Magyar Nemzet, 1949. június (5. évfolyam, 126-149. szám)

1949-06-01 / 126. szám

Keddi számunkban teljes, részletes beszámolót adtunk­­ a könyvnap egész anyagáról. A tekintélyes termés azonban­­ lehetetlenné tette, hogy minden darabjával behatóan fog­­l­­alkozzunk, ezért be kellett érnünk az egyszerű seregszemé l­­ével, amelynek során valamennyi felvonuló művet néhány­­ szóval bemutattunk. Részben ennek pótlására adunk most s némi ízelítőt a gazdag anyagból, annak is csak szépiro- ^ dalmi részéből s természetesen innét össze kell egyeztetni­­ igényeinket egy újságoldal szűkre szabott határaival.­­ Ami a válogatást illeti, semmi egyéb szempont nem­­ vezetett, mint a változatosság, az anyag sokrétűségének­­ érzékeltetése. Ezen belül valójában úgy válogattunk, ahogy­­ éppen a kezünkbe került egy könyv s jóízűen lapozgattunk­­ benne. Világos, hogy legtöbb hely a költőknek jutott, élő­­ és feltámadt költőknek, de regényírót és magyar klasszikus­­­sokat is talál az olvasó e szemelvények között, amelyekkel­­ a könyvnap hangját akartuk megszólaltatni. * Beszéljenek tehát maguk a könyvek, 1949. magyar könyvnapjainak termései. * Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem rémél. B-Cum­.tu.iu -fo-iz-t® !­íj Először a világ vált köddé, a föld, a környezet. Ami szilárd volt, nem volt többé s úgy tűnt, csak én mozgok­­örökké, mint lomha, gépezet. Majd az űr is megnyílt alattam, test, lélek elfogyott. Folyt, forrt az alvilági katlan, s csak néha, ritka pillanatban hittem, hogy még vagyok. Nincs nálunk sem inkább gyűlölt, sem kevésbbé érett szó, mint ez: kritika! A nagyobb rész olcsárlásnak és hibák után les­­kesődésnek tartja azt, mely az írói világban elrettentéssel pusz­taságot, az olvasó világnak pedig un­tatás által csömört okoz. E fonák hiedelem kétségkívül oly író fejében származott, ki saját dolgozásait igazító kezek alá venni sem elég belátással, sem elég türelemmel nem bírt. An­nak, aki lágyan bánik magával, igen is, szükség van másoktól hasonló lágysággal fogadtatni. Az pedig, ki műveinek a Horátz­­tól annyira ajánlott törlögetéssel készít maradandóságot, bátran lép a kemény bíró elébe is, mert a legrosszabb esetben leg­alább útmutatást remél, minél­fogva hibáiból mind inkább ki­vetkőzhetvén, a tökélet fő pont­jához közelíthessen. Embernek ártalmasb férge nincs az önszeretetnél. A szert és mértéket meghaladó írói ön­­seretet legbizonyosabb út az írói dicsőséget örökre elveszteni. Mert ne higyjétek, hogy volna ember eléggé erős mindig és mindenben a leghelyesebbet egyszerre kitalálni. Legtöbb eset­­ben vagy saját gondolkozás, vagy idegen intés tanít meg a rossz helyett jót, a jó helyébe job­bat lenni. Homár száz meg száz Aristarchus kezén ment keresz­tül míg azzá jön ami: a Shakes­­pearenek régi nyomtatványaiból megmutatta Tieck, miképpen javítgatott ő dolgozásain, me­lyek nevét megdícsőíték. E példa tükör gyanánt szolgálhat némely úgynevezett génieknek, kik műveiket ihlés által szár­mazótoknak vélvén, azokat hi­bátlanoknak tartani kívánják; s bennök sem magoknak változta­tást, sem másoknak szabad íté­letet nem engednek. Jobbítgatás a maradandóság egyedül való talpköve; a jobbít­gatás pedig szükségesen hibake­resést és találást teszen fel. Nincs író, kinek gondolkozás­­módja, ismeretei, hajlandósá­gai s művei jobbítást nem fo­gadhatnának el; s jaj annak, ki ezen jobbításra teljes erővel nem törekszik! De a jobbítás mestersége nehezebb, mint gon­dolhatnák. Nem elég változtat­ni, nem elég szót szóval, sort Jdtusf AtVAs _ _ 9 Én is így­ próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. Ezüstös fejszsuhanás látszik a nyárfa levelén. Az idő is megszűnt fölöttem, s megszűnt a lomha súly. A ködben, a gőzben, a füstben akként volt minden, mint­­kezdetben, mielőtt szólt az Úr. És újra kihűlt az anyag már, a lét sűrűsödik. Lapjait hullatja a naptár, ázik a föld, sürög a kaptár, a Törvény működik, sorral felcserélni, hanem prin­­cipiumainkat tisztogatni, ismere­teinket s gondolatainkat nemesí­teni, s művészi hajlékonysághoz szoktatni; fantáziánkat gazdag­­­tani, erősíteni és fékezni; nyel­vünket, kitételeinknek könnyű lebeged, erőt s ezerféle, de min­dig illő, színt keresni: ez a ti­tok, ami által a classicusság óta felnyílik. Ismerd tenmagad! mond a régiség bölcse; s ez igazságra nincs senkinek nagyobb szüksé­ge, mint az írónak, ki a jelen­kor és maradók szemeit magára készül fordítani. A könyvszerző rendeltetése magas rendeltetés. Ki az élet szempillanatnyi szük­ségei miatt, s a könyvtáros pa­rányi zsoldjáért írogatja be az íveket; ki valamely keresztülfutó véleménynek, vagy hatalmasok céljainak áldozza tollát, az el­vette jutalmát az életben, s a maradék tiszteletére számot ne tartson. Camoens éhen hala meg, Rousseau ü­ldöztetett; de fejéhez és kebléhez mindegyik hű maradt, s dicsőségük el nem enyész örökké. Ha velük osztoz­ni akarsz, ne válaszd a tágas utat, melyen a sokaság tolong; hanem vonulj félre, s tedd meg a leghosszabb, legnehezebb me­netet; szállj le saját magadba. Vedd szoros vizsgálat alá min­den érzelmeidet, gondolataidat s ismereteidet, s akár belső kút­főkből forrótok ki, akár ta­pasztalás és tanulgatás által kí­vülről eredjenek: válaszd ki közülök a jót, szépet és valót, s tedd szíved és lelked elkerülhe­tetlen szükségéré. Ez az első és legfontosabb lépés, mert csak így lehetséges írásaidnak a tisz­ta és való érzés bélyegét viselni. E nehéz munkát szakadatlanul kell egész életedben folytatnod, s egyszersmind tanulnod ismer­ni másokat is, kik előtted a ke­vesektől ismert pályán dicsőség­gel járjanak. E kettős de eredeti­leg egy kútfejű Studium (magad és másokat vizsgálni) taníthat meg egyedül; mind magadból a lehetséges erőt s minden lehet­séges oldalról kifejteni; mind idegen erőnek s ismeretnek úgy venni hasznát, hogy általa saját karaktered valója, tisztasága és szépsége meg ne homályosod­­jék. (Kölcsey Ferenc műveiből) A semmi ágán ü­l szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok. Törvény és forma volna jussom s én nem vagyok szilárd. Ki párákból javat s jogot fon, miért késik, hogy rámutasson: — Jöjj i­s ezt és ezt csináld!? (Az „Örökké élni“ c. kötetből) Kit-Cestju: Úgy tűnik fel nekem, hogy abban az időben, amikor én diák voltam, az emberek nem ismerték önmagukat, nem is­merték a múltjukat, mármint az emberiség történetét és igen tö­kéletlenül ismerték általában azt a világot, amelyben éltek. Lehet, hogy a saját akkori tu­datlanságomat rálátom a korra. Lehet, de azért mégis az ada­tok egész seregét sorolhatnám fel arról, hogy milyen rövid volt akkor, a múlt század vé­gén mindnyájunknak a tudo­mánya. Ismerd meg önmagadat, ezt tudták, a görög bölcs mon­dását, görögül is: gnóti se autón. Ezzel aztán ki is merült a lélektani tudásuk. Igaz, hogy az merülhetett ki leghamarabb. Azután ... hol is folytassam? Nem volt az embereknek tár­­sadalomszemléletü­k. Nem látták sokoldalú meghatározottságát mindannak, ami velük mármint emberiséggel, a múltban történt. Múltat, jelent és jövőt illetőleg egyaránt illúziókban éltek. Az aktív kegyetlenkedéstől kissé eltávolodtak — már úgy általá­ban — és a múlt szörnyűségeit úgy intézték el, hogy: régen volt, ma már olyasmik nem tör­ténhetnek meg. A jelenük nem volt boldog, mint az előttük élt egyetlen nemzedéké sem, de re­mélték a boldogságot. Az illú­ziók szállóigékben, közmondá­sokban fejeződtek ki, mintegy propagandájuk folyt az illu­­zióknak. Ha foltos is a ruha, az nem szégyen, csak rongyos ne legyen. Mindent lehet, csak akarni kell. Aki dolgozik, az meg is él. Aki nem dolgozik, az ne is egyék. Ki korán kel, ara­nyat lel, Krajcárból lesz a fo­rint. És ezek az illúziók nem voltak tisztára illúziók, hanem volt valami kevés realitásuk. Akinek erős akarata volt s aki tudott kíméletlen lenni, az, ha még szerencse is párosult ké­pességeihez, csakugyan fölébe kerekedhetett másoknak és anyagi jólétre tehetett szert. Te­hát az emberek a boldogságra törekedtek. A jómódúak azt hit­ték, hogy már meg is lelték a boldogságot. A szegények pedig várták sorsuk jobbrafordulását, akár az egyéni sorsukét, akár a szegények összességéé­. Ez volt a tétel. Ha nem is boldog az ember, ha nem is egészen boldog, mivelhogy nem tökéletes a világ, mindenesetre haladunk, fokozatosan fejlődik a tudo­mány, a társadalom és egyszer aztán valóságos paradicsom lesz a föld. Mindnyájan ilyenféle illú­ziókban éltünk Számításaink hibáit nem vettük észre. Lám, én magam is úgy beszélek, mintha az akkori eszemmel szólnék s úgy mondom, hogy: az emberek. Úgy mondom, hogy: mi Mintha még ma sem tudnék arról, hogy az em­berek, ez nem egységes kate­gória. Azaz: csak természetraj­­zilag egységes. (Regényrészlet.) A- Stítado Műiw» Ptulin­i­­­t Áll már emlékművem: nem­ emberkéz faragta, Nem lepi soha rű a nép útját oda, Égnekszegett fejét felnyujtja magasabbra, Mint Sándor emlékoszlopa. Nem, nem halok m­eg én egészen — énekemben Hat szellemem tovább, ha testem már nem él. Hitem ragyog, amíg a földi tereken lenn Költő csak egy is dalra kél. Nevemet ismeri Oroszbon messzi tája. Széltében emleget a soknyelvű haza, A büszke szláv, a finn, tunguz, s kinek tanyája A sztyepp, a kalmük nép fia. Népem szivébe zárt, ott folytatódik éltem, Mert ahhoz szólt dalom, mi benne nemesebb. Mert zord napokban a szabadságról beszéltem És szántam azt, ki elesett. Menj Múzsám hát s ügyelj csak Istened szavára, Sérelmektől ne tarts, ne kérd a koszorút, Nem hallva gúny szavát, de tapsokat se várva, S az ostobákat tűrni tudd. T’cLmJW/ t­­ CLjtp­iLly OAMf «Némelyek azt állítják, hogy a nép nem érett még meg any­ujára, hogy neki szabadság és jogok adathassanak, én pedig azt mondom s állítom, hogy a mások verejtékén szerzett kész haszon­nak elköltéséhez nem szükséges annyi érettség, mint a munkához, tehát a munkálkodó nép érett; ha mindenre érni kell is, de sza­badságra és jogokra nem, mert ezek az emberrel vele születnek; ezek természetével egyek, mert nincs az emberek intézményei közt egy is olyan, hol a jogok és szabadság mint valamely raktárba le volnának téve, míg egyik ember a másik után megérik, aztán neki a maga részét onnét kiadnák. Balgák, vagy ámítók vagytok ti aristokrata-atyámfiai, ha azt hiszitek, hogy mások, tudniillik a job­bágyok szabadsága rátok van bízva. Mutassátok meg, ki bízta rátok és mikor bízta rátok?» Este, a vacsora után, felgyűrt ingujjban, jóllakottt testtel a kúthoz mentem, a mosdáshoz hogy vizet húzok. Fütyölve húzta ki a vizet elégedett és vidám lélekkel, mert szerelmesem nagyon kedves volt délután. Mint hangja, csobogott a víz, ezüstös, tiszta és hideg. A műhelyben még két kovács vert izzó vasán ütemet. Aztán vége volt ennek is és minden, hang elhallgatott s tükröződtek vödör vizem színén a földi csillagok. (A „Hosszú sor közepén" C. kötetből) ... Az ispán azt suttogta el, hogy a jobbágyság elhatározta, hogy megtagadják a tavaszi szántást a bárónak. Még nem lehet, az igaz, az ekét a földbe akasztani, mert a lapos terüle­teken csak most szívódik fel a talajvíz, a hólé, — nagyon el leszünk késve az idén a tavaszi­akkal —, de nagyon veszélyes, hogy máris erre szilajitják egy­mást. Mi lesz még ebből? Meg olyan hírek is vannak, hogy éppen Szegváron a jobbágyok deputációt küldtek volna Stefi grófhoz, hogy ők is kérik a pénzes jobbágyságot, ha a szen­tesiek meg tudják magukat vál­tani, hát ők se hajlandók to­vább ingyen dolgozni, követelik a forintos napszámluikat. Forint? Megőrültek? — Forint, méltóságos uram, forint. Még tavaly jó lett volna a huszas is, most már forinton aló, nem lehet kapni munkást, legalábbis az a híre, hogy ki is van a hirdetve, hogy forint a napszám.­­ A bárónak a hideg verejték ütött ki a homlokán. Odanézett az ácsorgó, piszmogó három jobbágyra, akik abban a pilla­natban, hogy ő tovább sétált, már abbahagyták a serénységet is istentudja mit suttognak egy­másnak, de az biztos, hogy nem jót. Ha ezeknek minden szom­baton ki kellene adni a hat fo­rint napszámot... Hát tisztára tönkre vannak téve... Hogy leilet azt bírni__ Míg ők ott szédülköztek, a bárónénak eszébe jutott, hová lett a Bodó Kati? — Menjetek, nézzétek meg, mért szaladt el oly ész nélkül? — Méltóságos báróné kézit csókolom, én tudom — nyel­­veskedett Pirka, a kis szoba­lány —, én megmondom, tes­sék elhinni, hogy én tudom! — Ne járjon annyit a papa­iad, mondjad! — Méltóságos báróné, kézit csókolom — s meg is csókolta a báróné kezét —, meglátott egy embert az utcán, az után szaladt! A bárómé elbámult — Bodó Kati? — Az. — Legény után szaladt Bodó Kati? — Ember a mán, nem le­gény. — Ki az? — Azt nem tudom, még sose láttam errefelé, pedig teccik tunni, ha én egy legént meg­­látok, aztaz én megismerem száz közt! Bodó Kati pedig csakugyan em­ber után szaladt ki az ut­cára... Hogy ki volt az az ember, azt csak ő tudta. Azt még erre­felé senki se látta, de ő na­gyon tudta s ha mindjárt fejét veszik is, akkor is utána sza­ladt volna. Ilyen a lány. Hiába tartják azt lakat alatt. Ha mindenkit el is kerül, akit nem javalla­­nak neki — de ha megjelenik az az ember, az­­ embere... akkor oszlán vége a világnak... Bodó Kati majd meghalt a rémülettől, mikor a gazdát meglátta Tápén, az utcán, a kastély­ előtt, hátha száz farkas őrizte volna, akkor is ki kellett neki vetnie magát az utcára, hogy egy pillantást legalább kapjon attól az embertől. — Ohejja! — sikoltott utána. De már akkor az ember is meglátta őket. Meglátta, de az ember jobban tud magán uralkodni és nem mutatta, így a lány szaladt ki az útra s annak a közepén odacsámbo­­rodott az ember ebbe s nagy alázatossággal, a büszke magas lány csak elébe vetette a neve­tésének pántlikáját, hogy avval megfogja az embert. — Kati fiam — mondta Ró­zsa Sándor —, miattad gyűl­tem. — Igen. — Nem szeretek én nálad nélkül lenni. S hallgatva nézett a lány szemébe. A lány, se holt nem volt, se eleven. Rózsa Sándor szólítja­— Ha kérdik, ki vót, akivel szólál, Kati fiam... Mondd, hogy egy becsületes kupec em­ber... Megértetted? Marhát ve­­szek a faluba, ha jó áron le­het. Orsón. Evvel rá mosolyodon a lányra, aki el nem tudta képzelni, hogy ez a valóság, hogy ő itt áll a széles tápai út közepén, amoda a régi templom, meg ott van a másik úton, csak a csücske lát­szik, a híres tápai keröszt. Lehúnyja a szemét és elájul­­dozva m­solygott az arca , minden csöppje leve elcsordult a gyönyörűségében. — Halászok vannak a Ti­szán. Ma eccaka kiszökő­ hoz­zájuk... Megértetted?... Ha ru­hádat hozod, hozod, ha nem hozod, nem hozod. Mindig lesz neked, ami neked kell, Kati. Bodó Kati semmit se szólt, csak azt mondta. —Hhh... — Most eredj vissza —• mondta Rózsa­­Sándor. — Osz­­tán utánam ne nézz, mer meg­ Vakulsz Bodó Kati megfordult, mint egy tizen­kétéves kis süldő lány, akinek az édes szülője paran­csol, elment és nem fordult vissza és mikor megkérdezték a kíváncsi lányok: — Ki vót a Kati? Akkor keményen és rekedtes azt mondta: — Egy böcsületes kupec em­ber. — Mit akar tu­lled? De erre nem tudott mit fe­lelni, mert a böcsületes ku­pec ember nem mondta meg, mit kell erre válaszolni. Csak új, meg új kérdésre fe­lelte, hogy: — Sem­mit. A bárónénak i 9 mondott mást, csak a böcsületes kupec embert, meg a „sömmit". Pe­dig a báróné ezért nagyon meg­haragudott rá és el­szidta min­dennek, disznónak, hálátlan­nak, aljasnak. Még ezt is mondta neki, s németül szidta: Du Hure... De aztán délutánra megbékélt a báróné, magához hivatta, simogatta, csókolta, el­panaszolta neki, milyen rossz most az úriasszonynak, hogy felpiszkálták ezt a sok ostoba parasztot, csak vérszemet adtak nekik, pedig annak csak rossz vége lesz, mind nyakvasba ikerül, kalodába, huszonötöt vágnak rájuk, még a legfiata­labb lányoknak is felhajtják a szoknyáját, úgy vágják rá a huszonöt botot. Bodó Katinak beszélhetett, az egyetlen szót sem válaszolt többet, végre a báróné sírna fakadt, zokogásba tört ki­s jaj, boldogtalan volt szegény na­gyon. Éjjel nem voltak vendégek. Csudára. Ma kivételesem senki se jött. Az is rossz, ha jönnek, csak rossz híreket hoznak, az is rossz, ha nem jönnek, mert az embernek csak rémképei lesznek, hogy már nem is mer jönni senki vagy hogy már kö­­röskörű­­ lángolnak a kasté­lyok. Éjszaka kiküldött, hogy Bodó Kati jöjjön be. Hát Bodó Kati nem jött. Bodó Kati eltűnt. Ruhástól. (Részlet Móricz Zsigmond Rózsa Sándor regényében.) fajiaUl Oshra*, IV­ Mindig téged szerettelek. A gömbölyű idő mélységes kút­jában, mikor nem is Léteztél még, téged szerettelek. Mikor Csillámpalán hasaltam, brontosaurus, S talán tengeri liliom voltál, korall Vagy krokodil, téged, téged szerettelél.. A tűlevelű erdőkben kígyó-puhán Ott éltél bennem meghatározatlanul. . Szerelmem ötszázmillió éves. Ha majd Páfrányok és zsurlók között csupasz csigák És fél­gyíkok tanyáznak ismét, akkor is: Nehéz nikkel fénnyel, szerelmem ott lebeg, Mivel régebbi, mint a létünk és mivel Mikor nem léteztél még, szerettelek! (A pokol tornácán c. kötetből)

Next