Magyar Nemzet, 1969. december (25. évfolyam, 280-303. szám)
1969-12-02 / 280. szám
A RÁDIÓ MELLETT | És ha apuka ügyetlen ? | Egy lendületes Szombat délutáni műsorban vidám riportösszeállítást hallottam különböző apukákkal, akik elmondták, mennyi mindenfélét kell csinálniuk otthon, hogy gyerekük megfeleljen az iskolai követelményeknek. Ettől a vidám hangulatú összeállítástól nekem szorongásaim támadtak. Mert mit is mondtak ezek az apukák? Egy mérnök hasábokat és kúpokat vagdos és ragasztgat, egy cukrász a karamell nem tudom miket dolgozza ki fizikai házifeladatként, egy szabó apuka hímzéseket készít és így tovább. Természetesen mindezt nagyban csinálják, az egész osztálynak, hiszen a szabó apuka csemetéje karamellt kap a hímzésért, karamelles hímzést a karamellért, a kúpokért és hasábokért hímzés meg karamell jár és viszont Egy barkácsoló nagyüzem zúg-zakatol az általános iskolának álcázott osztály mögött, ahol a gyerekek egyfelől az úgynevezett életre készülnek, tudásukat gyarapítva, a világ összefüggéseivel ismerkedve, másfelől úgynevezett gyerekkorukat élik. De miféle tudás, a világ összefüggéseinek miféle cinikus ismerete az, hogy az én apukám kúpjaiért hímzést meg karamellizet kapok, csak el ne álmosodjék éjjel apuka és az egész osztály kúpszükségletét ki tudjuk elégíteni? (Lehet, hogy apuka az iskolarobot miatt nem ér, rá hogy például az Olvasó népért mozgalom statisztikáit gyarapítsa?) És miféle gyerekkor az, amit néhány barátom és ismerősöm családjában látok csökevényesedni ? Az iszonyúan pertraktált tananyag, és a különfeladatok terhe alatt nyögnek a gyerekek. Akik komolyan veszik, s ahol apukától nem várható segítség, ott karikás szemű, késő estig biflázó, szabad idő nélküli gyerekeket látok. (Akkor, amikor a felnőttek növekvő szabad ideje már világprobléma!) Akik pedig számíthatnak az apuka segítségére, azok is agyonterheltek, ha mástól nem, hát egy demoralizált és schizofrén lelkiállapot miatt. És közben okos elméleti könyvek és tanulmányok jelennek meg a korszerű iskoláról, ahol a gyerekek könnyen és társalogva tanulnak, biflázás és feleltetési traumák nélkül, társas érdeklődésre és személyiségépítő önállóságra szoktatva, önállóságra!... Ezeket a régi szorongásaimat hozta felszínre ez a szombat délutáni, vidáman pergetett riport Mert az általánosból a személyesre szűkítve a kérdést: már csak két évem van, amit szerény, de tisztes apukaként magaménak mondhatok. Ugyanis két év múlva iskolába kerül a gyerekem és akkor agye mélyen tisztelt apukaságomnak. Minden kiderül. Hiszen mit is mondtak a riportalanyok, kiváló szakemberek: cukrász, szabó, mérnök, az acélipar dolgozója? Ilyeneket: „Kérem, már magam sem győzöm”. Vagy: „Az iskolai feladatok néha már meghaladják a képességeimet”. De hát mi történik akkor, ha egy apuka sem matematikához, sem fizikához nem ért, és ráadásul ügyetlen is? Ha egyetlen épkézláb kúp és matyóhímzés sem kerül ki a keze alól? Ha az osztály apukáinak pompásan szervezett manufaktúra-üzemében nincs feladat, amit megfelelő cserélhetőségi színvonalon el tudna végezni? Én mit barkácsoljak két év múlva? Barkácsoljak drámát? De vajon lesz-e megfelelő forgalmi értéke az osztálypiacon? És vajon adnak-e majd a gyereknek barkácsolt drámámért kúpot, matyóhímzést meg karamellt? Ez a vidám riport volt a legszomorúbb tréfák egyike, amit az utóbbi időben hallottam. Külföldi Kulturális Híradó Meghallgattam és nyomban döntöttem, hogy ezután mindig meghallgatom. A változatos, sokarcú rádióműsorban ugyanis az információnak ez az ága még túl esetleges és hangsúlytalan: a világ kulturális eseményeinek rádiófigyelője. Pedig aránylag egyszerűen megoldható.. A rádiónak kiváló tudósítógárdája dolgozik külföldön, a világ minden táján: csak be kell őket kapcsolni a politikáin kívül a kulturális tudósítás áramkörébe. Azután figyelni kell itthon, hogy ki utazik — író, művész, tudós — külföldre, és meg kell hívni a stúdióba, beszéljen az élményeiről. S végül kell egy jószemű szerkesztő, aki figyel, olvas és olvastat, s aki eldönti, mi a fontos és az érdekes ezekből az eseményekből. A jószemű szerkesztő a jelek szerint megvolna: Köves Judit, aki egyfelől kitűnő tudósítást olvasott fel londoni színházi eseményekről — főként O’Casey Ezüst Kupájának immár nagy hírű előadását ismertetve —, másfelől megteremtette az imént vázolt organizmust. Kulcsár István a szovjet— olasz koprodukcióval készülő Waterloo-filmről tudósított, az NSZK-ban járt Ádám Ottó pedig nyugatnémet színházakról, néhány előadás legfrissebb élményéről beszélt a dramaturg riporter Kemény György társaságában. Egyszóval jó és fontos műsor ez: először rendszeresíteni, majd sűríteni kellene. Somló István verset mond Hosszú évek óta visszavonult a pályáról. Nemcsak egy kiváló, erős egyéniségű színészszel, hanem egy ritka intellektussal, tiszteletövezte színházszervezővel lett szegényebb ez a pálya. Betegsége parancsolta a magánélet falai közé , s valóban izgalmas esemény, hogy e régóta hallgató színművész vasárnap este megszólalt a rádióban. Negyedórára csupán — de ez a negyedóra minden hallgatónak kivételes élményt jelentett. Legkedvesebb verseiből válogatott Somló István, néhány mondatos, megrendítő bevezetés után, melyben elmondta, hogy a vers nemcsak költőjét, de előadóját is keresi és ő most olyan verseket mond, melyek az öregedésben, az elmúlás közelségében megkeresték. Szép és különös válogatás volt ez a Vajda János és az elfeledett Turcsányi Elek, egy régi, rímes Kassák-vers, és a többi is, megannyi előadóktól el nem koptatott darab. Tóth Árpád: Láng, Ady: A mese meghalt, József Attila: Isten, egy postumus Radnóti, Kisfaludy és Greguss Ákos. Mélyről buktak föl ezek a versek, a versmondó legmélyebb rétegeiből, szépen, tisztán, hitelesen. És a témakör szívszorító atmoszférájában jó volt hallani, hogy Somló hangja a régi, férfias erővel szól, az elmúlás verseiben is. Görgey Gábor SZÍNHÁZAK mai műsora Állami Operaház: Nincs előadás. — Erkel Színház: A Budapesti MÁV Szimfonikusok. (vez. Paul Capolongo, közr. Varsányi László (Nagyzenekari estek 2.) (tél 8) — Némszeti Színház: Mózes (7) — Katona József Színház: Széchenyi (7) Madách Színház: Hermelin (1. bém.) (7) — Madách Kamara Színház: Papucshős (7) — Vígszínház: Solness építőmester (7) — Pesti Színház: Meddig lehet angyal valaki (X. béri. 1.) (7) — Thália Színház: Játék az életrajzzal (Egyet. béri. I. 2.) (7) — József Attila Színház: Két úr szolgája (7) Fővárosi Operettszínház: Csárdáskirálynő (7) — Bartók Gyermekszínház (a Főv. Operettszínházban) : Hamupipőke (du. 7) — Kis Színpad: Titkárnők lázadása (fél 8) — Irodalmi Színpad: A Nagy Testamentum (Békszünet) (fél 8) — Egyetemi színpad: Radnóti Emlékest (7) — Kamara Varieté: Vonkós négyes (du. 6 és fél 9) — Állami Bábszínház: A gyáva kistigris (de. 10); A kacsalaki rejtély (du. 3) — Zeneakadémia: A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara (vez. Kórodi András, közr. Martzy Johanna) (Téli bér. F. sor.) (fél 8). - Magyar Nemzet - .Kedd, I9#9. december t Játék az éldrajzzal Max Frisch-bemutató a Thália Színházban A német családnevek jelentős része alig, vagy egyáltalán nem tűri az értelmezést, ha elemezzük őket, az eredmény semmitmondó, esetleg merő butaság. „Dürrenmatt”= „Aszálybágyasztotta”, „Weisenborn”=„Bölcsek forrása”, ,,Kesselring,",„Kazán gyűrű”. Talán épp ezért mond sokat egy német író alapvető szándékáról, írói céljáról, ha hőseinek mégis értelmezhető és értelmezendő nevet ad. Mint Max Frisch. Akinek ,,-mann”, azaz „-ember” végződésű hősneveire okkal figyelmeztet a Játék az életrajzzal fordítója, Ungvári Tamás. Max Frischt az emberbe, egyetlen emberbe koncentrált konfliktusok, belső emberi krízisek, legbelsőbb magángyötrelemmé tisztult válságok érdeklik. .Kilzmann professzor, a Választóember esetében az a gyötrelem, amely korosodókat és az életüket félresikerültnek, zsákutcába jutottnak érzőket, keserű csalódottakat arra késztet, hogy visszakivátakozzanak az életük válaszútjaira, és szabadon választhassanak más irányt. Örök közhely, elcsépelt vágysóhaj parafrázisa és vizsgálata a Játék az életrajzzal. Voltaképpen banális a fogcsikorgató kiáltás, amelyre épül: „Csak még egyszer kezdhetném élőbről, de másképp választanék, de másképp rendezném az életeimet”. Ám ez a kiáltás mindenféle elégedetlenek és kielégítetlenek szájából elhangzik, a gondolat professzoragyaikban ugyanúgy megfordul, mint szánalmas csökevényemberekében. Azokéban nem, akiknek „sikerült” — de egyelőre kisebbség ez, a többség pedig megéri a drámai vizsgálatot. Hannes Kürmann profeszszor tudományos pályája megtört. Magánélete diszharmonikus, házassága megalázó helyzetet teremtett számára, ötvenedik évéhez közeledve elölről kezdene mindent ez a Kürmann. Nem nősülne másodszor. Talán rég elmúlt első házassága elől is kitérne. Talán haza se térne Amerikából, ahol éveket töltött. S ha mégis hazatérne , hogy egy emberséges, szép, életmentő pillanat, egy megőrzött pozitívum bekövetkezhessék, azaz megmaradjon —, s ha mégis egyetemi tanárságig vinné, másképp harcolna a profeszszortestületben, nem kibukna belőle, hanem kierőszakolná szellemi-világnézeti megújhodását. Küzmann professzor — önmagával párban: a saját higgadt önbíráló gondolatait szövő regisztrátorjegyzővel — eljátssza, megismétli, ismételgeti élete döntő pillanatait, hogy sorsát másfelé tudja fordítani. De nem tudja. Válság, az élet csődje csak fantáziálásra képesít, és képzelgés az a hit, hogy véletlen, külső erőszak, vagy épp végzet teszi azzá az embert, amivé érik: hiába kapja meg bármely Kürmánn a választás kegyelmét, a döntő pillanatokban legföljebb lényegtelen árnyalatokon tudna változtatni. Nem dühösen mondana valamit, hanem higgadtan. Nem ágálna, csak bólintana. Vagy fordítva. De ugyanazt az önmagát valósítaná meg újra, a maga igazságait tisztázná. Más sors nem lenne az övé, egy másik ötvenéves Kürmann nem ő lenne. Reménytelen a hátratekintgetés: megoldás csak a jövőben van, akár a reménytelen jövőben. Kemény ítélet Prisché. Emberi ítélet. Az író az ember méltóságára apellál. Stíluskérdés, hangvétel kérdése, hogy kissé szórakoztatóbban teszi ezt, mint amenynyire a súlyos alapgondolat tűri. Szerkezeti kérdés, hogy kissé hosszadalmas Kürmann válogatása. Élete fordulóit nem egy, hanem sok változatban ismétli meg, olykor egy mondat, egy majdnem mellékes póz variációival játszik el. Más, talán jelentősebb pillanatokat épp csak megidéztet. Aránytalanul nagy Antoinette, a második asszony szerepe, jóval kisebb a tudós hivatásáé. Kissé szokványosan jelenik meg a második részben a halálos betegség, a rák, kissé szokványos a halál gondolatával való megbarátkozás. És meghökkentő a befejezés fordulata, majdnem megtévesztő, amikor váratlanul Kürmanné játszhat, ő választhat és ő igenis tud választani, ő egyszerűen nem megy férjhez Kürmannhoz. De mindezt tudomásul veszi a néző, a mélyein emberi alapgondolat szellemes elemzéseiért szívesen veszi tudomásul. És végeredményben játékot kínál Frisch, hangsúlyozottan azt ígéri a darab címében. (Az eredeti cím — „Biographie: ein Spiel” — egy árnyalattal nagyobb nyomatékkal határozza meg a műfajt, mint a „Játék az életrajzzal’’.) A szó legjobb értelmében modern a Thália Színház előadása. Alig két hete játszotta a darabot Pesten a nyugatberlini Schlosstheater együttese. Jó megállapítani, hogy az a felfogás volt a hagyományosabb, ez lett a merészebb, s hogy alighanem ez illik jobban a műhöz. Kazán István rendezése azt hangsúlyozza, hogy a játéknak voltairtéppen egyetlen szereplője van, Kürmann, akinek gondolkozó második énje is már csak Kürmann vetülete, s akin kívül csak Antoinette jelenhet meg eleven valóságként a színpadon, Kürmann akaratából. Mindenki más csak átvonuló, föl-fölsejlő emlékalak, minden kép csak emlékképp épp csak jelzendő kép, hiszen a valóságban nem lehet szó újraélésről: újraélés nem létezik, csak emlékezés. Az emlékezéshez pedig vetített képek illenek, stilizált fehér-fekete tárgyak, díszletnek is azok, a játék énköz- pontúságát jelző Kürmannar ekének, Kürmann-profilok montázsainak sokaságával. A nélkülözhetetlen mellékszereplőkre szürke ruhák illenek. Rendezés, színpadkén, kosztüm — az utóbbi kettő Rajkai György munkája — harmonikusan hatott, pontosan átgondolt jelbeszéddel szolgálta a játék drámai alapgondolatát és nagyon is reális alapszituációját. Kürmann professzort Szilágyi Tibor alakította. Meggyőzően formálta meg a töprengő egyéniséget, meglelte az egyensúlyt az önvizsgáló gyötrődés és a jelenetekbe belebeleszőtt humoros hangulatok között, ha néhol egy árnyalatnyival erősebben hajlott is a ktomikum felé, mint kellett volna (ha nem hatott volna néhol java-harmincas férfinak, s nem ötvenbe hajlónak). Második énje — a sötét öltönyös Kürmann-nal szemben fehér öltönyben játszó regisztrátor — jól egészítette ki Kürmann szenvedélyességét, nyugtalanságát, a maga hűvös-gunyoros hangjával, baráti objektivitásával, Inke László alakításában. Drahota Andrea izgalmas-izgató Antoinette-ja olyan színesen mozgott kettőjük között, és annyi változatban tudta megütni az érdekes nőalak nyughatatlanságához, akaratos asszonyi önnállóságtörekvéseihez illő hangot, ahány színben merész, franciás, szeszélyes ruhát játszottak. Az emlékalak-mellékszereplők közül Kautzky József főorvosát kell megemlíteni: ez a ridegengépiesen kedélyeskedő figura olyan mértékig volt nevettető és nevetséges — és olyan mértékig volt tragikomikus, amikor a maga siralmas mérsékletességi receptjeit, étel- és életreceptjeit hadarásta — amilyen mértéket a drámaíró alkalmazott a figura megírásánál. Bor Ambrus Nem újraélés, csak emlékezés: vetített képek, montázsok, profilok (Szlovák György rajzai JÁTÉK AZ ÉLETRAJZZAL MAX FRISCH VILÁGSIKERT ARATOTT DRÁMÁJA ATHALIA SZÍNH Táncdalper Rendkívüli ügyben kell döntenie a bíróságnak december 3-án. Az eset akkorra nyúlik vissza, amikor a pesti mozikban sikerrel futott a Szkander bég című film. Ekkor közszájon forgott a következő vicc: Nő: Csak nem képzeli, hogy engem első szóra megcsókolhat? Értem harcoljon az a férfi! Férfi: Akkor csókolja meg magát a Szkander bég. Ebből a tréfából merítette ihletét ifj. Kalmár Tibor, amikor megírta Én nem tud tam, hogy harcolni kell érted kezdetű dalszövegét; ez Payer András zenéjével és előadásában szerepelt az idei táncdalfesztiválon. És ez a dal áll most a bíróság előtt A Breitner—Szabó szerzőpár szerint ugyanis „12 taktus teljesen megegyezik annak a táncdalnak a taktusaival, melyet ... 1949. évben ... szereztünk és nyomtatásban is megjelentettünk „Lássuk be, hibáztunk mind a ketten címmel.” A periratok szerint Payerék így védekeznek: „Szerzői jogbitorlásról akkor lehet szó, ha valamely műből 8 folyamatos taktust sajátít el másik szerző”, továbbá: „A chanson és táncdal bizottság engedélyezte a dalt”, és: „1949-ben ... Payer András 7 éves volt és idejének nagy részét az ABC és az egyszeregy elsajátításával töltötte, következésképpen nem maradt ideje táncdalszerzők dallamvilágának tanulmányozására”. A tárgyaláson magnószalagról felcsendülnek majd a bíróság előtt a slágerdalok, összehasonlítás végett. L. Régi zene lengyel előadásban Erdélyi Illés és Kovács Béla koncertje FISTULATORES ET TUBICINATORES VARSOVIENSES, azaz: „Varsói fa- és rézfúvósok’’ elnevezést visel az a kitűnő ének- és kamarazenekar, amely szombati műsorát évezredünk első felének zenéjéből állította össze. Természetesen mindez korabeli — vagy legalábbis rekonstruált — hangszereken történt. Az utóbbi időkben szinte gomba módra szaporodnak a „Musica Antiqua’ és más ilyenfajta elnevezésű együttesek. Zenetörténeti látóhatárunk folyvást bővül, szélesedik és mélyül, mind kevésbé elégszik meg a legutóbbi két és fél évszázad zenéjével. Ez az önmagában véve igen, örvendetes jelenség azonban mind erőteljesebben, veti fel annak veszélyét, hogy a közönség alig, vagy egyáltalán nem ismervén a középkori egyszólamúság érzelmi és értelmi „jelrendszerét”, azt valamiféle primitív előtanulmánynak tekinti. Vagy mondhatnánk így is: azt hiszi, hogy mindez az igazi zene puszta előszobája. Pedig az igazság az, hogy mind e dallamok abban, a korban éppolyan fontosak és jelentőségteljesek, mint a mi népdalaink a parasztság számára. Ennek ellenére örömmel üdvözöltük lengyel vendégeink ilyen irányú törekvéseit is, nem beszélve a műsor nagyobb részét kitevő több szólamú ének- és hangszeres művekről. A varsói együttes egyáltalán nem tartozik az e zenélési formában sajnálatosan gyakori amatőrök közé. Amit játszanak, mindvégig eleven, életteljes zene, majdnem teljesen tiszta és ritmikus. Az összesen tíztagú együttes öt tagja általában véve három-, négy-öt hangszeren játszik és ezáltal nagy változatosságot nyújt: találékonyan és sokszínűen pótolja azt a tényt, hogy a régi komponisták rendkívül kevés hangszerelési utasítást hagytak ránk. Elbűvölően hangzik például egy „Krummhorn”-kvartett, kissé zizegő, oboaszerű hangjával, melynek staccato-akkordjai a cembalo hangzásképére emlékeztetnek. Ugyanilyen szép és finom az együttes „Blockflöte”-kvintettje. (Utóbbi két összeállítást különösen Claude Gervaise, XVI század közepi zeneszerző táncainak előadásában élveztük.) Ehhez három kristálytiszta gyermekházig járult: Tapissier „Credó”-jának egyik szólamát énekelték, a többit az együttes hangszeren adta elő. MOZART-KONCERTET ADOTT Erélyi Miklós aMagyar Rádió Ének- és Zenekarának élén, vasárnap délelőtt a Zeneakadémia zsúfolásig telt nagytermében. A c-moll mise (K. 427), Mozart e ritkán hallható, befejezetlen műve a maga teljes szépségében kelt életre Erdélyi vezetésével. Mindenekelőtt a darabot nyitó Kyrietétel — valamint a vele azonos zenei anyagból épült Agnüs Dei — hozott gyönyörű élményt, főként, mivel e valóban nem teljesen egyenletes alkotásnak vitathatatlanul ez a leggazdagabb, legtökéletesebb részlete. (Csupán a Glória „Qui tollis” kezdetű tétele fogható hozzá.) Ismételten meg kell állapítani, hogy Erdélyi a kivételes karmesterek egyike. Lásd, ugyanolyan erős, életteljes és termékeny kapcsolatot tud létrehozni a kórussal, mint a zenekarral. Ezúttal is eleven és minden ízében drámai feszültséget teremtett. Különös nagy nyomatékkal kell említeni a szokatlanul magas színvonalon éneklő négy szólistát. Ágay Karola kissé talán hűvösen, de szinte hihetetlen biztonsággal, kristálytisztán, és könnyed virtuozitással énekelte mind az „Et ineamatus est”-áriát, nűhd a szólóegyüttes-tételek szopránját. László Margitot már régen hallottuk ilyen bensőségesen, tisztán és szépen énekelni. Réti József dicséretes közhely. Ütő Endre muzikálisan illeszkedett társadhoz. UGYANEZEN A MATINÉN Kovács Béla Mozart utolsó is egyben egyik legcsodálatosabb versenymű-remekét, a Klarinétkoncertet adta elő. (K. 622.) Előrelátható volt, hogy egyszer elkövetkezik a nap, amikor Kovács Béla végre eljátssza ezt a művet. És nem csalódtunk a várakozásban. Ahogyan Kovács Béla Mozarthoz nyúl, az a született muzsikus kivételesen biztos gesztusa, a tévedhetetlenség maga. Szinte a tenyerén hordozza Mozart törékeny szépségű dallamait és önfeledt boldogsággal valósítja meg e mű virtuóz részleteinek minden szépségét. Pernye András