Magyar Nemzet, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-02 / 153. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT­ ­ Hétvégi mazsolák­­ ugyan, de olykor a rádiókró­nikás is cél és feladat nélkül nyitja ki a készüléket: nem akar kritikát írni arról, amit hall. Tehát ezúttal teljesen normálisan viselkedik, akár­csak többi embertársa. Egy­szerűen: rádiót hallgat. Az elmúlt hetekben véletle­nül minden szombaton akkor tévedt a kezem a rádiógomb­ra, amikor a Hétvége című kellemes, színes összetett mű­sor riportjai, glosszái, zene­számai áramlottak a hangszó­róból. A kritikus életében óha­tatlanul vannak kipipált fel­adatok. Bizonyos állandó mű­sorokról egyszer vagy kétszer megírta már a véleményét, s bár a műsorban minden al­kalommal mást nyújtanak, az alapkonstrukció ugyanaz s nem sok írnivaló marad. Így vagyok a Hétvége című való­ban kitűnő és tudtommal nép­szerű összeállítással: szinte mindig jó, színes, érdekes és üdítő — mit lehet erről még írni, azonkívül, hogy indulás­kor, emlékezetem szerint, örömmel üdvözöltem születé­sét? Most mégis hadd idézzek fel az elmúlt hetek anyagából né­hány epizódot, melyek megra­gadták figyelmemet. Szinte észrevétlenül, a szombat dél­után kellemes ernyedtségében, mintegy mellékesen kúsztak a fülembe, s megültek agyam bizonyos rekeszeiben. Miért éppen ezek? Ha utána gondo­lok, valószínűleg azért, mert röviden, tömören és rugalma­san reagáltak olyan jelensé­gekre, melyek jellemzőek és feltehetően nemcsak a Hétvé­ge szerkesztőit meg engem, hanem sok magyar állampol­gárt is foglalkoztatnak. Hadd halásszam elő mind­járt az elsőt, a kártyákat gyártó vállalkozás igazgatójá­nak esetét. Sok a panasz, rosszak a kártyák. Nagyon hamar megtörnek, kettéválnak a lapok. Felkeresték tehát az illetékest, mit szándékozik tenni a kártyapanaszok orvos­lására. A válasz frappáns volt, olyannyira, hogy titok­ban még némi elismerést is éreztem magamban a lelemé­nyes igazgató iránt. Nem ar­ról beszélt, hogy a minőségen ilyen és ilyen módon javíta­nak majd. A panaszkodó kár­­tyázók egy szempillantás alatt egy panaszkodó kártyagyár­­igazgatóval találták szembe magukat. Aki rájuk pirított, hogy nem tudnak keverni. És ezért mennek tönkre a kár­tyák. És nyomban bemutatót is tartott, hogyan kell magyar kártyát keverni. (Nem magyar típusú, hanem magyar gyárt­mányú kártyát.) Szépen, óva­tosan egymásba rakosgatta a lapokat, gondolom, valahogy úgy, ahogy alsó tagozatú óvo­dások hevernek. És elképzel­tem, ahogy egy piros ultimó vagy egy kis­ szlemm izgalmai után a soros osztó elkezdi pá­­tyolgatni a lapokat, lassan, óvatosan, nehogy bántódásuk essék. Pedig, ha jól emlék­szem, régen is gyártottak kár­tyát. Régen is kártyáztak- És egy-két évig nem váltak szét a lapok, sőt, ismerek olyan szívós paklit, személyesen, mely immár két évtizede győ­zi a keverést. Vajon mi vál­tozhatott: a kártyák vagy a kártyázók minősége? A kártyailletékes válasza egyébként olyan elterjedt sab­lon, hogy szinte tanmesének használható. (Ezért is idéztem a témánál annyit.) Léptem nyomon találkozunk ezzel a beidegzett reagálással: a kö­zönség kifogásol, mire illeté­kes helyről visszakifogásolják a közönséget. Ugyanis ez a legegyszerűbb. Nem igényel munkát, koncentrációt, tech­nológiai változást, nincsenek termelési következményei , sőt, bizonyos erkölcsi, társada­lomkritikai fensőbbséget is biztosít a pocsékul működő intézmény szóvivőjének. A közönség pirongva elkullog, mint megszidott nebuló — és tovább keveri a kártyát. De most már nem a kártya rossz, hanem az ő lelkiismerete. „Szakasztott olyan, mint az igazi” — hallottam szintén a Hétvége valamelyik adásában. Mármint azok a korabeli paj­zsok, páncélok és fegyverek, amiket az Egri csillagok for­gatásához készítenek. Bizo­nyos ipari termékeink, szol­­gáltatásain­k is ilyenek; olyan, mint az igazi. Csak nehogy igazi csata kerekedjék: egy pillanat alatt kiderül a pom­pás korabeli sisakról, hogy nem egy jatagán, hanem még egy fakanál csapását sem áll­ja. A kártya is olyan, mint az igazi — mindaddig, míg nem kezdenek vele kártyázni. A fogpiszkáló is, míg az asztalon pihen és nem kerül funkcióba. A cipő is, csak nehogy járni kezdjenek benne. Ha pedig mégis erre vetemednénk, csak kérdezzük meg az illetékest, majd ő kioktat, mire való a kártya, cipő, fogpiszkáló. Ala­posan ráncba szed bennün­ket. Ahogy a veszprémi oroszlán is ráncba szedte azt a szegény kisfiút, aki fényképet akart róla készíteni, s a dühödt vad­állat berántotta őt a rács mö­gé. A szombati Hétvége egyik munkatársa lement Veszprém­be, hogy a helyszínen nézzen utána az esetnek , ami is­mét egyik bizonyítéka e mű­sor rugalmas szerkesztésének, ugrásra kész frisseségének. Az elmúlt hét egyik legtöbbet tár­gyalt eseménye volt ez, sokak­ban merültek föl azok a kér­dések, melyekre most a ri­porter amatőr nyomozóként kereste a választ. Most már tudjuk, hogy nem az egyik lá­togató, hanem három éber ál­latkerti őr szabadította ki a kisfiút. Azt is tudjuk, hogy a feltételezett látogató nem nyithatta ki egyszerűen egy kallantyúval az oroszlánket­recet: többszörös zárrendszer biztosítja az ajtót És így to­vább. Minden részletében per­sze csak a hivatalos vizsgálat tisztázza majd a történteket, mégis jó volt ezt a közvetlen, riport formájában rögzített híradást hallani. Engem mégis egy szinte mellékes részlet ragadott meg leginkább. Az állatkert veze­tője tárgyilagos rövidséggel közölte: az eset után két lapát kavicsot szedtek ki az orosz­lánketrecből. A látogatók bi­zonyos része ugyanis csak ak­kor gyönyörködik igazán az oroszlánban, ha vicsorog. S ezt legegyszerűbben úgy érik el, ha kaviccsal dobálják. Na­­mármost, folytatom én a gon­dolatot, két lapátnyi kavics dobálgatása után az oroszlán már bizonyára eléggé ideges lehetett. S ez a kegyetlen vad­állat, mikor az őt dobáló em­bertömegből valaki — személy szerint nyilván ártatlan — mancsközelbe került, önvéde­lemből akcióba kezdett ilyen vadállati egy ilyen vadállat. Vagyis, röviden: szegény fény­képező kisfiú itta meg a levét a dobálgatók humán szórako­zásának. A kisfiú, reméljük, valóban felgyógyul. De meg­marad a kavics és a dobálgató szenvedély is. A hasonló kis­fiúk védelme tehát akkor old­ható meg a leginkább, ha meg­oldják a ketrecbe zárt orosz­lánok védelmét is. Mert ha egy ilyen oroszlán túl sok bi­zonyos jellegű embert lát ma­ga előtt, nem biztos, hogy so­káig meg tudja őrizni vele­született, állati méltóságát Ennyit a Hétvége műsorai­ról. Nem lehet rossz az a so­rozat, mely egy-egy részleté­vel ennyire foglalkoztatja egy rádióhallgató gondo­latvilágát. S bizonyára nemcsak én jártam így, hogy tovább tűnődtem egy­két felvetett epizódon. Görgey Gábor _MagyarNemzet__ Össznépi játék Szombaton este tíz órakor a Bajcsy-Zsilinszky úton ki­néztem az ablakon. Szokat­lan kép fogadott. Az utca üres volt. Hosszú percekig jóformán senkit sem lehetett látni. Éjfél után megélén­kült az utca. Véget ért a Ki mit tud döntője. A televízió „szívóhatásá­ról” sokat vitázunk mosta­nában. Ezen az estén a tévé aighanem több millió nézőt vonzott a képernyő elé, el­csábítva őket nemcsak mo­ziktól, színházaktól, hanem presszóasztaloktól, ultipar­tiktól is. Milliók figyeltek, milliók izgultak és milliók örültek, mert ügyes és tehet­séges fiatalokat láthattak a képernyőn, és mert bőke­zűen osztogatta a jutalma­kat a KISZ, a televízió, a nagy tekintélyű és nagyon kedves zsűri, amelynek mű­ködését együttérzéssel, ro­­konszenvvel figyeltük hóna­pokon keresztül, ötvenezren jelentkeztek a vetélkedőre, és megmozdult, legalábbis képletesen, talán ötmillió ember is, lelkesed­ve, szurkolva, rendkívüli ér­deklődéssel követte a fiatal műkedvelők versenyét. Diá­kok, katonák, ifjú munkások énekeltek, szavaltak, muzsi­káltak, ragadtatták el a né­zőket meghökkentő akroba­tikus mutatványokkal, szív­derítő paródiákkal. Közben, a többfordulós verseny iz­galmai ellenére tanultak és dol­goztak, érettségiztek, vizs­gákat tettek le, készültek az életre, a pályára, amely nem okvetlenül, sőt legtöbb­jük számára nem művészi pálya. A Ki mit tud, noha nem zárja ki a művé­szi tehetség felfedezésének lehetőségét, a műkedvelők versengése elsősorban, olyan mai fiatalok vetélkedője, akik napi munkájuk mellett pihenésként olvassák és sza­valják a verseket, mai köl­tők izgalmas, gondolatgaz­dag műveit, akik szabad­idejükön zenekart alakíta­­nak, és felfedeznek önma­guk és a közönség számára egy elfeledett barokk zene­szerzőt, akik néger spirituá­lék titkait kutatják, élveze­tüket lelik a népi táncban, a bábjáték sokszínű, humor­ban, lírában gazdag kifejező eszközeiben. Sokat vitázunk manapság a fiatalokról, arról, hogy al­kalmasak-e a feladatokra, amelyek várnak rájuk, arról, hogy vannak-e eszményeik, és milyenek ezek az eszmé­nyek, arról, hogy bízha­­tunk-e bennük, vagy óva­kodnunk kell-e kritikai szel­lemük kibontakozásától. Sok­féle fiatal van. A Ki mit tud részvevői, győztesei és hősiesen küzdő „vesztesei” is ezt a mai fiatalságot kép­viselik, a sokszínű, a teljes élet igényét és megvalósítá­sának lehetőségét. Egy új életforma ígéretét hozták el közénk, egy olyan­­új élet­formáét, amelyben a munka és a művészi alkotás kiegé­szíti egymást. össznévi játéknak nevezte Moljor Tamás, a zsűri elnö­ke ezt a vetélkedőt. Valóban az volt. Nemcsak ötvenezren játszottak, szívvel-lélekkel, tehetségükkel és ötleteikkel, hanem részt vett ebben a já­tékban a maga módján min­denki, aki szeret szurkolni, szórakozni, és szereti a jó verset, a szén zenét, a ro­konszenves fiatalokat. Jó já­ték volt. v. a. NAPLÓ I !""“2 A középiskolások szép kiej­tési versenyeinek tanulságairól számolt be Wacha Imre, a Nyelvtudományi Intézet mun­katársa, a Nyelvtudományi Társaság felolvasó ülésén. Az első Kazinczy-versenyen 1966- ban a diákok ezrei vettek részt, s noha a díjat alapító Péchy Blanka elgondolása sze­rint három év múlva kellett volna új versenyt rendezni, a győri Kazinczy Gimnázium ta­nárai minden évben megtar­tották a szép kiejtés vetélke­dőjét. A három verseny gyors és nagy fejlődésről tanúsko­dik. Népes magyar delegáció utazott el hétfőn a Művelődésügyi Mi­nisztérium különrepülőgépén Di­­jonba, az ISME — Nemzetközi Ze­nei Nevelési Társaság — július 2— 8 között tartandó idei konferen­ciájára. A magyar csoporttal uta­zik a többi között a győri Zenei Szakközépiskola és Tanárképző 41 tagú kórusa Szabó Miklós karnagy vezetésével és turistaként 20 zene­tanár. A delegáció tagja Szőnyi Erzsébet, a Zeneművészeti Főisko­la tanára, az ISME igazgatóságá­nak tagja is, akinek Kodály em­lékezetére szerzett Siratója a győ­ri kórus díjoni Kodály-emlék­­hangversenyének első száma lesz.­­ A Magyar Állami Népi Együttes 90 művésze hétfőn hazaérkezett ausztriai vendég­­szerepléséről. A társulat va­sárnap a bécsi Práterben az idei Volkstimme-napok záró­ünnepélyén lépett fel. A londoni Times terjedel­mes cikkben méltatja a ma­gyar színművészetet. Henry Popkin, a lap munkatársa di­cséri Örkény István Tóték és Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker című darabját, valamint a Thália Színház egyéb bemutatóit. A színház — a kritikus szerint — Kazi­­mir Károly irányításával szép sikerrel tevékenykedik a ma­gyar színművészet korszerűsí­tése érdekében.­­4“ Dolce vita az antik Romában — ez a tárgya Federico Fellini leg­közelebbi filmjének. Az ókori „édes élet” forgatókönyvéhez fel­használják Pescronius Arbitemnek, kora társadalmát bíráló Satyri­­conját. MU Bolgár kórust fogadott az esztergomi Labor Műszeripari Művek Balassa-kórusa. A Rod­­na Pesten — a Haza Hangja — nevű énekkar Burgaszból érkezett hazánkba. Két hang­versenyt adnak, szerdán Bu­dapesten, szombaton pedig Esztergomban. ­­erroglóbus VAS ÉS ACÉL TEK VÁLLALAT­ának FELKÉRI T. ÜGYFELEIT, * H hogy ROZSDA-, SAV- ÉS HŐALLÓ ACÉLCSŐRE, ACÉLCSŐ IDOMDARABOKRA, CSŐKAMRÁRA ÉS CSŐÍV DARABOKRA 1969. március 31-ig történő szállítási időszakra szóló megrendeléseiket LEGKÉSŐBB F. ÉV JÚLIUS 15-IG, egyéb 1969-re szóló megrendeléseiket pedig folyamatosan juttassák el a vállalat ACÉLCSŐ FŐOSZTÁLYÁHOZ Budapest, VE, Lehel utca 3/b. Felvilágosítás céljából rendelkezésre áll: TELLER BÉLA B Telefon: 205—480/245 mellek JF­-»ITY -...... ................mmyr­ n, i, » SZÍNHÁZAK mai műsora Állami Operaház Trisztán és Izolda (Verdi—Wagner ciki, A. sor. 10.) (6) — Erkel Színház: Mar­cel Marceau pantomim műsora (fél 8) — Fővárosi Operettszínházi My Fair Lady (Ti — Kis Színpad: Ilyennek hazudtalak (7) — Liget: Sátorcirkusz: Az Aeros Nagycir­kusz vendégjátéka (du. fél 4 és fél 8). KRIMI! KRIMI! KRIMI! Keda, Július . ZENEI jegyzetek HAYDN ORATÓRIUMÁ­VAL, Az évszakokkal kezdő­dött el a szabadtéri hangver­senyek idénye a Károlyi-kert­ben. Hangulatos és szívesen várt események ezek a nyári kon­certek, a szabad tér nem min­dig megfelelő akusztikai vi­szonyaiért üdítő környezet kárpótol és ha a műsoron va­lóban ide illő mű hangzik fel, szép élménnyel gazdagodha­tunk. Az Évszakok tökéletesen illik a szabad térre, s erről meggyőződhettünk az 1959-es fertődi ünnepségek alkalmával és azóta több ízben is a Ká­rolyi-kertben­­ illik elsősorban tárgyánál fogva, amely szin­tén „szabad téren” öleli fel a természet változó szakaszait. De szinte predesztinálja a csil­lagos ég alatt történő megszó­laltatásra a művet felhőtlen optimizmusa, a dolgok rend­jébe vetett mély hite, az em­ber szeretete. Egy alkotásban, küzdelem­ben és sikerben páratlanul gazdag élet tapasztalata állt Haydn mögött, mikor — e nagyszerű élet alkonyán — két nagyszabású oratóriumát, a Teremtést és az Évszakokat megírta. Szinte bámulatos, mi mindent tud már ekkor a ze­néről, milyen szuverén bizton­sággal veti egybe Händel, Gluck és Mozart hagyatékát, milyen öntudatosan vállalko­zik a megőrzésre, összefogla­lásra, betetőzésre. Olyan értő, a stílus minden rétegére gon­dosan ügyelő előadásban, mint ez a mostani Évszakok volt, a hallgató jól tájékozódhat Haydn öregkori, csodálatos művészetében: a Händelénél bensőségesebb, bár kevesebb drámai lendülettel hevített kó­rusrészletekben mégis felis­merheti a hatalmas barokk előd példáját; az oratórium kevés, de annál jobban ki­emelkedő szenvedélyes­ hősi hangvételében Gluck hatását fedezheti fel; legfőképpen azonban Mozart Varázsfuvolá­jára emlékezhetett Haydn,­ az idős mester a nemrég fiatalon elhunyt pályatársra, barátra és sok szempontból mintaképre: erről vallottak a kitűnően diszponált szólisták ezen az estén. MÁR MAGA SIKERÜLT ELŐADÁST JELENT, ha egy mű nagyszerűsége olyan egy­értelműen jut érvényre, mint ez alkalommal. Valóban, a vezénylő Forrai Miklós, az Állami Hangversenyzenekar muzsikusai és a Budapesti Kórus énekesei csak­úgy, mint a három főszereplő, Wer­­ner Mária, Korondy György és Antalffy Albert, nemcsak igen magas színvonalon tettek eleget művészi feladatuknak, de nyilvánvaló örömmel, sőt, ihlettel muzsikáltak. Forrai Miklós ízléssel és ösztönző erővel irányította az előadást. Ha olykor — külö­nösen az oratórium második részében — az egyes számok között éreztünk is néhány, dramaturgiailag hosszúnak tű­nő, fölösleges percet, ez a tel­jes koncepciót érintő észrevé­tel csupán és nem csorbíthat­ja a kisebb egységek illúziót keltő megformálásának érde­mét. A zenekar, kikerülve a zárt teremből, szinte újjászületett, lelkesen és mind egyes szó­lamcsoportjait, mind szólóit tekintve pontosan és hibátla­nul játszott A kórus egyéb-­­ként is, minden szereplésével karigazgatóját, Forrai Miklóst dicséri, hogy ne sokszorozta volna meg igyekezetét ezúttal, saját mestere intéseit követve! Szólóénekeseink , akiknek kvalitásait, az oratóriumban eddig még nem hallott, kitűnő Korondy György kivételével, eddig is mindenkor készséggel elismertük — ezúttal új erény­ről tettek tanúságot: az ensembleéneklés valósággal kamarazenei bravúrjával ör­vendeztették meg a Károlyi­kert nagyszámú, lelkes hall­gatóságát Pándi Mariann® Tanácskozás , a szerzői jogvédelemről Bécsben szombaton ért vé­get a Szerzői Jogi Társaságok Világszervezetének 26. kong­resszusa. Harminckét ország 249 küldötte vett részt a ta­nácskozáson, a magyar dele­gációt Kadosa Pál Kossuth­­díjas zeneszerzőnk vezette. A tanácskozás megállapította: sok jel mutat arra, hogy több országban veszély fenyegeti a szerzők jogait, különösen a rá­dió- és a tévéállomások részé­ről. Foglalkoztak a szerzői jogvédelem problémáival a fejlődő országokban és meg­tárgyalták az elektronikus ze­nével és a számítógépek útján előállított muzsikával kapcso­latos problémákat. Eldöntés­re vár: társszerzőnek tekinth­­­etők-e a műszaki szakembe­rek, akiknek segítsége nélkül a kompozíciók nem szólalhat­nak meg. A kongresszuson dr. Tímár Istvánt, a budapesti Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatóját további két évre ismét megvá­lasztották a világszervezet ad­minisztratív tanácsának és végrehajtó irodájának tagjává. Kik tanulhatnak külföldön A napokban kormányhatá­rozat jelenik meg, amely sze­rint magyar állampolgár kül­földi tanintézetekben csak en­gedéllyel folytathat tanulmá­nyokat. Nincs szükségük kü­lön engedélyre azoknak, akik külföldi tanulmányaikat ösz­töndíjjal végzik, s eltekinte­nek az engedélytől akkor is, ha a szülők tartós hivatalos kiküldetésben külföldön tar­tózkodnak. Ha a szülőt idő­közben hazahívják, kívánságá­ra gyermeke megkezdett ta­nulmányait külföldön befejez­heti. Külföldön csak felsőfokú ta­nulmányok végzését engedé­lyezik, abban az esetben, ha a kérelmező a választott szak­nak megfelelő hazai taninté­zetben eredményes felvételi vizsgát tesz és igazolja, hogy külföldi tanulmányai idejére a szükséges anyagi feltételek biztosítottak az érvényben le­vő deviza-előírásoknak megfe­lelően. 10 SZÁZALÉK ÁRENGEDMÉNY! ELEKTROMOS bojler és tűzhely villany- és vízszerelési munkáit SORON KÍVÜL elvégezzük (CSAK BUDAPESTEN) Szövetkezeti Javítószolgálat 313-313 JÚLUS 1-TÓL SZEPTEMBER 30-IG 10 SZÁZALÉK ÁRENGEDMÉNY!

Next