Magyar Nemzet, 1957. szeptember (13. évfolyam, 1-19. szám)
1957-09-15 / 7. szám
Vasárnap, 1954. szeptember 15. fó a tartovizet 9 ÉG A TISZA ILLÉS BÉLA REGÉNYE ’Több mint negyedszázaddal azután, hogy Illés Béla első regénye, az Ég a Tisza megfutotta a maga első nekilendülésre világsikert kivívó útját, több mint egy évtizeddel azután, hogy Illés Béla későbbi műveivel a legnépszerűbb hazai írók közé lépett — végre itthon is megjelenhetett ez az elsőszülött-regény. Az életművet felmérő kritikának az írói összkép kialakításához mindeddig hiányzott a megindulásnak ez a dokumentuma, amelynek emlékét évtizedeken keresztül ugyanazok a politikai-történelmi okok homályosították el, amelyek miatt nemzeti történelmünk 1919-es hőskoráról is csak általánosságokat volt lehetséges mondani. S egyazon történelmi okokra vezethető vissza az a tény, hogy Kun Béla neve végre visszaköltözhetett a magyar történelembe, hogy könyvesboltjaink kirakatában megjelenhetett az amerikai John Reed halhatatlan riportkönyve, és íme, kezünkben tarthatjuk az Ég a Tisza vaskos kötetét. A részletes, elemző bírálat — terjedelmi okoknál fogva — nem lehet a napilapok feladata, ebben az esetben annál kevésbé, mert az Ég a Tisza ismeretében most már elérkezett az idő Illés Béla írói jelentőségének felméréséhez s irodalmi helyének kijelöléséhez, méghozzá irodalmi és irodalomtörténeti szempontok szerint. Ezzel az elbeszélő erényei folytán méltán igen népszerű íróval ugyanis furcsa — és számára méltatlan — dolog történt: hol mélységes tiszteletiek szóltak róla, hol (a háta mögött) kétségbevonták írói rangját... de sem ezt, sem azt nem irodalmi okokból cselekedték. Illés Béla neve ugyanis, személyes élettörténete folytán, oly mértékben fonódott össze a magyar párttörténettel, hogy a kritikusok, s kisebb részben az olvasók is,, afféle »félhivatalos« kinyilatkoztatásnak tekintették Illés Béla minden leírt sorát. Ez pedig esztétikai szempontból hátrányos helyzet, mert irodalmon kívüli előítéletekkel terheli a műélvezetet. Ez az előítélet lehet kedvező, eleve rokonszenvet ébresztő, vagy lehet előre idegenkedést kiváltó — de egyik esetben sem irodalmi értékelés. Persze, Illés Béla embernek is, írónak is kommunista: szavait és tetteit — idestova négy évtizede — feltétlen párthűsége határozza meg, s alkata már-már mintaképe ama ritka belső harmóniának, amelyben esztétika és pártfegyelem tökéletesen fedi egymást. Ez azonban morális tartalma íróművészetének és mit sem mond poétikai arculatáról. Pedig az irodalmi hatás kulcsa nem a politikai-morális tartalom, hanem az esztétikai-poétikai megvalósítás. Az azután természetesen más kérdés, hogy mit hirdet, miről akar meggyőző az író, de írói nagyságát nem ez dönti el. Persze, a kritikusnak tetten kell érnie és el kell marasztalnia mindazt, ami emberellenes, ami hátramutató, és rá kell mutatnia a haladó tendenciákra. De a leghaladóbb hevület sem tesz jóvá egy unalmas könyvet, és például Dosztojevszkij a maga legalábbis zavaros világnézetével is a lélekábrázolás óriása lehetett. — S innét visszakanyarodva tárgyunkra, kezdjük azzal, hogy Illés Béla nem azért jó író, mert kommunista, hanem azzal, hogy jó író, széles olvasótömegek közt képes népszerűvé tenni a kommunisták igazságát. De éppen ezért a kritikának most már a mű, illetve az egész életmű felől kell közelednie, hozzá s meghatároznia a helyét abban a regénytörténeti fejlődésvonalban, amely hazai viszonyaink között alighanem a legközelebb van a népieredethez, amely az anekdotából fejlesztette ki a nagyarányú epikát. (Itt megint csak nincs hely hosszasan beszélni a magyar regény párhuzamos útjairól, csak éppen jelezzük, hogy Illés Béla geneológiája valahol Kisfaludy Tallaghy Jónásánál kezdődik és Jókai, Vas Gereben, Mikszáth útján érkezik Mórához és a mi napjainkban Illés Bélához is; egész más út vezet például Móriczhoz és megint más családfához tartozik mondjuk Krúdy vagy Szomory... de egyszer mégis fel kell rajzolni ezeket a családfákat, hogy jobban kiismerjük magunkat regényíró kortársaink között.) — Ez a recenzió nem lehet több mint annak tudomásulvétetése, hogy íme, itt van már kezeink között az Ég a Tisza is. Tehát, amiként jótucatnyi jelentékeny írónknál és költőnknél, Illés Bélánál is elérkezett az egész életmű felmérésének ideje. Most azonban szóljunk néhány szót az Ég a Tiszáról. Úgy rémlik, hogy az eddigi szórványos kritikai közelítések nem tudtak mit kezdeni ezzel a nagyon érdekes regénnyel. De azt hiszem, maga Illés Béla is téved könyvével kapcsolatban. A szerző ugyanis utószavában, szólva a régebbi, külföldi sikerekről s emlékezvén a hajdani bírálatokra, ezt írja: "A kritika, a könyvről írott több száz ismertetés, bírálat, tanulmány főleg azt a kérdést latolgatta, hogy mi tette az Ég a Tiszát népszerű olvasmánnyá. Erre a könyvre ahány kritikus, anynyi választ adott. Valamennyi főleg stílus-, nyelv-, szerkezet- és hasonló kérdésekkel bajlódott. Szerintem nem ebben keresendő, a nagy olvasottság titka. Majd később egyszerűen tagadja, hogy írói érdemek okozták a regény népszerűségét, politikai állásfoglalásában, kíméletlen önkritikájában ,gyanítja az irodalmi siker okát. — Ha ez igaz volna, akkor minden becsületes kommunista hevülettel írt könyvnek okvetlenül tömegsikere lenne, s nem lehetne sem sikere, sem irodalmi értéke az olyan könyveknek, amelyeknek írója valamely téves szemléletvilágban él. Ez pedig nincs így! Ismételjük: önmagában morálispolitikai mozzanatok nem keltenek irodalmi sikert. Sikert csakis a művészet hatást kiváltó mozzanatai hozhatnak létre: a cél lehet morális, lehet politikai — kell is, hogy az legyen ... de az eszköz csakis a művészet lehet. Próbálta volna csak ■ Illés Béla unalmasan megírni az Ég a Tiszát! Szándéka akkor is haladó lett volna, hevülete akkor is a kommunista önkritikából táplálkozott volna. De a könyv nem volna érdekes, méghozzá olyan érdekes, hogy negyedszázaddal később, ami-kor a munkásmozgalom egészen másutt tart világtörténelmi útján, még mindig ugyanolyan lebilincselő olvasmány, mint amikor még agitatív jelentősége volt. De hát a jó könyvet éppen az teszi jó könyvvé, hogy akkor is olvasmány marad, amikor elmúltak azok a közvetlen politikai körülmények, amelyek közt létrejött. A VT teszi hát érdekessé Kovács Péter, naményi születésű, volt vörös katona történetét, amely a magyar Tanácsköztársaság végső hetében kezdődik és az emigráció első két esztendeje alatt játszódik. Ennek az első két évnek vágyait, reményeit, bonyodalmait és balfogásait ábrázolja Illés Béla Kovács Péter történetében, amely nem végződik a regény végén, mint ahogy nem végződik a harc sem, amelynek Kovács az egyik jellegzetes, bárha szürke, hőse.A regény itt véget ér. A harc tovább folyik. — Ezek a vastag könyv zárómondatai. Nincs is igazi regényszerkezete ennek a regénynek. Változatos kalandok és történelmi dokumentumok sorozata. Koncepciójára a naturalizmus is hatott: mintha a történelemnek egy írói önkény szerint kimetszett szelete zárulna az olvasó elé. Az elbeszélőstílus pedig a kalandregények rohanó epikájáé, hol meg átcsap az expresszionizmus-népszerűsítette szabad gondolattársítások szeszélyes hullámzásába. A színhely pedig a filmpergés ütemében ugrálva váltakozik: most még Budapest, azután Ungvár, majd Bécs, utána híradás Szovjetoroszország harcaiból. Színhely: Közép-Európa, de úgy állítva a felvevőgép elé, hogy a középen mindig Magyarország látszik. És az alakok is úgy tűnnek fel, úgy tűnnek el, mint hajdan a gyorspergésű némafilmen, amelyhez műfajilag oly közel áll. Ezeket az alakokat, s köztük magát a főhőst, cselekedeteik jellemzik. Illés Béla soha se tekintette ábrázolási területének a lélek mélyrétegeit, s nem tartotta feladatának a pszicho-lógiai árnyalatok érzékeltetését. S ezt ugyanolyan értelmetlen dolog volna rosszallóan hiányolni nála, mint ha mondjuk Krúdynál vagy Proustnál negatív jegyként tüntetnék fel a gyorsan pergő mesevezetés hiányát. Ezek különböző fajta írásművészetek. Illés Bélánál a történelmi hitelesség — ez történt, így történt — és a cselekmény sodrásának lankadatlan lendülete a szereplő embereket inkább csak jelképekké teszi. Ismerte ezt a módszert a romantika is, de ismerte az expresszionizmus is. És nagy-nagy hiba lenne (bár van rá példa bőven), hogy egy megszokott módszer nevében a másfélét egyben alsóbbrendűnek ítéljük. De vonatkozik a térítélet a huszas évek nem egy stílusmegoldására is, amelyet szeretnek "formalizmus" feliratú címkével ellátva egyszerűen az irodalom lomtárába dobni. Pedig például, az expresszionizmus szabad asszociációja, amely sok olyan összefüggésre, a szenzáció élményét keltve, tud rámutatni, amit az akadémikus leírás csak hosszasan képes kifejteni, értékes eredménye a XX. század első negyede irodalmi törekvéseinek. Vajon ki kellett ezt is önteni az izmusok idővel bepiszkolódott mosdóvizével? Hiszen ha csak azt nézzük, hogy Illés Béla ebben a lényegében nem expresszionista (a naturalizmushoz legalábbis közelálló) regényében hogyan tudja felhasználni, s egy-egy bizarr hatású bekezdéssel korképet és korhangulatot felvázolni a segítségével — máris arra kell gondolnunk, hogy esztétikánk túl vaktában és túl sommásan intézte el a húszas évek stíluskeresésének eredményeit. S ebbe az izgatott, gyorsan pergő, kalandos korképbe azután nem is ritkán szószerinti hűséggel ágyazódnak be különböző hiteles dokumentumok, jegyzőkönyvek, levelek, bírósági ítéletek. Nos, ez a kontraszt meghökkentő hatású: az egész kalandos, naturalista, expresszionista rohanás sajátos feszültsége úgy exponálja ezeket a dokumentumokat, hogy valamennyi, sokkal élesebb körvonallal bontakozik ki és emlékezetesebben vall a korról, mintha amúgy puszta bizonyító-dokumentáló okokból kerültek volna szemeink elé. Ez a sajátos ellentét-hatásokra felépített módszer s ezen belül valamennyi esemény anekdotisztikus kereksége (amely ■ azonban mit sem emlékeztet a Kárpáti rapszódia nyugodt, szinte klasszikus anekdotázására) az a "titok", ahol a regény közönségsikere rejtőzik. Ez a közönségsiker eddig nem érhette el a hazai olvasótömegeket: az Ég a Tisza külországokban, javarészt idegen nyelveken tette meg a maga eddigi útját. De most, negyedszázad után, végre hazaérkezett, hogy elfoglalja a rangidős helyét Illés Béla regényei között. Kétségtelen, Illés Béla azóta sokat fejlődött, a Kárpáti rapszódia művészileg, érettebb mű... De van egy-két megoldás ebben a régi regényben, amelyet kár volt elfelejteni. Bátrabb, fiatalosabb s ezért szívhez szólóbb regény ez, mint írója legutóbbi éveinek sokkal nagyobb rutinnal, de óvatosabb művészi vállalkozókedvel írt elbeszélő művei. Persze, az is igaz, hogy egy kommunista írónak a húszas évek végén könnyebb volt kísérleteznie, mint az ötvenes évek elején. De most már túl vagyunk az ötvenes évek elejénis ... És azt hiszem, hogy az eljövendőkben Illés Bélának saját múltjából a Kárpáti rapszódia bölcs és kiegyensúlyozott derűje mellett az Ég a Tisza stiláris bátorságát kell legfőbb hagyományának tekintenie. . ........ Hegedűs Géza i nflagipítők mszen A Le Courrier, az UNESCO művészeti folyóirata — amelynek címlapján ez a mottó olvasható: »Nyitott ablak a világ felé« — különszámban gyűjtötte össze különböző idők különböző égtájbéli és országbéli nagy íróinak festményeit és rajzait. A különszám bevezetője hangoztatja, hogy itt is, ott is megjelentették már kötetben, vagy füzetben egykét, esetleg több író képzőművészeti alkotásainak reprodukcióit, de eddig még nem történt kísérlet a kimagasló költők, regényírók, színműírók festményeinek és rajzainak szélesebb keretű csoportosítására. Az UNESCO folyóirata — a szerkesztők szerint — nem szeszélyből és érdekességből ■vállalta a mostani kísérletet, hanem azért, mert a szötreadott képzőművészeti alkotások hozzájárulnak az írók igazi egyéniségének bemutatásához is. Az írók alkotta festmények és rajzok egyébként , az irodalmi kultúra , a képzőművészeti kultúra szoros egybefonódásáról is tanúskodnak. Nem véletlen, hogy Dante és Petrarca, Goethe és Tolsztoj jól rajzolt. Amint nem véletlen az sem, hogy a nagy festők és rajzolók egész sora kitűnően írt. Az írók közül többen eredetileg festőnek és, rajzolónak készültek. Mások azonban csak öregkorukban ragadtak ecsetet. Ilyen volt Rabindranath Tagore, aki — már a Nobeldíjjal ékesítve — csak hatvanhét éves korában kezdett festeni, de attól az időtől fogva szívesebben festett, mint írt és állandóan hangoztatta, hogy »a vonalak varázsánakkábulatába esett.« A Le Courrier különszámából Washington Irving, Goethe, Lev Tolsztoj, Baudelaire és Puskin egy-egy rajzát tárjuk a Magyar Nemzet olvasói elé. Washington Irving, aki azamerikai irodalomban az elbeszélő próza legelső klaszszikus képviselői közé tartozott, fiatalabb éveiben festőművész akart lenni, s amikor végül is író lett, akkor sem vált hűtlenné a rajzoláshoz. Több könyvéhez , így az amerikai viszonyok szatirikus bírálatát tartalmazó History of New York-hoz és főművéhez, a The Sketch Book-hoz, amelyben Rip van Winkle-ről szóló világhírű írása is megjelent — maga készített illusztrációkat. Itt közölt rajza Cincinnati egyik táját ábrázolja és 1832-ből való. Goethe egész életében rajzolt, festett, sőt több alkalommal freskók alkotásával is kísérletezett. 1786 és 1788 között, olaszországi tartózkodása idején, döntötte el véglegesen, hogy nem festő, hanem író lesz, de ugyanakkor megfogadta, hogy szabad idejébentovábbra is rajzol és fest. A Költészet és Valóság-ban, továbbá Eckermann-nak tolltramondott vallomásaiban, rámutatott arra, hogy egy pillanatig sem szűnt meg vonzódása a festészethez. Goethe egyik írásában olvassuk, hogy a költőfejedelem néha arra gondolt: jó lenne teljesen leszokni az írásról és rajzokban kifejezni gondolatait, mert a rajzok tökéletesebben végezhetik el a gondolatközlés nagy feladatát. Bev Tolszkij szintén egész életében rajzolt. Ha valahol megfordult, szinte mindig vázlatokat készített a tájakról és az emberekről. Többnyire papírra vetette kialakuló regényalakjainak képzelt portréit is. Különösen a Háború és béke megírása előtt készített sok vázlatot a borodinói csatatéren. Gyermekei számára illusztrációkkal látta el Jules Verne néhány regényét. Baudelaire, akinek A romlás virágai című verseskötete száz év előtt jelent meg, főleg portrékat rajzolt. Daumier és Goya művészetéért lelkesedett, s ezt a két művészt tekintette mestereinek. Baudelaire a jó portrét "dramatizált biográfiának nevezte. Puskin örökségében nagyon sok rajz maradt. Annyit rajzolt, hogy egyik méltatója joggal hangoztatta: "Rajzokban készítette el a naplóját.« Alig akadt olyan rokona, barátja, nőismerőse, akit ne örökített volna meg néhány rajzvonással. Arról a szép nőről, akinek portréját most közöljük, Puskin verset is írt, amelyből kiragadjuk a következő két sort: "A hölgy valóban szép. Ha nézed, Agyadban rímek zengenek.^ Sós Endre 'Vashineton Irving: Cincinnati Lev Tolsztoj ■ Férfifej Puskin- Szén nő portréja