Magyar Nemzet, 1956. január (12. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-24 / 20. szám

Kedd, 1956. január 24,« _ fertm í________________________________________________________5 A MAGYAR KULTÚRA LENINGRÁDBAN Leningrád, január hó. Másfél ezer kilométerre Bu­dapesttől, mégis mennyire kö­zeli és rokoni ez a névaparti város! Történelmét ismerjük, épü­leteit meglátni és lelkesen fel­ismerni — pillanatok műve. A dicső Auróra fedélzetén éppen úgy, mint a Téli Palota macska­kö­vekkel kirakott te­rén, a saját történelmünkre is gondolunk, amely olyan mé­lyen gyökerezik Leningrád forradalmi történetében. Ezekben a napokban a ma­gyar vendégek számára né­hány esemény szokatlanul kö­zelivé és rokonivá teszi Lenin­­grádot. Ezek: a város magyar eseményei. A Fővárosi Operettszínház vendégszereplését itt is rendkívül forró érdeklő­dés és siker kíséri. Ez már elegendő bizonyíték lenne ar­ra, hogy e városban, ha ki­mondják a barátság szavát, an­nak igazi tartalma és színdús csengése van. De Leningrád az elmúlt napokban még mé­lyebben, erőteljesebben mu­tatta meg, mekkora becsülete van itt a magyar kultúrának. Az első jelét nem is itt, ha­nem még Moszkvában lá­ttuk. A moszkvai szállóban kaptam egy könyvet: Vörösmarty Cson­gor és Tündé­jének első orosz nyelvű kiadását. A kötetet a leningrádi Isszkusztvo (Művé­szet) kiadó jelenttette meg olyan ízléses, gondos kiállítás­ban, amely a könyv szerkesz­tőinek és a nyomda munká­sainak irántunk való szerete­­téről tanúskodik. A többi leningrádi meglepe­tés már magában a városban ért bennünket. Az Orosz Mú­zeumot meglátogató művészek újságolták, hogy a múzeum­ban Kisfaludi Stróbl Zsigmond kiállítás it látható. A szoborkiállítást egy egy hónappal ezelőtt hozták át Moszkvából Leningrádba. A hatalmas Orosz Múzeumba — a mi fogalmaink szerint ak­kora, mint egy erődítmény — csak három termet foglal el a magyar mester kiállítása, de nem ez a lényeges, hanem az, hogy hányan látogatják és mi­lyen érdeklődéssel. Hányszor jártam már otthoni kiállításo­kon, de itt Leningrádban hét­köznap délelőtt elnézni, ho­gyan tódulnak százával az em­berek a termekbe, hogyan áll­nak meg percekig egy-egy al­kotás előtt, milyen gondosan jegyezgetnek noteszükbe — ez, egyszerűen szólva, a barátság igazán megragadó érzése. — Ó, már hatszázan is jön­nek naponta! — újságolja a bejáratnál az öreg jegyszedő­nő, vállán az elmaradhatatlan orosz fehér kendővel. Különö­sen délután áradnak az em­berek. Nemcsak a diákok, mű­vészek, munkások is. Minden­ki, persze. Vajon mit mond a vendég­könyv? Mintegy százötven bejegy­zést találtam benne. Némelyik olyan hosszú, hogy tanulmány­nak is beillenék. Ezernél is több az aláírás, a lelkes, di­csérő szavak alatt. Voltak, akik egy-egy hosszabb bejegy­zés mellé csak azt írták: »Egyetértek« — és aláírták. Ilyen sorokat olvastam: »... Kisfaludi Stróbl nemcsak az emberi testet ismeri, hanem magát az embert is... Nagy, eredeti művész munkáját lát­juk ... E művész mindenkié, a miénk is... Köszönet az Orosz Múzeumnak a kiállítá­sért ...« Az Orosz Múzeumnak egyéb­ként másért is köszönet jár. Egy tárlatvezető lánytól — itt a tárlatvezetők is főiskolát végzett, állandóan a termek­ben foglalkoztatott alkalma­zottak — tudtam meg, hogy Zichy Mihálynak, aki mint köztudomású Pétervárott élt, mintegy 1850 rajzát őrzik a Múzeumban. Egy röpke sétával jutunk el a hófehér és sárga színbe öltö­zött Orosz Múzeumtól Lenin­grád híres sugárútjára, a Nyev­­szkij Proszpekt-re. Sokhelyütt olyan a hangulat ezen a há­rom kilométer hosszú, régi épü­letekkel, szobrokkal büszkél­kedő úton, mint amilyennek annak idején Gogoly megírta. A magyar vendég számára a történelmi Nyevszkij Proszpekt még annyival is szebb, hogy két hónapja működik ott Népi Demokratikus Könyvesbolt, amelynek gazdag magyar osz­tálya van. Külföldi országban, baráti országban nagyon kel­lemes saját hazánk nyelvét hallani. Az ember szíve átme­legedik, ha azon a nyelven szólnak hozzá, amelyen József Attila, vagy Móricz Zsigmond beszélt. A népi demokratikus könyvesboltban az ő műveik és a mai írók munkái sorakoz­nak. A pult mellett egy romániai magyar d­iák áll. Leningrádi ösztöndíjas, neve György Mi­hály. Képzőművészeti főiskolai hallgató. A legújabb magyar képzőművészeti kiadványokat böngészi. — Gyakori vendégünk, és különösen most érthető az ér­deklődése — magyarázza Ta­mara Roguszkaja, a könyves­bolt vezetője, kedves, nyílt ar­cú, fiatal, barna nő —, mert a napokban, három nappal ez­előtt ugyanis, új könyveket kaptunk Magyarországról. Sű­rűn érkeznek hozzánk magyar könyvek.­­ — Kik­­ a magyar nyelvű könyvek vásárlói? — Elsősorban az itt tanuló magyar ösztöndíjasok, azután talán még nagyobb számban a leningrádi könyvtárak. Az ott dolgozók elsősorban az illusztrált kiadványok, kották­ iránt érdeklődnek, hiszen a nyelvet nem ismerik. Nagyon keresett és népszerű minden reprodukció, különösen amely Munkácsy Mihály, vagy Szi­­nyei Merse Pál munkáiról ké­szült. Tamara Roguszkaja nem tud magyarul, de a magyar neve­ket — az írók neveit — olyan tisztán és érthetően ejti ki, hogy az is felért egy statiszti­kával: a magyar könyveknek jó forgalmuk van, a magyar írók nevét gyakran emlegetik. — Sajnos — folytatja —, nem jegyeztem meg azoknak a leningrádiaknak a nevét, akik magyarul tanulnak és magyar könyveket vásárolnak. Mert ismerek ilyent, legalább hatot. Többnyire művészettör­ténészek. — A forgalom? — Egy pillanat! — Tamara Roguszkaja vaskos könyvben la­poz. — Másfél éve, hogy meg­alakult ez az üzlet, de nem itt működött. Amióta a forgalmas Nyevszkij -Proszpektre kerül­tünk át, tehát két hónapja, na­gyon megnőtt a forgalom. Eb­ben az utóbbi két hónapban több mint nyolcszáz magyar nyelvű könyvet adtunk el. Ekkor a pult mellett meg­szólal oroszul egy magas, szi­gorú, mélyen barna arcú fiatal­ember: — Dehogy! Kevés a nyolc­­száz! Például nekem is kelle­nének még magyar könyvek. Bélyeggyűjtő vagyok, bélyeg­katalógus kellene. A bélyege­ken át még jobban meg lehet­ne ismerni Magyarországot. Ha tudná, hányan érdeklődnek a magyar divat iránt... Több divatlap is kellene... — Kérem — mosolyog Ta­mara Roguszkaja —, feljegy­zem igényét és továbbítom. A fiatal üzletvezetőnő bú­csúzóul egy magyar könyvet, egy Móricz-kötetet vett le a polcról. Emlékbe ne­kem adta. Pár­ sort írt bele oro­szul: ‘■­ Egy magyar elvtársnak a Népi Demokratikus Könyves­bolt vezetőjétől...« Milyen egyszerű szavak. S mégis, mi­lyen költőiek! Leningrádban, magyar könyvek között, a ma­gyar irodalom terjesztésével foglalkozó fiatal szovjet nő szí­vében születtek. Kóródi József * JELENTÉKTELEN ESET Dr. Toan Ce­li, az öreg or­vos nyolcréthajtott, csöppet gyúródott papírt kotor elő a zsebéből és a tolmács elé tartja. Fojtogató a párás, trópusi levegő, s az ablakon túlról, a Gyöngy-folyó enyhe­ fűszerilla­­tú lélegzete árad ide, az Ajcsin hotel tizedik emeletére, a kis szobába, ahol beszélgetünk. — Olvassa — mutat Toan doktor a papírdarabkára. S a tolmács fordítja a resz­­ketegvonalú, cirádásbetűs kínai írást. »Kedves doktor elvtársak. Köszönöm, hogy hetvenéves anyámat megmentették a ször­nyű öregkori egyedülléttől, fe­leségemet és két kisgyermeke­met az árvaságtól. A régi Kí­nában kutyák voltunk mi mun­kások, s ugyan ki törődött egy kutya életével? Most önök doktor elvtársak és különösen ön, kedves Li doktor megmen­tették az életemet. Én csak sírva tudok gondolni önökre. És most csak annyit ígérhetek, jól fogok dolgozni és jól hasz­nálom fel az erőt, egészséget, amit ott a kórházban vissza­nyertem... Aláírás: Jü Szai-lien vasúti munkás. Toan doktor öregesen komó­tos mozdulatokkal megtörli szemüvegét és hátradől a puha fotelben. — Őszintén szólva gondolko­dom, elmondjam-e önöknek a levél történetét. Mert az igazat megvallva félek, hogy kinevet­nek. Olyasmi, amiről itt szó van, odaát önöknél, Európá­ban mindennapos eset lehet, minden valamirevaló kórház­ban. A vérátömlesztés elvégre is megszokott orvosi sziszté­ma ... — Engedjék meg, hogy előbb a halálról beszéljek. Tudom, ez nem kellemes téma. De hogy megértsék mit jelent most és mit jelentett régen itt egyetlen emberélet, tudniok kell egyet­­mást a kínai halálról is. — Csak néhány számot mondok. A felszabadulás előtt Kínában minden száz újszülött közül 50—60 meghalt. Az or­szágban összesen 30 000 kórházi ágy volt, s tegye mellé azt a számot, hogy mi hatszázmilliós ország vagyunk. Kínában tö­megesen szedte áldozatait a gümőkór, a trachoma, a kolera, a pestis, a himlő, a tífusz, a malária, s ráadásul évente mintegy ötszáz tonna ópiumot is behoztak az országba, amely tépte, roncsolta az idegeket. — Most pedig gondolkozzék, mit jelenthetett egyetlen em­berélet. A nullánál is keve­sebbet. Megbetegedett? Elment a kínai orvoshoz, aki ilyenféle­képp gyógyított: a reumatikus betegségek esetén kis tégely­ben tüzet gyújtott, s a tégelyt rászorította a beteg testrészre. Ennél is gyakoribb volt a »szú­­rásos módszer«, ilyenkor hosz­­szú tűket szúrtak a beteg tes­tébe, hogy kiűzzék belőle a »gonosz szellemet". S a »go­­nosz szellem « — sajnos — többnyire az élettel együtt szállt el a szenvedő betegből... — Csak most kezdhetek hoz­zá Jü Szai-lien történetéhez, mert most már talán sejtik, mit jelentett itt Kantonban egyetlen ember. Jü-t rendkí­vül súlyos állapotban hozták be hozzánk a vasúti kórházba. Maláriája volt, de már a leg­végső stádiumban. Vért hányt és elvesztette eszméletét. — Reggel, amikor bemen­tem a kórházba feltűnt, hogy egy öregasszony, meg egy fia­talabb, s két gyerek ácsorog a kapu előttit, egymás kezét fogták, s csak néztek moz­dulatlan be a kapu alá. Dél­ben, amikor lejöttem, még mindig ott láttam őket. Ter­mészetesen gondolhatja, hogy ők voltak, Jü családja. Ki­faggattam őket, s akadozó hangon mondták el, hogy Jü néhány napja ágynak esett, a hideg rázta, elszállt az ereje, s elhivatták a »régi« orvost, aki a Nejcsing alapján gyógyí­tott. A Nejcsing az ősi kínai orvos-szabályzat. Van benne sok jó is, a nép okossága, meg­figyelőképessége rejtőzik ben­ne, de sokszor valóban csak rejtőzik, mert az okosság cir­­kalmas babonákkal párosult. Nos, elég az hozzá, hogy Jü-t tűszúrással »gyógyítgatták«, hogy kihajtsák a gonosz szel­lemet ... — Jü állapota óráról órára rosszabbodott. Már-már alig lélegzett. Konzultáltunk az ágya mellett, de valójában nem volt sok vitatkoznivaló. Mindnyájan egyetértettünk, hogy itt már csak a vérátöm­lesztéssel próbálkozhatunk. — De nem volt megfelelő vér a kórházban. Maga nem orvos, hát nem is tudhatja, mit jelent ez, ott állni egy ágy mellett, nézni a szörnyűséges vívódást — tehetetlenül. — Tíz perc múlva jelentke­zett a fiatal doktor.­­Én adnék vért — mondta —, nullás vér­csoportba tartozom. Azonnal kezdhetjük..." — Háromszáz köbcenti vért vettek tőle, az­tán maga Li fecskendezte a betegbe. Jü Szai-lien arca kis­vártatva pirosodni kezdett, majd magához tért. Estére már beszélt, visszanyerte esz­méletét.­­ A kórházban gyorsan el­terjedt a híre­­i kezdeménye­zésének és most már egymás után jelentkeztek orvosok, ápolónők, hogy adnak vért ők is. A laboratóriumban sorra megvizsgáltuk őket, s akinek alkalmas volt a vére, vettünk tőle, mert a beteg igen sok vért veszített. — Egy hónap múltán Já el­hagyta a kórházat. Sírt, ami­kor búcsúzott tőlünk. — S kérem, ne mosolyogja­nak: mi, akik annyi szörnyű­séget láttunk, mi is könnyez­tünk. S néhány nap múlva kaptuk a levelet, amit az imént olvasott. * Toan doktor itt befejezte a történetet. Alkonyodott már, az abla­kon ferdén csillogtak a vö­röslő napsugarak, a folyóról zsongva szállt a halászok kiál­tása, mert ilyenkor indulnak útnak, este jó a fogás, a lan­gyos leheletű trópusi éjsza­kában, amikor ezüstösen csil­log a hold. Csönd borult közénk né­hány pillanatra, aztán Toan Ce­li doktor csak ennyit mon­dott: — Ugyebár igazam volt? Önök számára nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen a transfusio ma már normális orvosi gyakorlat. Jelentéktelen eset­:3 Tábori András Nemzetközi tanulmánykötet Bartók Béla emlékére A Magyar Néprajzi Társaság Bartók Béla emlékére nemzet­közi tanulmánykötetet jelentet meg. Magyar szerzőkön kívül számos külföldi népzenekutató ír egy-egy tanulmányt a kötet­ben országa folklór-kutatásai­ról. Így V. Beljajev szovjet tu­dós írása orosz és angol nyel­ven jelenik meg a kötetben. Ezenkívül C. N. Brailoiu, S. Dragoi, E. Comisel, T. Alexan­dra, J. Jagamas román, J. Kresanek szlovák, B. Sirola és V. Zganec jugoszláv, R. K. Ku­­kudova bolgár, W. Xalóra és W. Dánokért német, J. Kunst hol­land, M. Karpeles, L. Picken és M. F. Shaw angol, S. Baud- Bovy svájci, P. Collaer belga, L. H. Correa de Azevedo bra­zil szerzők tanulmányait közli a kötet. A magyar tanulmányokat Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Avasi Béla, Járdányi Pál, Ke­­rényi György, Rajeczky Ben­jámin és Vargyas Lajos írták. A kötet számos kottapéldán és illusztráción kívül közli Fe­­renczy Béni kiadatlan Bartók­­portréját. A tanulmányok angol, fran­cia és német nyelven készül­tek. A Bartók emlékének szen­telt tanulmánykötet az Akadé­miai Kiadónál előreláthatólag a második negyedév elején je­lenik meg. NAPLÓ JANUÁR 24 Négy, eddig ismeretlen Tóth Árpád-levelet találtak a debreceni Fazekas Mihály Gimnázium tanulói. A Tóth Árpád irodalmi szakkör tagjai felkeresték a költő még élet­ben levő ismerőseit és adato­kat gyűjtöttek iskolájuk egy­kori kitűnő diákjáról. Most iskolamúzeum felállítását ter­vezik, amelyben Tóth Árpád­emlékekből állandó kiállítást rendeznének.* Moszkva irodalmi világa megünnepelte az Állami Szép­­irodalmi Kiadó fennállásának 25. évfordulóját.­­ Irodalmi estet rendez a Jó­zsef Attila-olva­sómozgalom ke­retében a DISZ budapesti bi­zottsága. Január 30-án a Nép­hadsereg Központi Tiszti Há­zában számos fiatal művész lép színpadra. A Szovjetunióból Lengyel­­országba érkezett az amerikai néger operaegyüttes. A Zrínyi Miklósra emlékező délszláv énekek kiadását ké­szíti a Katonai Könyvkiadó. A Varázsfuvolát újítja fel Mozart születésének 200. év­fordulóján, január 27-én az Állami Operaház. A részben új díszletekkel és jelmezekkel színrekerülő mű rendezője, a díszletek és jelmezek tervezője Oláh Gusztáv kétszeres Kos­­suth-díjas, kiváló művész. A zenekart Kóródy András ve­zényli.­ Több mint 60 000 forint ér­tékű könyvet vásároltak Ko­márom mecsse földművesszö­vetkezeti boltjaiban az elmúlt év során. Mazdának .endiitetíenü£ A Hazafias Népfront album-kiadványa e­gyetlen, bár testes, hatalmas kötet, ötszáz kép.­­A ma­gyar nép aranykönyve* — ezt az alcímet kapta a Hazafias Népfront és a Művelt Nép Könyvkiadó közös kiadványa, a »Hazádnak rendületlenül«. Szabó Pál bevezetőjében van egy mondat, amely a könyv célját és feladatát igen tömö­ren úgy határozza meg: -... régi nagyjáinkat, tetteiket, életüket mindörökre belevésni a mai nemzedék tudatába úgy, amilyenek azok valójában vol­tak.-" S Szabó Pál, e vállalko­zásról szólva megjegyzi:­­szin­te lehetetlen .. Igaza van — s ha a könyvet lapozgató olva­só nem egyszer elégedetten és örömmel állapíthatja meg, hogy a rendkívüli feladat meg­oldásában sikerült jó ered­ményt elérni, máris dicséret érdemli a vállalkozást. Vitat­ható kérdés persze, hogy egy hasonló jellegű és feladatú mű megírása és szerkesztése egyet­len ember számára vállalható feladat-e (a könyv Békés Ist­ván munkája), különösen ak­kor, ha arra gondolunk, hogy a magyar irodalomban nem egy fejezet, portré már meg­íródott és ismert értékeink kö­zött van. Igaz, hogy az ilyen antológiaszerű összeállítás ke­vésbé egységes képet ad, mint ez a mű, amelynek első értéke éppen a helyes és mindig egy­séges nézőpont, ahonnan az ol­vasóval honszerző Árpád, az államszervező István korát éppoly színes, eleven életként ismerteti meg a könyv, mint a­z 1703-as tiszaháti felkelés idejét, a magyar jakobinusok küzdelmét, 1848—49 nagy nap­jait, a Tanácsköztársaság 133 napjának dicsőségét és azt a bátor harcot, amelyet a ma­gyar haza legjobb fiai a kom­munistákkal élükön vívtak a felszabadulásért a Horthy-vi­­lág negyedszázadának sötétjé­ben. A történelem teljességét igyekszik adni a mű: a poli­tikai történet mellett kirajzo­lódik az irodalomtörténet szá­zadainak eseménysora, itt van a magyar tudomány, a művé­szet hatalmas eredményeinek története is. S nem történelem­­könyv mégsem: a módszer, amellyel a »Hazádnak rendü­letlenül« több mint ezer esz­tendőn át kalauzol a magyar múltban, rendkívül vonzó, portrékon, színes, sohsem év­számokat és dátumokat össze­kötő eseményfelsorolást tartal­mazó, hanem az élet forrósá­gát, az emberi tevékenység mozgalmasságát megmutató irodalmi életrajzokon át ábrá­zolja az elmúlt időket. Vörösmarty csodálatos sza­vait választotta címül a könyv­­ erényeként dicsért belső egy­sége onnan fakad, hogy min­den portréban, minden írásban — Vörösmarty szavával szólva — azt vizsgálhatjuk: tetteiben, életében hogyan adott példát egy-egy nemzeti nagyságunk a hazához való hűségből. Dobó Istvánt, a törökverőt, Besse­nyei Györgyöt, a költő-testőr­tisztet, Guyon Richárdot, aki »Török tábornok — Frankhon ivadéka — Angolhon szülötte — Magyarhon vitéze«, Munká­csy Mihályt, az asztalos inas­ból lett legnagyobb magyar festőt, Eötvös Lorándot, a nagy természettudóst, Zalka Mátét, a legendáshírű szabadsághőst, Rózsa Ferencet, a mindhalálig hű kommunista forradalmárt — a­­Hazádnak rendületlenül" írásban, képben megelevenedő minden alakját a nép ügyéért, a hazáért vívott küzdelem tet­teiben ábrázolja ez a könyv. V­olt már hasonló, természe­tese­n a kleri­kális, úri tör­ténetírás szellemében fogant »képes népkönyv«-kiadvá­ny; királyok és hadvezérek arc­­képcsarnoka lett. Ma, szabad­ságunk első évtizede után egészséges, helyes történet­­szemléletünknek megfelelően nem hiányzik ebből a könyv­ből sem Károly Róbert, sem Mátyás király. És itt van Hu­nyadi, Kemény Simon, Kinizsi Pál is — de teljessé, egésszé persze csak úgy válhatott a magyar történelem, ha a régi történetírás mélyrehatott fer­dítéseivel szemben méltó he­lyén említjük történelmünk minden forradalmi hagyomá­nyát; Dózsát és Bottyán Já­nost, Petőfi, Kossuth, Táncsics mellett nem­ feledkezünk meg Horvárik Jánosról, Pálffy Al­bertról, Bányai Júliáról, Nosz­­lopi Gáspárról sem. S ami a legfontosabb: a milliók számá­ra világos, politikailag és írói­­lag egyformán magasr­endű művek sorának kell megmu­tatnia a folytonosságot Dózsá­tól, Táncsicstól az 1919-es Ta­nácsköztársaság nagyszerű harcain át, a kommunista vér­tanuk hősi küzdelmén át mai, szocializmust építő társadal­munk mindennapi történelem­alkotó tetteiig. A »Hazádnak rendületlenül mércéje is ez, s bátran mondhatjuk, hogy e feladat elvégzéséhez tettel járul hozzá. Szerencsés ér­zékkel választotta ki a könyv írója a hatalmas anyagból a jellemzőt és fontosat s álta­lában élvezetesen, a nagy pél­dányszámú népkönyv köve­telményeinek megfelelően dol­gozta is fel azt. A könyv illusztrációs anya­ga már kevésbé egyenletes. Nagy festőink műveiről ké­szült reprodukciók, számos, a könyv számára készült való­ban értékes rajz, kép mellett akad néhány gyengén sikerült illusztráció is, amely legfeljebb régi tömegkiadványok sebté­ben készült rajzainak színvo­nalát üti meg. (Sajnálatos mó­don éppen az utolsó évtizedek eseményeiről készült képek egy része ilyen.) Még egy meg­jegyzés éppen az illusztrációk­kal kapcsolatban: teljesen in­dokolatlan szűkkeblűség volt a tartalomjegyzékben megta­karítani a művészek kereszt­neveit. Barabás Miklós és neje Barabás M. stb. — ezt való­ban elkerülhette volna a szer­kesztési A mű kiállítása szép, nyom­dailag hibátlan, szokatla­nul nagy, jól olvasható betűi bizonyára segítenek abban, hogy teljesíthesse valódi fel­adatát; olvasni ritkán szerető emberek körébe is elvigye a haza szeretetére és az igazi nemzetköziségre nevelő gazdag mondanivalóját, ott legyen minden iskolában, kultúrott­­honban, minden faluban, va­lódi népkönyv legyen. (is) Töltse estéit az AcOMICSilUty étteremben XX., Kossuth L. u. s8. *0 ÉTELKÜLÖNLEGESSÉGEK MINŐSÉGI BOROK * Az étteremben minden este BUTTOLA EDE és tánczenekara

Next