Magyar Nemzet, 1965. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-02 / 258. szám
A RÁDIÓ MELLETT E BEJI Wh4”ezzel üdvözöltük e hasábokon az ismét induló Iskolarádiót. A kezdeti jó benyomás nem változott a pár hetes működés után sem. Akkor még csak a tervezett tananyag egészséges felépítése, jó arányai tűntek fel — ma már azt is mondhatjuk a tapasztalatok után, hogy idén a színvonal mellett még fokozottabban szem előtt tartanak egy másik fontos pedagógiai faktort: az adások, vonzó tálalásban, kedvet ébresztenek a tanulásra. Ezúttal azonban elsősorban egy kötet megjelenését kell üdvözölnünk, egy kötetét, melyen ez áll: Iskolarádió. Végre megjelent az Iskolarádióval foglalkozó pedagógusok e fontos segédanyaga s ezzel e sorozat elérte a teljes hatékonyság és hasznosság szintjét. Így egész ez a vállalkozás s e fontos lépéssel a Magyar Rádió — a Tankönyvkiadóval kooperálva — a legkorszerűbb rádió-oktatás élvonalához csatlakozott. Remélhető, hogy e hasznos újítással ugrásszerűen növekszik majd az Iskolarádióval kapcsolatot teremtő pedagógusok száma is. Brecht-ciklus | A Láz Brecht-ciklusának újabb állomásaként legutóbb egy régi, 1958-as hangfelvétel hangzott el: Rettegés és nyomorúság a Harmadik Birodalomban. A ciklus gondozói — nagyon helyesen — az életmű minél teljesebb, szinte összegezésszerű felvonultatása végett nemcsak új előadásokat produkálnak, hanem műsorra tűznek régebbi színházi vagy stúdiófelvételeket is. A Rettegés hangképeit — a Nemzeti Színház előadását is megelőzve — első ízben a Rádiószínház mutatta be, Baksa Soós László rendezésében. Tehát ez a produkció is azok közé tartozik, melyekben a Rádiószínház úttörő szerepet vállalt. S ez a tény nem hagyható számításon kívül, amikor hét év után újra hallgatjuk a stúdió-előadást. Az eltelt évek tapasztalatai után ma már kétségtelenül sok tekintetben másképp játsszuk Brechtet, aki akkoriban még inkább szokatlan kuriózumnak számított, míg azóta színházi kultúránk eleven hatóereje, szerves része lett. Akkor még alig volt hagyománya és tapasztalata nálunk ennek a stílusnak s ez természetesen látszik ezen az előadáson. Így is méltónak bizonyult azonban, hogy a ciklus keretében elhangozzék s az élmény mellett tapasztalatnak az sem kevés, hogy e felvétel tükrében mintegy összehasonlíthatjuk régi és mai Brecht-portrénk vonásait. A hangszalagra rögzítve megmaradt néhány emlékezetes alakítás, hangok, a többi között olyan színészektől is, akiket ma már nem hallhatunk. Utazás Bitóniában utat írja a Gulliverről: a sors szörnyű iróniája a nagy ironikussal szemben, hogy a világ legkeserűbb szatírájából bájos gyermekkönyv lett. Pedig Swift maga mondja, hogy olyan mondatokat akar írni, melyek ostorcsapásként hatnak az olvasóra. A mondatok e kegyetlen ostorából fonták a gyermekkönyvek szelíd anyagát. Liszkay Tamás fél-felnőttek — vagy mondjuk így: teenager-ek — számára fonta szelíd ostorát. Utazás Bitóniába című zenés játékában Gulliver mai utódja olyan országba kerül, ahol a Beatles-mániákusok uralkodnak. Ez a mánia kétségtelenül furcsa korjelenség, nem is méltatlan egy szatírára. De a mánia, és semmi esetre sem az a négy sörényes fiú, akik kétségtelenül tehetségesek, habár nem tehetségesebbek sok nem oly népszerű társuknál. A szatíra tehát sokkal kevésbé a Beatle-ek — (és nem Beatles-ek, dupla többesszámmal, ahogy annyiszor halljuk a rádióban is!) — inkább a tömeghisztéria jelenségében, analizálásában és groteszk, de társadalmi súlyú kifigurázásában rejlik. Ez a darab csak eljátszogatott a kínálkozó Gulliver-kerettel és a hisztéria felszíni jelenségeivel. Pedig az alapötlet jó: egy társadalom elfelejti az emberi érintkezés legnagyobb kincsét, a beszédet. Ebből kitelnék egy valóban ostorozó szatíra. De csak akkor, ha a Beatle-őrület csupán pillanatnyi divat-kínálta ürügy, írói fogás, színpadteremtő szituáció — a lényeg ott következik, hogy bizonyos emberek elfelejtenek beszélni. S ez nyomban kitágítja a szatíra ostorcsapásainak hatósugarát, már nemcsak szegény felserdültek gyerekei hátán csattannak az ütések. Néhány év múlva már senki sem fog emlékezni a négy sörényes fiúra, de valamilyen tömeghisztéria lesz akkor is, és az emberi szót akkor is minden bizonnyal veszély fenyegeti még. E nagyobbra tervezett átmérő miatt a darab maradhatott volna vidám is, játékos is, így azonban az igazi szatíra ereje szorult ki szűk kereteiből. Egy szatírai apparátus és a doboló felserdültek között ugyanolyan méltánytalanok az erőviszonyok, mint Mozart- és egy Beatles-szám között. A konfliktus nem ott rejlik, hogy vagy Mozart vagy a beat Görgey Gábor NAPLÓ November 2 A Miskolci Nemzeti Színház nézőtéri társalgójában vasárnap délelőtt megnyílt a III. Országos Grafikai Biennálé. A megnyitón kiosztották a művészeti díjakat. A megyei tanács nagydíját Feledy Gyula, Miskolc város tanácsának két díját Csohány Kálmán és Lenkey Zoltán grafikus kapta. A Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalatának díjait Pásztor Gábornak és Gross Arnoldnak ítélték oda. Agotha Margit és Tóth Imre a Szépirodalmi Könyvkiadó díjait nyerte el A zsűri Hincz Gyula és Katona László grafikusokat, valamint Ridly Valéria művészettörténészt a biennálé emlékplakettjével tüntette ki.. Bert Haanstra holland filmművész, az Üveg és a Mi hollandok rendezője hétfő este a Filmművész klubban találkozott magyar kollégáival és baráti beszélgetést folytatott velük a dokumentumfilm-művészet problémáiról. Egyedülálló archeológiai emlék került elő a szekszárdi Béri-Balogh Ádám Múzeum anyagának újrarendezésekor: a gyűjteménytárban olyan római kori téglára bukkantak, amelyen az eretnekké nyilvánított Arius ókeresztény bizánci püspök alakjának és nevének karcolt rajza látható. A ritka lelet azt bizonyítja, hogy a korai keresztényeretneksége egészen Pannóniáig elterjedhetett. Itt Novemberben rendezik meg Moszkvában a Szovjet Filmművészek Szövetségének alakuló kongresszusát. A kongresszusi előkészületek jegyében országszerte filmfesztiválokat tartanak, amelyeken a szovjet filmgyárak legjobb alkotásait mutatják be. Országszerte nagy sikerrel zárult, és mindenütt eseményekben gazdag volt a múzeumi hónap. Békéscsabán Tornyai János emlékkiállítással, a Hajdú-Bihar megyei Bakonszegen Bessenyei György Emlékmúzeumának felavatásával, Baranyában pedig a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum új otthonának átadásával zárult a múzeumi hónap. Esztergomban vasárnap az újabb ásatásokból és leletmentésekről nyílt meg kiállítás. A Az ötezer svéd koronás Eugene O’Neill-díjat Holger Lövenadler színésznek, a stockholmi Királyi Drámai Színház tagjának ítélte a zsűri. A díjat Ingmar Bergman, a színház igazgatója nyújtotta át. SZÍNHÁZAK mai műsora Állami Operaház: Don Carlos (Verdi-ciklus B. sor. 1.) (7) — Erkel Színház: Coppélia (7. bérlet 2.) (7) — Nemzeti Színház: Az Oppenheimer-ügy (I. sorozat A.bérlet 2.) (7) — Katona József Színház: Az ifjúság édes madara (7) — Madách Színház: Yerma (7) — Madách Kamara Színház: Ex (7) — Vígszínház: John Gábriel Borkman (Komb. 1. sorozat 3.) (7) — Ódry Színpad: Szegény Dániel (fél 8) Thália Színház: Fiorenza, Manó és a varázsló (7); Godotra várva (Stúdió előadás) (8) — József Attila Színház: Becket (7) — Fővárosi Operettszínház: Bál a Savoyban (7) — Bartók Gyermekszínház (a Főv. Operettszínházban): Mátyás király Debrecenben (du. 3) — Vidám Színpad: Kicsi vagy kocsi? (fél 8) — Kis Színpad: Leszállás Párizsban (7) — Kamara Varieté: Pesti álmok (du. 6 és fél 9) — Állami Bábszínház: Toldi (delő): Dani bogárországban (du. 3) — Zeneakadémia: Margittai Sándor orgonaestje (közr. Pavlánszky Edina) (fél 8). A lsaac Stern Bartókról a közönség ízléséről és a mai hegedűjátékról Vasárnap késő este érkezett Belgrádból. Vele jött felesége, egy bájos, kedves mosolyú fiatalasszony, s állandó szonátapartnere és zongorakísérője, Alekszander Zakin. Zakinnal 25 éves a kapcsolat, azóta játszanak együtt a világ hangverseny-pódiumain. Isaac Stern, a mai világ egyik legnagyobb hegedűművésze köpcös, nyugodt, jó kedélyű ember. Egyszerűen öltözködik, modora is egyszerű, közvetlen. Amikor a budapesti hotelszobából a szálloda portájára siet, kevesen sejtik a vendégek közül, hogy egy világszerte ünnepelt művész álldogál a szálló futószőnyegén. — Budapesti koncertje programján két és fél évszázad hegedűmuzsikája szerepel, Geminianitól Bartókig. Milyen elvek vezérlik a műsor összeállításában? — kérdezzük. — Észrevehette, hogy van a műsorban barokk, klasszikus, romantikus és modern muzsika is. Miután csak egyetlen szólókoncertet adok, arra törekedtem, hogy valamennyire is átfogó képet adjak a hegedűirodalomról. A Bartók-rapszódiát egyébként nemcsak azért játszom el itt, mert Magyarország és Bartók összetartozik, s mert Bartók hazájában vagyok. Bartók mindig szerepel a műsoromban. Bartók ugyanis klasszikus. Minden valamirevaló művész programjában fontos helyet foglal el, nélküle már szinte elképzelhetetlen komoly zenei műsor. Személyesen is ismertem, vele is előadtam az I. Rapszódiát, s ő sokat beszélt nekem erről a műről, javítgatta, bírálta, csiszolta. A személyes élmény természetesen átszínezi a játékot. — Milyen műsor kell ma a közönségnek? Változott-e az ízlés, mondjuk, az elmúlt húsz—harminc év alatt? — Szerintem nem sokat változott. Az emberek ma is szeretik a jó muzsikát, a jól előadott műveket. Minden csak azon múlik, hogyan játsszák. Ha a művész abszolút módon hisz abban, amit csinál, akkor a közönség is hisz benne. Meg abban a muzsikában is, amelyet hall. Ami az ízlést illeti: szerencsére ez mindig változik és fejlődik, egyre jobb és jobb lesz. Azt hiszem, a mai hangversenyprogramok — ha a húsz évvel ezelőttiekkel hasonlítjuk össze — sokkal komolyabbak és elmélyültebbek. — És változott-e, vagy változóban van-e napjainkban az előadóművészi stílus? Isaac Stern egy pillanatra elgondolkodik. Látni, hogy ez a kérdés, ez a gond őt is foglalkoztatja. — Nehéz ezt pontosan megmondani. Talán annyiban változott meg, hogy ma már igyekszünk jobban megismerni azokat az eszméket, azokat a stílusokat, amelyek közepette a zeneszerző megkomponálta a művét. Ezeken a határokon belül a művész hozzáteszi az alkotáshoz a maga egyéniségét. — Azt jelenti-e ez, hogy az előadóművész egyénisége jobban előtérbe nyomul? — Semmiképpen sem. Az alap mindig a zeneszerző elgondolása, s nem az előadóművész akarata, vagy szubjektív vágya. A művész ma sem csinálhatja azt, amit akar, alá kell rendelnie magát a komponista elképzeléseinek. — Milyen egy nagyon híres, s nyilván nagyon elfoglalt művész élete? — Egy évben átlagban 130 —150 koncertet adok, ebből gondolhatja, hogy zsúfolt a programom. De nem kell eltúlozni. Ha akarom, a kikapcsolódásra mindig van időm. Nem sok, de meg lehet találni a módját, hogy elegendő legyen a pihenésre, a szórakozásra. — Ön régóta szerepel a koncertpódiumokon, de Magyarországra először látogat el. Mi ennek az oka? — Volt egy időszak — önök is tudnak róla —, amikor Amerikából senki sem jöhetett Magyarországra és a szomszédos országokba. Ez az idő szerencsére elmúlt, s én nyomban szerettem volna utazni. Akkor nem tehettem, mert kevés volt az időm. Most, hogy alkalmam nyílt rá, olyan turnét szerveztek számomra, amelyen belül föllépek Jugoszláviában, Romániában és Magyarországon. Másutt több koncertet adtam, sajnálom, hogy önöknél csak egyetlen hangversenyem lesz. Szívesen ismerkedtem volna meg munka közben a magyar zenekarokkal is. — Reméljük, hogy a mostani nem az utolsó alkalom rá ... — Ez attól is függ, milyen, kapcsolat alakul ki a magyar közönséggel, hogyan fogadnak. — Ebben nem biztos még? — Igazán biztos egyetlen művész sem lehet a dolgában. A kérdés ugyanis nem itt, a szálloda halljában, hanem a koncertdobogón dől el, szerda este. De addig még sokat szeretnék látni Budapestből, alaposan megismerkedni a zenei élettel, a zenészekkel, főleg a fiatalokkal, szívesen találkoznék zenepedagógusokkal is, és mindazokkal, akiknek valamilyen kapcsolatuk van a muzsikával. Nagyon remélem, hogy ez a találkozás hasznos lesz számomra. Gábor István Magyar Nemzet- A hanoi Opera és Balett Színházban bemutatták az első vietnami operát. Címe: Miss Lao. Az opera az ország forradalmi harcát ábrázolja. .Kedd, 1969. november Budapesti óenei idejek a váróhagigverseny: IGOR MARKEVITCH A RÁDIÓZENEKAR ÉLÉN A MŰVÉSZI NAGYSÁG megnyilatkozásának volt tanúja a budapesti közönség szombaton, a Zeneakadémia nagytermében. Már az Erkel Színházban hétfőn elhangzott Haydn-oratórium alkalmával mindenkinek tudnia-éreznie kellett, hogy Igor Markevitch a zene anyagában és szellemében egyként otthonosan mozgó és ugyanakkor szuggesztív erejű művész, az egyszerűség és a tiszta muzsika mestere. Ám ha valakinek kétségei lettek volna e kérdésben — tekintettel arra, hogy Haydn muzsikájában látszólag kevesebb "dirigálható anyag" van —, úgy a kétkedő ezúttal látványosabb keretek között nyerhetett bepillantást e nagy művész újraalkotó műhelyébe. Nem könnyű feladatképet alkotnunk Markevitchről, mivel eszközei sokkal bensőségesebbek annál, hogysem vezénylési módjának puszta leírása közelebb vihetne bennünket célunkhoz. Persze ezen a téren is akad egynéhány mozzanat, melyet még akkor is meg kellett figyelnünk és le kell írnunk, ha eleve tudjuk, hogy azok egyike sem magyarázza, legfeljebb motiválja produkciójának lényegét. A karmesteri művészet manapság tapasztalható misztifikációja során általában megfeledkeznek arról, hogy a karmesternek két keze van. Arról van itt szól, hogy a karmester két kezének munkája ideális esetben épp olyan differenciált, mint bármelyik hangszer játékosáé. A hegedűst kinevetnénk, ha két kézzel huzigálná vonóját az üres húrokon — a karmestert nem, holott többségük mindkét kezét ugyanolyan módon rázza a zene ütemére ... Nos, Markevitch bal kezével szinte a levegőbe írja a mű dallamvonalát, témaívét, jobbjával pedig a ritmusok, a lüktetés határait jelöli meg félreérthetetlenül plasztikusan. S mindezen felül két kezének munkája szerves egységbe olvad, amelyet az előadott mű maga határoz meg. ÚGY NYÚL MINDEN MŰHÖZ, hogy egyben feleletet ad a legvégsőmiértekre. Elsősorban arra, miért írta a komponista a művet. Tőle nemcsak a zenét, hanem mindjárt az indítékokat is készen kapjuk, mindazt a közvetlen indulati elemet, amely a komponistát zene alkotására ösztönözte. És azt is megtudjuk tőle, hogy a kompozíció nekünk, a közönségnek szól. Éppen ezért mondhatjuk, hogy Markovitch a zenét, azon felül, hogy újraalkotja, egyben vissza is vezeti eredeti, természetes közegébe. Sztravinszkij Zsoltárszimfóniája talán csak akkor szólt ilyen szépséggel, amikor a szerző vezényelte. Markevitch a szenvedélyes és szenvedő művész belső megértésével nyúlt e kiemelkedő remekműhöz és a Budapesti Kórus, valamint a Rádiózenekar éneke-játéka az első pillanattól kezdve pontosan megvont keretek között bontakozhatott ki. A mű szépsége felett megcsendült a reá jellemző nosztalgia gyönyörű hangzásfátyola is, letompítván és egyben bensőbb síkra helyezvén annak »barbár« elemeit. Kivételes élmény volt Kodály Psalmus Hungaricus-u llosfalvy Róbert közreműködésével. Megrendítő dolog volt látni és hallani, ahogyan Markevitch és llosfalvy megértette, szinte megérezte egymást. Szinte tapinthatókká váltak az őket egymáshoz kapcsoló szálak, az elemi emberi indulatok értelmi és érzelmi közössége olyan szorosan láncolta össze e két művészt, hogy néha már akár szerepet is cserélhettek volna. Markevitch énekelt zenekarán és kórusán ... Senki nem tudná megmondani, hogy ki volt itt a vezető és a vezetett! Szirmay Márta, az Állami Operaház immár sok sikerre visszatekintő fiatal tagja Brahms sajnálatosan ritkán hallható Alt-rapszódiáját adta elő a koncert második részében. Természetes szépségű nagy orgánuma és veleszületett muzikalitása még eddigi produkcióinál is meggyőzőbb erővel érvényesült e gyönyörű alkotás előadásában. Kisebbszerű elfogódottságát a továbbiakban le fogja küzdhetni — ezt nagy tehetsége garantálja. A MŰSORT ZÁRÓ Ravel Daphnis és Chloé II. szvit — eredeti, kórussal kiegészített formájában — Markevitchet, e nagyformátumú művészt virtuóz oldaláról mutatta be. Ellenállhatatlan erejű produkciójának nyitja itt sem különbözik a többi, tőle hallott műétől: ezúttal sem tett mást, mint természetes egyszerűséggel megvalósította Ravel indítékait. Ez a zár azonban csak a nagy művész előtt pattan fel. A közönség sokáig, állva ünnepelte Igor Markevitchet és végül a Daphnis utolsó részének megismétlésére kényszerítette. Pernye András ILLÉS BÉLA A 339-es szobo rt. Az az ápolónő, akit Bálint Tiziannak vagy Piroskának nevezett — nem tudta, hogy a többjeik hogyan nevezték —, egy lavórban vizet hozott, megmosta Bálint arcát, azután megmosta és ledörzsölte egész testét. — Ez jó, ez kellemes, Piroska. Piroska nem értette, hogy mit mond Bálint, de mosolygott. Az ápolónők (világoskék ruhában és fehér kötényben) mindig mosolyogtak, amikor Bálinthoz szólottak. Sokan voltak, Bálint nem tudta, hogy hányan. De most meg fogja őket számolni. — Igen. Vannak barnák, feketék, szőkék és egy vörös is van. Erről lehet őket megkülönböztetni, mert mindnyájan mosolyognak. Azért csak erről. Három, hat, hét... nehéz megszámolni őket! De majd, majd... A fekete hajú nővér egy tálcán ennivalót hozott be. Ezzel az ápolónővel szemben Bálintnak rossz volt a lelkiismerete, mert Erzsébet királynéhoz hasonlította. — Bocsásson meg, kedves nővér. A nővér hallotta Bálint szavát, de úgy látszik, nem tudott magyarul, nem értette, hogy mit mondanak neki. Bálint megpróbálta németül, aztán oroszul is, de a fekete hajú nővér egyiket sem értette. — Hát jó. Ha nem akarsz beszélni, akkor én nem fogok enni. És keményen összecsukta az ajkait. A fekete hajú nővér egy kanalat Bálint szája felé nyújtott, de Bálint szigorúan öszszecsukva tartotta ajkait. A nővér mondott valamit, bizonyos, hogy beszélt, barátságosan beszélt, de mert Bálint az ő szavait nem értette meg, nem volt hajlandó kinyitni a száját. Sokáig folyt a harc és Bálint győzött. Az első kanál étel a takaróra ömlött. Az ápolónő nem, azt nem lehet mondani, hogy mérges volt, inkább úgy igaz, hogy megijedt és kiment a szobából. Másodmagával tért vissza: Tündér Ilonával. Az is beszélt és Bálint nagy meglepetésére néhány szavát meg lehetett érteni. Magyarul beszélt. Milyen öröm! Magyar szó... Most Tündér Ilona kezdte etetni Bálintot. Nem volt jó az a pép, ami se nem édes, se nem savanyú, nem lehet tudni, mit tartalmaz, de Bálint megette, mert Tündér Honát nem akarta megsérteni. Mialatt evett, nagy változás történt: Tündér Ilona két fekete szemből állott, csak szemekből, de a hangját hallotta Bálint. Egészen bizonyos, hogy magyarul beszélt. Ez nagyon nagy boldogság! Most Bálint egyedül volt a szobában és gondolkozott. Megint az ápolónőket akarta megszámolni. Nehéz volt, majdnem lehetetlen. Gondolkozását egy hang zavarta meg. Egy magyar hang. — Hogy van, Géza bácsi? Bálint nem látta, hogy ki beszél. — Na, ide nézzen, az ágy szélére, szemben magával. Az ágy végén, a vaságy végén egy madár ült. Egy holló. Egy vörös holló. Az beszélt. Bálint nem felelt. — Na, Géza, emberelje meg magát. Magához jöttem, hogy van-e valami kívánsága? Nem is egy. Többet is teljesítek. Hát mi a kívánsága? Bálint becsukta a szemét, hogy elhessegesse a vörös madarat. De amikor a szemét kinyitotta, a madár még az ágyon ült, az ágy végén, csak éppen hogy most nem volt piros, hanem zöld, vagy talán kék. — Hát miért hivatott, Géza bácsi? — Én nem hivattam magát! — Dehogyisnem. Magamtól én sosem jövök. Ha hívnak és kérnek, hogy jöjjek, akkor sem könnyen szánom rá magamat. De ha valaki annyira könyörög, mint maga... Bálint nem válaszolt. Egy kissé félt és egy kissé mérges volt. A madár átlátott rajta. — Ne félj tőlem és ne légy rám mérges. Itt van papír és ceruza, tölts ki egy kérdőívet. Bálint előtt papír volt és a kezében ceruza. Neve? Bálint Géza. Születési éve és helye? 1895. Helye? Azt nem tudom. Könyvben már három születési helyemet találtam: Kassa, Beregszász és Szolyva. Hát most melyik könyvnek higygyek? A kék holló nevetett. — Nem fontos, csak írjál tovább. Bálint most igazán mérges volt. Eldobta a ceruzát és a papírt. Körülnézett, hogy mivel üthetné meg a hollót, egy párnát dobott hozzá. Aztán (2) November közepén megjelenik az Új Zenei Lexikon harmadik kötete a Zeneműkiadó Vállalat gondozásában. A 768 oldalas kötet 6 ezer címszót tartalmaz. A két ív terjedelmű pótlás közli az előző kötetek kiadása óta történt változásokat, az újonnan beérkezett címszavakat és a lényegesebb hibák javítását.