Magyar Nemzet, 1949. június (5. évfolyam, 126-149. szám)
1949-06-01 / 126. szám
Keddi számunkban teljes, részletes beszámolót adtunk a könyvnap egész anyagáról. A tekintélyes termés azonban lehetetlenné tette, hogy minden darabjával behatóan foglalkozzunk, ezért be kellett érnünk az egyszerű seregszemé lével, amelynek során valamennyi felvonuló művet néhány szóval bemutattunk. Részben ennek pótlására adunk most s némi ízelítőt a gazdag anyagból, annak is csak szépiro- ^ dalmi részéből s természetesen innét össze kell egyeztetni igényeinket egy újságoldal szűkre szabott határaival. Ami a válogatást illeti, semmi egyéb szempont nem vezetett, mint a változatosság, az anyag sokrétűségének érzékeltetése. Ezen belül valójában úgy válogattunk, ahogy éppen a kezünkbe került egy könyv s jóízűen lapozgattunk benne. Világos, hogy legtöbb hely a költőknek jutott, élő és feltámadt költőknek, de regényírót és magyar klasszikussokat is talál az olvasó e szemelvények között, amelyekkel a könyvnap hangját akartuk megszólaltatni. * Beszéljenek tehát maguk a könyvek, 1949. magyar könyvnapjainak termései. * Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem rémél. B-Cum.tu.iu -fo-iz-t® !íj Először a világ vált köddé, a föld, a környezet. Ami szilárd volt, nem volt többé s úgy tűnt, csak én mozgokörökké, mint lomha, gépezet. Majd az űr is megnyílt alattam, test, lélek elfogyott. Folyt, forrt az alvilági katlan, s csak néha, ritka pillanatban hittem, hogy még vagyok. Nincs nálunk sem inkább gyűlölt, sem kevésbbé érett szó, mint ez: kritika! A nagyobb rész olcsárlásnak és hibák után leskesődésnek tartja azt, mely az írói világban elrettentéssel pusztaságot, az olvasó világnak pedig untatás által csömört okoz. E fonák hiedelem kétségkívül oly író fejében származott, ki saját dolgozásait igazító kezek alá venni sem elég belátással, sem elég türelemmel nem bírt. Annak, aki lágyan bánik magával, igen is, szükség van másoktól hasonló lágysággal fogadtatni. Az pedig, ki műveinek a Horátztól annyira ajánlott törlögetéssel készít maradandóságot, bátran lép a kemény bíró elébe is, mert a legrosszabb esetben legalább útmutatást remél, minélfogva hibáiból mind inkább kivetkőzhetvén, a tökélet fő pontjához közelíthessen. Embernek ártalmasb férge nincs az önszeretetnél. A szert és mértéket meghaladó írói önseretet legbizonyosabb út az írói dicsőséget örökre elveszteni. Mert ne higyjétek, hogy volna ember eléggé erős mindig és mindenben a leghelyesebbet egyszerre kitalálni. Legtöbb esetben vagy saját gondolkozás, vagy idegen intés tanít meg a rossz helyett jót, a jó helyébe jobbat lenni. Homár száz meg száz Aristarchus kezén ment keresztül míg azzá jön ami: a Shakespearenek régi nyomtatványaiból megmutatta Tieck, miképpen javítgatott ő dolgozásain, melyek nevét megdícsőíték. E példa tükör gyanánt szolgálhat némely úgynevezett génieknek, kik műveiket ihlés által származótoknak vélvén, azokat hibátlanoknak tartani kívánják; s bennök sem magoknak változtatást, sem másoknak szabad ítéletet nem engednek. Jobbítgatás a maradandóság egyedül való talpköve; a jobbítgatás pedig szükségesen hibakeresést és találást teszen fel. Nincs író, kinek gondolkozásmódja, ismeretei, hajlandóságai s művei jobbítást nem fogadhatnának el; s jaj annak, ki ezen jobbításra teljes erővel nem törekszik! De a jobbítás mestersége nehezebb, mint gondolhatnák. Nem elég változtatni, nem elég szót szóval, sort Jdtusf AtVAs _ _ 9 Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. Ezüstös fejszsuhanás látszik a nyárfa levelén. Az idő is megszűnt fölöttem, s megszűnt a lomha súly. A ködben, a gőzben, a füstben akként volt minden, mintkezdetben, mielőtt szólt az Úr. És újra kihűlt az anyag már, a lét sűrűsödik. Lapjait hullatja a naptár, ázik a föld, sürög a kaptár, a Törvény működik, sorral felcserélni, hanem principiumainkat tisztogatni, ismereteinket s gondolatainkat nemesíteni, s művészi hajlékonysághoz szoktatni; fantáziánkat gazdagtani, erősíteni és fékezni; nyelvünket, kitételeinknek könnyű lebeged, erőt s ezerféle, de mindig illő, színt keresni: ez a titok, ami által a classicusság óta felnyílik. Ismerd tenmagad! mond a régiség bölcse; s ez igazságra nincs senkinek nagyobb szüksége, mint az írónak, ki a jelenkor és maradók szemeit magára készül fordítani. A könyvszerző rendeltetése magas rendeltetés. Ki az élet szempillanatnyi szükségei miatt, s a könyvtáros parányi zsoldjáért írogatja be az íveket; ki valamely keresztülfutó véleménynek, vagy hatalmasok céljainak áldozza tollát, az elvette jutalmát az életben, s a maradék tiszteletére számot ne tartson. Camoens éhen hala meg, Rousseau üldöztetett; de fejéhez és kebléhez mindegyik hű maradt, s dicsőségük el nem enyész örökké. Ha velük osztozni akarsz, ne válaszd a tágas utat, melyen a sokaság tolong; hanem vonulj félre, s tedd meg a leghosszabb, legnehezebb menetet; szállj le saját magadba. Vedd szoros vizsgálat alá minden érzelmeidet, gondolataidat s ismereteidet, s akár belső kútfőkből forrótok ki, akár tapasztalás és tanulgatás által kívülről eredjenek: válaszd ki közülök a jót, szépet és valót, s tedd szíved és lelked elkerülhetetlen szükségéré. Ez az első és legfontosabb lépés, mert csak így lehetséges írásaidnak a tiszta és való érzés bélyegét viselni. E nehéz munkát szakadatlanul kell egész életedben folytatnod, s egyszersmind tanulnod ismerni másokat is, kik előtted a kevesektől ismert pályán dicsőséggel járjanak. E kettős de eredetileg egy kútfejű Studium (magad és másokat vizsgálni) taníthat meg egyedül; mind magadból a lehetséges erőt s minden lehetséges oldalról kifejteni; mind idegen erőnek s ismeretnek úgy venni hasznát, hogy általa saját karaktered valója, tisztasága és szépsége meg ne homályosodjék. (Kölcsey Ferenc műveiből) A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok. Törvény és forma volna jussom s én nem vagyok szilárd. Ki párákból javat s jogot fon, miért késik, hogy rámutasson: — Jöjj is ezt és ezt csináld!? (Az „Örökké élni“ c. kötetből) Kit-Cestju: Úgy tűnik fel nekem, hogy abban az időben, amikor én diák voltam, az emberek nem ismerték önmagukat, nem ismerték a múltjukat, mármint az emberiség történetét és igen tökéletlenül ismerték általában azt a világot, amelyben éltek. Lehet, hogy a saját akkori tudatlanságomat rálátom a korra. Lehet, de azért mégis az adatok egész seregét sorolhatnám fel arról, hogy milyen rövid volt akkor, a múlt század végén mindnyájunknak a tudománya. Ismerd meg önmagadat, ezt tudták, a görög bölcs mondását, görögül is: gnóti se autón. Ezzel aztán ki is merült a lélektani tudásuk. Igaz, hogy az merülhetett ki leghamarabb. Azután ... hol is folytassam? Nem volt az embereknek társadalomszemléletük. Nem látták sokoldalú meghatározottságát mindannak, ami velük mármint emberiséggel, a múltban történt. Múltat, jelent és jövőt illetőleg egyaránt illúziókban éltek. Az aktív kegyetlenkedéstől kissé eltávolodtak — már úgy általában — és a múlt szörnyűségeit úgy intézték el, hogy: régen volt, ma már olyasmik nem történhetnek meg. A jelenük nem volt boldog, mint az előttük élt egyetlen nemzedéké sem, de remélték a boldogságot. Az illúziók szállóigékben, közmondásokban fejeződtek ki, mintegy propagandájuk folyt az illuzióknak. Ha foltos is a ruha, az nem szégyen, csak rongyos ne legyen. Mindent lehet, csak akarni kell. Aki dolgozik, az meg is él. Aki nem dolgozik, az ne is egyék. Ki korán kel, aranyat lel, Krajcárból lesz a forint. És ezek az illúziók nem voltak tisztára illúziók, hanem volt valami kevés realitásuk. Akinek erős akarata volt s aki tudott kíméletlen lenni, az, ha még szerencse is párosult képességeihez, csakugyan fölébe kerekedhetett másoknak és anyagi jólétre tehetett szert. Tehát az emberek a boldogságra törekedtek. A jómódúak azt hitték, hogy már meg is lelték a boldogságot. A szegények pedig várták sorsuk jobbrafordulását, akár az egyéni sorsukét, akár a szegények összességéé. Ez volt a tétel. Ha nem is boldog az ember, ha nem is egészen boldog, mivelhogy nem tökéletes a világ, mindenesetre haladunk, fokozatosan fejlődik a tudomány, a társadalom és egyszer aztán valóságos paradicsom lesz a föld. Mindnyájan ilyenféle illúziókban éltünk Számításaink hibáit nem vettük észre. Lám, én magam is úgy beszélek, mintha az akkori eszemmel szólnék s úgy mondom, hogy: az emberek. Úgy mondom, hogy: mi Mintha még ma sem tudnék arról, hogy az emberek, ez nem egységes kategória. Azaz: csak természetrajzilag egységes. (Regényrészlet.) A- Stítado Műiw» Ptulinit Áll már emlékművem: nem emberkéz faragta, Nem lepi soha rű a nép útját oda, Égnekszegett fejét felnyujtja magasabbra, Mint Sándor emlékoszlopa. Nem, nem halok meg én egészen — énekemben Hat szellemem tovább, ha testem már nem él. Hitem ragyog, amíg a földi tereken lenn Költő csak egy is dalra kél. Nevemet ismeri Oroszbon messzi tája. Széltében emleget a soknyelvű haza, A büszke szláv, a finn, tunguz, s kinek tanyája A sztyepp, a kalmük nép fia. Népem szivébe zárt, ott folytatódik éltem, Mert ahhoz szólt dalom, mi benne nemesebb. Mert zord napokban a szabadságról beszéltem És szántam azt, ki elesett. Menj Múzsám hát s ügyelj csak Istened szavára, Sérelmektől ne tarts, ne kérd a koszorút, Nem hallva gúny szavát, de tapsokat se várva, S az ostobákat tűrni tudd. T’cLmJW/ t CLjtpiLly OAMf «Némelyek azt állítják, hogy a nép nem érett még meg anyujára, hogy neki szabadság és jogok adathassanak, én pedig azt mondom s állítom, hogy a mások verejtékén szerzett kész haszonnak elköltéséhez nem szükséges annyi érettség, mint a munkához, tehát a munkálkodó nép érett; ha mindenre érni kell is, de szabadságra és jogokra nem, mert ezek az emberrel vele születnek; ezek természetével egyek, mert nincs az emberek intézményei közt egy is olyan, hol a jogok és szabadság mint valamely raktárba le volnának téve, míg egyik ember a másik után megérik, aztán neki a maga részét onnét kiadnák. Balgák, vagy ámítók vagytok ti aristokrata-atyámfiai, ha azt hiszitek, hogy mások, tudniillik a jobbágyok szabadsága rátok van bízva. Mutassátok meg, ki bízta rátok és mikor bízta rátok?» Este, a vacsora után, felgyűrt ingujjban, jóllakottt testtel a kúthoz mentem, a mosdáshoz hogy vizet húzok. Fütyölve húzta ki a vizet elégedett és vidám lélekkel, mert szerelmesem nagyon kedves volt délután. Mint hangja, csobogott a víz, ezüstös, tiszta és hideg. A műhelyben még két kovács vert izzó vasán ütemet. Aztán vége volt ennek is és minden, hang elhallgatott s tükröződtek vödör vizem színén a földi csillagok. (A „Hosszú sor közepén" C. kötetből) ... Az ispán azt suttogta el, hogy a jobbágyság elhatározta, hogy megtagadják a tavaszi szántást a bárónak. Még nem lehet, az igaz, az ekét a földbe akasztani, mert a lapos területeken csak most szívódik fel a talajvíz, a hólé, — nagyon el leszünk késve az idén a tavasziakkal —, de nagyon veszélyes, hogy máris erre szilajitják egymást. Mi lesz még ebből? Meg olyan hírek is vannak, hogy éppen Szegváron a jobbágyok deputációt küldtek volna Stefi grófhoz, hogy ők is kérik a pénzes jobbágyságot, ha a szentesiek meg tudják magukat váltani, hát ők se hajlandók tovább ingyen dolgozni, követelik a forintos napszámluikat. Forint? Megőrültek? — Forint, méltóságos uram, forint. Még tavaly jó lett volna a huszas is, most már forinton aló, nem lehet kapni munkást, legalábbis az a híre, hogy ki is van a hirdetve, hogy forint a napszám. A bárónak a hideg verejték ütött ki a homlokán. Odanézett az ácsorgó, piszmogó három jobbágyra, akik abban a pillanatban, hogy ő tovább sétált, már abbahagyták a serénységet is istentudja mit suttognak egymásnak, de az biztos, hogy nem jót. Ha ezeknek minden szombaton ki kellene adni a hat forint napszámot... Hát tisztára tönkre vannak téve... Hogy leilet azt bírni__ Míg ők ott szédülköztek, a bárónénak eszébe jutott, hová lett a Bodó Kati? — Menjetek, nézzétek meg, mért szaladt el oly ész nélkül? — Méltóságos báróné kézit csókolom, én tudom — nyelveskedett Pirka, a kis szobalány —, én megmondom, tessék elhinni, hogy én tudom! — Ne járjon annyit a papaiad, mondjad! — Méltóságos báróné, kézit csókolom — s meg is csókolta a báróné kezét —, meglátott egy embert az utcán, az után szaladt! A bárómé elbámult — Bodó Kati? — Az. — Legény után szaladt Bodó Kati? — Ember a mán, nem legény. — Ki az? — Azt nem tudom, még sose láttam errefelé, pedig teccik tunni, ha én egy legént meglátok, aztaz én megismerem száz közt! Bodó Kati pedig csakugyan ember után szaladt ki az utcára... Hogy ki volt az az ember, azt csak ő tudta. Azt még errefelé senki se látta, de ő nagyon tudta s ha mindjárt fejét veszik is, akkor is utána szaladt volna. Ilyen a lány. Hiába tartják azt lakat alatt. Ha mindenkit el is kerül, akit nem javallanak neki — de ha megjelenik az az ember, az embere... akkor oszlán vége a világnak... Bodó Kati majd meghalt a rémülettől, mikor a gazdát meglátta Tápén, az utcán, a kastély előtt, hátha száz farkas őrizte volna, akkor is ki kellett neki vetnie magát az utcára, hogy egy pillantást legalább kapjon attól az embertől. — Ohejja! — sikoltott utána. De már akkor az ember is meglátta őket. Meglátta, de az ember jobban tud magán uralkodni és nem mutatta, így a lány szaladt ki az útra s annak a közepén odacsámborodott az ember ebbe s nagy alázatossággal, a büszke magas lány csak elébe vetette a nevetésének pántlikáját, hogy avval megfogja az embert. — Kati fiam — mondta Rózsa Sándor —, miattad gyűltem. — Igen. — Nem szeretek én nálad nélkül lenni. S hallgatva nézett a lány szemébe. A lány, se holt nem volt, se eleven. Rózsa Sándor szólítja— Ha kérdik, ki vót, akivel szólál, Kati fiam... Mondd, hogy egy becsületes kupec ember... Megértetted? Marhát veszek a faluba, ha jó áron lehet. Orsón. Evvel rá mosolyodon a lányra, aki el nem tudta képzelni, hogy ez a valóság, hogy ő itt áll a széles tápai út közepén, amoda a régi templom, meg ott van a másik úton, csak a csücske látszik, a híres tápai keröszt. Lehúnyja a szemét és elájuldozva msolygott az arca , minden csöppje leve elcsordult a gyönyörűségében. — Halászok vannak a Tiszán. Ma eccaka kiszökő hozzájuk... Megértetted?... Ha ruhádat hozod, hozod, ha nem hozod, nem hozod. Mindig lesz neked, ami neked kell, Kati. Bodó Kati semmit se szólt, csak azt mondta. —Hhh... — Most eredj vissza —• mondta RózsaSándor. — Osztán utánam ne nézz, mer meg Vakulsz Bodó Kati megfordult, mint egy tizenkétéves kis süldő lány, akinek az édes szülője parancsol, elment és nem fordult vissza és mikor megkérdezték a kíváncsi lányok: — Ki vót a Kati? Akkor keményen és rekedtes azt mondta: — Egy böcsületes kupec ember. — Mit akar tulled? De erre nem tudott mit felelni, mert a böcsületes kupec ember nem mondta meg, mit kell erre válaszolni. Csak új, meg új kérdésre felelte, hogy: — Semmit. A bárónénak i 9 mondott mást, csak a böcsületes kupec embert, meg a „sömmit". Pedig a báróné ezért nagyon megharagudott rá és elszidta mindennek, disznónak, hálátlannak, aljasnak. Még ezt is mondta neki, s németül szidta: Du Hure... De aztán délutánra megbékélt a báróné, magához hivatta, simogatta, csókolta, elpanaszolta neki, milyen rossz most az úriasszonynak, hogy felpiszkálták ezt a sok ostoba parasztot, csak vérszemet adtak nekik, pedig annak csak rossz vége lesz, mind nyakvasba ikerül, kalodába, huszonötöt vágnak rájuk, még a legfiatalabb lányoknak is felhajtják a szoknyáját, úgy vágják rá a huszonöt botot. Bodó Katinak beszélhetett, az egyetlen szót sem válaszolt többet, végre a báróné sírna fakadt, zokogásba tört kis jaj, boldogtalan volt szegény nagyon. Éjjel nem voltak vendégek. Csudára. Ma kivételesem senki se jött. Az is rossz, ha jönnek, csak rossz híreket hoznak, az is rossz, ha nem jönnek, mert az embernek csak rémképei lesznek, hogy már nem is mer jönni senki vagy hogy már köröskörű lángolnak a kastélyok. Éjszaka kiküldött, hogy Bodó Kati jöjjön be. Hát Bodó Kati nem jött. Bodó Kati eltűnt. Ruhástól. (Részlet Móricz Zsigmond Rózsa Sándor regényében.) fajiaUl Oshra*, IV Mindig téged szerettelek. A gömbölyű idő mélységes kútjában, mikor nem is Léteztél még, téged szerettelek. Mikor Csillámpalán hasaltam, brontosaurus, S talán tengeri liliom voltál, korall Vagy krokodil, téged, téged szerettelél.. A tűlevelű erdőkben kígyó-puhán Ott éltél bennem meghatározatlanul. . Szerelmem ötszázmillió éves. Ha majd Páfrányok és zsurlók között csupasz csigák És félgyíkok tanyáznak ismét, akkor is: Nehéz nikkel fénnyel, szerelmem ott lebeg, Mivel régebbi, mint a létünk és mivel Mikor nem léteztél még, szerettelek! (A pokol tornácán c. kötetből)