Magyar Nemzet, 1969. október (25. évfolyam, 228-254. szám)
1969-10-01 / 228. szám
4 Alltelevízió műsoráról ..................... Víz_ Kitűnő rádiódarab lehetne a Víz, de a televízió is méltó otthona, kivált, ha olyan alkalmas színészegyéniség vállalkozik tolmácsolására, mint Básti Lajos. Amit a kép elvesz tőle sejtelmességben, jelképességben, azt pótolja, ha nem is hiánytalanul, a hűvös, fényes uszoda és a színész látványa. Kenyeres Gábor éles, Világos képein sugárzik az elhagyatottság. Az üres uszoda természetellenes vagy legalábbis szokatlan jelenség. A fürdőmester látványa az üres uszodában már eleve ébreszt a nézőben némi melankóliát, akárcsak az üres színházban, a kihalt színpadon lődörgő színész, a cendbe borult iskola folyosóját magányosan koptató tanító. Az ember és a munkahely viszonya az élő környezet nélkül tartalmát veszti, üressé, olykor fájdalmassá válik. Formálissá. Az úszómester fürdőzők nélkül fölösleges személy az uszodában, de ha nincsenek is ott a vendégek, a medencék, a trambulinok még ébren tartják benne a hasznos élet illúzióját, az ember és a munkahely normális kapcsolatának érzetét. A Víz úszómester-szereplője görcsösen kapaszkodik ebbe az illúzióba. Nem az úszómesterségbe kapaszkodik. Régi hivatása, a sport, a vízipóló, a játék tartja fogva. Sportoló csapat nélkül, kondíció nélkül, sportoló verseny nélkül — ez a magányos, lődörgő, magában beszélő, öregedő fürdőmester. Szánalmas sors, mindenkit elérhet, aki szenvedélybe tűzi foglalkozását. Köztudott, hogy Karinthy Ferenc, a Víz írója, kiváló vízilabda-szakember is, most él ezzel a szakismerettel a régi mérkőzések leírásában, a játékos sportemlékeinek felelevenítésében. De nem kétséges, hogy a Vízben jóval több van a sportemlékeknél, a jó meccsek iránti nosztalgiánál. E cselekménytelen darabban drámai folyamat játszódik le, a hivatásszeretet tragikomédiája, amely nevetséges is, fájdalmas is, s attól válik igazán fájdalmassá, hogy maga a hős is tudja, nevetséges, amit műve. Többszemélyes monodrámának nevezhetjük Karinthy Ferenc ,tévéfilmjét. Nincs ellentmondás e megjelölésben. A szerzői utasítás szerint a fürdőmester emlékeiben megelevenedő figurákat akár a főszereplő maga is eljátszhatna, de a film, helyesen, megjeleníti őket, kevés szürrealizmust hozva a környezet tapintható valóságába. Ám ezek a figurák hangsúlyozottan csak emlékek. Ádám Ottó mértéktartó, érzékletes rendezésében így jelennek meg, tűnnek el, váratlanul, és biztosítanak Bástinak még egy játéksíkot, a hullámzó hangulatú monológon belül lehetőséget adnak néhány perces kis drámákra, két-három mondatban kifejezett, az egészet tükröző jellemzésre, az úszómester leleplezésére, az alak kontrasztjainak megvonására. Így teszi a film teljesebbé a korlátolt, szánalmas, de mégiscsak tiszteletre méltó öreg vízipólóst, s szerénységre inti azokat, akik, ifjak lévén, fölös büszkeséggel és nyegle természetességgel ráncigálják egymást a vízben. Röviden Mit akar II. Adolf? Horváth J. Ferenc dokumentumfilmje, a nyugatnémet választások küszöbén, hiteles források nyomán, sőt a leghitelesebb forrás, Adolf von Tadden nyilatkozatának felhasználásával adott választ a címben feltett kérdésre. Az érdekes, hatásos műsor csattanós hírmagyarázat; több is elkelne ilyen rövid dokumentumfilmekből, más témákban is, a képernyőn. Ügyes és kevésbé ügyes parodisták kedvenc „témája” Latinovits Zoltán hanghordozása. Többen utánozzák az egyéniségére rárakódott külsőségeket, de az igazi Latinovits láttán kitűnik, valójában milyen keveset tudnak utánozni belőle. Felfedhetők színészi eszközei, de utánozhatatlan színészi szuggesztivitása, a könyörtelen szenvedély, amellyel a művet a magába gyúrja. Sarkadi Imre megrendítő Farkaskalandját is így szólaltatta meg: a hatás pszichológiai tudatosságával és lenyűgöző szuggesztivitással, havas tájat, napnyugtát, hideget, szorongást, Véres küzdelmet és fájdalmas diadalt varázsolva a néző elé. Vilcsek Anna Picasso-kiállítás nyílik meg Hódmezővásárhelyen, október 5-én, a Tornyai János Múzeumban. A tárlatot a franciaországi Vallauris és Hódmezővásárhely testvérvárosi együttműködése keretében rendezik. Weiner Mária énekművésznő és Pécsi Sebestyén orgonaművész október 2-án az esztergomi Bazilikában, október 13-án pedig Oroszlányban ad hangversenyt. Műsorukon Bach, Vivaldi, Schubert és Liszt művei szerepelnek. A ROZMARING TSZ emblémapályázatának eredménye A Rozmaring Tsz emblémapályázatot hirdetett kiváló minőségű dísznövényeinek megjelölésére. A pályázat nagy sikerrel járt, 1435 pályázó 4860 pályamunkát küldött be. A bíráló bizottság a beérkezett pályaművek nagy számára és magas színvonalára való tekintettel a meghirdetett díjakon kívül 2 darab 1000,— Ft-os és 2 darab 500,— Ft-os díjat adott ki. A bíráló bizottság úgy határozott, hogy különdíjat ad ki arra a kiállított pályaműre, amely a legtöbb közönségszavazatot kapja. A különdíj összege 1000,— Ft és egy darab 300,— Ft-os virágvásárlási utalvány. EREDMÉNYEK: I. díj: 5000,— Ft „Evergreen” jelige, Kemény Zoltán, XII., Kiss János altábornagy utca 82 II. díj: 3000,— Ft „Lajbi” jelige, Inotai Gyula, Felsőgöd, Szabadság tér 2 II. díj: 2000,— Ft .„Maring” jelige, Nagyvári László, XII., Ráth György utca 21 IV. díj: 1000,— Ft „Blickfang” jelige. Ifj. Wenszky Béla, VIII., Apáthy István u. 14/b. V. díj: 1000,— Ft „Növényház” jelige. Gyúró István, II., Frankel Leó utca 68. VI. díj: 500,— Ft „R—12—24” jelige. Nagy Ágnes, XII., Fehérvári út 13. VII. díj: 500,— Ft „Frigyes” jelige, Kostyán Ervin, III., Tímár utca 20. A pályamunkák egy részét a Rozmaring Tsz, V„ Veres Pálné u. 10. sz. alatti “üzletében kiállítja, október 3-tól 6-ig 8—19 óráig. A kiállítás megnyitásut és a díjak átadása október 3-án 15 órakor lesz. A díjak a pályamű megvásárlását is magukba foglalják. A tsz vezetősége megköszöni a pályzák sok ötletét és gondos munkáját. A nem díjazott pályaművek október 8-án, 10-én, 13-án 16 óráig a Rozmaring Tsz központjában átvehetők. ROZMARING MNG. ÉS KERTÉSZETI TSZ Budapest, XII . Zugligeti út 5. Magyar Nemzet KÉT EGYFELVONÁSOS az Irodalmi Színpad műsorán Színházi kultúránk időszakos válságának elemzői egyetlen szerény szempontot hagytak figyelmen kívül súlyos és meggondolt érveik latolgatásánál. Hogy minden forró összecsapás ellenére a színház viszonylag kisebb indulatokat kelt a megszokottnál. A „beteg” — a színházi kultúra —, ha lábadozik is, még bágyadt. Szenzációi sem kavarnak vihart, bukásai sem teremtik meg az alacsony légnyomás csendjét. Az előadások közötti zaj, mint egy kávéház eggyéolvadó zsibongása, hangolatlan háttérzene. Kulissza különböző nemes vagy balul sikerült kísérletekhez. Ha a lábadozó már nagyobb erőre kapott volna, úgy az Irodalmi Színpad előadása sikert arat. Jelen körülmények között nem bocsátkozhatok jóslásokba: az intézmény túlságosan nagy handicap-pel indul. Új társulatot toborzott például. Színházaink feudális színezetű sztárrendszerében ez nem tartozik a bocsánatos bűnök közé. Nevekre és nem teljesítményekre járunk színházba. Azután ezt a színházat még mindig Irodalminak hívják: páratlanul csalóka keresztnév. Minden színházunk irodalmi — az Irodalmi viszont a legkevésbé az. Gyakran játszik összeállításokat, művészi esztrádokat, vagyis olyan estéket kínál, melyekből a darab, a színház irodalma hiányzik. Szerencsére, az elmúlt esztendőkben már visszacsempészi a színműirodalom modemjeit és klasszikusait, egyfelvonásosok formájában s ha nem is olyan elegánsan, garral, száj- és sajtópropaganndával, mint a körutak fellegvárai — irodalmat és színházat egyszerre kínál Teranessee Williams — mint egyszer már megírtam róla — domesztikált modernjeink közé tartozik. Akit végül is el kellett fogadnunk, miután leöntöttük a morbid, a dekadens, a pesszimista jelzőkkel. A „Múlt nyáron, hirtelen...”, ennek a szerzőnek egyik legjobb darabja, formás mestermű. Nem morbid, holott a morbiditás elemzése, nem dekadens, bár a dekadencia édeskés bűzét felidézi és nem peszszimista, mert ez a jelző, ha irodalomról van szó, értelmetlen és üres. Williamsnek más a baja. Ez a szerző azzal tört be a világ színpadjaira, hogy egy cinikus korban anyanyelvként beszélte a romantikát. A pusztulás pátoszát és elkerülhetetlenségét akárha versben kottázta volna — néha már oly naivul érzelmes, hogy az olcsóságot sem kerüli el. Williams egy költő és egy darabgyáros furcsa keveréke, mintha valaki lantot pengetve lépne fel egy beatkoncerten, vagy klavikordra kapcsolna százhúsz decibeles erősítőt. A hatvanas évek elejéig ebben a furcsa felállásban, ambivalens szituációban mindig a költő győzött, és kiszorította a kommercialitás zsenijét. Kivált a „Múlt nyáron, hirtelen...” a poézis bizonysága. Egy költő — Sebastian (anyakomplexusos, gazdag, parazita) — a kegyetlen isten arcmását fürkészi az egekben. S egy sötét madárfelhőt lát: gyilkos, lecsapó szárnyakat, puha húson élősködő ragadozókat. Sebastiannak istene a változhatatlanság, a rémület, a kegyetlenség: ellene hedonizmussal, az élvezetek napfényes hajszájával védekezik. De Sebastiant elpusztítja az a kegyetlen isten, akit megpillantott, akit imád. Egy verőfényes tengerparton éhes gyerekek tépik szét: ez a kitalált isten nagyon valóságos bosszút áll hívein, felfalja saját szülötteit A történet képletes. Szimbólumait túlságosan fényesre lakkozták, a csillogó zománc vásári portékát sejtet. De nem az. A történetet csak elmesélik, egy adott friss, jelenvaló szituációban, új alakokkal, váratlan fordulatokra készen. A történet attól nem talml, hogy csak elmesélik, hogy a múltba kerül. Amit látunk, az egy társadalmi dráma, amit hallunk, az hűvös beszéd, vagy emlékezés. Sebastian meg sem jelenik, a bűvészmutatvány már-már tökéletes. A mézeskalács-szív, ahogy áruba bocsátják, nemes, velencei tükörré alakul át — belőle egy szenvedő és megkínzott asszonyarc tekint ránk, valóságos alak, a tanúé ebben a misztériumdrámában. Williams nem szerette Freudot, istenítette Jungot és a pszichoanalízisben a költészet egyik forrását pillantotta meg. Ennek a több évtizedes tévedésnek málló nyomai ott pörkösödnek a darabján. Williams egyetemei épphogy egy félműveltségre elegendők: csak ott jó, ahol költő. De ott nagyon jó. Magyar rendezője, Lengyel György pedig megértette, hogyan lehet ezt a drámát élvezhető szuggesztivitással előadni. A pátoszát tartotta vissza, s ezzel engedte érvényesülni. A fojtottság ennek az érzelmességnek a valutája, a természetesség az útlevele. Lengyel amúgyis elemző alkat, a rendezése mindig leleplező értelmezés. Williams az ő tükrében már-már görög drámát írt: egy távoli és szörnyű esemény inkantációját, rituális újraélését az elbeszélés idézetében. Két drámát játszat. A tegnap véres gyilkosságait és a ma emlékezését. Ami annyit jelent, hogy a mondatokat mindig egy mögöttes terheléssel kell súlyosra, jelentősre formálnia. Milyen nehéz is ez: grand-guignolra csábít. Lengyel György intellektuális biztonsága, ízlése töretlen egységgé ötvözte az előadást, színészeit is felkészítette a próbára. Ezen az őszön hirtelen, egy fiatal színésznőt avatott az Irodalmi Színpad, Telessy Györgyi személyében. Ha csakugyan izgalmat keltene a színház, többet beszélnénk róla, hogy milyen gondos, elmélyült alakítással lepett meg valamennyiünket. Érezte Lengyel György törekvését: semmi drámai felfokozottság, semmi érzelgősség, volt benne valami fémes hidegség is, ami az egész karakter naivitását kiemelte. Bozóky István pszichiátere is tartózkodásával, eleganciájával hatásos: levegője volt, különös szuggesztivitása. De a többi szereplő sem maradt el az egységes rendezésben: Somogyi Erzsi legszebb szerepeinek ihletét idézte, Somhegyi György, Szentpál Mónika épp oly finoman illeszkedtek a mű egészébe, mint Gordon Zsuzsa villanásnyi, de annál biztosabban eltalált ápolónője. Szinte sajnáltuk a szünetben, hogy az est még egy darabbal kíván szórakoztatni, igaz, ez a darab Jean Giraudoux Bellod Apolló-ja. Késői remeke a mesternek, két esztendővel halála előtt írta, 1942-ben. Voltaképp minden fogása, trükkje, szellemessége ellenére ez a mű szépen cizellált villámtréfa. Egy láslány, állást kereső, szépnek mondja a férfiakat egy rejtelmes feltaláló tanácsára — ennyi az egész. Hogy Giraudoux közel érezhette magához ezt a varázsló Svengalit, talán csak az árulja el, hogy szülővárosát, Bellacót is belekeverte, címbe, történetbe. Más realitása e szellemes tréfának nincs. Példázat a férfi hiúságról, közös ostobaságunkról, olyan ódivatúan, mintha lúdtollal írták volna. A valóságban alig két évtized, irodalmi stílusban egy évszázad választja el Tennessee Williams-et a francia mestertől. No, meg a szünet. És meg más is. A Bellaci Apolló tréfáját csak teljes komolysággal játszhatja el színház. A naivitás hitelét mindig is csak az eltökélt szigorúság adhatja meg. A Bellaci Apollóból, legalábbis a feléből, a játéknak ez a komolysága hiányzott. Dőry Virág és Bozóky István élte csupán őszinte hittel a darabot; az egyik naivan, egyéniségének minden kellemességével; a másik pedig ismét azt húzta elő fegyvertárából, ami úgy látszik, kiváltságos erőssége, a szuggeráló tehetségei. A többiek sem voltak rosszak, Erdödy Kálmán, Verdes Tamás, Somhegyi György, Szentpál Mónika, Gordon Zsuzsa, Madaras József, egyenként és külön-külön, megformálták a szerepüket. Csak éppen egy másik darabban játszottak, egy másik világban, más levegővel. Jót mulattak a darabon. Ami nem az ő feladatuk. Az egész este két kíváncsiságot ébresztő, gondolkodásra serkentő darabbal volt teljes. Színház volt, a szó nemes értelmében: köszönhető ez Lengyel Györgynek, aki egy ismeretlen társulatot rangra emelt; köszönhető ez Fehér Miklósnak, aki ötletes fantáziával dekorálta a színpadot, Meluzsin Máriának, a díszlettervezőnek, Nagy Péternek és Gera Györgynek, a két kitűnő fordítónak — és egy kissé köszönhető nekünk is, közönségnek, akik kiéhezetten lessük, hogy történjen már valami váratlan, jöjjön ismeretlen színésznő, ismert darab, új oldaláról mutatkozó rendező, vidéki bonviván, lássunk egy tenyérnyi színpadot, ahol varázslat születik. Aztán talán ezt is elfelejtjük és majd évad végére újra beszélünk a válságról. Ungvári Tamás teetóverseny szerda rfo. fél 5 órakor HAJÓS ALFRÉD emlékverseny (Asnataor-verseik) .Szerda, 1968. október 1. Elhunyt Bán Frigyes A magyar filmművészet szegényebb lett azzal, aki oly sokat adott a magyar filmtörténetnek: elhunyt Bán Frigyes, háromszoros Kossuth-díjas, érdemes művész, a Talpalatnyi föld rendezője. Hosszas betegségtől váltotta meg kedden a halál. Neve egyszer s mindenkorra összeforrott a szocialista film, a népi ihletésű művészet fölvirágzásával. A Talpalatnyi föld nem csupán egy film a magyar, vagy akár az egyetemes filmtörténetből. Ez volt az első alkotás, amely a nép tulajdonává lett filmgyárban készült; létrejöttével máris hirdette, hogy a művészet felszabadulása felszabadítja a képességeket és a tehetségeket, összefogásra készteti a művészeket. A Talpalatnyi föld őszinte egyszerűségével, mély humanitusával, kifejező eszközeinek gazdagságával időtálló példaképe lett az igazi művészetnek. Nincsen jóformán soha filmelméleti írás, nincsen filmtörténeti visszaemlékezés, amelyben dicsérő szó ne esne a Talpalatnyi földről; sikert aratott, jóhírünket növelte szerte a nagyvilágon. Máig friss, eleven remekmű. Hatvanhét esztendős volt Bán Frigyes, amíg ereje bírta, dolgozott, kísérletezett, vagy részt vett a művészeti közéletben. Kísérletező kedvét bizonyítja, hogy életművében a Talpalatnyi földet olyan filmek követték, mint a Rákóczi hadnagya, az Úri muri, a Szent Péter esernyője, és új hangot kereső szatírák, mint a Felmegyek a miniszterhez, vagy a Büdösvíz. A filmművész-szövetség, a filmművészeti főosztály és a filmgyár saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek. BÁRDOS LAJOS 70 ÉVES A magukat kézművesnek nevező középkori alkotómesterek és a szép gondolat termékeny világába visszahúzódó tudósok fajtájából való. Tevékenysége felöleli a zene egész birodalmát, a komponálástól kezdve a zeneelméleti tudományokon keresztül az előadóművészetig bezárólag. És mindez együttesen és egymást áthatva-gazdagítva alkotja azt a töretlen egységet, amelyet Bárdos Lajos egyéniségének, továbbmenőleg pedig életművének mondhatunk. Ritka és kivételes egységet, a képességek szerencsés együttállása, mondhatnánk természeti tünemény. A magányosan és utolérhetetlen alapossággal folytatott vizsgálatok eredményeit a vérbeli előadóművészekre jellemző szuggesztivitással adja át tanítványainak, legelvontabb fejtegetéseit is az alkotás eleven láza fűti, anélkül, hogy mindez akárcsak szemernyit is változtatna fejtegetéseinek egzakt tudományos hitelén. A Zeneművészeti Főiskolán végzett mintegy négy évtizedes pedagógiai munkássága mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott hazánk teljes zeneéletén. A „Magyar Kórus” kiadóvállalat megalapításával vált lehetségessé, hogy a harmincas évek „Éneklő Magyarország" elnevezésű kórusmozgalma kottaanyaghoz juthasson és így a régi és új zenei termés valóságos értékei által fejlődjék tovább. A zeneszerző Bárdos Lajos munkássága is ebben a mozgalomban gyökeresek és ezt lendíti előre, harnügyi működése viszont ezen túlmutatva, az egyetemes európai zenetörténet legnagyobb remekeit kapcsolta be a magyar kultúra véráramába. Aligha érhette a zenei pályára induló fiatalembert nagyobb szerencse annál, hogy Bárdos Lajos növendéke lehetett. Óráinak mindegyike befejezett és tökéletes műalkotás és ugyanakkor — mint már említettük — előadóművészeti produkció. A műalkotások legbensőbb törvényeit tárja fel és bontja ki hallgatói előtt, illetve azokkal együtt, mintegy közös munkában, folyvást azt a látszatot keltvén, hogy minderre mindenki rájöhet, ha némi figyelemmel áttanulmányozza a művet. Varázsa főként abban rejlik, hogy szinte csak vezeti, vagy talán még inkább terelgeti az embert, hogy azután mindannyian együtt részesülhessünk a felfedezés örömében. Ám amikor a növendék azt hiszi, hogy most már mindent tud — akkor szerényen figyelmezteti arra, hogy mindez csupán egyetlen szempontja a valóságos megismerésnek. Tudományos munkásságával kizárólag a zene anyagának feltárása felé fordul. Tanulmányainak túlnyomó többsége — melyek néhány hét múlva látnak napvilágot a Zeneműkiadó gondozásában — a szakembereknek szól, mégis, áttételesen az egész társadalom ügye. Bárdos analitikus módszere, éppen, mivel maga is gyakorló muzsikus, az előadóművész és a mű kapcsolatát segíti elő és erősíti meg — a jól felkészült muzsikustól viszont a közönség értelmesebb produkciót kap. Végül, de nem utolsósorban, sőt, az előbbiektől elidegeníthetetlenül áll Bárdos Lajos az ember, a minta- és példakép, amelyet minden növendéke egész életére kiható erővel őrzött meg lelkében. A míves alaposság szikrázó humorral, az elmélyült komolyság életteli vidámsággá társul őbenne, kompozícióiban és előadásaiban egyaránt. És közben csak úgy árad belőle a növendékei iránt érzett szeretet.. E sorok írója az egész zeneéletet, sőt, továbbmenőleg, minden zenekedvelőt maga mögött érez, amikor Bárdos Lajosnak hetvenedik születésnapja alkalmából hosszú, boldog és egészséges életet kíván A magyar zeneélet „önző” szempontjai pedig arra kényszerítenek, hogy mindezt még ezzel toldjuk meg: „termékeny, alkotói életet.” Pernye András iRózsahegyi György rajou)