Magyar Nemzet, 1959. június (15. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-06 / 131. szám

4 Magyar Nemzet ÜrülülEiPlllllWilIl Jankovich Ferenc — Rákos Sándor — Reményi Béla Három verskötetről adunk számot e jegyzetekben. Íróink életkora különböző, élménykörük, és világlátásuk sokban eltér egymástól — a könyveket megjelenésük viszonylagos egybehangzása állítja csupán együvé. S hogy mit tükröz e lírai csillagkép — szóljanak arról az alábbi sorok.* Jankovich Ferenc 50. születésnapját összegyűjtött versei kiadásával ünnepelte a Magvető; méltóképpen ajándékozta az érett alkotás delelőjére érkezett költőt. Hatodfélszáz oldalas gyűjtemény született így — s a vaskos kötet bizonnyal meglepetés a Jankovich pályáját figyelemmel kísérők számára is. Nemcsak e költészet önmagában is megkapó méretei — sokkalta inkább arányai okán. Jankovich pályája ma már szinte irodalomtörténeti távlatból tekinthető. A harmincas évek elején induló "harmadik generáció tagjai közül leginkább " az, akire csak módjával hatott a Nyugat nagy nemzedéke, s az akkor új-népi költészet; a közvetlen elődökön átnyúlva ő a XIX. század nagy költőihez, elsősorban Vörösmartyhoz fordult ihletért. E találkozásból egyéni, mással összetéveszthetetlen líra támadt: a múlt századi romantika műfajai, az óda, elégia és idill születtek újjá egy merőben más kor talaján. Az eredmény: egyfajta széles kupolájú szintézis, újklasszicizmus. "Teljes költészet ez: komoran szárnyaló ódákra csacsogó gyermekversek felelnek, áttetszően üde dalok szomszédságában népballadai futamok örvénylenek, lázasan lüktető látomások szelíd életképekkel váltják egymást. S e különböző költői formákban tágas világkép fogalmazódik meg. Párizstól a pöntelei szülőhazáig ível a látóhatár, Budapest képe éppúgy felbukkan, miként a különböző dunántúli tájak, s legfőképpen a Balaton vidék görög derűje, megunhatatlanul csillámló kék szépsége. Aszázados szegénység üzenetét hozza, felszabadulás előtt írt verseiben nincstelen zsellérek, tört arcú kanászok, máról holnapra élő kőművesek népesítik keserű kontrasztként az idilli tájat. Ez a vidék, környezet és szülőhaza formálja Jankovich költői tartását, a népből sarjadt írástudó ellenzékiségét a felszabadulás előtt — derűs optimizmusát az épülő új világban. Póztalanságában is elkötelezett erkölcsiség ez: harsány lelkendezéstől, ezt kompenzáló hisztérikus önmarcangolástól máig megőrizte a költőt. Az ilyesfajta lírának persze árnyoldalai is vannak. Az ódas szárnyalás, az elégikus lebegés sokhelyütt fenyeget elvontsággal és monotóniával; a versekben újra meg újra előbukkanó "Haza, "Igazság, "Létnagybetűs kategóriáit sokszor túl tágasnak, közhelybe hajlónak érzi az olvasó. Jankovich lírája egységében, mint egész jelentős , önmagában magasló csúcsokra, egyes "nagy versekre ritkán bukkanunk itt. Ugyanakkor azonban saját világot teremtett, a modern magyar líra kórusában egy hang tévedhetetlenül az övé.* Tákos Sándor most kiadott kötete, a Szegények vonulása a költő sajátos tehetségének hirtelen-váratlan kiteljesedéséről, jelentős eredményeiről tanúskodik. Rákos eredendően filozofikus hajlamú, önmagával mindig elégedetlen, zaklatott indulatú költő, ki verseiben nem fél újra meg újra elkérdezni a művészet örök közhelyeit: mi célja a világnak? S mi dolgunk benne? Új könyvének jelentőségét az adja, hogy választ nem csupán önlelkében keres. A nagyra nőtt költőigén nem szorítja ki panaszaival a való világ gazdagságát — ellenkezőleg. Rákos világképe roppant arányokban kiszélesedett — földrajzi kiterjedésben, intellektuális mélységben egyaránt. Ez a költő meghökkentő érzékletességgel és ötletgazdagsággal idézi színre a középkor lélekállapotát csakúgy, mint a golgothai kereszthalál előtti végső pillanatokat, vagy éppen egy XX. századi házvezetőnő groteszk szörnyfiguráját. Egyforma sikerrel, mert minden korokban — a fantáziája teremtette fiktív birodalmakban is — az emberi tudatot nyomozza, helyesebben a tudat bakugrásait. Rákos ott a legerősebb, ahol a hamis gondolkodás, az embert nyomorító ál-mitológiák, törpelelkű hitványságok, tehát a gonosszá torzult ostobaság folyamatát kíséri végig a tetőződésig. Félelmetes, szűkszavú iróniája, eredtten groteszk humorú látása ilyenkor rendkívül hatásosan érvényesül. Alapjában komor hangú könyv a Szegényekvonulása. Rákos pátosztalan moralitása, csontigfaragó intellektusa könnyebben talál tagadni, semmint igenelni valót, ezért, hogy derűs, felszabadult örömet sugárzó tisztásokra ritkán bukanunk itt. Rákos Sándor alighanem most kerül majd válaszút elé: most kell eldőlnie, az igazán jelentős költők sorába emelkedik-e, vagy megmarad eredeti, különc tehetségnek. Művészetét nem jelenA KÖNYVHÉT kiadói politikájának immár kedves tradíciója, hogy a mai irodalom új eredményei mellett minden esztendőben valami csemegével szolgál Irodalmi múltunkból is. Idén ilyen a Magyar Helikon finom külsejű kis könyve, Radnóti Miklós egyetlen prózai írásának újrakiadása, az Ikrek hava. Napló ez, vagy emlékezés? Mind a kettő, s e kettőnél is több, önvizsgálat és búcsúzkodás. Búcsúzkodás a fiatalságtól, a gyermekkortól, s mint Radnótinál az ilyen búcsúkban mindig ott bujkál, készülődés az élettől való elválásra. Nem mintha világfájdalmas, pesszimista, vagy éppen halálvágyó költő lett volna Radnóti: képének döntő vonásai az elmúlt évtized irodalomtudományi munkáiban, különösen barátai és kortársai írásaiban világosan kialakult: a nemzeti költő képe, akit humanista meggyőződése az antifasiszták oldalára állít, s aki az antifasiszta harcban nő az illegális kommunisták hűséges irodalmi fegyvertársává, túlnyomórészt egyéni sorsából sarjadó líráján keresztül a nemzet lét- és sorsproblémáinak egyre mélyülő kifejezőjévé. Ortutay a Kortársban legutóbb megjelent kitűnő tanulmányában figyelmeztet arra, hogy ne egyszerűsítsük Radnóti képét: lássuk a szerves fejlődést, mely őt a szocializmus oldalára állította. S ezt a képet erősíti Tolnai tanulmánya is, melyet az Ikrek hava új kiadásához int. Ez az 1939 végén keletkezett írás Radnóti költői erényeinek legtöbbjével terhes: a feszesen gazdag mondatok, az érzékletes képekkel terhes látomás, a gazdag asszociációk vidékére ajtót nyitó jelzőrendszer mind megtalálható benne, s Radnóti életének két alapélménye: a születés rejtélye (születésekor anyja s ikertestvére meghalt) s a fasizmus növekvésével közelítő elkerülhetetlen vég előérzete. Nagy születésnapi versei: a Huszonnyolc év, a születés rejtélyét bogozza s a Huszonkilenc év ennek az időnek az életérzését foglalja össze: már évek óta élek igy vad bohózatban, ártatlan Robimon, ki békén tett-vett s közben tudta meg, nem védi semmi és a házat, melyet jó magasra épített fel, ledöntik s harsogó vadászat kél ellene ... E kettő: a családi rejtély gyermekkori rettenetének viszszanyomozása és az idő méhében a nemzetre s őrá magára váró rettenet előérzete adja ennek a kis könyvnek különös, máig vibráló, máig eleven feszültségét féktelen veszélyek fenyegetik: képzelete időnként saját szándékai fölé emeli, iróniája olykor már relativizmusba hajol, megbontván a versek egyensúlyát, az irreális fantázia-futamoktúlröpítik a tárgy követelte határokon. Rákos még nem írta meg legjobb verseit. A hamis gondolkodás formáinak elvetése után most kell, hogy megszerkessze világában a harmóniát. Ereményi Bélát hosszú időn át átlagköltőink közt tartotta számon a kritika. Két éve megjelent kötete bizonyította először, hogy ennél jóval magasabb rang illeti — Zsákmány címmel kiadott új versei további fejlődését bizonyítják. A költő azonban mintha nem jól ismerné — sőt, mintha szántszándékkal göröngyös utakra kényszerítené kétségtelen tehetségét. S itt elsősorban nem arra célzunk, hogy az új kötetben jelentős versek, ciklusok mögött közepes értékű termés is Merény. Az, amit vitathatónak érzünk — legjobb verseinek is tehertétele. Reményi költészetében a hangsúlyozott intellektualitás önön ellentétjébe csap át: egyA MAGYAR HELIKON másik gondos, szép kiadványa, A kommünár pipája, a fiatal Erenburg elbeszéléseivel ismertet meg. Erenburg 1922- ben írta Tizenhárom pipa c. elbeszéléskötetét: ezekből gyűjti csokorba nyolc pipa történetét ez a finom kis könyv, melyben Görög Imre könnyed fordítását Würtz Ádám reálisan játékos rajzai kísérik. A ragyogó tollú publicista, a nagyszerű riporter s a nagy regények írója után, érdemes megismerkedni a fiatal, elbeszélő Erenburg műveivel. A nyolc pipa segítségével a legkalandosabb élettörténetekbe vezeti be olvasóját: egy francia kommünár, egy szaloniki szegény zsidó, egy francia, s egy német frontkatona, egy angol lord, egy amerikai filmszínész, egy holland parasztcsalád, egy Belga-Kongóban hajótörést szenvedő milliomos, s egy német erdész feleségének történetét meséli el a nyolc pipa az írónak, s a pipák ürügyén az író nekünk. Ahány történet, annyiféle hangvétel, de a kötetet mégis zárt egységbe fogja az író két jellemző tulajdonsága, szociális felelősségérzete és a művészi fegyelem által gátak közé terelt, bőven áradó mesélő kedve. Látszólag a kötetlen mesélőkedv uralkodik ezeken az elbeszéléseken: talán egy hallott anekdota, talán egy személyes élmény továbbépítése, talán csak a fantázia játékának megörökítése egy-egy történet; hangvételük a keletiesen indázó, bölcs mondásokkal tűzdelt mesétől a valóságot és a képzeletvilágot összemosó, szinte az irrealitásig nyúló feszültségen át a szabályos, realista elbeszélésig terjed. De e sokféle hangot s azok hol érzelmes, hol felháborodott, hol ironikus — főleg és gyakran ironikus — felhangjait összefogja az azonos írói tónus, melynek gyökere az író világnézetébe fogódzik, onnan szívja éltető nedveit. A munkások és parasztok élete, szenvedései, kiszolgáltatottsága iránti megrendült együttérzés, a mindenféle urak és herék fölösleges és kártevő élete fölötti gúnyos kacaj s a háború pusztításai okozta felháborodás hangja váltakozik-keveredik ezekben a történetekben. Ez a hang talán még nem a tudatos forradalmáré, de már kétségtelenül az egyre tudatosabbá váló lázadóé, aki mind átfogóbban, egyre általánosabb érvénnyel lázad a tőkés világ ezernyi igazságtalansága, esztelensége, borzalma ellen. Művészi értéke szerint nehéz lenne ezek között az elbeszélések között értékerendet felállítani: a maga módján mindegyik remeklés. Az író lírája talán legerősebb a Németalfölhangúvá teszi, líraiságától fosztja meg a verset, szükségszerűen prózává szürkíti a legszebb költői témát is. Mintha rosszul értelmezné Brecht és Szabó Lőrinc lírájának felfedezéseit. Reményi ritkán tömör, ritkán hallgat el valamit — mindent elmond, mindent végigelemez, hosszan csavarodó, nem mindig szerencsés képfüzérekkel terhelt mondatokban, s az eredmény: legjobban induló verseinek anyaga sem feszül szilárd gerinc köré, a bőbeszédű retorika térdre szegezi a szárnyalást. Kár, hogy így van, mert e tehertétel nélkül mai líránk élvonalában üdvözölhetnénk az Egy költő barátomnak, a Válasz (melynek saját ars poétikáját védő-bizonyító okfejtése elméletileg igen helytálló), a Levél Tomiba, s a Halottköltögető című, meggyőződést és okos felelősséget sugárzó költeményeket. Reményi két legjobb verse — a Penelope megudvarlása és a Profán misztérium — elveti a választott módszer bilincseit. A gondolat itt hozzá méltó formába öltözik, e verseknek sodrása, feszítése van, kezdősoruktól a csúcspontig. S tán nem véletlen, hogy ez a két leginkább intellektuális verse is egyben. Sükösd Mihály di idill-ben, s iróniája A lord és hitvesé-ben; megrendült felháborodása emeli mind fölé a címadó, A kommünár pipáját s a mi számunkra talán a legérdekesebb mind között a Pierre és Petet, mely az azonos élmény és azonos felháborodás alapján közeli rokona két magyar író háborúellenes elbeszélésének, Móricz Zsigmond realistán remeklő Kis Samu Jóskájának csakúgy, mint Szabó Dezső fantasztikus A fülének. Erenburg fiatalkori műveit a magyar olvasó nem, vagy alig ismeri; e kis kötet arról győz meg, hogy érdemes és fontos lenne velük közelebbről is megismerkednünk. Nagy Péter Radnóti Miklós — Hja Erenburg NAPLÓ Június 6 Az Országos Béketanács református bizottsága és a Műcsarnok rendezésében pénteken a Rózsa Ferenc kultúrotthonban megnyílt Szúdy Nándor festőművész nem mindennapi érdekességű kiállítása. Jóformán minden kiállított képe heves tiltakozás, sikoltás a háború borzalmai ellen. Jelképiségében érthető, merész fogalmazású, sok képből álló festménysorozata tematikai gazdagságával, látomásszerűségével, különös expreszszivitású sűrítettségében méltán kelt majd feltűnést a közönség körében. Legdrámaibb és leghatásosabb képe az1944--es címet viseli és újszerűen, szűkszavúan idézi fel a tragikus év minden emlékét. Szúdy kiállításáról azt a benyomást hoztuk magunkkal, hogy egy eredeti látású festői tehetség bukkant fel az ismeretlenségből. sí A Magyar Népköztársaság külkereskedelmének állandó bukaresti mintatermében június 4-én magyar könyvkiállítás nyílt meg. - 0 Katona János, a Magyar Népköztársaság varsói nagykövete június 3-án fogadást adott a Lengyel Népköztársaságban tartózkodó magyar felsőoktatási küldöttség tiszteletére. A fogadáson megjelent Z. Zelkowski felsőoktatási miniszter, valamint a lengyel kulturális élet több ismert képviselője. A moszkvai nemzetközi filmfesztivál előkészítő bizottságával közölték, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete részt vesz a bemutatókon.Az energia és az emberisége című dokumentumfilmet mutatja be. i Szombat, 1959. Június 6 ZENEI KRÓNIKA VÁNDOR SÁNDOR IDÉZÉSE lesz——----------------------- teni néhány adósságát a magyar zeneélet. Épp eléggé kirítt már az olyan életművek agyonhallgatása, mint a Reinitz Béláé és Vándor Sándoré. Sohasem késő azonban efféle mulasztást belátni és pótolni. A kultúra munkás őrszemei és hivatott ápolói ne hagyják Vándor Sándornak, a dalosok kedves "Vendi"-jének emlékét eltemetni! A bő útravaló, mit a magyar kóruskultúra a Kodály-méretű muzsikus óriásoktól kapott, csak Vándor követőinek, az új véneik csapatának munkájából válhat jó irányban ható, köznapi erővé. Karénekeseink százezres seregének vezetői fordítják ezért az eleven érdeklődést Vándor Sándor életútjára, példaadásában rejlő igazi hagyatékára. A mostani zeneakadémiai emlékesten jó kórusok szólaltatták meg a viharban született karműveket: az ő nevét viselő fiatalok (Révész László energikus vezetésével), a vasas együttes (András Béla művészi irányításával) és az MSZBT szárnyai alatt működő Általános Munkásdalkör (Pödör Béla karnaggyal az élén). Megismertünk egy sor nemes szándékról és művészi ízlésről számot adó, hangulatos dalt is Vándor kompozícióiból, Kishegyi Árpád és Szecsődi Irén gondos-szép tolmácsolásában, s végül bepillanthattunk magyar folklórkincsből merített inspirációiba, a Katona Ágnes ügyes ujjai alatt megszólaló zongora-szviten keresztül. Az emlékek megrázó ébresztéséről gondoskodott a régi társak: Ascher Oszkár, Gobbi Hilda, Horváth Ferenc és Major Tamás versmondó művészete. F—r HENRYK SZERYNG |£í gygl ----------------------------- nyörködtetett hegedűjátékával. Mexikó nagy hegedűse, aki vitathatatlanul a világ jelenkori legjobb hangszeres művészei közé tartozik, idei vendégszereplésével az eddigieknél is mélyebb s forróbb élményeket kavart föl zenehallgató közönségünkben. Igen, Szeryng fölkavar, fölbolygat, elmozdít a HENRYK SZERYNG hétköznapi kedélyvilágból, kivételes képességei a zene csodálatos zengésű és fenségesen ünnepi világába ragadnak, ahol napjainkban is varázslatok történnek a hétköznapok embereivel. És nincs semminemű szemfényvesztés: a művész itt természettől kapott, őszi jogon gyakorolja "varázsló" hivatását, ő maga csöppet sem él vissza lehetőségeivel, tyomoly és alapjában egyszerű magatartást tanúsít, a "nagyság pózai" kívülrekednek mélyen emberi tevékenységén, nem csal és nem ámít, igazat muzsikál. Zenekari estjén két versenyművet játszott az Erkel Színházban, a teljes művészi megértéssel közreműködő hazaiak, Kórody András karmester és az Állami Hangversenyzenekar társaságában. Nagyfeszültségű belső koncentrációja a saját átiratú Vivardi-versenyt (D-dúr) különlegesen élő-vibráló hangzással szólaltatta meg. Mendelssohn-játéka hasonlóképpen eleven valóságában idézte az érzelmes romantikust , a Zeneakadé-A SZÓLÓEST uián tovább ———————— szélesítette Szeryngről alkotott képünket. Változatos, különböző stílusokat képviselő műsorát a francia és német barokktól Ravelig, egyetlen mondattal jellemezhetnénk legjobban: ezúttal is életet lehelt a tolmácsolt művekbe. Leclair elragadóan formált D-dúr szonátájának vagy Bach Chaconne-jának előadása nem a megszokott klasszikus értelmezés volt, de szőrszálhasogatás nélkül élveztük. Beethoven c-moll szonátája, ahogyan a művész megfogalmazta, sokat megéreztetett az M élan terrible-ből, a Debussy-szonáta pedig valósággal elbűvölt lebegő, foszforeszkáló színeivel, s mégis emberbeszédével. A befejező szám, Ravel Tzigane-ja a virtuozitás csúcsára emelte a hangversenyt; ilyen elkápráztatóan bravúros és tökéletes előadásban még nem is hallottuk ezt a híres hangversenydarabot. Petri Endre a zongoránál méltó, muzikális partner volt — eszményi dolog együtt játszani olyan művésszel, mint Szeryng. A zongorista is kibonthatja képességeit. (sz. i.) A SZÓLÓEST Ifjú szavalok seregszemléje Azt mondjuk: gyarapszik a fiatalok irodalmi műveltsége, és a jó magyartanárokra, a jó könyvekre, színházra és filmekre gondolunk, vagy az esti- és a szabadegyetemre. De nem gondolunk arra az irodalmi műveltség-gyarapító művészetre, amelyet, mint magunk is meglepődve és örömmel láttuk, tömegesen gyakorolnak a fiatalok a szavalásra. Ki hinné, hogy a budapesti ifjúsági szavalóversenyre, melyet a Tanácsköztársaság évfordulójának emlékére rendezett a KISZ, ezrével és ezrével jelentkeztek ifjúmunkások és diákok. Kerületenként három—négyszázan. A körzeti versenyeken legjobb eredményt elért szavalókat küldték a döntőre, amely három napon át folyt a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. Körülbelül kétszáz szavalót hallgatott meg a zsűri. A sok tanulság közül, melyet a verseny adott, első és legörvendetesebb a szavalók magas száma. A művészi ambíciók virágzásán túl — ezekről még szólunk — az iskolai irodalomtanítás, a művészeti ismeretterjesztés, a könyvkiadás munkájának eredményét és hatását bizonyítja ez. Vagyis az oly sokat használt »közkincs« fogalom vált plasztikussá, tapinthatóvá — az irodalom közkínos volta. S bár ez önmagában is nagy szó, még ennél is sokkal többet jelent ez a verseny, mely hírt ad a felnövekvő nemzedék sokoldalú, igényes irodalmi műveltségéről, ízlésének biztonságáról, tiszta ideálokat kereső törekvéséről. Tizenhárom—tizenötéves általános iskolai tanulók, maguk választotta versei éppúgy bebizonyították ezt, mint magasabb színvonalon, szélesebb választékban a nagyobbaké, akik az iskolákban elsajátítható irodalmi ismeretkörnél is jóval általánosabb és alaposabb tájékozottságról tettek bizonyságot Hosszas felsorolással is csak érzékeltetni lehetne a költőknek és költeményeknek azt a rangos és széles skáláját, amely e három nap alatt megszólalt. A fiatalok ismerősen mozognak a mai és klasszikus magyar irodalom és a világirodalom tájain. A meghatározott — tanácsköztársasági emlékünnep lévén a verseny — forradalmi szellemű verseken kívül csaknem az egész magyar líra jelen volt. Stílus, mérték, előadásmód? Mielőtt beültünk volna a terembe, magunk se hittük, hogy erről külön lehet — és kell — szólni. . Természetesen érződik rajtuk egy-egy kiváló vagy ismert szavalóművészünktől ellesett, tán öntudatlanul átvett eleme a stílusnak, kiállásnak, tag lejtésnek — és póznak is. De hivatkozhatunk bátran Kosztolányira: »a versmondás nem természetes dolog«. Látogatásunk napján Palotai Erzsi volt a zsűri elnöke. Lám, ebben benne van a mi munkánk, művészeké, szavalóké is, mondta lelkesen és elragadtatással, a szünetben. Érzem, hogy ezek a gyerekek nemcsak választották, hanem vállalták is azokat a verseket, amelyeket itt elmondtak, s ezért nemcsak őket illeti elismerés és dicséret, hanem egész irodalmi kultúránkat. Legtöbbjük érti és érzi a verset, s már eddig nem egy olyan szavaiót hallottam, aki nagyközönség előtt, színpadi dobogón is megállná a helyét. A versenynek természetesen nem tehetségkutatás volt a célja, bár, mint ilyen alkalmakkor általában, néhány kiemelkedő tehetségű ifjúmunkás és diák felhívta magára a figyelmet. De nem szabad túlzott és kielégíthetetlen színpadi ambíciókat táplálni nekik sem, mert a szavalóversenyek rendeltetése az irodalmi kultúra terjesztése, beszámoló az ifjúság szellemi fejlődéséről. (1.)