Magyar Nemzet, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-05 / 156. szám
-s VASÁRNAPI KÖNYVESPOLC »HiiiiitiiiiiiiuiiiiiiiiiiimmHnmfiiiiHi!tiiiitiiim!iiiiMiiHiiiiiii!ii!iiiiiHiiiiiiiit!i!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimii]iiiiiiiiiiiiiiiii uiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiuiuiiiiiiiiiniuiiiiiiiiiiiiiiiiiiuuiiHiiniiiiiinmiiiiiiiitiiiiiimiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiimiiiimiimiiiiiHw Holttengeri tekercsek Horváth Márton regénye A múlt olyan feneketlen mélységébe süllyedt már a korszak, amelyről Horváth Márton beszél, hogy nincs kontaktus közte és a ma élők között? Titkokat felfedő üzem ,net nélkül vajon semmi sem érthető, miként csak a megtalált holttengeri tekercsek világíthatták meg az ősi zsidó szekta egy kor volt világát? Nem olyan régi az a kor, köztünk élnek cselekvő részesei, és azok is, akik csak passzív tűrök voltak. Akkor hát minek az üzenet? Kell. Túl sok a kétség, túlságosan is sűrű még az ellentmondások bozótja, kell a tanúságot tenni tudók üzenete. Mindenkinek, a túlélőknek is, de elsősorban az ifjúságnak. Azoknak, akik csak az apák szavából ismerik mindazt, és nem értik, mikén torkolltak keserűbb korszakba a „fényes szellők” évei, és élve a ma igazabb életét, választ keresnek rá, hogyan volt lehetséges egykor másképp is. S kérdezik azt is, és főleg ezt, hogyan tovább. Nagyon is időszerű hát Horváth Márton tanúságtétele. Mert megérett az idő, hogy őszintén szóljunk múltunkról. Tanúságtételt mondottunk, nem kinyilatkoztatást. Mert ez a könyv nem az. A Holttengeri tekercsekben egy kortárs — igaz, az egykori politika élvonalából — vall önmagáról, társairól, nemzedékéről, és keresi, előttünk keresi, velünk ■ együtt keresi a választ a miértekre. Boncol magatartást, mérlegre tesz hiedelmeket és érzéseket, vadul támad bűnöket és megszállottan védelmezi a megtámadott igazságot. Horváth Márton azt mondja könyvéről, hogy nem kulcsregény. De bizony az egy korszak, egy nemzedék kulcsregénye, amelyben ráismerünk a szerzőre is, magunkra is, mindannyiunkra, életünkre, kétségeinkre, sebeinkre, vélt és valódi igazunkra. De hát ,lehet ezt másként is? Lehetséges szólni egy korról, amelynek szenvedő, örülő, élő hősei voltunk, személytelenül, elvontan, kilúgozottan, valamiféle magasságba emelve a problémákat, amelyek mindennapjainkat telítették? Nem kell hát félni a kulcsregény vádjától sem. Kikínlódott őszinte vallomást és a jövő keserves útkeresését találjuk a címszó mögött, nem politikai pikantériát. A regény hőse, a volt politikus, később építész, lassan süllyedve a vakság sötétjébe, egy magnótekercs szalagján megidézi a múltat. Megelevenedik a hittel, eszmei babonákkal és megpróbáltatásokkal teli ifjúság, az illegalitás, a börtön, a szerelem, a fasizmus kora, majd a hatalom optimizmussal, a mindent legyűrni tudás érzésével telt kezdeti évei, s a hatalom már félelemmel töltött esztendei is, aztán a „dezertálás” — „Félre állok, nem hitetlenségből és gyávaságból, hanem, mert felelősnek érzem magam a bűnökért, amelyek sohasem szükségszerűek és nincs az a történelmi távlat, amely igazolhatná azokat” —, s végül az önmagával, másokkal, a társakkal folytatott végtelen mardosó, sebző vita, hogy van értelme, mégis van értelme küzdeni. S hogy milyenek a regény figurái, hogyan formálta meg őket az író? Lehetne szót ejteni a századosról, a provokátorról, züllése és emberi felsejlése motívumairól, Králról is, az ifjúkori börtöntársról, de főleg az öreg Kralról, az „Utópia tűzpiros útlevelével” utazó vén forradalmárról, akit oly szeretettel formált meg az író. S szólhatnánk az ifjabbakról is, a tűnődő, hivő, lobogó Zétáról, s párjáról, Tiborról, aki mindenre rákérdez, mindennek okát akarja tudni — mert csak tudva tud bízni. Nem kitalált alakok, rájuk ismerünk, hiszen itt járnak köztünk. Mégsem ez a fontos, nem az, miként formálta élővé figurájukat az író. Nem értük izgulunk, még csak Pálfi Károlyért, a főhősért sem. Mindannyiunk sorsáért inkább, hiszen a tét sokkal nagyobb. A tét a szocializmus. A szocializmus útkereséséről, tévedéseiről, igazáról, a buktatókról, a kapaszkodókról, jövőnkről szól Horváth Márton könyve. Nem olyan regényt tartunk a kezünkben, amelynek gondjait is az asztalra tesszük a lámpaoltással, mert végtére is mesét olvastunk csak. A Holttengeri tekercsek nem mese, kérdéses a mi kérdéseink, izgalma életünk izgalma, hiszen vérre ment, vérre megy a játék, hogyan volt, és miként lesz tovább. Fellélegzünk, mikor a főhős, ha tépelődve is, de a már bennünk is megérett szavakat mondja, s amikor — ha néha kissé szentimentális felhanggal is — szembenézve a tegnapi önmagával, kimondja az igazat. S a szánkat rágjuk, kínlódunk, ha úgy érezzük, most tán tétován fogalmaz. S micsoda szituációk és micsoda kérdések! Találkozás a régi baráttal, a nehéz évek idején. Egymás arcát fürkészik. S a rádöbbenés, a felismerés, hogy mi is gyúrta át ezt a régi arcot: „A fáradtság és erély arckifejezése arcviseletté vált, mint az egyenruha.” S visszaemlékezve a patkányéltű százados végül is emberi halálára, korbácsként csattanó kérdések: „Hogyan sáfárkodunk a hatalommal, amely kivételes pillanatokban már a börtönben is kezünkbe adta egy-egy ember sorsát? Később általában az emberek sorsát? Hogyan védekezzünk a hatalom gyönyöre és a félelem szolgasága ellen ? ...” Valahol az író azt mondja, hogy csak a saját életét teszi mérlegre, nem az elveket, a világot úgy, ahogy benne él. Aztán megfogadja: nem hagyja abba az éjszakai vándorlást, amíg választ nem talál. Hogy világa mennyire valódi világ, arra bizonyíték a megrendülés, ahogyan egy-egy válaszát fogadjuk. „Nincs az az ember, aki fontosabb lenne az embernél ...” „Megfeledkeztünk arról, hogy a szabadság nemcsak cél, hanem eszköz is... Ha az embert a kommunizmus világába akarjuk vezetni, át kell mennie a szabadság iskoláján.” S talán még egyet, az öreg Krallal folytatott végső, a halál előtti vitából: „Rendszerünknyers" vonásait nem letagadni kell, hanem felismerni és megszüntetni, mert azok léte deformálja a világ véleményét az egész szocializmusról.” A Holttengeri tekercsek legfőbb érdeme, hogy e történelmi parancsot követve, nem keveset cselekedett. ^ ^ L GREKOVA Kísérlet Grekova neve már nem ismeretlen a magyar olvasók előtt. Az első és kellemes meglepetést Hölgyfodrász című elbeszélése keltette, amelyet a Nagyvilág közölt, majd pedig tévéjáték is készült belőle. Írásait eredeti látásmódja teszi élvezetessé, bátrannyúl úgynevezett kényes témákhoz is. Ez a regénye, a Kísérlet, amelyet a Novij Mir 1967 közepén jelentetett meg, még a személyi kultusz idején játszódik. Mégsem tartozik azoknak a műveknek a sorába, amelyek utólag „felfedezik” a törvénytelenségeket és úgy állítják be azokat, mintha már akkor napnál világosabban láthatta volna mindenki, milyen bűnöket, kik és miért követtek el. Grekova úgy jelzi a besúgást, az egyesek ellen indított hajszát, az ártatlanul meghurcoltak, börtönbe csukottak és „eltűntek” sorsát, ahogyan akkor vetődött fel mindazokban, akiknek egy-egy erre utaló jelenség szemet szúrt, akiknek tudomására jutott egy-egy kirívóbb eset. A könyv cselekménye nem túl mozgalmas, de a háttér — egy közép-ázsiai szovjet köztársaság — körvonalainak hű felvázolása, Moszkva és a távoli helység, a magasrangú katonatisztek és a legénység életkörülményei közötti különbségek érzékeltetése mégis érdekes olvasmánnyá teszi. (Európa Könyvkiadó) k. v. Hincz Gyula illusztrációja Donelaitisz Évszakok című művéhez, amelyet az Európa Könyvkiadó jelentet meg I ki! HAMLOS ELŐTT Új irodalomtörténeti tanulmányok Az 1848—49-es szabadságharcot közvetlenül megelőző időszak gazdasági és társadalmi viszonyainak árnyaltabb elemzése nemcsak egy Petőfi, egy Arany, egy Vasvári szabadságharc alatti munkásságának jobb megértését teheti lehetővé, hanem a későbbi évek, sőt évtizedek irodalmi és művészeti életének számos, eddig homályban maradt vonatkozását és utalását fejtheti meg. Ugyanakkor a pezsgő és forrongó időszak ideológiai mozgásainak az eddiginél alaposabb feltárása a történészeket is segítheti a szabadságharcnak és a bukást követő kor totalitásának rajzában. Eleve örültünk tehát az Irodalomtörténeti Füzetek két új kötete témaválasztásának. És elolvasva Barla Gyula „Kemény Zsigmond főbb eszméi 1849 előtt" és Tamás Anna „Az Életképek (1846—48)’’ című munkáit, ’ nyugodtan állíthatjuk, hogy nemcsak új tényeket kaptunk, hanem indítékokat is a további kutatásokhoz, a problémák átgondolásához. Eddig is tudtuk, hogy Kemény Zsigmond kora egyik legműveltebb magyarja volt, akire erősen hatott a klasszikus német filozófia, és aki az utópista szocializmus témáival is sokat vívódott. Ezt a tudásunkat mélyíti el — bár elsősorban jól csoportosított dokumentumaival, s nem a megírás szuggesztivitásával —, Barla, amikor, például, a Nagyenyeden az ifjú Keményt tanító és rá ható Köteles Sámuelről szól. Munkáiból vett idézetekből is jól kirajzolódik e nem csupán polihisztori, hanem a diderot-i, voltaire-i „filozófus” sajátosan megkésett és erdélyi változatát képviselő egyéniség profilja. És azért kell tudni Kötelesről is, mert az általa pregnánsan képviselt nagyenyedi Bethlen Kollégium romantika és realizmus között ingadozó tanítványa. Kemény, nem pusztán a tudás iránt érzett egész életében fausti szomjúságot, hanem nosztalgikusan szerette mindig az elkésett figurákat is. Maga is tisztában volt vele — Barla is utal erre mind a „Gyulai Pál" című regény, mind közvetlen vallomásai alapján —, hogy Kemény politikai szereplésében, a nagy államférfiak iránti tiszteletében sok a játékos értelemben vett „szereplés”, hogy nagy társadalmi érdeklődése és kiváló publicisztikai képességei ellenére valójában hiányzott számára az a mélyen ítélt társadalmi célkitűzés, amelynek érdekében kialakíthatta volna a maga stratégiáját és taktikáját. Barla — a filológusi keretek között maradva — inkább csak utalásokban érezteti például ezt a kérdéskört. Az olvasó azonban azt következtetheti ki a könyv adataiból is okulva, hogy Keménynek végül is az volt a tragédiája, hogy — bár szépirodalmi munkássága így is értékes — nem tudta mindazt, ami benne kavargott, regényekben és nem utolsósorban drámákban feldolgozni. Ebben a formában többet tudott volna mondani a magyarországi és erdélyi polgárosulás elkésettségéről, a nemesi liberalizmus ellentmondásairól, az egész korról, mint dokumentumnak mindenképpen izgalmas cikkeiben, s mint egy magát új Martinuzzinak, a magyar Macchiavellinek képzelő, valójában azonban egy „őrültségében okos” politikus szerepében. Tudtuk már eddig is, hogy a Tizek Társasága — a későbbi „márciusi ifjak” egyik fontos osztaga — 1847 nyarán végleg „megszállta” Frankenburg Adolf divatlapnak indult, de hamarosan szépirodalmi lappá (akkor már hetilappá) lett újságját, az „Életképek’'-et. " Tamás Anna szintén filológusi gondossággal és szerénységgel, de Bariénál elevenebb stílusban megírt könyvében mégis egy sor meglepetéssel szolgál Nemcsak az az új és érdekes, hogy a 48-as események szépirodalmi feldolgozásaiból is ismert, ifjú és dadogó Sükei milyen a kor legmagasabb színvonalán képzett, radikális esztéta, hogy — például — egy bizonyos Fekete Lajos (akinek neve egyetlen lexikonban sem szerepel és akiről csak a részletekbe menő Petőfi-kutatás jegyezte fel eddig, hogy 1845-ben a költő egy hétig nála lakott), milyen érdekesen fejti ki „Ész és szív” című tanulmányában a hazafiság dialektikus, messzetekintő értelmezését. Újat tudunk meg Jókairól, az „Életképek” forradalmi rezsimje ifjú szerkesztőjéről is, aki — amíg csak harcos bátorságra tellett tőle — még a „Mi új-'ság Budán?” rovat alá nem írt, kis írásaiban, híreiben is a maradiság ironikus leleplezését, az olvasók felháborítását és felbátorítását szolgálta. De még — az olvasó azt hinné, hogy az igazán alaposan feldolgozott életű és életművű — Petőfi is több vonatkozásban „megfejtettebben” áll előttünk a sokat csatázó irodalmi hetilap anyagának és harcainak tükrében. És jobban látjuk — bár rájuk a szerző nem utal — az „Életképek" olvasóit is. Az ugyanis, hogy egy irodalmi hetilap szinte számról számra fejlődött eszmeileg, hogy új és még újabb témákat tudott „feldobni” irodalomról és életről, hogy nem vesztette el — sőt folyton növelte — lendületét, nem képzelhető el az olvasók támogatása nélkül. A kor Magyarországának — súlyos történelmi elmaradottsága ellenére is — nemcsak tehetséges fiatal írói és gondolkodói voltak tehát, hanem a jelek szerint feltűntek már a tehetséges olvasók is. (Akadémiai Kiadó.) Antal Gábor Magyarország felfedezésének első kötete Mocsár Gábor : Égő arany Kiábrándulástól tartva, szinte félve vettük kézbe a Magyarország felfedezése című új könyvsorozat első kötetét, Mocsár Gábor Égő arany című szociográfiáját. A kiábrándulástól való szorongás előítélete ilyen gondolatsoron át alakult ki bennem: a sorozat voltaképpen nem új, a cím a harmincas évek Magyarországának szenvedélyes, ellenzéki alapállású felfedezésére emlékeztet. Lehet-e megismételni egy tiltakozó, valóságfeltáró, lelkiismeret-megrázó, szinte forradalmasító könyvsorozatot teljesen más társadalmi körülmények közt, a forradalmasító sorozatot, a forradalmi győzelmét ünneplő, a felszabadulásának huszonötödik évfordulóját köszöntő országban? A régi vállalkozással szemben nem lesz-e túl lágy, elnézően komformista, gondjainkat nem láttató, bajainkról szemérmesen hallgató, tehát arányaiban megtévesztő ez az új vállalkozás? A kiábrándulástól való félelmet csak táplálta az alapigazság, hogy támadni, egy rendet zúzni-törni, bukását előkészíteni, igazságtalanságait világgá kiáltani íróilag sokkal árnyaltabb, szenvedélyesebb feladat, mint védeni, oltalmazni, dédelgetni. Az előítélet — mint minden előítélet — azon a félreértésen alapult, hogy a Magyar Írók Szövetsége, s a Szépirodalmi Kiadó vállalkozása mai magyar valóságunkat úgy kívánja föltárni, hogy ezt a valóságot gyengéden dédelgeti is egyben. Az új Magyarország felfedezése megjelent első kötete, Mocsár, munkája nem igazolt semmiféle aggodalmat. Nem dédelgetünk. Szembenézünk valóságunkkal, szembenézünk társadalmunkkal, megírjuk állapotát, de nem ellenzéki alapállásból, hanem abból a szenvedélyes-szerelmes állapotból kiindulva, hogy ez a mi hazánk, ez a mi népünk, s a hazát és népet minden örömével és minden gondjával vállaljuk. A sorozat első kötete, Mocsár munkája, az olajbányászat kérdéséhez, az olajbányászok életéhez közelít. Közelít? — Feltárja inkább egy nem régi magyar iparág harcát, világát, embereit, megpróbáltatásait, küzdelmeit, drámáit. Ismerem Algyőt Szeged közelében és ismerem Zalát, cikksorozatot is írtam a zalai olajvidékről, főként az emberi szokásvilág átalakulását követve nyomon. Mocsár a múltba nyúlva, és oknyomozati módon, a legsúlyosabb kérdéseket feszegetve és minden feltárható régi írásos dokumentumot feltehetőleg átvizsgálva, mégis fel tudta, fedezni, még számomra is, aki az országot járom több mint húsz éve, a mai Magyarországot, ezen belül az olaj, az „égő arany” világát. A sorozatcím helytállóan és hitelesen igaz tehát: az első kötet mindenesetre egyet jelent az ország közelmúltbeli és jelen állapotának felfedezésével. Mocsár könyvének nagy erénye mellett kis gyöngéje is van azonban. Nagy erénye az a szenvedély, az az elmélyült munka, amellyel a MAORT idők előzményeit, a MAORT idők „közéleti” embereit, s a későbbi fejlődést kikutatja, egyezteti, összesíti, szembesíti, a legjobb riporter ösztönével, s egy oknyomozó szociográfus tárgyilagosságával. A könyvnek ez a része — első része — a legizgalmasabb politikai riport, amelyet az utóbbi időkben olvastam. A könyv többi része, a mai valóság feltárása is kendőzetlen, mellébeszélés és kikerülés nélküli; nem kívánja a szerző semmiféle gondunkat letagadni, mi több, a gondok okát feltárja és elemzi. De izgalmasságában, a megfestett egyéni és társadalmi körképek változatában ez a rész már nem éri föl az olajdráma, az olajküzdelem első ideinek az olvasóra tett izgalmát és feszültségét. A Magyarország felfedezése című új sorozatról csak az első, de önálló, kötet alapján formálhatunk véleményt. Véleményünk az, hogy ez a sorozat nem jelenhetett volna meg az ötvenes évek idején. Magyarország felfedezésének új formáihoz az a politikailag higgadt és érett légkör kell, amelyben ma élünk. Kell hozzá az a szenvedélyes hazaszeretet, amely a szocializmus minden hibájával és e hibákat a gazda gondjaival vállalja. Kell hozzá a szocializmus nem lobogó, hanem meggyőződéses, érett igenlése és nem kell hozzá sem hurrá hazafiság, sem hurrá lelkesedés. Ilyen politikai közéletben és ilyen emberi tartás mellett mindig meg lehet írni erről az országról az igazat, nem pedig a valóság égi mását, amelyet Arany tudvalévően nem a szociográfia, hanem a költészet elé tűzött ki ars poeticaként. r. r. ABODY BÉLA Mindent bele! Széljegyzetek az élethez — ezek Abody Béla rövidebbhosszabb írásai, amelyeket Mindent bele! — címmel gyűjtött kötetbe. Az olvasók nagy része bizonyára hozzáhallja az írásokhoz Abody hangját, csúfondáros előadásmódját. Csevegő stílusúak az írások is, bujkál a sorok között, a szavakban a gunyorosság, Abody fanyar, illúziótlan, minden rosszra fölborzolódó, az emberek és gyöngéik iránt mégis elnéző, humanista humora. A kis kötet legjobbjai a rövid, fullánkos írások, amelyek apróbb-nagyobb visszásságokra friss fejcsóválással íródtak. (Kozmosz Könyvek.) KENDE SÁNDOR Szerelmetes barátaim Az egyéniségnek, a hazaszeretetnek, a hűségnek a problémáit vizsgálja korunknak és az emberi léleknek mélyére figyelve Kende Sándor Szerelmetes barátaim című regényében. Egy nő küzdelme önmagáért és boldogságáért — ez a téma, vagy ez a fonál, amelyre a szerző filozofikus gondolatait fölfűzi. (Szépirodalmi Könyvkiadó) A HÉT KÖNYVEI AKADÉMIAI KIADÓ: Kókay György: A magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdetei (1780—1795) Egri Péter: Kafka- és Proust-indítások Déry művészetében Hankiss Elemér: Az irodalmi kifejezésformák lélektana Széll Zsuzsa: Válság és regény Péter Mihály: Tvardovszkij poémáinak költői nyelve Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge (hozzászólás egy vitához) 51. füzet Káldy-Nagy Gyula: Magyarországi török adóösszeírások (52. füzet) Laskai János válogatott művei (2. kötet) Magyarországi boszorkányperek 1529—1768. (Közreadja: Schram Ferenc*) (I—II. kötet) GONDOLAT KIADÓ: Oto Bihalil Merin: Huszadik századi művészportrék Jean Piaget: Válogatott tanulmányok Colin M. Turnbull: Az afrikai törzsek élete R. Várkonyi Ágnes: A pozitivista történelemszemlélet KOSSUTH KIADÓ: Dr. Bitó János—Sinka József: Utak a Kozmoszba Márton János: Az élelmiszer-gazdaság új szerkezete Szatmári György: Fegyház a Körúton Szántó Miklós: Magyarok a nagyvilágban Dr. Bakos Zsigmond: Az üzemi pártszervezetek feladatai a gazdaságszervező munkában Merre tartanak a fejlődő országok? Vadász Ferenc: Tenyérnyi ég Wladyslaw Gomulka: A szocializmus építésének problémái