Magyar Nemzet, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-01 / 128. szám

8 Trónay György, az ismert köl­­tő, műfordító és esszéista, Petőfi és Ady között címmel megkísérelte elkészíteni a Pe­tőfitől Adyig terjedő irodalmi korszak mérlegét. Könyvének egyik legnagyobb erénye az olvasmányosság. Kevés olyan kisebb vagy nagyobb irodalom­­történeti könyv jelent meg a Szerb Antal-féle Magyar iro­dalomtörténet óta, amely jobb lektűrnek bizonyult volna. Nem vitás, hogy Szerb Antal nagy hatással volt Rónay Györgyre, aki az előszóban bevallja, hogy immár húsz éve foglalkozik irodalomtörténeti tanulmá­nyokkal, tehát a szellemtörté­neti iskola uralma idején ke­rült a­­szakmába­. Az a törekvés, hogy ötletes, érdekes, olvasmányos módon írja meg tudományos igényű könyvét. Szerb Antalt is arra csábította és Rónay Györgyöt is arra csábítja, hogy lehető­leg sok szellemességet tálal­jon, lehetőleg sok bizarrsággal kedveskedjék a publikumnak és lehetőleg sok meglepő epi­zóddal spékelje tele mondani­valóját. Nem véletlen, hanem e törekvés velejárója, hogy Ró­nay György irodalomtörténeté­ben ilyen alcímekkel találko­zunk: A kedély búvárai — Há­zasság és szabad szerelem — A társasélet bábjátéka — A világ mint kártyajáték — A viviszek­­ció szenvedélye — A pillanat mámora — Nagyvárosi eksztá­zisélmény. Sem Beöthy Zsolt, sem Heinrich Gusztáv, sem Be­­­nedek Marcell, sem Schöpflin Aladár nem tartotta volna íz­lésesnek az ilyen »blickfangos« alcímeket egy irodalomtörté­neti műben. Rónay Gyögy valószínűleg maga is érezte, hogy némi mentegetőzésre van szükség irodalomtörténeti könyvének ilyen fajtájú feldolgozása miatt. Így tehát az előszóban kifejti, hogy valamikor ihlet­történészként kívánt feljutni a Parnasszusra, de azután letett erről a sokáig melengetett ih­lettörténészi ambíciójáról, és a végén mégiscsak valami ilyes­mi hatotta át a könyv írása közben.­­Mi volt — saját bevallása szerint — Rónay György tö­rekvése? A válasz így hangzik: »Valahol a felszín alatt, a leg­mélyebb rétegekben, élmény és ihlet legbensőbb köreiben ragadni meg a dolgokat.* A Petőfi és Ady között nagytu­dású és belletrisztikus stílusú szerzője, hozzáteszi még, hogy abban a pillanatban szerette volna meglepni az írókat, a költőket, akiknek alkotásaival művében foglalkozik, amikor azok nekiültek regényeiknek, novelláiknak, verseiknek, val­lomásaiknak. Elhisszük, hogy Rónay György szívesen elleste volna az írók, a költők tollfogását, kézremegését, titkos skandálá­­sát, ihletük néma, benső hang­hordozását. Mivel ezt vissza­menőleg nem olyan egyszerű elvégezni, azt az utat válasz­totta, hogy egy-egy szemléletes irodalmi képből, egy-egy jó metaforából következtetett a testi és lelki habitusra. Rónay György, a kép- és metaforavadász, tagadhatatla­nul kimagasló eredményeket ért el, de az irodalomtörténész ennek ellenére sem jutott el a hiteles portrék megrajzolásáig. Az új magyar ihlettörténet, valljuk be őszintén, a legönké­nyesebb módon készített ma­gyar irodalomtörténetek közé tartozik és egy­ tetszetős ké­pért, egy csinos metaforáért könnyen lecsúszik a valóság talajáról. A Petőfi és Ady között fő­cím alatt ezt az alcímet talál­juk: Az újabb magyar iroda­lom életrajza (1849—1899), de talán inkább azt kellett volna odaírnunk: Az újabb magyar irodalom képzelt életrajza, hi­szen a szerző egyáltalán nem tudott meggyőzni bennünket arról, hogy a magyar irodalom élete az ábrázolt korszakban valóban olyan volt, amilyen­nek ő feltünteti. * A könyv legszebb részei ta­­­­lán azok a fejezetek, ame­lyek a világosi fegyverletétel utáni idők Magyarországának közhangulatát, majd a Bach­­korszak, a kiegyezés és az 1867-et követő idők légkörét mutatják be. Rónay György finoman, érzékelhetően tárja elénk a »„hazáért ivás-pipázás” mentalitásába hullott nemes­séget. Később is általános volt a nemesség körében a polgáro­sodástól való félelem. Vajda János nem túlozott, amikor azt fejtegette, hogy­­ha valaki úr­nak nem mondhatja, készebb dacos gőggel parasztnak valla­ni magát, de polgárnak nem, mert az itt valami olyan zug­­szagú, lenézett, kiállhatatlan, természetünkbe nem férő fo­galom, mely él, mint az una­lom, vagy a nevetség-Bajt okozott a­­népi- és­­nemzeti- erők kettészakadása is. A szabadságharc bukása után megbomlott az a szeren­csésen megvalósult egység, amelyet a forradalom terem­tett. A népet, mint tevékeny tényezőt, megint kihullatták a a nemzetből. A nemesség, akárcsak a forradalom előtt, újból csak magának, egyedül magának tulajdonította a nem­zetfenntartó réteg szerepét. Aláírjuk Rónay Györgynek azt a megállapítását is, hogy a kuruc hazafiság, amelyet 1848 ismét megtöltött demok­ratizmussal, a passzív rezisz­tenciában fokról fokra elveszí­tette szociális tartalmát. A ku­ruc hazafiságot, a demokra­tikus törekvéseket és a szociá­lis eszmevilágot csak jóval ké­sőbb Ady Endrének sikerült újból összekapcsolnia. Tisztelet illesse Rónay Györ­gyöt, aki így tud, ha akar, mé­­lyenszántó korjellemzést adni, de akiben a különcségek haj­szolása és a furcsaságok kultu­sza később odáig fajul, hogy kortüneteknek tüntessen fel olyasmiket, amik nem voltak azok! Nem igaz, például, hogy az öngyilkosság volt egyik leg­főbb jellemzője a századvég­nek! A szerző azért vállalko­zott az öngyilkosságokról szóló és az öngyilkossági mániát el­sőrendű lírai motívumnak fel­tüntető fejezet megírására, hogy valamiképp beleszője művébe a meyerlingi esetet, Rudolf trónörökös és Vecsera Mária bárónő­­rejtélyes­ ön­­gyilkosságát. Az sem igaz, hogy század­végi közhangulat volt a szelle­mi halállal, az őrülettel való kacérkodás! Semmi sem indo­kolja, hogy Rónay György két oldalon ismertesse azt a kirán­dulást, amelyet 1887 tavaszán a nagy­­Miriam­, Jászai Mari szervezett egy tébolydóba, aho­vá elkísérték őt az akkori idők leghíresebb színésznői. * H­­ibája a könyvnek, hogy AJ­ mindenáron tipizálásra tö­rekszik és olykor rendkívül le­egyszerűsíti a lehetséges típu­sokat. Néha az az érzésünk, hogy a szerző valami zsonglőri mutatvánnyal minden írót és költőt a legszívesebben három­négy dobozba skatulyázna be. Vannak sieger-kedvelő, Scho­­penhauer-rajongó, Kant-imádó és hamleti töprengéssel sújtott írók és költők. Olyanok nin­csenek, akiket közvetlenül ne valamilyen filozófus vagy filo­zófiai eszme termékenyítene meg. Mit is írna az ihlettörté­net megalkotója a kitapintható filozófiai ihlet nélküli írókról és költőkről? A legszebb írói portrék Vajda Jánosról, Reviczky Gyu­láról és Komjáthy Jenőről ké­szültek. Milyen finoman jel­lemzi a Petőfi és Ady között szerzője Vajda Jánosnál a for­mai örökség és új élmény bir­kózását, azt, hogy miképp vált egyszerre hangot egy-egy pető­­fies intonálású verse, vagy mi­képp zökken vissza másféle verseinek némelyike egyéb hangból valamilyen petőfies zárómegoldásba és miképp nyomul be néha a hagyomá­nyos, egyszerű, könnyebb dal­formába egy-egy nehéz, meg­döbbentő szimbólum! Jókai — mint már az előszó is megállapítja — nem tud a szerző kegyébe férkőzni. Ró­nay György nagyon leegysze­rűsíti a cseppet sem egyszerű és még mindig sok vitát pro­vokáló, helyenként tisztázásra szoruló Jókai-problémát. Sem­miképp sem viszi előbbre a kérdés megoldását az a mód­szer, hogy Jókait erőszakkal lenyomjuk és vele szemben Tolnai Lajost indokolatlan ma­gasságba emeljük! Ugyanak­kor el kell ismernünk, hogy nem érdektelen az európai re­gényirodalom alkotásainak és Jókai műveinek az egyidejű egymás mellé állítása! Tegyük szóvá azt a mostoha bánásmódot, amiben a szerző Kiss Józsefet részesíti. Igaz, hogy Kiss József balladáinak egy részében­­a ballada sok­szor verses bűnügyi novella lesz«, igaz, hogy máskor bal­ladáiban "­kárpitokkal, sely­mekkel zsúfolt kosztümös tab­lókat fest«, de nem igaz, hogy Kiss József csak dobogó mű­fajú, csak színészi produkció­ra alkalmas, csak melodrama­­tikus, olcsó hatásra vadászó irodalmat csinált: kétségtele­nül az elsők között szólaltatta meg az új idők városi hang­ját, idegesebb érzésvilágát is, és bizonyos értelemben híd volt, ha nem is Petőfi és Ady, de Arany és Ady között. Er­ről azonban a szerzőnek alig van szava! * * Azzal tesszük le a könyvet, hogy érdekes és izgató ol­vasmány került a kezünkbe: ez az olvasmány azonban nem tisztázta, hanem zavarosabbá tette egy irodalmi korszak ér­tékelését. Ezen a tényen a szerző hatalmas tudása és vonzó stílusa sem változtat. Az ilyen nívójú könyvet mindenképp ki kellett adni. De azt is meg kell írni, hogy a nagyközönségnek nem ilyen könyvre volt szüksége. Sós Endre Az UVATERV és MÉLY­­ÉPTERV békebizottsága a né­pek barátsági hónapja kereté­ben június 2-án békeünnepélyt rendez. Az ünnepi beszédet, dr. Hajdú Gyula, az Eötvös­ Loránd Tudományegyetem­ nemzetközi jogi tanszékének vezetője, az Országos Béketa­nács tagja tartja. A műsorban­­ Joviczky József, az Állami Operaház művésze operaáriák­kal, Gáti József, a Rádió elő-,­adóművésze Radnóti- és Maja­­kovszkij-versekkel szerepel. A MÁV Szimfonikus Zenekar Beethoven III. Leonóra nyitá­nyát és Kodály­­Felszállott a páva­ c. művét adja elő. _ EGY „IHLETTÖRTÉNETI” KÖNYV erényei és hibái Madar Nemzet _ A FILOZÓFIA KLASSZIKUSAI A MAI MAGYARORSZÁGON A Filozófiai írók Tára című sorozatról A filozófiai művek kiadá­sával komoly, évszázados adós­ságot törleszt könyvkiadásunk. A Horthy-korszakban — mi­alatt a hivatalos politikusok kultúrfölényről beszéltek és önmagukat a kultúra védelme­zőiként állították be — alig je­lent meg valami is a filozófia klasszikusaiból. Még az első vi­lágháború előtt igen csekély mértékben megindult klasz­­szikus filozófiai publikálást is elapasztották. Ugyanakkor a kor katedra-filozófusainak, például Kornis Gyulának ek­lektikus műveit többször is ki­adták. Természetesen a filo­zófia klasszikusainak rovására. Alig egy évtized leforgása alatt a Magyar Tudományos Akadémia újjáalakítása óta sokszorosan több filozófiai klasszikus jelent meg, mint az egész Horthy-korszakban. Kü­lönösen olyan művek láttak napvilágot, melyektől a régi re­zsim igyekezett elzárni az ér­deklődést. Ehelyütt nem fog­lalkozunk olyan kiadványok­kal, melyek szintén a filozófia klasszikusainak megismerteté­sét tűzték ki célul, mint a Mű­velt Nép Könyvkiadó sorozata, amelyben megjelent Bacon, Leonardo da Vinci stb. De ha csak a Filozófiai írók Táráról beszélünk is, amelyet az Aka­démiai Kiadó jelentet meg, ak­kor is nyilvánvaló ez a nagy fejlődés. Mindenekelőtt megemlítjük Spinoza összes műveinek, vagy­is az Etikának, a Teológiai­­politikai értekezésnek, a Poli­tikai értekezésnek, a levelek­nek és az ifjúkori írásoknak kiadását. Először jelent meg magyar nyelven a felvilágoso­dás materialista gondolkodó­jának, Holbachnak, a Termé­szet rendszere c. műve. Ugyan­csak először látott napvilágot magyar nyelven Hegel Encik­lopédiája, a teljes hegeli Logi­ka és Esztétika. Feuerbach és Csernisevszkij. A sorozat távlatai még biz­tatóbbak. Rövidesen olvashat­juk majd magyarul Hegel Fi­lozófiatörténetét, Kanttól az ítélőerő bírálatát , melyben a német filozófus esztétikai és természetfilozófiai nézetei­vel ismerkedhet meg a magyar olvasó. Előkészületben van Arisztotelész logikai fő művé­nek, az Organonnak, továbbá az arisztotelészi Fizikának ki­adása, Descartes Válogatott művei, Diderot esztétikai mű­vei, Locke Vizsgálódásai. S itt is érdemes megemlíteni, hogy egy Descartes-köteten és egy Diderot-köteten kívül eddig még nem jelent meg mű ma­gyarul e szerzőktől. Sok évszázados mulasztást pótolunk tehát. Nem mintha nem lett volna meg Magyar­­országon az igény a külföldi nagy filozófiai művek ismere­tére. Már a XVII. században Apáczai Cseri János szüksé­gesnek tartotta, hogy a kor legnagyobb filozófiai gondola­tait átültesse nyelvünkre, így jelenik meg nála ekkor a Des­cartes módszertanának, s a ki­tűnő logikusnak, Petrus Ra­­musnak sok gondolata magyar nyelven. A Habsburg-uralom idején azonban nem szólalhattak meg nálunk a nagy haladó gondol­kodók. Csak a felvilágosodás korában álmodhat Bessenyei arról, hogy megalakul a ma­gyar tudós társaság, s e társa­ságnak fő feladata lesz előse­gíteni, hogy a magyar nép sa­ját nyelvén ízlelhesse a tudo­mányokat. A filozófusok klasz­­szikusainak magyar nyelvű megjelentetése tehát a magyar múltban felmerült és évszáza­dok óta ki nem elégített igé­nyek közé tartozik. Az ekkori uralkodó osztály azonban ezt az igényt mester­ségesen elnyomta, s először most lehet kielégíteni. Mit je­­lentett volna a klasszikus filo­zófiai örökség megismerése a magyar értelmiség számára ré­gebben? Azt, hogy gondolatilag is tudatosan, világnézetileg vé­­giggondoltan kapcsolódhatott volna a nemzetközi haladás mozgalmaihoz. Világnézetét a nemzetközileg is legkitűnőbb filozófiai gondolatok nyújtotta indítékok alapján fejleszthette volna. Ilyen módon lehetett volna végleg szakítani min­denfajta provinciális gondolati maradvánnyal. Ezt a lehetőséget természe­tesen a magyar uralkodó osz­tály nem adhatta meg. Mialatt a magyar irodalom legkitű­nőbbjei állandóan széles pers­pektívákat nyitottak, azon igyekeztek, hogy ezeket a perspektívákat valamilyen módon korlátozzák. Nehe­zen viselték el azt is, ha lírai támadás indult a­­ta­tár agyvelők" provincia­lizmusa ellen. Azt azonban, hogy olyan filozófiai űrtüveket adjanak ki, melyek átfogó vi­lágnézetalkotásra hívnak fel, min­t engedhették. . .....­­ Ugyancsak szembekerült a filozófiai klasszikusok kiadá­sával a XX. században Ma­gyarországon kialakult pszeu­­do-filozófiai kultúra. Ez a pro­vincializmus célkitűzéseit messzemenően támogatta. En­nek következtében klassziku­sok helyett vagy klasszikusok­ként adták ki az irracionalista filozófia műveit, amelyek reak­ciós tendenciáit könnyedén fel­használhatták. A Filozófiai Írók Tára új folyama viszont azt mutatja, hogy az igazán helyes eszkö­zöket a magyar provincializ­mus leküzdésére a filozófiában megtaláltuk. Ehhez az kell, hogy az emberek a történeti fejlődés nagy klasszikus kin­cseit magukévá tegyék, ezeken a klasszikus kincseken nevel­jék, csiszolják világnézetüket és e fejlődés alapján jussanak el a végső következtetésekig. A Filozófiai Írók Tárának eredményei és sikerei nem je­lentik azt, hogy e sorozat fej­lesztése terén nincsenek tenni­valók. Mindenekelőtt meg kel­lene valósítani azt a régi ter­vet, hogy a társadalmi gondo­lat nagy képviselőinek műveit is megjelentessék. Gondolok itt olyan gondolkodókra, mint Morus Tamás, Machiavelli, Saint-Simon stb. Ezen a téren a jövő esztendei tervben a Fourier-kötet megjelenése bi­zonyos fokig pótolja az eddigi hiányokat. Emellett igen fon­tos probléma lenne a megfele­lő filozófiai műnyelv megte­remtése. Ennek érdekében egyes fordítók, mint pl. Sze­mere Samu: igen sokat tettek. A feladat most e munka to­vábbfejlesztése volna, elsősor­ban a rendkívül szűkös filozó­fiai hagyományokban fellel­hető terminológia (pl. az Erdé­lyi Jánosnál található fordítá­si megoldások) felhasználása, továbbá a Marx-fordításokban előbukkanó dialektikus kategó­riák fordítási hagyományainak továbbfejlesztése, esetleg új, megfelelőbb kategóriák terem­tése. Mindez nagy segítséget jelentene abban, hogy a ma­gyar értelmiség filozófiai kul­túrája elmélyüljön, hogy ala­posabban értse meg a történe­ti fejlődést s így egyre telje­sebben sajátíthassa el korunk leghaladóbb világnézetét, a marxizmust—leninizmust. Hermann István LEONYID LENCS: MAGAVISELETBŐL HÁRMAS IVÁN SZEMJONOVICS POCSATILOV, egy nagy áru­ház könyvelője, otthon ül és levelet ír az orosz nyelv taná­rához, abba az iskolába, amelyben a fia, Igor tanul. Iván Szemjonovics vékony ajkát összecsucsorítja, ahogy újra átolvassa a levelet, arca nagyon is ironikussá válik. Igor okos, sündisznó-frizurás fiúcska, a sarokban egy fotel­ben ül és tűnődve az apját fi­gyeli. Iván Szemjonovics erős uj­jai között a toll a papíron szinte repül. — Apa — szólal meg végül is Igor s szája sarkával mo­solyog. — Te most pont olyan vagy, mint Kurbszkij herceg. Iván Szemjonovics fölkapja a fejét, megigazítja a szem­üvegét, és szigorúan néz a fiá­ra. Hirtelen nem jut eszébe, hogy ki is volt az a Kurbszkij herceg, fogalma sincs róla: jó-e vagy rossz hasonlítani hozzá. Ezért úgy tesz, mintha nem jól hallotta volna. — Miféle herceg? — Jegyezd meg magadnak, azt mondják, ott ült egy lit­ván sátorban és sürgős leve­let irt Rettenetes Ivánnak. — Elolvasta, mosolygott, újra elolvasta, aztán haladék nél­kül megint csak írni kezdett. Te is írsz és mosolyogsz. — Légy szíves, hagyd már abba a buta vicceidet — sza­kította félbe Iván Szemjono­vics. — Épp téged védelek. Milyen hálátlan kölyök! Igor elhallgat és sértődöt­ten sóhajt egyet. A töltőtoll újra nagy gyorsasággal siklik a papíron. — *►... Semmi esetre sem egyezhetem bele abba a mód­ba, ahogy Ön fiamnak, Igor Pecsatilovnak a házi felada­tait megítéli. Legutóbbi dol­gozatára is 3-ast (hármast) adott — írja Iván Szemjono­vics. — Személyesen ellen­őriztem a fiam dolgozatát és teljes tárgyilagossággal meg­állapítom, hogy legalábbis 5-öst (ötöst) érdemel. Úgy gondolom, hogy szülői köte­lességem ...« — Apa — szakítja félbe biz­­onytalan hangon a fiú. — Ha jól meggondoljuk, Vaszilij Pavlovicsnak igaza volt, ami­kor nekem hármast adott. Az önkritika jegyében én ezt el­ismerem. Erre Szemjonovics leteszi a tollat és fia felé fordul. — A te­st önkritikád« én va­gyok! Megértetted? — Durva hibát követtem el. — Semmiféle durva hibát nem követtél el. — De igenis, elkövettem. Azt írtam a dolgozatomban, hogy a Volga—Don-csatornát 1954- ben nyitották meg. Valójában pedig már 1953-ben elkészült. Nem tudom, hogy csúszott a tollam alá ez a hiba. De lá­tod: te sem vetted észre. Iván Szemjonovics bosszú­san krákog, de nem hagyja magát, úgy érzi, ha elismeri a hibáját, akkor a szülői tekin­télye szenved csorbát. — Igorkám, igazából ez nem is volt hiba, csak amo­lyan kisiklás a papíron. Ahogy mondani szokták, egy­szerűen megbicsaklott egy ki­csit a tollad. — Megbicsaklott a tollam, de a butaságot mégis csak le­írtam. — Ne ellenkezz! Más az, ha megbicsaklik a tollad és más az, ha hibát követsz el. — Nekem az a véleményem, hogy a megbicsaklás és a hiba egy és ugyanaz. Minden­esetre, két évvel lekéstem a Volga—Don-csatornát. APA ÉS FIA egy ideig hall­gat. Azután Igor megszólal megint s hangja bizonytalan és unott, mint előbb: — Ezenkívül itt-ott még a vesszőket sem tettem ki. Az­után még a kettőspontot is el­felejtettem egy felsorolás előtt. — Nem tudok róla. Pedig én ellenőriztem. — Egyszerűen nem vetted észre. Apa, ne írjál. A fiúk már így is röhögnek rajtam, hogy folyton leveleket viszek tőled a professzorokhoz. Már mindenki »diplomáciai futár­nak«­ nevez. — Ez bizony, nem valami szellemes. — Neri szellemes, de min­denki mulat rajtam. Amikor Vasárnap, 1958. június 1. NAPLÓ Június 1 Június 1-én, de. 11 órai kez­dettel a XIX. SZÁZAD FRANCIA REALISTÁI cím­mel Kovács Éva művészet­­történész tart előadást a Szép­­művészeti Múzeumban (XIV., Dózsa György út). —■ Ugyan­csak 1-én, de. Vall órai kezdet­tel XX. SZÁZADI FESTÉSZE­TÜNK címmel tárlatvezetés­ a Nemzeti Galériában. Vezető: Bényi László. Találk­ozás a Galéria előcsarnokában (V., Kossuth Lajos tér 12.). A A Rádióegyetem előadásai a nyár folyamán szünetelnek. Helyettük a Rádió nyári sza­badegyeteme jelentkezik majd, többek között a követ­kező témákkal: az utópiától a tudományig. írás-megfejtések. Mit tanult a technika az ál­latoktól? Az URH birodalma. Mi a szabadság? A történelem története stb.­ A Magyar Tudományos Akadémia a Fark­asréti teme­tőben síremléket állított tizen­három évvel ezelőtt elhunyt volt tagjának, Vikár Bélának, a népdalgyűjtés úttörőjének, a Kalevala fordítójának.

Next