Magyar Nemzet, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-01 / 128. szám
8 Trónay György, az ismert költő, műfordító és esszéista, Petőfi és Ady között címmel megkísérelte elkészíteni a Petőfitől Adyig terjedő irodalmi korszak mérlegét. Könyvének egyik legnagyobb erénye az olvasmányosság. Kevés olyan kisebb vagy nagyobb irodalomtörténeti könyv jelent meg a Szerb Antal-féle Magyar irodalomtörténet óta, amely jobb lektűrnek bizonyult volna. Nem vitás, hogy Szerb Antal nagy hatással volt Rónay Györgyre, aki az előszóban bevallja, hogy immár húsz éve foglalkozik irodalomtörténeti tanulmányokkal, tehát a szellemtörténeti iskola uralma idején került aszakmába. Az a törekvés, hogy ötletes, érdekes, olvasmányos módon írja meg tudományos igényű könyvét. Szerb Antalt is arra csábította és Rónay Györgyöt is arra csábítja, hogy lehetőleg sok szellemességet tálaljon, lehetőleg sok bizarrsággal kedveskedjék a publikumnak és lehetőleg sok meglepő epizóddal spékelje tele mondanivalóját. Nem véletlen, hanem e törekvés velejárója, hogy Rónay György irodalomtörténetében ilyen alcímekkel találkozunk: A kedély búvárai — Házasság és szabad szerelem — A társasélet bábjátéka — A világ mint kártyajáték — A viviszekció szenvedélye — A pillanat mámora — Nagyvárosi eksztázisélmény. Sem Beöthy Zsolt, sem Heinrich Gusztáv, sem Benedek Marcell, sem Schöpflin Aladár nem tartotta volna ízlésesnek az ilyen »blickfangos« alcímeket egy irodalomtörténeti műben. Rónay Gyögy valószínűleg maga is érezte, hogy némi mentegetőzésre van szükség irodalomtörténeti könyvének ilyen fajtájú feldolgozása miatt. Így tehát az előszóban kifejti, hogy valamikor ihlettörténészként kívánt feljutni a Parnasszusra, de azután letett erről a sokáig melengetett ihlettörténészi ambíciójáról, és a végén mégiscsak valami ilyesmi hatotta át a könyv írása közben.Mi volt — saját bevallása szerint — Rónay György törekvése? A válasz így hangzik: »Valahol a felszín alatt, a legmélyebb rétegekben, élmény és ihlet legbensőbb köreiben ragadni meg a dolgokat.* A Petőfi és Ady között nagytudású és belletrisztikus stílusú szerzője, hozzáteszi még, hogy abban a pillanatban szerette volna meglepni az írókat, a költőket, akiknek alkotásaival művében foglalkozik, amikor azok nekiültek regényeiknek, novelláiknak, verseiknek, vallomásaiknak. Elhisszük, hogy Rónay György szívesen elleste volna az írók, a költők tollfogását, kézremegését, titkos skandálását, ihletük néma, benső hanghordozását. Mivel ezt visszamenőleg nem olyan egyszerű elvégezni, azt az utat választotta, hogy egy-egy szemléletes irodalmi képből, egy-egy jó metaforából következtetett a testi és lelki habitusra. Rónay György, a kép- és metaforavadász, tagadhatatlanul kimagasló eredményeket ért el, de az irodalomtörténész ennek ellenére sem jutott el a hiteles portrék megrajzolásáig. Az új magyar ihlettörténet, valljuk be őszintén, a legönkényesebb módon készített magyar irodalomtörténetek közé tartozik és egy tetszetős képért, egy csinos metaforáért könnyen lecsúszik a valóság talajáról. A Petőfi és Ady között főcím alatt ezt az alcímet találjuk: Az újabb magyar irodalom életrajza (1849—1899), de talán inkább azt kellett volna odaírnunk: Az újabb magyar irodalom képzelt életrajza, hiszen a szerző egyáltalán nem tudott meggyőzni bennünket arról, hogy a magyar irodalom élete az ábrázolt korszakban valóban olyan volt, amilyennek ő feltünteti. * A könyv legszebb részei talán azok a fejezetek, amelyek a világosi fegyverletétel utáni idők Magyarországának közhangulatát, majd a Bachkorszak, a kiegyezés és az 1867-et követő idők légkörét mutatják be. Rónay György finoman, érzékelhetően tárja elénk a »„hazáért ivás-pipázás” mentalitásába hullott nemességet. Később is általános volt a nemesség körében a polgárosodástól való félelem. Vajda János nem túlozott, amikor azt fejtegette, hogyha valaki úrnak nem mondhatja, készebb dacos gőggel parasztnak vallani magát, de polgárnak nem, mert az itt valami olyan zugszagú, lenézett, kiállhatatlan, természetünkbe nem férő fogalom, mely él, mint az unalom, vagy a nevetség-Bajt okozott anépi- ésnemzeti- erők kettészakadása is. A szabadságharc bukása után megbomlott az a szerencsésen megvalósult egység, amelyet a forradalom teremtett. A népet, mint tevékeny tényezőt, megint kihullatták a a nemzetből. A nemesség, akárcsak a forradalom előtt, újból csak magának, egyedül magának tulajdonította a nemzetfenntartó réteg szerepét. Aláírjuk Rónay Györgynek azt a megállapítását is, hogy a kuruc hazafiság, amelyet 1848 ismét megtöltött demokratizmussal, a passzív rezisztenciában fokról fokra elveszítette szociális tartalmát. A kuruc hazafiságot, a demokratikus törekvéseket és a szociális eszmevilágot csak jóval később Ady Endrének sikerült újból összekapcsolnia. Tisztelet illesse Rónay Györgyöt, aki így tud, ha akar, mélyenszántó korjellemzést adni, de akiben a különcségek hajszolása és a furcsaságok kultusza később odáig fajul, hogy kortüneteknek tüntessen fel olyasmiket, amik nem voltak azok! Nem igaz, például, hogy az öngyilkosság volt egyik legfőbb jellemzője a századvégnek! A szerző azért vállalkozott az öngyilkosságokról szóló és az öngyilkossági mániát elsőrendű lírai motívumnak feltüntető fejezet megírására, hogy valamiképp beleszője művébe a meyerlingi esetet, Rudolf trónörökös és Vecsera Mária bárónőrejtélyes öngyilkosságát. Az sem igaz, hogy századvégi közhangulat volt a szellemi halállal, az őrülettel való kacérkodás! Semmi sem indokolja, hogy Rónay György két oldalon ismertesse azt a kirándulást, amelyet 1887 tavaszán a nagyMiriam, Jászai Mari szervezett egy tébolydóba, ahová elkísérték őt az akkori idők leghíresebb színésznői. * Hibája a könyvnek, hogy AJ mindenáron tipizálásra törekszik és olykor rendkívül leegyszerűsíti a lehetséges típusokat. Néha az az érzésünk, hogy a szerző valami zsonglőri mutatvánnyal minden írót és költőt a legszívesebben háromnégy dobozba skatulyázna be. Vannak sieger-kedvelő, Schopenhauer-rajongó, Kant-imádó és hamleti töprengéssel sújtott írók és költők. Olyanok nincsenek, akiket közvetlenül ne valamilyen filozófus vagy filozófiai eszme termékenyítene meg. Mit is írna az ihlettörténet megalkotója a kitapintható filozófiai ihlet nélküli írókról és költőkről? A legszebb írói portrék Vajda Jánosról, Reviczky Gyuláról és Komjáthy Jenőről készültek. Milyen finoman jellemzi a Petőfi és Ady között szerzője Vajda Jánosnál a formai örökség és új élmény birkózását, azt, hogy miképp vált egyszerre hangot egy-egy petőfies intonálású verse, vagy miképp zökken vissza másféle verseinek némelyike egyéb hangból valamilyen petőfies zárómegoldásba és miképp nyomul be néha a hagyományos, egyszerű, könnyebb dalformába egy-egy nehéz, megdöbbentő szimbólum! Jókai — mint már az előszó is megállapítja — nem tud a szerző kegyébe férkőzni. Rónay György nagyon leegyszerűsíti a cseppet sem egyszerű és még mindig sok vitát provokáló, helyenként tisztázásra szoruló Jókai-problémát. Semmiképp sem viszi előbbre a kérdés megoldását az a módszer, hogy Jókait erőszakkal lenyomjuk és vele szemben Tolnai Lajost indokolatlan magasságba emeljük! Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy nem érdektelen az európai regényirodalom alkotásainak és Jókai műveinek az egyidejű egymás mellé állítása! Tegyük szóvá azt a mostoha bánásmódot, amiben a szerző Kiss Józsefet részesíti. Igaz, hogy Kiss József balladáinak egy részébena ballada sokszor verses bűnügyi novella lesz«, igaz, hogy máskor balladáiban "kárpitokkal, selymekkel zsúfolt kosztümös tablókat fest«, de nem igaz, hogy Kiss József csak dobogó műfajú, csak színészi produkcióra alkalmas, csak melodramatikus, olcsó hatásra vadászó irodalmat csinált: kétségtelenül az elsők között szólaltatta meg az új idők városi hangját, idegesebb érzésvilágát is, és bizonyos értelemben híd volt, ha nem is Petőfi és Ady, de Arany és Ady között. Erről azonban a szerzőnek alig van szava! * * Azzal tesszük le a könyvet, hogy érdekes és izgató olvasmány került a kezünkbe: ez az olvasmány azonban nem tisztázta, hanem zavarosabbá tette egy irodalmi korszak értékelését. Ezen a tényen a szerző hatalmas tudása és vonzó stílusa sem változtat. Az ilyen nívójú könyvet mindenképp ki kellett adni. De azt is meg kell írni, hogy a nagyközönségnek nem ilyen könyvre volt szüksége. Sós Endre Az UVATERV és MÉLYÉPTERV békebizottsága a népek barátsági hónapja keretében június 2-án békeünnepélyt rendez. Az ünnepi beszédet, dr. Hajdú Gyula, az Eötvös Loránd Tudományegyetem nemzetközi jogi tanszékének vezetője, az Országos Béketanács tagja tartja. A műsorban Joviczky József, az Állami Operaház művésze operaáriákkal, Gáti József, a Rádió elő-,adóművésze Radnóti- és Majakovszkij-versekkel szerepel. A MÁV Szimfonikus Zenekar Beethoven III. Leonóra nyitányát és KodályFelszállott a páva c. művét adja elő. _ EGY „IHLETTÖRTÉNETI” KÖNYV erényei és hibái Madar Nemzet _ A FILOZÓFIA KLASSZIKUSAI A MAI MAGYARORSZÁGON A Filozófiai írók Tára című sorozatról A filozófiai művek kiadásával komoly, évszázados adósságot törleszt könyvkiadásunk. A Horthy-korszakban — mialatt a hivatalos politikusok kultúrfölényről beszéltek és önmagukat a kultúra védelmezőiként állították be — alig jelent meg valami is a filozófia klasszikusaiból. Még az első világháború előtt igen csekély mértékben megindult klaszszikus filozófiai publikálást is elapasztották. Ugyanakkor a kor katedra-filozófusainak, például Kornis Gyulának eklektikus műveit többször is kiadták. Természetesen a filozófia klasszikusainak rovására. Alig egy évtized leforgása alatt a Magyar Tudományos Akadémia újjáalakítása óta sokszorosan több filozófiai klasszikus jelent meg, mint az egész Horthy-korszakban. Különösen olyan művek láttak napvilágot, melyektől a régi rezsim igyekezett elzárni az érdeklődést. Ehelyütt nem foglalkozunk olyan kiadványokkal, melyek szintén a filozófia klasszikusainak megismertetését tűzték ki célul, mint a Művelt Nép Könyvkiadó sorozata, amelyben megjelent Bacon, Leonardo da Vinci stb. De ha csak a Filozófiai írók Táráról beszélünk is, amelyet az Akadémiai Kiadó jelentet meg, akkor is nyilvánvaló ez a nagy fejlődés. Mindenekelőtt megemlítjük Spinoza összes műveinek, vagyis az Etikának, a Teológiaipolitikai értekezésnek, a Politikai értekezésnek, a leveleknek és az ifjúkori írásoknak kiadását. Először jelent meg magyar nyelven a felvilágosodás materialista gondolkodójának, Holbachnak, a Természet rendszere c. műve. Ugyancsak először látott napvilágot magyar nyelven Hegel Enciklopédiája, a teljes hegeli Logika és Esztétika. Feuerbach és Csernisevszkij. A sorozat távlatai még biztatóbbak. Rövidesen olvashatjuk majd magyarul Hegel Filozófiatörténetét, Kanttól az ítélőerő bírálatát , melyben a német filozófus esztétikai és természetfilozófiai nézeteivel ismerkedhet meg a magyar olvasó. Előkészületben van Arisztotelész logikai fő művének, az Organonnak, továbbá az arisztotelészi Fizikának kiadása, Descartes Válogatott művei, Diderot esztétikai művei, Locke Vizsgálódásai. S itt is érdemes megemlíteni, hogy egy Descartes-köteten és egy Diderot-köteten kívül eddig még nem jelent meg mű magyarul e szerzőktől. Sok évszázados mulasztást pótolunk tehát. Nem mintha nem lett volna meg Magyarországon az igény a külföldi nagy filozófiai művek ismeretére. Már a XVII. században Apáczai Cseri János szükségesnek tartotta, hogy a kor legnagyobb filozófiai gondolatait átültesse nyelvünkre, így jelenik meg nála ekkor a Descartes módszertanának, s a kitűnő logikusnak, Petrus Ramusnak sok gondolata magyar nyelven. A Habsburg-uralom idején azonban nem szólalhattak meg nálunk a nagy haladó gondolkodók. Csak a felvilágosodás korában álmodhat Bessenyei arról, hogy megalakul a magyar tudós társaság, s e társaságnak fő feladata lesz elősegíteni, hogy a magyar nép saját nyelvén ízlelhesse a tudományokat. A filozófusok klaszszikusainak magyar nyelvű megjelentetése tehát a magyar múltban felmerült és évszázadok óta ki nem elégített igények közé tartozik. Az ekkori uralkodó osztály azonban ezt az igényt mesterségesen elnyomta, s először most lehet kielégíteni. Mit jelentett volna a klasszikus filozófiai örökség megismerése a magyar értelmiség számára régebben? Azt, hogy gondolatilag is tudatosan, világnézetileg végiggondoltan kapcsolódhatott volna a nemzetközi haladás mozgalmaihoz. Világnézetét a nemzetközileg is legkitűnőbb filozófiai gondolatok nyújtotta indítékok alapján fejleszthette volna. Ilyen módon lehetett volna végleg szakítani mindenfajta provinciális gondolati maradvánnyal. Ezt a lehetőséget természetesen a magyar uralkodó osztály nem adhatta meg. Mialatt a magyar irodalom legkitűnőbbjei állandóan széles perspektívákat nyitottak, azon igyekeztek, hogy ezeket a perspektívákat valamilyen módon korlátozzák. Nehezen viselték el azt is, ha lírai támadás indult atatár agyvelők" provincializmusa ellen. Azt azonban, hogy olyan filozófiai űrtüveket adjanak ki, melyek átfogó világnézetalkotásra hívnak fel, mint engedhették. . ..... Ugyancsak szembekerült a filozófiai klasszikusok kiadásával a XX. században Magyarországon kialakult pszeudo-filozófiai kultúra. Ez a provincializmus célkitűzéseit messzemenően támogatta. Ennek következtében klasszikusok helyett vagy klasszikusokként adták ki az irracionalista filozófia műveit, amelyek reakciós tendenciáit könnyedén felhasználhatták. A Filozófiai Írók Tára új folyama viszont azt mutatja, hogy az igazán helyes eszközöket a magyar provincializmus leküzdésére a filozófiában megtaláltuk. Ehhez az kell, hogy az emberek a történeti fejlődés nagy klasszikus kincseit magukévá tegyék, ezeken a klasszikus kincseken neveljék, csiszolják világnézetüket és e fejlődés alapján jussanak el a végső következtetésekig. A Filozófiai Írók Tárának eredményei és sikerei nem jelentik azt, hogy e sorozat fejlesztése terén nincsenek tennivalók. Mindenekelőtt meg kellene valósítani azt a régi tervet, hogy a társadalmi gondolat nagy képviselőinek műveit is megjelentessék. Gondolok itt olyan gondolkodókra, mint Morus Tamás, Machiavelli, Saint-Simon stb. Ezen a téren a jövő esztendei tervben a Fourier-kötet megjelenése bizonyos fokig pótolja az eddigi hiányokat. Emellett igen fontos probléma lenne a megfelelő filozófiai műnyelv megteremtése. Ennek érdekében egyes fordítók, mint pl. Szemere Samu: igen sokat tettek. A feladat most e munka továbbfejlesztése volna, elsősorban a rendkívül szűkös filozófiai hagyományokban fellelhető terminológia (pl. az Erdélyi Jánosnál található fordítási megoldások) felhasználása, továbbá a Marx-fordításokban előbukkanó dialektikus kategóriák fordítási hagyományainak továbbfejlesztése, esetleg új, megfelelőbb kategóriák teremtése. Mindez nagy segítséget jelentene abban, hogy a magyar értelmiség filozófiai kultúrája elmélyüljön, hogy alaposabban értse meg a történeti fejlődést s így egyre teljesebben sajátíthassa el korunk leghaladóbb világnézetét, a marxizmust—leninizmust. Hermann István LEONYID LENCS: MAGAVISELETBŐL HÁRMAS IVÁN SZEMJONOVICS POCSATILOV, egy nagy áruház könyvelője, otthon ül és levelet ír az orosz nyelv tanárához, abba az iskolába, amelyben a fia, Igor tanul. Iván Szemjonovics vékony ajkát összecsucsorítja, ahogy újra átolvassa a levelet, arca nagyon is ironikussá válik. Igor okos, sündisznó-frizurás fiúcska, a sarokban egy fotelben ül és tűnődve az apját figyeli. Iván Szemjonovics erős ujjai között a toll a papíron szinte repül. — Apa — szólal meg végül is Igor s szája sarkával mosolyog. — Te most pont olyan vagy, mint Kurbszkij herceg. Iván Szemjonovics fölkapja a fejét, megigazítja a szemüvegét, és szigorúan néz a fiára. Hirtelen nem jut eszébe, hogy ki is volt az a Kurbszkij herceg, fogalma sincs róla: jó-e vagy rossz hasonlítani hozzá. Ezért úgy tesz, mintha nem jól hallotta volna. — Miféle herceg? — Jegyezd meg magadnak, azt mondják, ott ült egy litván sátorban és sürgős levelet irt Rettenetes Ivánnak. — Elolvasta, mosolygott, újra elolvasta, aztán haladék nélkül megint csak írni kezdett. Te is írsz és mosolyogsz. — Légy szíves, hagyd már abba a buta vicceidet — szakította félbe Iván Szemjonovics. — Épp téged védelek. Milyen hálátlan kölyök! Igor elhallgat és sértődötten sóhajt egyet. A töltőtoll újra nagy gyorsasággal siklik a papíron. — *►... Semmi esetre sem egyezhetem bele abba a módba, ahogy Ön fiamnak, Igor Pecsatilovnak a házi feladatait megítéli. Legutóbbi dolgozatára is 3-ast (hármast) adott — írja Iván Szemjonovics. — Személyesen ellenőriztem a fiam dolgozatát és teljes tárgyilagossággal megállapítom, hogy legalábbis 5-öst (ötöst) érdemel. Úgy gondolom, hogy szülői kötelességem ...« — Apa — szakítja félbe bizonytalan hangon a fiú. — Ha jól meggondoljuk, Vaszilij Pavlovicsnak igaza volt, amikor nekem hármast adott. Az önkritika jegyében én ezt elismerem. Erre Szemjonovics leteszi a tollat és fia felé fordul. — A test önkritikád« én vagyok! Megértetted? — Durva hibát követtem el. — Semmiféle durva hibát nem követtél el. — De igenis, elkövettem. Azt írtam a dolgozatomban, hogy a Volga—Don-csatornát 1954- ben nyitották meg. Valójában pedig már 1953-ben elkészült. Nem tudom, hogy csúszott a tollam alá ez a hiba. De látod: te sem vetted észre. Iván Szemjonovics bosszúsan krákog, de nem hagyja magát, úgy érzi, ha elismeri a hibáját, akkor a szülői tekintélye szenved csorbát. — Igorkám, igazából ez nem is volt hiba, csak amolyan kisiklás a papíron. Ahogy mondani szokták, egyszerűen megbicsaklott egy kicsit a tollad. — Megbicsaklott a tollam, de a butaságot mégis csak leírtam. — Ne ellenkezz! Más az, ha megbicsaklik a tollad és más az, ha hibát követsz el. — Nekem az a véleményem, hogy a megbicsaklás és a hiba egy és ugyanaz. Mindenesetre, két évvel lekéstem a Volga—Don-csatornát. APA ÉS FIA egy ideig hallgat. Azután Igor megszólal megint s hangja bizonytalan és unott, mint előbb: — Ezenkívül itt-ott még a vesszőket sem tettem ki. Azután még a kettőspontot is elfelejtettem egy felsorolás előtt. — Nem tudok róla. Pedig én ellenőriztem. — Egyszerűen nem vetted észre. Apa, ne írjál. A fiúk már így is röhögnek rajtam, hogy folyton leveleket viszek tőled a professzorokhoz. Már mindenki »diplomáciai futárnak« nevez. — Ez bizony, nem valami szellemes. — Neri szellemes, de mindenki mulat rajtam. Amikor Vasárnap, 1958. június 1. NAPLÓ Június 1 Június 1-én, de. 11 órai kezdettel a XIX. SZÁZAD FRANCIA REALISTÁI címmel Kovács Éva művészettörténész tart előadást a Szépművészeti Múzeumban (XIV., Dózsa György út). —■ Ugyancsak 1-én, de. Vall órai kezdettel XX. SZÁZADI FESTÉSZETÜNK címmel tárlatvezetés a Nemzeti Galériában. Vezető: Bényi László. Találkozás a Galéria előcsarnokában (V., Kossuth Lajos tér 12.). A A Rádióegyetem előadásai a nyár folyamán szünetelnek. Helyettük a Rádió nyári szabadegyeteme jelentkezik majd, többek között a következő témákkal: az utópiától a tudományig. írás-megfejtések. Mit tanult a technika az állatoktól? Az URH birodalma. Mi a szabadság? A történelem története stb. A Magyar Tudományos Akadémia a Farkasréti temetőben síremléket állított tizenhárom évvel ezelőtt elhunyt volt tagjának, Vikár Bélának, a népdalgyűjtés úttörőjének, a Kalevala fordítójának.