Magyar Nemzet, 1942. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1942-01-23 / 18. szám

6 _______________________________________Magyar Nemzet pinrac. flWJWWiiA Mégegyszer az utcanevek Amióta a hosszadalmas utcane­­­­vekről szóló panaszos írásom meg­jelent a Magyar Nemzet­ben (októ­ber 24.), többször fel-felbukkant az abban vitatott kérdés. Olva­sóink is hozzászóltak. Legutóbb a december 24-i számban. A cikk­­írója, „Quidam", helyesli, hogy ne adjunk „idétlen tengeri kígyó"­­szerű neveket utcáinknak. A címe­ket ő is elítéli, de­­a keresztneve­ket pártul fogja. Szerinte „a ma­gyarban a család- és keresztnév összefüggése sokkal szorosabb, mint akármelyik más nyelven ... A népdal is azt mondja, hogy Kos­suth Lajos azt szente ...“ A „szorosabb összefüggés“ a magyar család- és keresztnév kö­zött ismeretes. De gyakorlatban ez ma már csak az apró emberkékre vonatkozhatik: a Nagy Istvánokra és Kerekes Péterekre. Az ő szemé­lyüket (u. n. „személyazonosságu­kat“) a keresztnév sem határozza meg, mert sok van belőlük, néha ugyanabban a faluban is. Ezért kapnak római számozást a Kovács XVI. Jánosok a rendőrök névjegy­zékében. A Kossuth-nóta Lajosa nem so­kat nyom a latban. Nem is igazi népdal ez, hanem toborzó dal; a már kész dallamhoz igazodott a szöveg. Többet mond ennél az, hogy magát a nótát Kossuth-nóta­­ként emlegetjük, Lajos nélkül, mint ahogy Kossuth apánkat sem mondja magyar népünk Lajos apánk­nak. (Krüger Stephanus Johannes Paulus is csak röviden: Krüger apó.) Az igazán nagy neveknek nincs szükségük keresztnevükre; kereszt­­nevestől sem súlyosabbak, mint nélküle. Sőt ellenkezőleg. Irodal­munk, történelmünk nagyjainak nevét már az iskola így rögzíti meg emlékezetünkben: Petőfi, Arany, Vörösmarty, Tompa, Ber­zsenyi, Kölcsey, Madách, Jókai, Rákóczi, Kossuth, Széchenyi, stb. Ezek a nevek és a többiek, százá­val, keresztnév nélkül forognak aj­kunkon. Arany sem kivétel, noha éppen én voltam az, aki már Édes anyanyelvünk című kötetemben (a Gróffá ütött utcák fejezetben) s azóta is a rádióban helyeseltem, hogy Arany neve mellől ne hagy­ja k­i a Jánost, mert az Arany nem csak Aranyt, hanem aranyat is jelent. Ebben a pontban tehát találkozik a felfogásunk. Quidam szerint a Tisza név mellé is azért kell hozzáragasztani a Kál­mán és István nevet, hogy tudjuk, apáról vagy fiúról nevezték-e el a teret fa utcát. A Tisza István utca­­elnevezést én sem hibáztattam, mert együttvéve sem túlságosan hosszú, csak a grófot csípném el előle. Eb­ben megint teljes közöttünk az egyetértés. „Elég annyi, ha elhagy­juk a grófot, bárót, doktort és ha­sonló titulusokat“ — írja Quidam. Cikkírónknak ez az észrevétele lé­nyegében igazol engem. „Hasonló a helyzet — írja — Eöt­vös Józseffel és Lóránddal, a Teleki, Bethlen, Zichy és más neves család­dal.“ Itt már eltér a felfogásunk. Ha két vagy több híres magyar került is ki ugyanabból a nemzetségből, nincs rá szükség, hogy a megkülön­böztető keresztnév hozzábiggyeszté­­sével olvashatatlanná aprózzuk az utcanév betűit. De még nem is min­dig érnénk célt ezzel. Az Andrássy­­út nevét hiába nyújtom meg And­­rássy Gyula útra, akkor sem tudom, idősb vagy ifjabb Gyuláról nevez­ték-e el. Annak a meghatározására, hogy kinek az emlékét hirdeti a név, ja­vasoltam már évekkel ezelőtt — s legutóbb a Magyar Nemzetben —, hogy „a keresztnév hiábavaló száz­szoros ismételgetése helyett örökít­sük meg, de csak egy helyütt, né­hány szóban, ki volt, mikor élt“ az a nagy magyar ... Illesszünk már­­ványtáblát az első ház falába. Arra rávéshetjük a keresztnevet is, egye­bet is. Egy december 28-i újság­számban olvasom, hogy a Lánchíd tervezője és „az építőmunkák fő­igazgatója“ nem Clark Ádám volt. Cikkírónkat „megborzongatják“ az ilyen utcanevek: Nürnberg-utca, Beszterce-utca, Kovászna-utca. Ezeknek az utcaneveknek történe­tük van. 1930 elején egyszerre száz új utcát kereszteltek el Buda­pesten, csupa ilyen -­ képző nél­küli nevekre: Beregszász-út, Nagy­­szeben-út, Sopron-utca, Zsolna-út, Ógyalla-út, Nagyszombat-utca. Akkor történt, hogy a Közmun­katanács elnökétől, Rakovszky Ivántól, megtisztelő levelet kap­tam: véleményt kért, helyes-e az ilyen névadás, ha kegyeletes emlé­ket akarunk állítani a határainkon kívül maradt hazai városainknak. Ugyanakkor levelet kaptam Thirring Gusztávtól. Ő is, akár­csak Quidam, idegenkedéssel fo­gadta ezeket az újszerű neveket. „Eddig Bécsi-utcát, Kecskeméti­utcát,’ Soroksári-utat, stb. ismer­hanem névrokona, Clark Tierney William. Ádámnak a szerepe kisebb volt a Vilmosénál. A cikk írója ezért azt javasolja, nevezzük a teret egyszerűen Clark-térnek, de a maj­dan kiszegezendő emléktáblán örö­kítsük meg „mind a két Clark áldá­sos munkájának eredményét“. Jól tudom ugyan, hogy a nap nem azért kel föl, mert a kakas kukoré­kol, mégis jólesik megállapítanom, hogy a Magyar Nemzet utcanevek­ről szóló cikkének megjelenése meg­előzte a Közmunkatanács három legújabb elhatározását. Egyik az, hogy a közönség tájékoztatására márványtáblákat szegeztet ki az ut­cák torkolatában. Már meg is kezd­ték ezeknek az emléktábláknak az elhelyezését. Ugyancsak a közelmúlt napokban olvastuk, hogy a Bálvány-utcából Teleki Pál-utca lesz, a Teleki-térből Teleki László-tér. Egyik sem kap — reméljük! — grófi címet a név­tábláján. Ezt majd az emléktáb­lákra vésik rá. Örömmel üdvözöljük a Köz­munka tanácsnak azt a harmadik döntését is, hogy a háború végéig most már szünetelni fog a szemé­lyekről való utca­ elnevezés. Mi is azt kértük, hogy „ne osztogassuk el valamennyi utcánkat és terün­ket embereknek... Mérjünk szi­gorúbb mértékkel“ és „hagyjunk valamit a földrajznak is .. Akaratlanul is engem igazol Quidám cikkének az az észrevé­tele, hogy a Reitter Ferenc­ és több más utca lakói maguk sem tud­ják, kikről nevezték el utcájukat, íme bizonyság, az apró-cseprő közéleti embereket keresztnevük sem menti meg a feledéstől. Cikk­írónk példáin kívül nekem is van egy adatom erre. Egy tudományos intézetünk igazgatója írja levelé­ben, hogy egy barátja, aki évek óta a budai Eléh István­ utcában lakik, nem tudott megfelelni arra a kérdésre, hogy ki volt ez a Kléh István. Pedig — és ez benne az érdekes — a kérdéssel sarokba szorított úr maga annak a híres, régi pénzintézetnek a tisztviselője, amelynek Kléh István elnök-igaz­gatója volt, mellesleg pedig Buda­pest díszpolgárává is választották. A keresztnév tehát egymagában nem segít rajtunk. Az emléktábla majd az ő érdemeivel is megismer­teti a főváros lakóit; akkor majd megtudjuk azt is, ki volt Reitter Ferenc, Mahr Jenő és Csicsery La­jos. (Utóbbi kettőt a lexikon sem ismeri).­tünk — írta — és nem jutott sen­kinek sem eszébe, hogy ezeket a jó magyar neveket Becs-utcára, Kecskemét-utcára ... változtassa“, ő is észrevette azonban, hogy „az új nevek csak kegyeleti nevek és nincsenek összefüggésben a váro­sok fekvésével“. De akkor —úgy­mond — „miért van régóta Ruszti­­út, Felvinci-út, Dorozsmai-utca, Villányi-út, Ménesi-út és sok más, helyesen alkotott utcanév? ...“ Le­velét így fejezte be: „Megemlítem még, hogy Berlin is Budapester­­strassét, Leipzigerstrassét, stb., Pá­rizs is Avenue de Neuillyt, stb. ír...“ Kinek van igaza? — vetettem fel magamban a kérdést. Hogy máso­kat meggyőzhessek, magamat kel­lett meggyőznöm előbb, hogy igen­is nemcsak helyes, hanem egyedül ez a helyes névalak, ha kegyelet a forrása az elnevezésnek: Nagy­enyed-utca, Nagyvárad-tér stb.,­­ nélkül. Minden oldal­ról meg kell vizs­gálnunk a kérdést, elfogulatlanul. A Váci-út Vácnak visz, a Bécsi-út Bécsnek, a Győri-út Győrnek és így tovább. Ahogyan a pályaudva­ron ezt kérdezzük: „Mondja kérem, ez a fehérvári vonat?“, ugyanúgy a gépkocsi vezetője ezt kérdi: „ez a fehérvári út?“ Ezek az utcanevek tehát egytől-egyig jók. Igen ám, de a mindkét végén el­metszett Aradi-utcán — a Magyar Nemzet szerkesztőségének az utcá­ján — nemcsak Aradra nem jutunk el, hanem a Városligetbe sem. Miért Aradi-utca ez? A Bécsi-út a bécsi országútban folytatódik, de az Ame­­rikai-út éppúgy nem visz Ameri­kába, mint a Mexikói-út Mexikóba. Ezeket az utcaneveket tehát egyedül a megszokás fogadtatja el velünk. Megszoktuk, hogy Páris nevét a Pá­risi-utca örökíti meg Budapesten, akárcsak Budapestet a Budapester­­strasse Berlinben és a rue de Buda­pest Párisban. A német szóalak nem irányadó, mert más a német nyelv, meg a német észjárás és a magyar. A francia de szócska a Budapest előtt inkább ellene, mint mellette szól az i képző helyességének. Ez birtokviszony: „Budapest utcájának“ felel meg. A londoni Oxford Street sem bizonyít semmit, ez épp úgy jelenthet Oxford-utcát, mint Oxfordi­­utcát. Ne tévesszen meg bennünket, ha a helyneves utcanévhez jól illeszke­dik az i betű. Megszoktuk az i-re végződő neveket, ennyi az egész. Az i képző rendben is van a maga helyén: debreceni nagyerdő, szegedi egyetem, pozsonyi vár, párisi Eiffel­­torony, visegrádi vár, nagyenyedi kollégium, aradi vértanúk. A vértanúk csakugyan aradiak, a kollégium nagyenyedi, az Eiffel-to­­rony párisi és így tovább. De — kérdem — ostendei-e az Ostende­­kávéház? Balatoni-e a Balaton-ká­­véház? Egész sereg ilyen elnevezést idézhetnénk: Hungária - szálló (ez sem más, mint Magyarország-szálló, nem pedig magyarországi), Európa­­szálló, Britannia-szálló, Lánchíd­­kávéház, Japán-kávéház, Abbazia­­kávéház. Ezeket mind így ne­vezték el,­­ képző nélkül és így van jól. Az Akedémiáról el­nevezett Akadémia-utcát senki sem hívja Akadémiai­ utcának. A Király­utca sem királyi. A Vilmos császár­­utat Vilmos császárról, a Vilma ki­­rálynő-utat a holland királynőről csakis így nevezhették el. Istenhe­gyet mondunk, nem Isteni hegyet. Ha eszébe jutna valakinek a Holdról, a Napról, a Jupiterről ne­vezni el mondjuk egy csillagvizsgá­lót, nevéhez nem ragaszthatná hozzá az i betűt. A Hold-utca bizony csak Hold-utca, nem Holdi utca. (A Holdi —­ holdbéli — utcák a Hold­ban vannak — akárcsak a birto­kaink.) El tudom képzelni — írtam erről 1930-ban — a Tejút-tejcsar­nok r. t.-ot, de a Tejúti tejeidének vajmi kevés földi vendége lenne. A Tátráról elnevezett utca a Tátra-utca nevet viseli, igen helye­sen, mert nem a Tátrában van s nem is visz oda elvesztett hegyeink közé. A Csorba-tó tátrai tó. Ha földünk legnagyobb hegységéről mo­zit neveznénk el, az csak Himalája­­mozi lehetne; a Himalájai mozik Ázsiában vannak. Kairó - kávéház van Budapesten, kairói kávéházak csak Kairóban vannak. * Nyugodjunk tehát bele a kegye­letes új utcanevekbe, ha egyik-má­sikat szokatlannak is érzi a fülünk. Nyelvi tekintetben kifogástalanok ezek az elnevezések így­­ képző nél­kül. Első tekintetre leolvassuk ró­luk, hogy a csonka ország állított emléket bennük a határon túli ma­gyar városoknak. És örvendezzünk, hogy nagy részük immár hazatért. De a Nagyenyed-utca neve és még néhány más ma is hirdeti, hogy van még mit visszavárnunk. Bár­csak mielőbb ezek is — „elavulná­nak“, mint a Kovászna-utca, Besz­terce-utca, Beregszász-út, 'gyalla­­y'­, meg a többiek. HalálaMGyula^ Száz etetendő óta sok nem­zedéket megnevettetett nemzetes Zajtay uram, a peleseki nótárius, amikor az Othello előadása közben igaz ma­gyar virtussal felrobog a színpadra, hogy megakadályozza az infámis bűncselekményt, miszerint a fekete képű velencei már meg ne találja ölni ártatlanul szegény Desdemonát. S a jól végzett munka öntudatával ülnek ki utána mentorával, Baczur Gazsival a súgólyuk tetejére s ének­lik a nézőtér nagy gaudiumára. Boldog kor, amikor még nevettető­nek találták az ilyen önhatalmú be­avatkozást! Azóta már — különös­képpen az utóbbi húsz esztendő alatt — egyre jobban hozzá kell szok­nunk, hogy a színpadra kerülő mun­kák menetét, alakjait, cselekményét, sőt egész gondolatvilágát saját ké­pére és hasonlóságára szabja át az, kinek kezeibe kerül szegény, mit sem sejtő klasszikusunk. Két évtized távlatából bizony isten ártatlan gyer­mekjátéknak tűnik fel az, hogy Ssamlet-et frakkban játszatta el va­laki s hogy Othello-i gyarmati ka­tonatiszt egyenruhájába bújtatta. Mert a külsőségekbe való beleavat­­kozást sokkal kevesebb zökkenéssel lehet végrehajtani, mint a belső tar­talom felforgatását. Számomra — s talán vagyunk még néhányan sze­rény irodalom-rajongók — a Dráma nagyjai mindig élő alaknak tűnnek fel, s ezért képzelem, hogy nekik is kevésbbé fáj, ha pusztán a ruhá­jukat alakítják át korszerűvé, mint ha az eleven testükön hajtanak végre kozmetikai műtétet. Hamlet frakkban végre is ugyanazt mondta el, mint fekete puliderjében s a néző, amikor már beleszokott az extravagancia csodálatába, jóformán észre sem vette, hogy milyen sza­bása van ennek vagy annak a ruhának. De viszont... Emlékszem egy Bánk bán előadásra (hogy félreértés ne legyen, több mint tíz éve lehetett a Nemzeti Színházban), amely nem­­csak dram­aturgiailag nyeste ripity­­tyává a darabot s fércelte össze meglepő következetlenséggel­, hanem az egyes dialógokat is úgy farag­csálta, nyaldosta, hogy a végén a keserű, dübörgő magyar igékből si­lány kortesbeszédféle lett. Mindig vártam, hogy mikor húz egyet Tiborc a fiaskóból s köszönti szeretett kép­viselőjelöltjére, nagyságos Bánk Be­nedek úrra, kit az Úristen sokáig éltessen... De ez nem csak elszigetelt jelen­ség volt — nekem azért tűnt fel, mert a Bánk bán közel áll szívem­hez, gimnazista korom óta —, de épp így lehet, hogy van Moliére­­rajongó, akinek az szúr szálkát a szívébe, ha az Úrhatnám polgár­ból csinálnak ostoba balettet vagy a Faust-ko­ revűt. De nem is az egyes jelenség a fontos. Az irányzat egészében: ez a probléma: miért van ez így? Így kell-e lennie? Igazán a rendező a diktátor a színfalak mögött s nem a szerző intencióinak alázatos végre­hajtója? Nem tudom, a mozira lehet-e tolni mindent? Igaz, hogy a filmek csodá­latos lelkiismereti bőséggel csűrik­­csavarják a kezükbe kerülő anyagot, hogy a végén a mindenre leplet bo­rító happy end bűvöletében kérdez­hesse a közönség, el nem rontott szájízzel: hol vacsorázunk? S az is igaz, hogy a mozi, nem találván megfelelő szerzőgárdát, vadul veti rá magát a világirodalom minden védekezni nem tudó nagyjára s al­kot műveikből patent, könnyen emészthető, tömegérelmezési cikket. Másfél órába még a hinduk szent könyveinek is bele kell férnie a­­’ nézőnek nem szabad törnie a fejét. Lesznek még, akik nem felejtették el, hogyan lett a Notre-Dame-i to­­ront­őr­ből látványosság — nem tu­dom már hány százezer statisztával, mutatványos, állandóan fortissimo üvöltésbe és Lon Chaney szörnyű maszkjába fúló cirkusz. S hogyan lett XI. Lajosból, a világtörténelem egyik legkomiszabb tirannusából, ke­gyetlen, jellemtelen alakjából a fel­­világosultság zás­zlóhordozója, aki percenként ódás szárnyalási szavak­ban dicsőíti a szellem jogait és a haladást. Döbbenetes volt. De nem egyedülálló. Azelőtt és azóta majd­nem minden történelmi mozidarab — írták légyen bárkinek a nevét szerzőként a színlapra — lényegében elsikkadt és csak ürügy maradt arra, hogy a közönség kedvenc sztárjai kiélhessék magukat a tőlük rajongással elvárt mozdulatokban és grimaszokban ;— plusz a kosztümök, amiknek csillagászati számokra rúgó költségeit a vállalat sohasem mu­lasztja el vastagon feltüntetni, hogy az irodalmi élvezet, az érte hozott áldozat tudatában nagyobb legyen. ... De még mindig és ennek da­cára sem a moziról van szó. A szín­házról van szó, ahol a dramaturg korlátlan önkényuralmat honosított meg. S szerény véleményem szerint annál helytelenebből, mennél inkább van mozi a világon, ahol úgyis híze­legnek a nézők alacsonyabb rétegé­nek. Azt hiszem, annál kíméletleneb­ből kellene éppen a színpadon a szerző (klasszikus szerzőről van szól) kultuszát fenntartani. De — s erről a legközelebbi jelen színpadin lát­ható, nagy érdeklődéssel bemutatott mutatvány kapcsán tartom érdemes­nek írni — a RENDEZŐ olybá veszi a darabot, mintha tényleg a sírő filológiai pontossága szerint csak egy darab anyag volna. Jön az ollóval, itt belehasít, ott hozzátold a másik végből, összeölti, kikanyarítja — az ember elképzeli a szerzőket az eliziumi mezőkön, amint nagyra­­becsült kollégájuk, Madách Imre kitűnő kifejezésével élve, felsikolta­­nak: „Hová lesz énem zárt egyéni­sége?“ A nem szakember, a kívülálló naiv csodálkozásával lehet kérdezni:"­­ Valóban meg van X és Y rendező úr győződve arról, hogy ő csalha­tatlanul jobban tudja? Vagy azt hi­szik, hogy a „színszerűség“ varázs­köpenyébe­n burkolva mindent fel le­het tálalni és kezét-lábát lehet fica­­mítani szegény, esetleg századokat megért színpadi hősnek, sőt az egész drámának? Igen, erre azt szokták mondani, az illető „így fogta fel“. De ha egy épkézláb drámát úgy fog fel valaki, hogy a jeleneteket szét­szabdalja apróra, s hogy a főhősre más jellemet akaszt, mint amit a szerző megírt, akkor­­ engedelmet kérek, de nem tudom elhinni, hogy a szerzőben van a hiba. A nagy író — legyen az Schiller vagy Shakespeare — az öröklőinek ír. Ezért gyermekes igyekezet kor­szerűsíteni. S végül is az író vál­lalja a­­ felelősséget: ilyennek írta meg — tetszik vagy nem tetszik. Egy régi intendánsról maradt fenn az a bon­mot: Shakespearet vagy jól kell adni, vagy sehogy, de adni kell. Korszerű tapasztalataink alapján meg­fejelhetjük ezt a mondást: A klasszi­kusokat vagy jól kell adni, vagy se­hogy — de nem muszáj adni. Ha nem bírjuk el, bizonyára bennünk van a hiba és nem az írókban. S akkor nem őket kell megváltoz­tatni ... Temgeteg Véssük márványba nagyjaink érdemeit Kegyeleti utcanevek N­apjaink, a Diktátor a kulisszák között „Ki látott, Ki látott Ily bolond Ily bolond ko ko ko ko ko ko komédiát!“ TELEFONSZÁMAINK: Szerkesztőség .... *128-428 Kiadóhivatal .... *126-726­­ Nyílttéri hirdetésosztály *120-130

Next