk. Utáltuk a budapesti „körúti“ szellemet és színjátszást. S bár most azt ünnepelhetnénk, hogy helyére az idők fordultával annak a nemzeti klasszicizmusnak szelleme emelkedik diadalmasan, melyet a budapesti nagyvárosiasság visszavonulásra kényszerített. Ezzel szemben mit látunk? A magyar nyelv kérdése, mondottuk előbb, változatlanul rosszul áll. S nem áll semmiképpen sem jobban a szerzők, a színdarabok dolga. A körúti színjátszás eltűnt De szelleme változatlanul itt él, örülünk, hogy számos mai szerző szóhoz juthat, de nem látunk köztük és a formult budapesti színjátszás szerzői között nagy különbséget, sem modorban, sem nyelvben, sem témákban. A folytonosságról derekasan gondoskodnak több-kevesebb tehetséggel, ötlettel Bókay, Innocent stb., stb. urak. Szeretnék megkérdezni valamilyen tudós és pártatlan ítélőszéket, vájjon az ő széleskörű tevékenységük milyen mértékben illeszkedik bele irodalmunk egészébe és milyen mértékben szolgálja a nemzeti szellemet, netalántán a keresztény erkölcsöt... Nem szállunk vitába afelől, vájjon az ilyen szerzők sikere mennyiben jogosult és mennyiben mértékadó; a közönségnek van számos rétege, mely nagyon vágynék a magasabb* szellemi termékek után s csak kénytelenül törődik bele a most divatos silányságokba, limonádékba, szentimentális, vágy etnográfiai keltezésekbe; az úgynevezett „nagyobb rész" ízlése úgy sem volt soha döntő, hiszen nemrégiben éppen a nemzeti szellem védelmezői szóltak megvetéssel a budapesti közönség ízléséről és magatartásáról. Inkább Schiller Frigyest, az elvégre illetékes nagy német költőt és tragédiaírót idézzük, aki a vagy százötven éve megjelent Rheinische Thalia című folyóiratában úgy vélekedett, hogy a közdicséretre vágyó író a közönség szellemi gyengeségére építi a maga sikerét... Nemzeti színjátszás! Magasztos, messzi eszmény! Bár ne divatos frázisok, de a komoly teljesítmény döntenének sorsodról. S miközben annyit beszélnek nemzeti szellemről, nemzeti színjátszásról, tulajdonképpen senki sem kérdi meg, mi a nemzet, miben él a nemzeti géniusz? A nemzet dolgozó, nagy tömegei mélyen hallgatnak. A színházi világ tényezőinek nyilván nem is lehet közvetlen kapcsolatuk e messzi, tompa tömegekkel, az igazi nemzettel. Ma inkább arról van szó, hogy e réteg a nemzeti szellem letéteményesének érzi magát. S ez helyesen is volna így. A nemzeti műveltség mindig kevesek és választottak dolga volt. Csakhogy ma azt látjuk, hogy ez a nemzeti műveltség alig él az emberekben s a színházak tájékáról meg éppenséggel kihalt. A Kamara a maga hatáskörében nyilván igyekszik megtenni a magáét, ahogy már teheti. S a tehetés mértéke itt nem a közjogi hatály és az anyagi erő. De a szellemi folytonosság . . . Úgy érzi a Kamara, hogy rendelkezik a klasszikus magyar műveltséghez vezető folytonossággal? Ha igen, úgy jó. De ... A Kamara szóhoz juttatja a vidék erőit is. Helyes. Budapestnek valóban össze kellene forrnia ezzel az országgal. Az igazi, az örök Magyarországgal. A Kamara mindent megtesz, íme, hogy a vidék érvényesüljön. Az első magyar színigazgatók is a vidékről jöttek fel vagy száz-százötven éve a fővárosba. A színigazgatók, színészek tették magyarrá és emberivé, sőt európaivá ezt a nagyvárost. Milyen nagy árnyakat idézett fel a Kamara! S azt is tudjuk, hogy a régi magyar színészek fogadókban, pajtákban, kocsmák udvarán játszottak. Örömmel olvassuk hát, hogy egy nagy fővárosi színház bérlete egy vidéki vendéglősnek jutott osztályrészül. Nem nagyszerű példaadás, nem útmutatás ez, nem szimbóluma a jövőnek? Változatlanul a ne kem bírunk szabadulni attól a gondolattól, hogy a magyar színjátszás ügyének ma is változatlanul „nemzeti színjátszásnak“ kell lennie. Nincs szüksége ma is a régi magyar színészek, írók heroizmusára és felsőbbséges szellemére szerzőnek, művésznek egyaránt? Sőt éppen a kor szükségletei követelnék ezt a fölényes és előkelő emberséget, melynek ma színházi világunkban annyira híjával vagyunk. Avagy talán nem szorulna ma is védelmeztetésre a magyar nyelv a színjátszás tekintetében, mint száz évvel ezelőtt? Igen, sokan joggal okolják nyelvünk megrontásáért a közelmúlt budapesti, polgári színjátszását. De ez a kor már régen messzi tűnt. S mégis mit látunk? Új szerzők, új színészek, új egyéniségek jelentek meg s a magunk részéről csak helyeselhetjük a méltányos váltógazdaságot, ha az a tehetség és a művészet erőivel hivalkodhatik. De színházainkban azért változatlanul rosszul beszélnek magyarul. Színészeinknek nincsen tiszta ejtésük , vagy hadarnak, vagy selypítenek, vagy affektálnak és torzul deklamálnak. Az ország első színpada itt is előljár; a Nemzeti Színház klasszikus beszédkultúráját teljesen lerontotta a mostani szellem, mely a szavalás és a beszéd tisztasága helyett annál több súlyt helyez mindenféle kulisszákra, fényhatásokra, sőt az igen idejét múlt avantgárdista színjátszásból tanult vetítésekre, valósággal nem egyszer körüli filmszínházat csinálván az ország méltóságteljes első teátrumából. A Nemzeti Színház beszédkultúrájának hanyatlása párhu zeti színjátszásért zamosan haladt a klasszikus és irodalmi szerzők kiszorításával. Holott mégis csak a nemzeti irodalom és a világirodalom nagy értékeinek szolgálata lenne e színház feladata. Az ország első színpada méltón osztozik közművességünk mai sorsában; a nemzeti klasszicizmus értékeit elhanyagoljuk, sőt megvetjük, idejük múlt dolgoknak tartjuk a magyar szellem s a világirodalom nagy termékeit; az egyéniség helyett itt van a világítási effektus és a már a maga korában is kínos meiningeni módszer összekeverve egy hebehurgya avantgardizmussal; a tehetség és a szellem, a magyar és az európai múlt folytonossága egyre jobban háttérbe szorul. Nem a haladás és fejlődés ellen beszélünk. Sőt éppen a haladás érdekében! A haladás és a tiszta hagyományok szintéziséért emelünk szót. S még valamiért: a nemzeti színjátszásért ... A nemzeti színjátszás ügye pedig szerintünk a tiszta klasszicitást és a nagy magyar és emberi értékek szolgálatát jelentené. Nem lehet tisztán magyar és „nemzeti“, ami értéktelen, zavaros és ízléstelen. Nem lehet „nemzeti“, ami középszerű. A magyar történelemből tudjuk, e nemzet sorsa folytonos erőfeszítés a szellem magassága és az értelem világossága felé. A színház is egyik szárnya volt egykoron e szabflútor lendületnek. A tiszta és hagyományos nemzeti szellemet azonban sehol sem találjuk a magyar színjátszás környékén. Persze, mi nemzeti szellemen még Gyulai Pál vagy Péterfy Jenő, Ambrus Zoltán szellemét értjük. Az igazi szellemi folytonosság !bocsássanak meg nekünk, ha ezzel a magas kritikai mértékkel okvetetlenkedünk. A Színművészeti Kamara is a nemzeti szellemet akarja szolgálni. De nem hisszük, hogy a Kamara minden gesztiéja azonosítható volna művészi tekintetben a nemzettel. A Kamara elrendezte a mostani szempontok szerint a színházak ügyét. De ezzel rendben van-e a nemzeti irodalom és a nemzeti szellem dolga? Bennünket elsősorban ez érdekel. A nemzeti szellem mértéke a színház tekintetében a klasszikus nemzeti műveltség jelenléte. Nem hisszük, hogy a Kamara választmányában résztvevő táncos komikus, vidéki igazgató stb. urak, valamint az elnök úr olyan feltétlen letéteményesei lennnének Gyulai Pál, Bajza József, Vörösmarty szellemének. Abban sem vagyunk egyébként biztosak, hogy olyan biztos hitvallói-e a mai európai műveltségnek. Mi ugyanis nem tartozunk azok közé, akik a változás és változtatás lényegét egyedül a személyese AHó! fél, hogy nem fér el ilyen kis helyen? Hallgasson ránk, adjon túl megint, régi bútorán — csak rossz, régi emlékeit veszti el velük —, válasszon ki készletünkből egy modern kombinált összeállítást. Szinte megnő a lakása, mert minden szoba kettős szerepet kap. Modern bútoraink dekoratív egyszerűségükkel, praktikus beosztásukkal többet nyújtanak, mint amennyit vár tőlük. — Ezért mondja minden vevőnk, hogy MDCS eS / ei/9Af e*T vn. itÁKÓ ezt -úr 7c - 7+ Egy osztály védelmébe is Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Nagyon hosszú ideje van már annak, hogy igénytelen soraimmal nem zavartam a magyar jövendőt mentő Magyar Nemzet szerkesztőségét. Ha most mégis és újból írásra kényszerülök, akkor a megbántott igazságérzet adta hozzá az impulzust. Az igazságérzetnek minden korban, de főleg történelmi válságok korában sok oka van arra, hogy megbántódjék és ha az a kategorikus imperativus, amely úgy benne kell hogy legyen mindnyájunk szívében, mint ahogy fejünk fölött boltozódik a csillagos ég, minden alkalommal megszólalásra kényszerítene mindenkit, az emberi történelem még inkább az volna, ami valójában: hangzavarok, sóhajtások és kiáltások végtelen sora. önző módon tehát nem a minden korban megbántott humánum mai bántottsága miatt emelek szót. Kis élet-lámpánk pislogása nem elég nagy fény ahhoz, hogy messze világítson. Én tehát csak a magam osztályának, a magyar köztisztviselőosztálynak hamis értékelése ellen emelek szót. A mi osztályunkat (ez az „osztály“ szó talán marxistáink számára a jelen esetben nem eléggé pontos kategória). Szerkesztő uram, egyre több támadás éri. Innen is, onnan is. Támadják a szélsőjobb, a zöld ingek oldaláról. Támadják azért, mert őriz még magában régi hagyományokat, támadják önmagában és támadják összehasonlítva. Összehasonlítják azzal a néhány szerepvívő tagjával, aki e korszellemre pontosan és kínos érzékenységgel reagált, a neofiták buzgalmával túllicitálta önmagát, nemcsak nem csinált titkot érzelmeiből, de rossznéven veszi, egyenesen sérti, ha nem akarják tudomásul venni róla, hogy minden vágya az, hogy másnak, újnak és engedelmesnek lássák, engedelmesnek bizonyos irányítások és indulatok felé, kérlelhetetlennek, aki minden egyes ügyben külön megméri, hogy mit kívánnak tőle ezek az ösztönök és indulatok és kiszámított pontossággal, fél lépéssel mindig előbbre megy, ötleteket termel és azokat kikiáltja a maga jogszabályának, rendszerré emeli a rögtönzést. ... dehát nem az a célom, Szerkesztő uram, hogy erről a néhány tucatról portrét rajzoljak. A támadások másik oldala éppen azok részéről ér bennünket, akik azt hiszik magukról, hogy a humánum kelyhének egyedüli hordozói. Amikor az új — és hibáitól megtisztult — Magyarország építő szándékú intellektusai valahol is megszólalnak, mindig azt latolgatják, hogy megvan-e és mennyiben van meg a munkásság és parasztság öszszefogásának lehetősége, hol végződik a munkás és hol a paraszt, hallunk egészen idegen ideológia szerint felvetett kutak-kérdésről, hallunk a népi és az indusztriális erők szintéziséről, de soha, sajnos soha, egyetlenegyszer sem hallottunk arról, hogy az országépítésben milyen szerepe van és lehet-e szerepe a hivatalnoki osztálynak, amelyet nem a foglalkozás, hanem a megcsúfolás nevében neveznek bürokráciának. A zöldek támadása a legjobb erkölcsi bizonyítvány. Bizony, Szerkesztő uram, minden pozitív hitem ellenére is kétségbeesnék most, a tényleges szolgálatból való kiválásom előtti utolsó esztendőkben, ha úgy látnám, hogy a néma Pártvezető Testvér beszédes satellesei bizalommal vannak irántam. Megrendülne életem munkájába vetett minden megelégedésem, ha az Andrássyúton jó osztályzatot kapnék és kapnánk számosan. Másként van a másik oldal bizalmatlan hallgatásával, vagy pozitív vádjával. Szerkesztő uram, én nem voltam az őszirózsa ünneplői között. Márciusban piros Új modellek Nyári árak Alakítások Szent István-krt 23.