Magyar Nemzet, 1954. január (10. évfolyam, 1-26. szám)

1954-01-01 / 1. szám

4 BAKONYI KILÁTÓN ZSÁMBÉK FÖLÖTT a dombtetőn gomolygó, sűrű ködben áll a nyolcszázéves romtemplom, omladékaiban is nagyszerűen. Lent a falut tejfehér, nehéz párák takarják, eltüntetik, mintha nem is volna, betakarják az apró házakat, ólakat, szerény portákat, de fölszegi büszkén kettős tornyát a mélyreszállt felhőből a drága rom s uralkodik táj és idő fölött. Mennyezete a végtelen, vak égbolt, padló-mozaikját most építi tükrösen csillogó jégkockákból a fagy s a gót oszlopfők csorba kőrózsáit a dér restaurálja éppen. Mintha a százados súlyos köde szállna, úgy hullámzanak el az egymást követő felhőfodrok az oromfal vakárkádjai előtt, ki-kivillan egy-egy román toronyablak, a fűrészfogú párkányok sora s hogy ritkul a szálló pára, múlhatatlan szépséggel emeli ki kősisakját a homályból az épen maradt északi torony s megmutatja nemes piramisa utolérhetetlen gyengédséggel meghajló vonalát. Hófehér, fodros zúzmara fedi a csúcsíves keresztboltozat csipkés maradványait s a főhajó megtöredezett ablakrózsáján vérvörösen néz be az alacsonyan járó nap, ahogy egy percre áttör a mély ködein. Egyszeribe rőt színt váltanak a romot burkoló felhők, mintha azok a lángok csapnának fel újra, pernyével, füsttel elkeverve, amelyeket a tatár lobbantott fel, amikor hamuvá omlott a románymennyezet, hogy a későbbi gót boltozatot aztán a törökmállassza porrá, Budavár elestekor. A történelem nehéz szele jár-kél a falak, ívek, pillérek közt s a lélek redőiben, mikor az autóbusz nyers kürtszava visszahozza a jelent s a továbbinduló turisták egymásután bukkannak elő a főhajó monumentális pillérkötegei mögül. Az autóbusz lassan megtelik az Elektromos művek természetjáró csoportjával, szakmunkásokkal, értelmiségiekkel, férfiakkal, nőkkel s nem hiányzik az üzemi orvos sem, aki nemcsak javallja azt a lelki napfürdőt, amit a természethez való vissza-visszatérés jelent, de maga is újra meg újra megmerítkezik az egészség, az életöröm, a jókedély e tiszta forrásában. Nem magyarázza a titkot, de ahogy elsőnek tör mindig a csúcs felé, méteres lépteiben, nekinekifutó csörtetésében, minden felszabadult mozdulatában benne van a városi ember szomjú vágya, hogy újra és újra megteremtse azt az ősi, benső kapcsolatot, ami valamikor a szabad természethez fűzte. S a szépséges honi táj változó ezer arcában, az elporlott századok ránkpiazadt emlékeiben, az ormok végtelen távlatában, a hajnali és alkonyi színek varázsában, a fákkal, madarakkal, gombákkal és mohákkal való újraismerkedés izgalmas örömében gazdagon rejtőzik a gyógyír a fáradt, ideges, megkeseredett kedélyű bérházlakók testi és lelki panaszaira. S az eltespedt, lusta test új erőt, a lehangolt lélek harmóniát, a megpróbált ideg békességet lel, az élet határa tágul, tartalma mélyül s újra felzeng benned az ifjúság messziszállt dallama... Az autóbusz kürtje még egyszer felbúg, a doktor térdére fekteti térképét, hogy ellenőrizze az útvonalat s a túravezető jelt ad az indulásra: »Irány a Bakony!« ITT A BAKONY, HOL A BAKONY? — keressük, lessük az erdőt, a legendás rengeteget, a mesék vadonát a homályosuló autóbuszablakon át, de nyomát se leljük. Pedig már rég túlhaladtunk a móri horpadáson, ahonnan egészen a Zaláig húzódott hajdan a végtelen erdőség. Hol a Bakony? Kopár dombok, csupasz völgyhajlatok, deres szántóföldek és rétek futnak mellettünk, de fákat csak az ablak ágbogas jégvirágai varázsolnak elő, ezüst levelekkel, dermedt lombokkal, álomszerűen. S mint látomás elevenedik meg a fagy-mintázta üvegen az ős-Bakony, a négyszázezer holdnyi — rengeteg, Európa legnagyobb lomboserdeje —, ami volt. Bükk, tölgy, szil, gyertyán, juhar hajladozik, bölény, hiúz, farkas csapásos, cserpudvát fejszéz a taplószedő s a biliegei csárdában Répa Rozi játszik a Sobri ölében, s a nyakát általszorítja, száját csókra igazítja. A sűrűben, a bozótosban, a csalitos vágásokban százmeg száz disznófalka túrja a fagyos rögöt, virágos, rövid szűrében, tűzött-fűzött bocskorában délcegen sétál köztük a karimás süvegű kanász s beszélget sörtés állataival. Minden szavát értik, kürtjének dallamát felcsapott füllel hallgatják, farkassal megküzdenek érte, meleg vackot húznak neki éjszakára az avarban, így telik el a zimankós, tölgyfát repesztő bakonyitél. S hogy tavaszra a nyár is eljön, idegen katonák csörtetnek át a szálerdőkön, ősbükkösökön, cserjés vízmosásokon. Haynau serege hajszolja a Kossuth-gyerekeket, akiknek a Bakony erdeje ad búvóhelyet s a rengetegbe rejtett Lókút fogadja lombjai közé a földönfutókat. • Édesapjuk Orsovánál ekkor borul le utoljára a haza földjére, így mesélnek a jégvirágok a megritkult Bakonyon át. Hiszen az őserdőből hírmondó is alig van már. A múlt század esztelen irtásának áldozata lett a Bakony javarésze. Bölénye, hiúza is rég kiveszett, az utolsó farkast 1880-ban lőtték le a szentgáli erdőben, és hosszúnyelű baltájára dőlve nem hallgatja már a lombtenger sejtelmes zúgását az »ékes járású bakonyi kanász sem. Dudar •— mutatja a tábla az országút jobb oldalán s nemcsak egy községet jelez, de az új Bakonyt is. Dudar, tatárivadékok faluja, az egyetlen község az országban, amelynek külön nyelvjárása van, miről vagy híres? Még mindig a nyírfasöprű-készítésről, a csutora-faragásról? Az új, nagy szénbányáról, amelynek néhány évvel ezelőtt még nyoma sem volt,s a szénégetés jelentette a legfejlettebb ipart a tatárutódoknak. A bánya most mélyített modern ikeraknát, s ahogy az ívelt, fehértornácú, klaszszikus oszlopokra támaszkodó, barokkos homlokzatú régi bakonyi házak között feléje visz az út, a változó arcú haza új gazdagsága tűnik elő. * A BAKONYBÉLI MENEDÉKHÁZ már az igazi, az ősi, a sűrű Bakonyban van s annak is a legközepén. Zirc előtt fogadtak ölükbe az erdők s húsz kilométeren át kísérnek szakadatlan. A ház üres és hideg. Első vendégek vagyunk az egykori útmenti csapszékben, amiből most lett turistaszállás. Az emeletes ágyakban nyirkos szalmazsákok, az ablak megvakult a jégpáncéltól, a vaskályhában keservesen jajgat a nyers fa s a felfeltámadó bakonyi szél gorombán rázza az ajtózárat. Ha megnyílna hirtelen, tán nem is magunkfajta ember lépne be, hanem zúzosbajszú, barna kanászlegény vagy hetyke juhászbojtár a koppányi erdőből, kormos szénégető vagy otthontalan szegénylegény; a balta rezegve állna meg a tölgyasztal lapjában s a csapláros riadtan sietne a kármentőbe. Négy szál gyertya lángja libegne-lobogna a pintes üveg mellett a nóta dallamára: "Szegény legény vagyok, annak hínak engem, Bakony két oldalán el van az én "hírem, Ha loptam is, csalf a nagy gazdagtól loptam, A szegényt, az árvát soha nem bántottam.* De az ajtó nyílásán csak a gondnok kölyök kutyája surran be, bundájáról felénk rázza a telet s a kályha elé hever. A kármentő helyén, a söntéspulton teavíz forr sasogva a szeszfőző fölött. A hátizsákok tartalma szemlátomást fogy, szalonna olvad a kályha lapján, konzervdoboz nyílik keservesen, lecsó meg töltött káposzta fortyog a pléhcsajkákban. A vezető már a hajnali túra tervét rajzolja elő, a doktor hatalmas mogyoróbotot farag, a kábelosztály mérnöke bakancsát zsírozza, a hazalok gazdája az országos turistaverseny izgalmait eleveníti fel, a gépírónő itt is feketét főz, a tervosztály jogásza útikalauzába mélyed s a háziüzem lakatosa a múltkori aggteleki út földalatti szépségeiről mesél. Egy kedves, nagy család üli körül az asztalt, harminc városi embert, egy hatalmas üzem távoli részlegeinek dolgozóit hozza közelebb egymáshoz és a honi tájhoz a Bakony, aminek nyers, vad illata gőzölögve árad a kályha körül száradó friss cserfahasábokból. De, a kályhából több füst jön, mint meleg, a kürtőben boszorkánytáncot jár az egyre erősödő szél, talán jobb is lesz már az ágyban, nekiöltözve az éjszakának, hárdíti négy vastag pokróc alatt. S a szalmazsákok lassan gazdára lelnek, a villany kialszik, a kályhában fel-felsír még az utolsó fahasáb, aztán csend lesz, csak a zordon rengeteg zúg meszsziről, mintha a tenger hullámai mormolnának az álom partjaihoz verődve. TÁRGYOS REGGEL, a hőmérő 10 fok hideget mutat s a Gerence-patak jégpáncél alatt fut, kékre-zöldre dermedve. A doktor jár az élen — hatalmas botja akár egy dióverő — s utána a többiek libasorban a keskeny, síkos ösvényen. A Bakony legszebb útvonala. A hegység csúcsai a patak-vájta völgy két oldalát szegélyezik, néhol tíz emelet magas, függőleges, sima sziklafalak között kígyózik a patak, másutt öblös tisztássá szélesül a völgy s fenyőligetek árnya terül rá. Egy-egy magányos bükk-óriás vigyáz a széleken s mint hatalmas kormoránfészkek ülik meg ágaikat a sötétzöld „fagyöngycsomók. A magyar antológia tája ez. A pogány ősök áldozati tüzei itt lobbantak fel utoljára, talán éppen ennél az apró vízesésnél, amelyet most megállított a fagy s hulljukban meredtek jégfüggönnyé a köveken szétporló vízcsöppek. Az erdő hallgat, az élet a föld alá bújt s a fák odvaiba, a szél magasan jár, zaja nincs, úgy suhan el a rengeteg fölött, hogy alig moccantja a sudár tölgyek zuzmarás süvegét. Fel a csúcsra, lássuk az egész Bakonyt! A Kőröshegy 713 méteres tetején a kilátó minden égtáj felé megmutatja a tájat. Van még Bakony, északra Szentlászlóig, keletre Zircig, délre Márkóig, nyugatra Farkasgyepűig egyetlen, összefüggő rengeteg erdő. Ez az öreg Bakony itt, a megmaradt legközépső rész, de távolabb Pápa felé vagy le, ahol a Balaton galambszürke jégtükre a láthatár széle, már csak apró foltok jelzik a hajdani parttalan erdőség maradványait. Előttünk a térkép kiterítve. Mutatja a hegyek gyűrődéseit, a rétegvonulatokat, a völgyek kanyargó futását, az ormok tetőit, az évmilliós változatlanságot. S az ősi szálláshelyeket, ahol még Árpád fiai — Jutás és Tevel — ütöttek első tanyát, meg a többi apró falut, amiket István király telepített be udvarnokaival. Ide a királyi kanászokat, oda az udvari szakácsokat, melléjük vadászait, farkasbőrszállítóit, külön-külön falvakba. Az ezeréves községeken, rég elomlott csárdákon, öreg országutakon, ritka vasútvonalakon kívül nem is igen mond többet a térkép. De ha belenézel a tájba, akkor mást is látsz. A mát és kincseit. Látod a csékúti, kádártai, baglyasi szénbányákat s az egészen új balinkai és dudari bányát. Sokáig elnézheted Dudar kettős aknatornyát s bájos alpesi házait, a bányászok otthonát ... Ha délre fordulsz, Úrkút mangánérc telepével kerülsz szembe, ahol csak az idén 2500 méter új vágat született s a Csárdahegyen most tépi fel az exkavátor az első külszíni fejtés vájatát. A sötét uzsai erdőben, ahol Milfajt Vendel, Kanász Jóska, Czifra Miska betyárkodtak, az ország legújabb és legmodernebb kőbányájának robbantásai verik fel a csendet, Peremartonban új műtrágyagyár termeli a tápanyagot a magyar földnek, Nyirád, Halimba, Iszkaszentgyörgy, Eplény a bauxitot küldi s Ajkán az alumíniumkohó ontja a magyar ezüstöt. Ha nem fáradt még el a szemed, fordulj Inota felé: három, húsz emelet magas hűtőtornya idelátszik az erőműnek, ami az egész Bakonyvidéket s az AKURíivumkombinát másfélszáz kohóját ellátja árammal. S ott születik a messziség alján új, nagy városunk, Inota, Várpalota és Pét egyesüléséből. Öreg kilátó, így mutatod fel szabad szemünknek a mi Bakonyunkat. — Hajtsuk össze a térképet, vagy akár hajítsuk is el. Új térkép kell ide s szinte minden évben új. Mennydörgésszerű roppanással reped szét a fagytól egy ősöreg szilfatönk a Kőröshegy fehér csendjében. Antalffy Gyula 255.279 FORINT került felosztásra ezen a héten a nyertes szelvények között. Az 52. hét nyereményei: 11 találat 10 találat 9 találat 12.762.— Ft 521.— F. 92.— Ft Mielőbb vásárolja meg tippszelvényeit a vasárnapi 1-es fogadási hétre. Tippelésben és jó találatokban sikeres új esztendőt kíván minden fogadónak a Sportfogadási Osztály! _ Másítom ! _■Péntek, 1954. január NEMES LÁSZLÓ: TISZTA SZÍV — Regényrészlet(20) — Láttam, hogy Rex már itt ólálkodott. — Igen — mondta Zalán. Mehmed a padlóra köpött, a lengyel zenész irányába. — Veszélyes kutya! Ha valaki szidja a tábort, már ráfogja, hogy kommunista. Lipari szigetén tíe sokan emlegették átkozódva Rexet! Nem is igazi magyar ... •— Nem? — Nem hiszem. — Mehmed mindenkit ismert, mindenkiről számtalan történetet tudott. — Rex a magyaroknak azt mondja, hogy magyar, a románoknak román, jugoszlávoknak szerb és az osztrákokat is honfitársainak nevezi. Mindegyik nyelven egyformán beszél. Triesztben élt, meg valahol a jugoszláv-román határvidéken. Amikor Lipari-szigetet említette, az arca elkomorult. Amikor Albániáról beszélt, olyan volt a tekintete, mintha ködbe nézne. — Miért nem megy haza? — kérdezte Zalán. — Haza? Hát én ballista voltam... — Mi volt? — A Balli Kombetar tagja. Az egy olyan ... hogyan is mondjam ... fasiszta szervezet volt. Én fiatal gyerek voltam, azt hittem, hogy jó életem lesz. Vidámságot, sok pénzt vártam ... Aztán kiderült, hogy tévedtem. Legyőzték a fasisztákat, tőlünk is kiverték a németeket meg az olaszokat. Mi is menekültünk. Negyvenöt nyarán Dél-Olaszországban voltunk, egy nagy táborban, Santa Maria di Lencában, azután ide-oda hurcoltak minket, Rómába, Reggio di Emiliába.. A vezetőink tele voltak pénzzel, folyton az amerikai és angol tisztekkel tárgyaltak és mindig azt mondták, hogy a Balli nemsokára hazamegy és átveszi a hatalmat. Gyakorlatoztunk, ejtőernyős ugrást tanultunk... Most azután egyedül vagyok itt, az albánok közül. Furcsán mondta ezt, bánatosan, meg egy kis felszabadult örömmel is. — Hogyan szakadt el a többiektől? — Engem a Lipari-szigetekre vittek — mondta megint sokat jelentő hangsúllyal. — A többiek, úgy hallottam, valami iskolába kerültek, Bari mellett, azután nem tudom, mi lett velük. A Lipari-szigetekről most sem mondott többet, Zalán meg nem kérdezte. A barakk végében a Milicscsalád rendezkedett be. A sarokban léckeretre szegezett papirossal elkerítettek egy darabot, ott lakott Karlo Milics a feleségével és egy örökké síró kisbabával. Hatalmas, villogó feketeszemű, göndörhajú óriás volt Karlo Milics. Állítólag Horvátországban született, de a háború alatt karinthiai osztráknak vallotta magát és ,— Mehmed értesülései szerint — az SS-ben szolgált. Negyvenöt után Triesztben élt, de amikor csempészésért le akarták tartóztatni, megszökött és jugoszláv menekültként jelentkezett Rómában a nemzetközi menekültügyi szervezetnél. A felesége mindenben ellentéte volt a kötekedő, hangos fiatalembernek. Halkszavú, gesztenyebarna, kékszemű asszonyka volt, pedig Dél-Olaszországban, Tarantóban született. Mikestől félt, talán soha nem is szerette , de boldogan hozzáment feleségül, csakhogy valaki kiemelje a nyomorból és elvigye abból az országból, ahol évek óta az egész családja munka nélkül tengődött. Olyan szerencséről álmodozott ő is, mint amilyen Rínának, a nővérének volt. Rina egy újsághirdetésre válaszolva levelezni kezdett egy Venezuelába szakadt olasz borbélymesterrel és néhány hónap múlva kiutazott Caracasba, az ismeretlen megmentőjéhez — feleségül. Neki, Iridenek, csak Milics jutott. De amikor a karabinieri megjelent a tarantói kikötőnegyed gyerekekkel zsúfolt kis odújában és közölte, hogy Iride, miután külföldi felesége lett, elveszítette olasz állampolgárságát és köteles beköltözni a férjéhez a menekülttáborba — boldogan fellélegzett, úgy érezte, hogy nagy lépéssel közelebb került a hőn óhajtott kivándorláshoz. Argentína, Chile, Új-Zéland, Dél-Afrika — ezek a szavak hozták újra meg újra izgalomba az egész tábort. Várták a bizottságokat, amelyek rejtélyes időközökben jelentek meg és még rejtélyesebb meggondolás alapján válogattak az emberek között. A kivándorlás lázát egy-egy újsághír nyomán gyakran felváltotta valami izgatott készülődés, sugdolódzás: »Nem kell kivándorolni, nem tart már soká ez az egész élet... Nyugat-Németországban meg Jugoszláviában hadseregeket szerveznek... megyünk mi is.« Ilyenkor felforrt a hangulat. A társadalomból kivetett bűnözők, fasiszta kalandorok szemében fellobbant a gyűlölet lángja. Az, ami Csontosnál is annyira megdöbbentette Zalánt: »Jön a leszámolás!« A magyarok közül Rex volt az, aki a legtöbb ilyen hírt hozta, néha meg hosszú napokra eltűnt a táborból... De a piszkon, férgeken, veszekedésen, nagy viharokat korbácsoló lopásokon, kivándorlás és új hadseregek izgalmain túl estére mindent beborított a honvágy fájdalmas, puha leple. A szalmazsákokról furcsán összekeveredve szálltak a bádogtető felé a különböző népek halkan dúdolt dalai. Ilyenkor minden nyugatnak látszott, csak egy-egy árny suhant végig a sötét barakkban, hogy valami elrejtett portékáját, a kíváncsi szemek elől féltett holmiját előszedje és nagy titokban tovább adja. Egy éjszaka Mehmed megrántotta Zalán karját és egy settenkedő alakra mutatott: — Látja? Rex. Keresi a fiatal fiúkat. Egyszer Krizsa, a cipész, nagyon megverte. Azóta gyűlöli annyira. (Folytatása következik) HAENDEL: SÁMSON Oratórium-est a Zeneakadémián Az értékes muzsikálás közönsége régen nélkülözött zenei élményt, hangversenykultúránk örvendetesen emelkedő színvonala pedig újabb megerősítést nyert az Állami Hangversenyzenekar és a Budapesti Kórus szerdai oratórium-estjével, melyen Ferencsik János Haendel: »Sámson« című oratóriumát vezényelte. Mindenekelőtt nem fölösleges megállapítani azt, menynyire helyes a »Sámson« — és az oratórium-irodalom többi alkotásának —, műsorratűzése. Helyes azért, mert a klasszikus oratórium műfaja, hatalmas apparátusával, széles programmatikus mondanivalójával, gyönyörű zenei anyagával rendkívüli módon érdekli és vonzza a szép zenére szomjas embereket. Helyes, mert ez a zene kiváló nevelő eszköz, fontos lépcsőfok a tömegek zenei műveltségének fejlődésében. Helyes végül azért is, mert a magyar előadóművészet az oratóriumzene területén is gazdag hagyományokat őriz, nagy művészek tanítását, példáját — gondoljunk csak Basilides Máriára — és mai zenei életünk is igen gazdag kitűnő oratórium-énekesekben. A »Sámson« előadása mindezeknek ékesen szóló bizonyítéka volt. A Haendel-oratóriumok drámai elemei talán leghatalmasabb módon a Sámsonban törnek fel. Szinte szétrepeszti a méltóságteljesen epikus jellegű kereteket az a hatalmas dráma, mely »in médiás res« kezdődik és szinte a hely, idő, cselekmény egységének klaszszikus tragédiák szabta szokványai szerint folyik le. Sámsont az oratórium-dráma első »képében« már bilincsekben, megvakítva látjuk a pogány ellenfél rabságában. Az utolsó tételek során ugyanitt és ugyanekkor hajtja végre végső nagy hőstettét: óriás erejével magára és elnyomóira rántja a gházai palotát. S a két drámai sarokpont között az erős érzelmek és vad szenvedélyek, a csikorgó gonoszság és a tisztaszívű hűség mekkora összecsapásai! A zenei jellemzésnek mennyi lehetősége, s a zene-dramaturgiának milyen nagyszabású építkezése! Éppen ez, az elemi erejű drámaiság feszült és hatott a »Sámson« előadásában Ferencsik János karmesteri újjáalkotó munkája nyomán. Nem a dinamikai effektusok kiaknázásával — ami a preklaszszikus muzsikától idegen —, hanem éppen a gyújtópontok, a konstrukció érzékeltetésével, a zene stílusának szelleméhez híven érteel ez az előadás megrendítő, maradandó drámai és zenei hatását. A ritka zenei élmény megteremtésében oroszlánrésze van a szólista produkcióknak. A Sámson szólamát éneklő Rősler Endre hangja színeiből, ár-* nyalataiból, nemes íveléséből, érzelmi telítettségéből mély jellemző erővel bontakozott ki a hős karaktere, aki inkább választja a pusztulást, mint idegen bálványok szolgálatát. Megrázóan mutatta meg Rősler a megvakított Sámson sorásának tragikumát az első árián ban, majd vívódását (kettős Osváth Júliával) összecsapását a pogány bajnokkal (kettős Littassy Györggyel). Szárnyaló lendülettel, az éneklés magas-* rendű kultúrájával győzedelmeskedet szólama nehéz, erő-* sen metizmatikus részein. Tiszay Magda meleg lírával telt hangja mindvégig az elő-* adás egyik legszebben megöl-* dott szólamát jelentette, de a stílusos oratórium-éneklés szinte tanítani való példáját nyújtotta Osváth Júlia éppúgy, mint Littassy György és Fa* ragó András. A fiatal Kapossy Andor szereplését kellemes hang, jó szövegejtés tette sikeressé. Az, hogy ez a nagyszerű Haendel-mű teljes fényessé* gében megelevenedhetett, nem kis részben köszönhető az Ál-* lami Hangversenyzenekar és a Budapesti Kórus lelkes, ihle* tett muzsikálásának. A zenekar hegedű- és csellószólama különösen szépen szólt, a gyenge pontot a kürtök képviselték, több alkalommal, ízlésesen, pontosan látta el feladatát Nagy Olivér (zongoracontinuo) és Margittay Sándor (orgona). A közönség hálás lelkesedését kifejező tapsok egyaránt tanúskodtak a mű előadásának szükséges voltáról, a hallgatóság zenei ízlésének és igényének fejlettségéről és az előadás igen magas művészi értékéről, Csobádi Péter a Hét Könyvei SZIKRA KÖNYVKIADÓ Foster: Az Egyesült Államok Kommunista Pártjának története. 747 o. Kötve 42.— Ft. Mao Ce-tung válogatott művei. 2., köt. 507 o. Kötve 28.— Ft SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ Arany János válogatott művei. 4. köt. Tanulmányok. — Cikkek. — Levelek. 556 o. Kötve 30.— Ft. Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz. (Regény) 393 o. Kötve 27— Ft. Nemes László: Tiszta szív. (Regény.) 412 o. Kötve 29.— Ft. ÚJ MAGYAR KÖNYVKIADÓ Sevcsenko: Kobzos. (Válogatott költemények.) Szerk. Illyés Gyula. 354 o. Kötve 24.50 Ft. MŰVELT NÉP KÖNYVKIADÓ Bábszínpad 12. Illyés Gyula: Tanulság a tűről. — M. Duranty: Fogadatlan prókátor. — Tatay Sándor: A szenes és a meszes. 60 o. 6.50 Ft. A Horthy-korszak rövid önéletrajza. A szemelvényeket válogatta és sajtó alá rendezte Ligeti Vilma. 221 o. Kötve 16.50 Ft.