Magyar Nemzet, 1942. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1942-01-23 / 18. szám
6 _______________________________________Magyar Nemzet pinrac. flWJWWiiA Mégegyszer az utcanevek Amióta a hosszadalmas utcanevekről szóló panaszos írásom megjelent a Magyar Nemzetben (október 24.), többször fel-felbukkant az abban vitatott kérdés. Olvasóink is hozzászóltak. Legutóbb a december 24-i számban. A cikkírója, „Quidam", helyesli, hogy ne adjunk „idétlen tengeri kígyó"szerű neveket utcáinknak. A címeket ő is elítéli, dea keresztneveket pártul fogja. Szerinte „a magyarban a család- és keresztnév összefüggése sokkal szorosabb, mint akármelyik más nyelven ... A népdal is azt mondja, hogy Kossuth Lajos azt szente ...“ A „szorosabb összefüggés“ a magyar család- és keresztnév között ismeretes. De gyakorlatban ez ma már csak az apró emberkékre vonatkozhatik: a Nagy Istvánokra és Kerekes Péterekre. Az ő személyüket (u. n. „személyazonosságukat“) a keresztnév sem határozza meg, mert sok van belőlük, néha ugyanabban a faluban is. Ezért kapnak római számozást a Kovács XVI. Jánosok a rendőrök névjegyzékében. A Kossuth-nóta Lajosa nem sokat nyom a latban. Nem is igazi népdal ez, hanem toborzó dal; a már kész dallamhoz igazodott a szöveg. Többet mond ennél az, hogy magát a nótát Kossuth-nótaként emlegetjük, Lajos nélkül, mint ahogy Kossuth apánkat sem mondja magyar népünk Lajos apánknak. (Krüger Stephanus Johannes Paulus is csak röviden: Krüger apó.) Az igazán nagy neveknek nincs szükségük keresztnevükre; keresztnevestől sem súlyosabbak, mint nélküle. Sőt ellenkezőleg. Irodalmunk, történelmünk nagyjainak nevét már az iskola így rögzíti meg emlékezetünkben: Petőfi, Arany, Vörösmarty, Tompa, Berzsenyi, Kölcsey, Madách, Jókai, Rákóczi, Kossuth, Széchenyi, stb. Ezek a nevek és a többiek, százával, keresztnév nélkül forognak ajkunkon. Arany sem kivétel, noha éppen én voltam az, aki már Édes anyanyelvünk című kötetemben (a Gróffá ütött utcák fejezetben) s azóta is a rádióban helyeseltem, hogy Arany neve mellől ne hagyja ki a Jánost, mert az Arany nem csak Aranyt, hanem aranyat is jelent. Ebben a pontban tehát találkozik a felfogásunk. Quidam szerint a Tisza név mellé is azért kell hozzáragasztani a Kálmán és István nevet, hogy tudjuk, apáról vagy fiúról nevezték-e el a teret fa utcát. A Tisza István utcaelnevezést én sem hibáztattam, mert együttvéve sem túlságosan hosszú, csak a grófot csípném el előle. Ebben megint teljes közöttünk az egyetértés. „Elég annyi, ha elhagyjuk a grófot, bárót, doktort és hasonló titulusokat“ — írja Quidam. Cikkírónknak ez az észrevétele lényegében igazol engem. „Hasonló a helyzet — írja — Eötvös Józseffel és Lóránddal, a Teleki, Bethlen, Zichy és más neves családdal.“ Itt már eltér a felfogásunk. Ha két vagy több híres magyar került is ki ugyanabból a nemzetségből, nincs rá szükség, hogy a megkülönböztető keresztnév hozzábiggyesztésével olvashatatlanná aprózzuk az utcanév betűit. De még nem is mindig érnénk célt ezzel. Az Andrássyút nevét hiába nyújtom meg Andrássy Gyula útra, akkor sem tudom, idősb vagy ifjabb Gyuláról nevezték-e el. Annak a meghatározására, hogy kinek az emlékét hirdeti a név, javasoltam már évekkel ezelőtt — s legutóbb a Magyar Nemzetben —, hogy „a keresztnév hiábavaló százszoros ismételgetése helyett örökítsük meg, de csak egy helyütt, néhány szóban, ki volt, mikor élt“ az a nagy magyar ... Illesszünk márványtáblát az első ház falába. Arra rávéshetjük a keresztnevet is, egyebet is. Egy december 28-i újságszámban olvasom, hogy a Lánchíd tervezője és „az építőmunkák főigazgatója“ nem Clark Ádám volt. Cikkírónkat „megborzongatják“ az ilyen utcanevek: Nürnberg-utca, Beszterce-utca, Kovászna-utca. Ezeknek az utcaneveknek történetük van. 1930 elején egyszerre száz új utcát kereszteltek el Budapesten, csupa ilyen - képző nélküli nevekre: Beregszász-út, Nagyszeben-út, Sopron-utca, Zsolna-út, Ógyalla-út, Nagyszombat-utca. Akkor történt, hogy a Közmunkatanács elnökétől, Rakovszky Ivántól, megtisztelő levelet kaptam: véleményt kért, helyes-e az ilyen névadás, ha kegyeletes emléket akarunk állítani a határainkon kívül maradt hazai városainknak. Ugyanakkor levelet kaptam Thirring Gusztávtól. Ő is, akárcsak Quidam, idegenkedéssel fogadta ezeket az újszerű neveket. „Eddig Bécsi-utcát, Kecskemétiutcát,’ Soroksári-utat, stb. ismerhanem névrokona, Clark Tierney William. Ádámnak a szerepe kisebb volt a Vilmosénál. A cikk írója ezért azt javasolja, nevezzük a teret egyszerűen Clark-térnek, de a majdan kiszegezendő emléktáblán örökítsük meg „mind a két Clark áldásos munkájának eredményét“. Jól tudom ugyan, hogy a nap nem azért kel föl, mert a kakas kukorékol, mégis jólesik megállapítanom, hogy a Magyar Nemzet utcanevekről szóló cikkének megjelenése megelőzte a Közmunkatanács három legújabb elhatározását. Egyik az, hogy a közönség tájékoztatására márványtáblákat szegeztet ki az utcák torkolatában. Már meg is kezdték ezeknek az emléktábláknak az elhelyezését. Ugyancsak a közelmúlt napokban olvastuk, hogy a Bálvány-utcából Teleki Pál-utca lesz, a Teleki-térből Teleki László-tér. Egyik sem kap — reméljük! — grófi címet a névtábláján. Ezt majd az emléktáblákra vésik rá. Örömmel üdvözöljük a Közmunka tanácsnak azt a harmadik döntését is, hogy a háború végéig most már szünetelni fog a személyekről való utca elnevezés. Mi is azt kértük, hogy „ne osztogassuk el valamennyi utcánkat és terünket embereknek... Mérjünk szigorúbb mértékkel“ és „hagyjunk valamit a földrajznak is .. Akaratlanul is engem igazol Quidám cikkének az az észrevétele, hogy a Reitter Ferenc és több más utca lakói maguk sem tudják, kikről nevezték el utcájukat, íme bizonyság, az apró-cseprő közéleti embereket keresztnevük sem menti meg a feledéstől. Cikkírónk példáin kívül nekem is van egy adatom erre. Egy tudományos intézetünk igazgatója írja levelében, hogy egy barátja, aki évek óta a budai Eléh István utcában lakik, nem tudott megfelelni arra a kérdésre, hogy ki volt ez a Kléh István. Pedig — és ez benne az érdekes — a kérdéssel sarokba szorított úr maga annak a híres, régi pénzintézetnek a tisztviselője, amelynek Kléh István elnök-igazgatója volt, mellesleg pedig Budapest díszpolgárává is választották. A keresztnév tehát egymagában nem segít rajtunk. Az emléktábla majd az ő érdemeivel is megismerteti a főváros lakóit; akkor majd megtudjuk azt is, ki volt Reitter Ferenc, Mahr Jenő és Csicsery Lajos. (Utóbbi kettőt a lexikon sem ismeri).tünk — írta — és nem jutott senkinek sem eszébe, hogy ezeket a jó magyar neveket Becs-utcára, Kecskemét-utcára ... változtassa“, ő is észrevette azonban, hogy „az új nevek csak kegyeleti nevek és nincsenek összefüggésben a városok fekvésével“. De akkor —úgymond — „miért van régóta Rusztiút, Felvinci-út, Dorozsmai-utca, Villányi-út, Ménesi-út és sok más, helyesen alkotott utcanév? ...“ Levelét így fejezte be: „Megemlítem még, hogy Berlin is Budapesterstrassét, Leipzigerstrassét, stb., Párizs is Avenue de Neuillyt, stb. ír...“ Kinek van igaza? — vetettem fel magamban a kérdést. Hogy másokat meggyőzhessek, magamat kellett meggyőznöm előbb, hogy igenis nemcsak helyes, hanem egyedül ez a helyes névalak, ha kegyelet a forrása az elnevezésnek: Nagyenyed-utca, Nagyvárad-tér stb., nélkül. Minden oldalról meg kell vizsgálnunk a kérdést, elfogulatlanul. A Váci-út Vácnak visz, a Bécsi-út Bécsnek, a Győri-út Győrnek és így tovább. Ahogyan a pályaudvaron ezt kérdezzük: „Mondja kérem, ez a fehérvári vonat?“, ugyanúgy a gépkocsi vezetője ezt kérdi: „ez a fehérvári út?“ Ezek az utcanevek tehát egytől-egyig jók. Igen ám, de a mindkét végén elmetszett Aradi-utcán — a Magyar Nemzet szerkesztőségének az utcáján — nemcsak Aradra nem jutunk el, hanem a Városligetbe sem. Miért Aradi-utca ez? A Bécsi-út a bécsi országútban folytatódik, de az Amerikai-út éppúgy nem visz Amerikába, mint a Mexikói-út Mexikóba. Ezeket az utcaneveket tehát egyedül a megszokás fogadtatja el velünk. Megszoktuk, hogy Páris nevét a Párisi-utca örökíti meg Budapesten, akárcsak Budapestet a Budapesterstrasse Berlinben és a rue de Budapest Párisban. A német szóalak nem irányadó, mert más a német nyelv, meg a német észjárás és a magyar. A francia de szócska a Budapest előtt inkább ellene, mint mellette szól az i képző helyességének. Ez birtokviszony: „Budapest utcájának“ felel meg. A londoni Oxford Street sem bizonyít semmit, ez épp úgy jelenthet Oxford-utcát, mint Oxfordiutcát. Ne tévesszen meg bennünket, ha a helyneves utcanévhez jól illeszkedik az i betű. Megszoktuk az i-re végződő neveket, ennyi az egész. Az i képző rendben is van a maga helyén: debreceni nagyerdő, szegedi egyetem, pozsonyi vár, párisi Eiffeltorony, visegrádi vár, nagyenyedi kollégium, aradi vértanúk. A vértanúk csakugyan aradiak, a kollégium nagyenyedi, az Eiffel-torony párisi és így tovább. De — kérdem — ostendei-e az Ostendekávéház? Balatoni-e a Balaton-kávéház? Egész sereg ilyen elnevezést idézhetnénk: Hungária - szálló (ez sem más, mint Magyarország-szálló, nem pedig magyarországi), Európaszálló, Britannia-szálló, Lánchídkávéház, Japán-kávéház, Abbaziakávéház. Ezeket mind így nevezték el, képző nélkül és így van jól. Az Akedémiáról elnevezett Akadémia-utcát senki sem hívja Akadémiai utcának. A Királyutca sem királyi. A Vilmos császárutat Vilmos császárról, a Vilma királynő-utat a holland királynőről csakis így nevezhették el. Istenhegyet mondunk, nem Isteni hegyet. Ha eszébe jutna valakinek a Holdról, a Napról, a Jupiterről nevezni el mondjuk egy csillagvizsgálót, nevéhez nem ragaszthatná hozzá az i betűt. A Hold-utca bizony csak Hold-utca, nem Holdi utca. (A Holdi — holdbéli — utcák a Holdban vannak — akárcsak a birtokaink.) El tudom képzelni — írtam erről 1930-ban — a Tejút-tejcsarnok r. t.-ot, de a Tejúti tejeidének vajmi kevés földi vendége lenne. A Tátráról elnevezett utca a Tátra-utca nevet viseli, igen helyesen, mert nem a Tátrában van s nem is visz oda elvesztett hegyeink közé. A Csorba-tó tátrai tó. Ha földünk legnagyobb hegységéről mozit neveznénk el, az csak Himalájamozi lehetne; a Himalájai mozik Ázsiában vannak. Kairó - kávéház van Budapesten, kairói kávéházak csak Kairóban vannak. * Nyugodjunk tehát bele a kegyeletes új utcanevekbe, ha egyik-másikat szokatlannak is érzi a fülünk. Nyelvi tekintetben kifogástalanok ezek az elnevezések így képző nélkül. Első tekintetre leolvassuk róluk, hogy a csonka ország állított emléket bennük a határon túli magyar városoknak. És örvendezzünk, hogy nagy részük immár hazatért. De a Nagyenyed-utca neve és még néhány más ma is hirdeti, hogy van még mit visszavárnunk. Bárcsak mielőbb ezek is — „elavulnának“, mint a Kovászna-utca, Beszterce-utca, Beregszász-út, 'gyallay', meg a többiek. HalálaMGyula^ Száz etetendő óta sok nemzedéket megnevettetett nemzetes Zajtay uram, a peleseki nótárius, amikor az Othello előadása közben igaz magyar virtussal felrobog a színpadra, hogy megakadályozza az infámis bűncselekményt, miszerint a fekete képű velencei már meg ne találja ölni ártatlanul szegény Desdemonát. S a jól végzett munka öntudatával ülnek ki utána mentorával, Baczur Gazsival a súgólyuk tetejére s éneklik a nézőtér nagy gaudiumára. Boldog kor, amikor még nevettetőnek találták az ilyen önhatalmú beavatkozást! Azóta már — különösképpen az utóbbi húsz esztendő alatt — egyre jobban hozzá kell szoknunk, hogy a színpadra kerülő munkák menetét, alakjait, cselekményét, sőt egész gondolatvilágát saját képére és hasonlóságára szabja át az, kinek kezeibe kerül szegény, mit sem sejtő klasszikusunk. Két évtized távlatából bizony isten ártatlan gyermekjátéknak tűnik fel az, hogy Ssamlet-et frakkban játszatta el valaki s hogy Othello-i gyarmati katonatiszt egyenruhájába bújtatta. Mert a külsőségekbe való beleavatkozást sokkal kevesebb zökkenéssel lehet végrehajtani, mint a belső tartalom felforgatását. Számomra — s talán vagyunk még néhányan szerény irodalom-rajongók — a Dráma nagyjai mindig élő alaknak tűnnek fel, s ezért képzelem, hogy nekik is kevésbbé fáj, ha pusztán a ruhájukat alakítják át korszerűvé, mint ha az eleven testükön hajtanak végre kozmetikai műtétet. Hamlet frakkban végre is ugyanazt mondta el, mint fekete puliderjében s a néző, amikor már beleszokott az extravagancia csodálatába, jóformán észre sem vette, hogy milyen szabása van ennek vagy annak a ruhának. De viszont... Emlékszem egy Bánk bán előadásra (hogy félreértés ne legyen, több mint tíz éve lehetett a Nemzeti Színházban), amely nemcsak dramaturgiailag nyeste ripitytyává a darabot s fércelte össze meglepő következetlenséggel, hanem az egyes dialógokat is úgy faragcsálta, nyaldosta, hogy a végén a keserű, dübörgő magyar igékből silány kortesbeszédféle lett. Mindig vártam, hogy mikor húz egyet Tiborc a fiaskóból s köszönti szeretett képviselőjelöltjére, nagyságos Bánk Benedek úrra, kit az Úristen sokáig éltessen... De ez nem csak elszigetelt jelenség volt — nekem azért tűnt fel, mert a Bánk bán közel áll szívemhez, gimnazista korom óta —, de épp így lehet, hogy van Moliérerajongó, akinek az szúr szálkát a szívébe, ha az Úrhatnám polgárból csinálnak ostoba balettet vagy a Faust-ko revűt. De nem is az egyes jelenség a fontos. Az irányzat egészében: ez a probléma: miért van ez így? Így kell-e lennie? Igazán a rendező a diktátor a színfalak mögött s nem a szerző intencióinak alázatos végrehajtója? Nem tudom, a mozira lehet-e tolni mindent? Igaz, hogy a filmek csodálatos lelkiismereti bőséggel csűrikcsavarják a kezükbe kerülő anyagot, hogy a végén a mindenre leplet borító happy end bűvöletében kérdezhesse a közönség, el nem rontott szájízzel: hol vacsorázunk? S az is igaz, hogy a mozi, nem találván megfelelő szerzőgárdát, vadul veti rá magát a világirodalom minden védekezni nem tudó nagyjára s alkot műveikből patent, könnyen emészthető, tömegérelmezési cikket. Másfél órába még a hinduk szent könyveinek is bele kell férnie a’ nézőnek nem szabad törnie a fejét. Lesznek még, akik nem felejtették el, hogyan lett a Notre-Dame-i torontőrből látványosság — nem tudom már hány százezer statisztával, mutatványos, állandóan fortissimo üvöltésbe és Lon Chaney szörnyű maszkjába fúló cirkusz. S hogyan lett XI. Lajosból, a világtörténelem egyik legkomiszabb tirannusából, kegyetlen, jellemtelen alakjából a felvilágosultság zászlóhordozója, aki percenként ódás szárnyalási szavakban dicsőíti a szellem jogait és a haladást. Döbbenetes volt. De nem egyedülálló. Azelőtt és azóta majdnem minden történelmi mozidarab — írták légyen bárkinek a nevét szerzőként a színlapra — lényegében elsikkadt és csak ürügy maradt arra, hogy a közönség kedvenc sztárjai kiélhessék magukat a tőlük rajongással elvárt mozdulatokban és grimaszokban ;— plusz a kosztümök, amiknek csillagászati számokra rúgó költségeit a vállalat sohasem mulasztja el vastagon feltüntetni, hogy az irodalmi élvezet, az érte hozott áldozat tudatában nagyobb legyen. ... De még mindig és ennek dacára sem a moziról van szó. A színházról van szó, ahol a dramaturg korlátlan önkényuralmat honosított meg. S szerény véleményem szerint annál helytelenebből, mennél inkább van mozi a világon, ahol úgyis hízelegnek a nézők alacsonyabb rétegének. Azt hiszem, annál kíméletlenebből kellene éppen a színpadon a szerző (klasszikus szerzőről van szól) kultuszát fenntartani. De — s erről a legközelebbi jelen színpadin látható, nagy érdeklődéssel bemutatott mutatvány kapcsán tartom érdemesnek írni — a RENDEZŐ olybá veszi a darabot, mintha tényleg a sírő filológiai pontossága szerint csak egy darab anyag volna. Jön az ollóval, itt belehasít, ott hozzátold a másik végből, összeölti, kikanyarítja — az ember elképzeli a szerzőket az eliziumi mezőkön, amint nagyrabecsült kollégájuk, Madách Imre kitűnő kifejezésével élve, felsikoltanak: „Hová lesz énem zárt egyénisége?“ A nem szakember, a kívülálló naiv csodálkozásával lehet kérdezni:" Valóban meg van X és Y rendező úr győződve arról, hogy ő csalhatatlanul jobban tudja? Vagy azt hiszik, hogy a „színszerűség“ varázsköpenyében burkolva mindent fel lehet tálalni és kezét-lábát lehet ficamítani szegény, esetleg századokat megért színpadi hősnek, sőt az egész drámának? Igen, erre azt szokták mondani, az illető „így fogta fel“. De ha egy épkézláb drámát úgy fog fel valaki, hogy a jeleneteket szétszabdalja apróra, s hogy a főhősre más jellemet akaszt, mint amit a szerző megírt, akkor engedelmet kérek, de nem tudom elhinni, hogy a szerzőben van a hiba. A nagy író — legyen az Schiller vagy Shakespeare — az öröklőinek ír. Ezért gyermekes igyekezet korszerűsíteni. S végül is az író vállalja a felelősséget: ilyennek írta meg — tetszik vagy nem tetszik. Egy régi intendánsról maradt fenn az a bonmot: Shakespearet vagy jól kell adni, vagy sehogy, de adni kell. Korszerű tapasztalataink alapján megfejelhetjük ezt a mondást: A klasszikusokat vagy jól kell adni, vagy sehogy — de nem muszáj adni. Ha nem bírjuk el, bizonyára bennünk van a hiba és nem az írókban. S akkor nem őket kell megváltoztatni ... Temgeteg Véssük márványba nagyjaink érdemeit Kegyeleti utcanevek Napjaink, a Diktátor a kulisszák között „Ki látott, Ki látott Ily bolond Ily bolond ko ko ko ko ko ko komédiát!“ TELEFONSZÁMAINK: Szerkesztőség .... *128-428 Kiadóhivatal .... *126-726 Nyílttéri hirdetésosztály *120-130