Magyar Nemzet, 1951. július (7. évfolyam, 151-176. szám)
1951-07-29 / 175. szám
Vasárnap, 1951 Július 29 Magyar Nemid AZ OLAJFÁK VÖLGYEI Kétezer éve él az emberek tudatában az a történet, amelynek színhelyét, az Olajfák Hegyét, a kereszténység első hívei és krónikásai által feljegyzett események az eljövendő szenvedések megőrzésének jelképévé avatták. Kétezer évig élt és hatott a jelkép, versből kep.te, ízóból zenébe vándorolt, az emberi kultúra útján újra és újra megelevenült, mert tartalma és tanulsága érvényes volt minden században és minden orzágban, ahol a hatalom elnyomta a gyengék, az igazságért harcolók hangját. Az emberek vigaszt találtak benne, mert az életben nem találtak vigaszt. Az olajfák völgyei új völgyek. Üdén szikrázó zöldjükkel most jelennek meg a világ hegy- és vízrajzi térképein. Eddig is rajta voltak, de sivatagnak vagy mocsárnak hívták őket, nem úgy merülnek fel tehát a térképen, mint az újonnan kiemelkedő szigetek a tengerek térképein. Földjük itt volt már, szerepelt a térképen, jelen volt a térben, nem ajándékok tehát a természet részéről, de régi terhek, sivatagok, mocsarak, terméketlen és lakhatatlan vidékek. Az új térképeken kicserélődik a színük s az új szín: az üde zöld megtelik hullámos és csipkézett vonalakkal, vizek és vasutak útjaival, erőművek és városok jeleivel. Újfajta térképek ezek: a terv, a jövő térképei. Határvonalaik nem a más népektől elhódított területeket jelzik, mint a történelem régi térképei, hanem a természettől elhódított területeket. A régi térképek azt mutatták, hogy a nagy birodalmak határai mikor és meddig húzódtak •— az új térképek azt mutatják, hogy mikor és meddig ér majd a megművelt terület, hol kanyarodik majd az új mesterséges folyó, hol lesz az erdő, hol fut majd a vasút, amely viszi a vasat és hozza a szenet. Az új térképek a kommunizmus hatalmas építkezéseit mutatják: a föld átalakulását az ember munkája nyomán. A sivatagok és mocsarak, a lakhatatlan és terméketlen vidékek átalakulásánál már ott vannak azok is, akiknek képessége és feladata, hogy jelképpé mélyítsék el a valóságot, példázattá az eseményt, a krónikások, az írók, a költők, a művészek. S munkájuk nyomán formálódik ki majd az új hatalmas jelkép az emberek tudatában: az Olajfák Völgyének jelképe, az emberi akarat, az emberi összetartás, a kölcsönös segítség új rendjének győzelme a természet vak erői fölött. Az Olajfák Völgyének jelképe az eljövendő évezredek kultúrájában vándorol majd versből képbe, szóból zenébe, ss győzelmes és mindent megtermékenyítő hatalmas jelkép; az Igaz egy sokezeréves vereségének jelképe után az igaz ügy győzelmének szimbóluma. Szovjet tudósok beszámolói között lapozgatunk; a tudomány emberei számolnak be a csodákról, amelyeket emberkéz hajt végre, milliók akarata. Még nem a művészet leírásai ezek, még „csak" a tudományé; a tények költészete árad belőlük, a valóság költészetének levegője. Mégis: a népek sokezeréves álmainak megvalósulása, az eleven víz, a nedves lomb, az új házak, a városok friss valósága a tegnapi pusztaság helyén legalább olyan erős hatású, mint a vers, mint a zene. Csodákról számolnak be, a valóságról, vízről és erőről, fényről és hőről, szélcsendről és búzáról, erdőről és homokról. Évszázadokra szóló építkezéseknél tudományos számításokra van szükség, pontosságra, alapos vizsgálatokra, az adottságok és a lehetőségek mérlegelésére. Sokmillió hektár területen végzik kutatásaikat az akadémiák, az intézetek, az egyetemek, a laboratóriumok tudományos munkásai, a különböző «komplex expedíciók». Az egyik tudós a klimatológusok munkájáról beszél, akik a napsütéssel és a faggyal, a széllel és az esővel foglalkoznak s a klimatológus szinte önbizalmat önt a tájba, amikor megállapítja,a napsütéses napok számát tekintve, Türkmenistán egy helyen áll Kaliforniával és Egyiptommal.* A másik Jejint idézi, aki azt mondta a sivatagnak: «Nem az a baj, hogy víztelen vagy, az a baj, hogy nem vagy megművelve.* A klimatológusok most azt kutatják, hogy milyen hatással lesz az új víz és az új erdő a vidék éghajlatára. A geológusok térképeket dolgoznak ki a tájban előforduló építőanyagok lelőhelyeiről és készleteiről -r megkeresik a mészkőt és a homokot, a kavicsot és a téglagyártásra alkalmas anyagokat. Munkájuk módszerét megváltoztatták, sűrítették, régebben csak nyáron végeztek kutatómunkát, télen pedig a laboratóriumokban dolgozták fel a kutatások eredményeit, most egyidejűleg végzik mind a kettőt, mert sürget az idő és az időt sürgetik az emberek, akik a kommunizmust építik. A harmadik tudós a vízről beszél, az új öntözési eljárásokról. Utal a kapitalista országok öntözési módszereire: az öntözőrendszerek magántulajdonban vannak s a tulajdonosok, akiket csak a minél nagyobb nyereség elérése hajt, igyekeznek minél több vizet eladni, így azutáni olyan nagymennyiségű víztömegek kerülnek a földekre, amelyek kéthároma esztendő múlva a föld elmocsarasodását, az öntözött földek elszikesedését idézik elő. A szovjet tudósok a gyakorlat szakembereivel együtt kidolgozták a tervszerű vízfelhasználás módszereit, olyan öntözési eljárásokat, amelyek kiküszöbölik a mocsíkosodást, a szikesedést. A tavaszi áradás nem baj többé, sőt, tervszerűen használják fel. A Dnyepr folyó tavaszi áradásának vizeit felhasználják a Molocsnaja folyó mentén épített víztárolók feltöltésére és hatalmas víztartalékok megteremtésére. A talajkutatók megvizsgálják a földeket , kidolgozzák a tervet a művelésre ma még alkalmatlan talajok megművelési módjairól Egy tudós csoport a vastag sórétegeket és oldataikat tanulmányozza; meg kell akadályozni, hogy az új csatorna vize sóssá váljon. Más tudós csoportok tájékoztató térképeket készítenek arról, hogy a terv során hol s milyen mezőgazdasági növényeket kell majd termeszteni. A szovjet kutatók százai tanulmányozzák az éghajlatot, a növényzetet, a növényeknek a talaj, az éghajlat sajátosságaival kapcsolatban előálló változásait. Megjelennek a zoológusok és megkeresik a táj kártékony rovarjait és állatait, amelyek árthatnak az ültetésre előirányzott fa- és cserjefajtáknak. Geobotanikusok és mikrobiológusok, erdészek és homokkutatók, hidrogeológusok és térképészek csoportjai járják a sivatagot, — a világ legszervezettebb tudományos élete, a szovjet tudomány csodálatos összhangban dolgozik a tájon, amelyet sivatagból völggyé varázsol a tudás és az akarat. A Boldogság Útjának nevezte el a nép a nagy Türkmén Főcsatornát. A beszámoló tudósok egyike a táj népének évszázados álmáról beszél, az énekekben és közmondásokban, mesékben és képekben kivetítődött álomról- a víz álmáról. A szabadság, a béke és a terv világa hozza meg most a nép évszázados álmának teljesedését Kolesznyik professzor, a szovjet Földrajzi Társaság tudományos titkára az Amu Darja vizének elvezetésével kapcsolatban azt írja:Sztálin elvtárs útmutatása szerint a pusztának hat éven belül kell vizet adni. És erre a határidőre már lesz víz a pusztán.* Csoda nélkül és mégis csodával: millió ágy és millió kéz közös munkájával. Az Írók könyveiben most kezd megjelenni a vizek új útja s az új völgyekben települő új nép. A nagy építkezéseknél megjelennek a színészek is, s ahol tegnap még sivatag és mocsár volt, ma nyolcszázszemélyes színház emelkedik s a táncosnői, aki aggódva kérdi, hogy táncához kap-e megfelelő fényszórókat, a technikai szakemberek elégedetten nyugtatják meg, hogy a színpadi fényszórók már tökéletesen működnek. Valaki ír egy városról, amely most született meg és egy másikról, amely a terv szerint öt év múlva már tengerfenék lesz a Volgai tengerben; a víz tizenhat méternyire emelkedik majd fölötte. Egy író álmodozik Kazán ősi tornyai alatt, hogy ezek a tornyok, amelyek ma több kilométernyire vannak a Volgától, nemsokára tükröződni fognak a vízben, ha a terv folyamán bejön a folyó a városig. Utak épülnek, emberek százai és ezrei ismerkednek az új gépekkel, az új munkamódszerekkel, — és a városok lakossága ajándékokkal jelenik meg a kommunizmus nagy építkezéseinek színhelyén. Az építkezések vezetőinek akkora postájuk van mint a leghíresebb embereknek, — mindenki azt kérdi az ország minden részéből, jöhet-e, van-e szükség munkájára a jövő építésénél? Messze vagyunk onnan a térben, messziről figyeljük csak a kommunizmus építkezéseit. És mégis ott vagyunk; a mi terveink mögött is ezt látjuk, a magunk munkájában is ezt érezzük. Egyik tudós beszámolójának élén Leniin szavait olvashatjuk: „ha majd Oroszországot az elektromos erőműveik és hatalmas technikai berendezések sűrű hálózata borítja, akkor kommunista gazdasági építésünk példaképül szolgál majd az eljövendő szocialista Európa és Ázsia számára." S arra gondolunk: az idő elérkezett. Az az ország, amely a költségvetési kiadások tízmilliárdjait a jövő építkezéseibe fekteti, ahol az embereket az élet minden megnyilvánulása a békés építkezésre lelkesíti és nem háborúra uszítja, ma már az, aminek Lenin jósolta meg: példakép Európa és Ázsia és a többi világrész minden országa és népe előtt. Bródy Lili JÖN! SZOMBATTÓL lg JÖN! JÖN! la ■ SZOMBATTÓL 1 | Dalolva : 1 . 1 i szetf is az élet | s “ I ! A SZOT teljes ülésének levele Rákosi Mátyáshoz A Szakszervezetek Országos Tanácsának V. teljes ülése levelet intézett Rákosi Mátyáshoz, forró üdvözletét küldve dolgozó népünk szeretett vezérének és bölcs tanítójának. A szakszervezetek — mondja a levél — a Párt vezetésével harcolnak s a Párt kritikáinak köszönhetik, hogy megerősödött munkájuk, hatékonyabb lett a dolgozó tömegek nevelése,erősödött a szakszervezeti demokrácia. De munkájuknak még igen nagy hiányosságai vannak, amelyeket sorra fel kell tárni és meg kell szüntetni. Még erőteljesebben kell folytatni a harcot a szociáldemokratizmus maradványaival szemben, amely itt is, ott is kiütközik a szakszervezet munkájában, a nehéz feladatoktól való hazódozásban, a politikai felvilágosító munka elhanyagolásában, a bürokratizmusban, a dolgozók mindennapi követelményeivel szembeni közömbösséggel. A szocialista országépítés döntő feladatokat állít a szakszervezetek elé e munkafegyelem megszilárdítása, a szocialista verseny és a Sztahanov-mozgalom megerősítése terén, a minőségi, takarékos, jó munkáért vívott harcban. A szakszervezetek most minden erejüket az ötéves terv második évi feladatai határidő előtti teljesítésének szentelik. A SZOT ötödik teljes ülésének második napja A SZOT ötödik teljes ülésének második napján Apró Antal referátumához elsőnek Komor Imre, a Népszava szerkesztője szólalt fel. Rámutatott arra, hogy a szakszervezetek egyik legfontosabb feladata a tömegeknek a proletár nemzetköziség szellemeiben való nevelése. A következő felszólaló Szirtes György, a Rákosi Művek mérnöke volt, aki a műszaki és gazdasági vezetés feladatairól beszélt és ismertette az RM-Művek műszaki-gazdasági bizottságainak munkáját. Lakatos Béla, a SZOT bér- és termelési osztályának vezetője felszólalásában a versenymozgalom magasabb színvonalú vezetésének kérdésével foglalkozott. Ezután Horváth Mihály vezérőrnagy, a Néphadsereg üdvözletét tolmácsolta a tanácsülésnek. A következő felszólaló Tóth Anna, a Textil- és Ruházatiipari Dolgozók Szakszervezete szervezési osztályának vezetője, többek között a Nazarova-mozgalommról beszélt. Szabó László, a Vasas Szakszervezet elnöke bérkérdésekkel foglalkozott. Szólt még Ligeti László, a Kereskedelmi és Pénzügyi Dolgozók Szakszervezetének főtitkára, beszámolt a bel- éskülkereskedelem dolgozóinak versenymozgalmáról. Javasolta, hogy a közélelmezés kérdéseit széleskörű társadalmi ellenőrzéssel segítsék. A tanácskozás utolsó felszólalója Zvágler Lajos, diósgyőri hengerész, bírálta az üzemi bizottság munkáját, mert nem minden esetben adják meg a kellő segítséget a munkaverseny kiszélesítéséhez. A tanácskozás végén a Szakszervezetek Országos Tanácsa V. teljes ülése Apró Antal javaslatára megbízta a SZOT elnökségét, hogy az elhangzott javaslatok alapján dolgozza ki a határozat végleges szövegét. A tanácskozás az Internacionálé eléneklésével ért véget. A Szovjetunióban tartózkodó magyar parasztküldöttek táviratai Rákosi Mátyásnak A Szovjetúnióban tartózkodó magyar parasztküldöttség tagjai az alábbi táviratokat küldték Rákosi Mátyásnak: • Szeretett Rákosi elvtársi Most, amikor csoportunk Kazahsztán területén befejezte tanulmányútját, ismételten köszönetet mondunk Rákosi elvtársnak, hogy lehetővé tette számunkra, hogy mi, még egyénileg gazdálkodó dolgozó parasztok személyesen győződhessünk meg a szocialista nagyüzemi gazdálkodás fölényéről és a kolhoztagok boldog, vidám életéről, amit a szovjet nép a Bolsevik Párt és Sztálin elvtárs vezetésével valósított meg. Amit itt láttunk, méreteiben és szépségében minden elképzelésünket felülmúlta. Mi a látottak alapján tudjuk, hogy akkor harcolunk legjobban a békéért, az ötéves tervünk megvalósításáért és úgy szolgáljuk legjobban a dolgozó parasztságunk érdekét, ha követjük a kolhozparasztok példáját. Ezért mi, akik még egyénileg gazdálkodó dolgozó parasztok vagyunk, elhatároztuk, hogy hazatérésünk után mi is rá fogunk térni a szövetkezeti gazdálkodás útjára és azon leszünk, hogy minél több dolgozó paraszttársunkat győzzük meg ennek az útnak a helyességéről.★ «Drága Rákosi elvtársi A Szovjetúnióban tartózkodó parasztküldöttség negyedik csoportja az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaság területén járt. Amikor apró részleteiben közvetlenül közelről, világosan megismerhettük a szovjet kolhozparasztok életét, alulírottak valamennyien elhatároztuk, hogy visszatérve szép hazánkba, mi is a termelőszövetkezeti gazdálkodás útjára lépünk és rajtunk kívül még odahaza számtalan becsületes dolgozó paraszttársunknak mutatjuk meg a helyes utat 3 Kossuth zászlaja alatt Írta: LÁSZLÓ FERENC «Akik tollal bánni tudnak, írják le majd harcainkat a késő kor tanulsága végett» — írta Bem és ez a kortársakhoz intézett felhívás szól a mai magyar írókhoz is. Irodalmunknak nagy tartozása az 1848—49-es népi forradalom feldolgozása, a korhoz és hőseihez méltó színvonalon, a mai új hazafiak okulására és lelkesítésére. Révai József mondotta: «Nemcsak a munkának és az alkotásnak a hősiességére és önfeláldozására kell nevelnünk népünket, hanem hősiességre és önfeláldozásra, nemzeti becsületünk és függetlenségünk védelmére. Egyszóval: Kossuth és Petőfi, Damjanich és Bem erényeire, arra, hogy a hazáért élni és dolgozni, de küzdeni és meghalni is kell tudni. Ezt a figyelmeztetést — és Bem tanítását — szívleli meg Lukácsy Sándor a «Kossuth zászlaja alatt» című antológia összeállítója, aki a szabadságharc korának irodalmát és annak hatását ismertető magvas bevezetőjében joggal állapítja meg, hogy még az 1848—49-es évek irodalmi termését sem ismerjük elége, holott a forradalom másfél éve nagy korszaka volt a magyar irodalomnak. A Szépirodalmi Könyvkiadónál most megjelent vaskos kötet megteszi az első fontos lépést ennek a kiáltó hiánynak a pótlására: összegyűjti a magyar történelem nagy korszakának sok jelentős írását. Irodalmunk hazafias hagyományainak felkutatása és népszerűsítése terén tehát fontos feladatot old meg ez a könyv. Persze, nem lehet szó arról, hogy egy kötetben maradéktalanul letörleszthessük a régi tartozást. A bevezető maga is megállapítja: ez az antológia nem tükrözi az egész 48—49-es forradalmat és szabadságharcot, nem világít rá annak minden gazdasági, társadalmi és politikai problémájára, hanem csupán egy oldalát helyezi éles reflektorfénybe, azt, amelyik ma a legtanulságosabb: a nagyszerű önvédelmi harcot. «A kötet a szabadságharc szellemét és tanulságait akarja idézni — mondja Lukácsy—, megeleveníteni a hősöket, az embereket, akik épúgy szerették volna folytatni békés orvosi vagy színészi mesterségüket, mint mi, épúgy szerettek volna nyugodtan szántani-vetni vagy tanulni az iskolapadokban, mint mi, de fegyvert fogtak, mert ellenség lépett a haza földjére.* A 48-as forradalom nagy hősei és névtelen közkatonái elevenednek meg ennek a könyvnek a lapjain. Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Szemere Bertalan, Vasvári Pál, Eötvös Károly, Vajda János, Jósika Miklós, Csernátony Lajos, Egressy Gábor, Garay Antal, Jakab Elek, Vértesi Arnold, Degré Alajos. ..Mednyánszky Sándor, P. Szathmáry Károly és számos más kortárs és utód mellett a «névtelen köztüzér», a « névtelen zempléni pap» is megszólal, hogy mint a 48—49-es népi forradalom aktív részvevője, üzenetet hagyjon az utókornak a magyar nép önfeláldozó házasságáról, lelkes szabadságszeretetéről. Legjobb irodalmi hagyományaink szólnak hozzánk ezekről a lapokról. Egy hősi kor írásainak hazafias szelleme, amely meg kell, hogy termékenyítse mai irodalmunkat. Ez azonban csak egyik jelentősége az antológiának. A másik az a felismerés, amit ezeknek az írásoknak köszönhetünk: mennyire azonosak a problémáink az egy évszázad előtti népi forradalom sok sarkalatos kérdésével, menynyire időszerűek Vasvári Pál harcos szavai a kozmopolitizmus ellen ma is, milyen megdöbbentően hasonlóak *x .S ókori szikotőrök, rémhírterjesztők, a magyar szabadságharc árulói mai demokratikus rendünk belső ellenségeihez, mennyire azonos az a gyűlölet, amelyet nagy elődeink éreztek negyvennyolcban az ellenséggel cimborálók ellen, azzal az izzó gyűlölettel, amely ma él minden becsületes magyar dolgozóban azok ellen, akik népünk ellenségeivel szőnek összeesküvést. A népi forradalom formái változnak, de lényege örök. A népi felszabadító harc a fegyverek korszerűsítésével, a modern stratégiával nagyot fejlődött és mégis, mennyire maiak Szemere Bertalan lángoló szavai, amelyek a szabadságszerető nép hazájába betolakodó ellenség sorsát festik, amikor a milliókarú népet felszólítja, hogy segítse az üldöző sereget az ellenség kipusztításában. «Te ismered az egész országban a vidéket — kiáltja —, ismered az árkokat, a rejtelmeket, az erdőket; eltűnsz és megjelensz és mint az árvíz fogod körül az ellenség nyomorult szigetét a haza közepében ... Neked nem szükséges lőszer, sem ágyú, elég a dzsida, a kasza, a kard, a bot, a rúd, kiáltásod ereje felér az ágyú dörgésével, — mert te a nemzet maga vagy, melynek puszta szava képes a parányi ellent megrettenteni.* Mintha ma szólna ezekkel a szavakkal a népi felkelést szító hazafi — a hős partizánokhoz. Lehetetlen egy rövid cikk keretében felsorolni azokat az írásokat, amelyek ebben az antológiában a szabadságharc hőseiről és hőstetteiről, csatáiról és hétköznapi életéről, hadvezéreiről és politikusairól, ifjairól és honleányairól adnak százarcú képet a kortárs írók palettájának ezer színére. A legjelentősebb értékük ezeknek az írásoknak talán az, hogy az irodalom pozitív hősei kelnek életre bennük. Ma sok szó esik irodalmunkban a pozitív hős ábrázolásának és jellemzésének problémájáról. Azok az írók, akik ebben az antológiában felsorakoznak, megtanítanak arra, miképpen lehet — és kell — egy korszak sokezer névtelen hősének jellemvonásaiból megformálni az igazi pozitív hőst. Mai íróink nagy részének ezt még meg kell tanulni. Itt vannak ma is közöttünk termelési csatáink, békeharcunk, kultúrforradalmunk hősei — és nem is kis számban — a 48—49-es irodalmi hagyományokból megtanulhatjuk, miképpen lehet belőlük a mai irodalom pozitív hősét formálni. Még egy nagy jelentősége van az antológiának. A Horthy-korszak szégyenteljesen meghamisította 1848—49 történetét, hazug színben állította be irodalomban és történetírásban egyaránt magát Kossuthot és Petőfit is és történelmünknek ezt az egész hősi korszakát. Ebben a kötetben úgy válogatták össze az írásokat, hogy , az igazi 48-as népi forradalom szelleme, a valóban népi megmozdulás tanít és lelkesít bennünket helytállásra, hazaszeretetre és ami azzal egy, a nép szeretetére, szabadságunk és függetlenségünk megbecsülésére. *Én békét akarok, de a szolgaság békéjét nem akarom» — írta Kossuth 1848. július 5-i híres cikkében. És ugyanő mondotta:«A nép győzhetetlene» Örökérvényű szavak, amint örökérvényű ennek az antológiának majdnem minden mondanivalója. A dicséretes kezdeményezés után a magyar irodalom legjobb hagyományainak minden híve várja a szabadságharc írásait összegyűjtő antológiához hasonló további köteteket