Magyar Nemzet, 1972. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-16 / 13. szám
Vasárnap, 1972. január 16.,11 Utazás az anyanyelv körül Száz éves a Magyar Nyelvőr A Magyar Tudományos Akadémia anyanyelvi bizottságának legutóbbi ülésén Lőrincze Lajos hívta föl a figyelmet arra, hogy anyanyelvünk egyik ünnepe közelít. Tegnap, 1972. január 15-én volt száz esztendeje annak, hogy az Akadémia lapja, Szarvas Gábor nyelvművelő folyóirata, a Magyar Nyelvőr első száma megjelent. Hogy ki volt Szarvas Gábor, azt egyszer ezekkel a szavakkal fejtette ki nekem Bárczi Géza: — Több volt ő, mint nyelvész. Az, hogy ma így beszélünk magyarul, nem kis mértékben az ő érdeme. A Bachkorszak után német szavakkal rontott, németes, latinos magyar nyelvet örököltünk, amelyet egyesek erőszakos magyarítással akartak jobbítani. Szarvas elve volt: ne németesen, latinosan és ne csináltan írjunk és beszéljünk, hanem térjünk vissza a nép nyelvének megújító nagy forrásához, merítve belőle. Ilyen értelemben mondtam azt, hogy mai magyar nyelvünket nem kis mértékben neki köszönhetjük. Annál tisztelgek, annak a munkája előtt, aki a rontott magyar nyelvet magyarítva, de az erőszakos magyarításnak ellenállva, a Magyar Nyelvért huszonhárom évig szerkesztve (1872—1895) segített kialakítani korszerű mai anyanyelvünket Az Akadémia könyvtárába ástam be magam egyik délelőtt Kikértem a Nyelvőr első példányát őrző kötetet. És lapozgattam azokban az évfolyamokban, amelyeket már Simonyi Zsigmond (1896—1919), Balassa József (1920—1940), Bakó Ödön (1946—1953) szerkesztett. Lőrincze lapját, a mai Nyelvőröket nem kellett kikérni, azokat otthon őrzöm. Milyen körülmények közt dolgozott, írt, küzdött, s vezetett egy mozgalmat Szarvas Gábor? Megint Bárczit fogom idézni, ezúttal azt, amit anyanyelvünk alapművében, A magyar nyelv életrajzában írt: „A nyelvújítás hívei természetesen ellenszegültek... a Nyelvőr túlságosan merev ítéletei, kárhoztatásai, egyes már közhasználatúvá vált szavak kiirtására irányuló törekvései, s nem utolsósorban stílusbírálatai az írók közül is többeket a mozgalom ellen hangoltak. Tudjuk, hogy Arany János sem értett mindig egyet a Nyelvőrrel, példányait erősen kritizáló széljegyzetekkel látta el, s úgy vélte, hogy "nyelvész urak jobban tudják", mi a helyes és jó, de a "költő jobban érzi".” Szarvasék mozgalma, az ortológia, végül is győzött, a nyelvész urak, úgy látszik, valóban jobban tudták azt, hogy mi a helyes, mi a jó, mert Bárczi végül is azt írja, hogy „az írók ösztönszerűleg érezték, hogy az a magyar nyelv, amelyért a Nyelvőr síkra száll, szebb, esztétikailag is értékesebb, nemesebb anyag, mint az, melyet ellenfelei védenek”. Hogyan szerkesztett Szarvas Gábor? Hogyan szerkesztett egy vendéglőben ?, étteremben?, mert az első példány címlapján azt olvasom, hogy „Szerkesztő és kiadóhivatal Hungária vendéglő”? Az első szám vezető helyén azt írta meg, világosan, szabatosan, hogy mit akar, „Mit akarunk” címmel: „Akarjuk, ott, ahol az ingadozó alapokra fektetett s rögtönözve létesített nyelvújítás szabályellenes szóalkotásokat hozott forgalomba, a helyesség visszaállítását, ahol az idegen nyelvekkel való érintkezés koros kifejezéseket termesztett, a tisztaság előmozdítását; akarjuk a követelményeknek teljesen megfelelő tudományos magyar nyelvtannak összeállítását megkönnyíteni s részben előkészíteni, az által, hogy anyagot gyűjtünk s a függősen lévő kérdéseket tüzetes megvitatás által tisztázzuk; mindezt pedig a magyar nyelv életéből merített eszközök segítségével akarjuk megvalósítani.” Világos célt követve szerkesztett, elegánsan és nagylelkűen. Nem szellemi magántulajdont alakított ki, hanem vitafórumot teremtett Magyar Nyelvőr néven indította meg lapját, s már az első számban vitacikket közölt, amely a lap címét megtámadta. Ebben a gesztusában az a szerkesztői szellem nyilatkozott meg, amely elismeri a tévedést, biztosítja a kételkedés jogát, egyértelműen világos álláspontot és fölfogást hirdet ugyan, de arról vitatkozni bár■ mikor hajlandó. Szarvast azzal támadták meg, hogy a Magyar Nyelvőrnek már a neve magyartalan, a német Sprachwarte fordítása. Ez lenne a helyes: A magyar nyelv őre. Végül is a korabeli, és a jövendő közvélemény ítélt: a „nyelvőr” szó kifogástalan, ahogyan Bárczi írja, „megfelel a magyar szóalkotás szabályainak”. Megtámadták Szarvasék „Előfizetési felhívás”-át is, Szarvas egy bölcs derűjével és nyugalmával közölte ezt a támadást is saját lapja ellen tulajdon lapjában. Megtámadták , pedig azzal, hogy „nyelvrontó szokás a névmellékalakító jelentésének korlátlan általánosítása”. Mert akkor dobra ütés helyett dobi ütést, ebédre hívás helyett ebédi hívást is mondhatnánk. A helyes ez lennen: Előfizetésre való felhívás. Szarvasék szerkesztői elve volt, hogy a bírálat egymaga kevés. Az csupán félmunka. Az az egész, ha megmutatjuk a kivezető utat is. A megbíráltalak a forrást, amelyből meríthet. A rontott nyelvet alkalmazó embernek a hibák levetésének a lehetőségét. Bírálni okosan kell, s szigorral. Nem voltak pecsovicsok, vagy mamelukok, hogy korabeli szóhasználattal éljék. Megbíráltak még királyi leiratokat is. Volt egy rovatuk: A magyar nyelv; ez a rovat a magyar nyelvhelyességet vizsgálta Az iskolában, A hírlapokban, A folyóiratokban, Az irodalomban, A nemzeti színházban, A minisztériumokban. (Talán helyes lenne fölújítani e régi szerkesztési elvét.) Felszólítják a tankönyvírókat, ugyan miféle rémnyelven fogalmaznak? Kérdést intéznek a Magyar Újság című hírlaphoz, ugyan miféle magyar nyelvtant használtak e mondat megfogalmazásánál: „Nem pótolhatná, ha minden rovatot betöltendette volna is. A dualismus a birodalom két felének közigazgatását kellett hogy szétválasztandó legyen.” Miféle képzavar az ilyen hírlapírói nyelv: „Szemünk a legszélesebb kilátást karolhatja át”? Vagy ez: „Arcza komolyságot, magas homloka eszességet árul el.” Elárulni csak azt lehet, amit titkolunk. Az országgyűlést öszszehívó királyi leirat, külön bekezdésben, ezzel a mondattal zárul: „Kikhez egyébiránt királyi kegyelmünkkel hajlandók maradván.” Hogyan válik egy mellékmondat — gúnyolja fel a „magas” leiratot — főmondattá? És ki fejti meg benne ezt a szót, egyébiránt? Fáradhatatlanul közli a közmondásokat, szólásmondásokat, a népnyelvre hivatkozik, klasszikusainkra, azokból merít, azoktól közöl szemelvényeket, de lenyomtattat népdalokat, népmeséket, s esdekelve kéri: tanuljunk magyarul. Tanuljunk magyarul azoktól, akik e nyelv teljes birtokában vannak. Tanuljunk régiektől is, ha kell. Tanuljunk azoktól, ne szégyelljük ezt, akik nálunk szebben, szárnyasábban, pontosabban, a nyelv szellemét jobban őrizve, tudtak, írtak és beszéltek magyarul. Egyszer már említettem „utazásaim” során: a tiszta, az olyannyira világosan látó élete végén majdnem teljesen megvakult. Önfeláldozó felesége ápolta. Szarvas Gábor szellemi hagyatékának nagy részét a budai Harrer család őrzi. A Magyar Nyelvőr alapítójának özvegye Harrer-lány volt, Harrer Paula. Parlamentünk néhány esztendeje elhunyt doyenjének, Harrer Ferencnek a testvére. A Magyar Nyelvőr minden szerkesztőjének — Simonyinak, Balassának, Bekének, Lőrinczének — alakját, munkásságát, szerkesztői gyakorlatát lehetetlen lenne fölvillantani e meghatározott, újságméretű helyen. E centenáriumot azonban nem köszönthetjük Simonyi Zsigmond emlékének idézése nélkül. A huszadik század elejének kimagasló magyar nyelvésze volt. Tizenkilencben halt meg, tragikus körülmények között. Nagyon nehéz esztendők, a Simonyi-féle Magyar Nyelvőr 18/19-es évfolyamait olvasom. A köztiszteletben álló nagy tudós a Nyelvőr 1918 november—decemberi kettős számában Az úri igeragozásról cikkezik, s kimutatja, hogy uraink máshogy beszélnek, mint a magyar nép. Van még egy kis közleménye A címkórság ellen címmel, amelyben köszönti azt, hogy a jövőben egyszerűen a ,miniszter úr” megszólítást fogják alkalmazni. „A népkormány már tovább is ment, írja, s elhatározta, hogy az üres címek semmiféle törvényes védelemben nem részesülnek, akárki nevezheti magát lovagnak, magyar nemesnek s királyi vagy udvari tanácsosnak.” Az 1919 május— júniusi szám közli „a magyar nyelvtudományi és irodalomtörténeti kutatók szövetségének munkatervét”, amelyben azt kívánják a forradalmi országtól, hogy tudományos magyar nyelvtant jelentessen meg, folytassák az akadémiai nagyszótár előkészítését, s külön szótárt jelentessenek meg Arany János nyelvéről. A következő, 1919 szeptember—decemberi szám már Simonyi Zsigmond halálhírét közli. A nagy tudóst a forradalom bukása után az Akadémia I. osztálya nem igazolta, a hajsza összeroppantotta, Simonyit halálba kergették. Az I. osztály eljárása ellen, az Akadémia elnökéhez intézett 1919. november 1. keltezésű levelében, így tiltakozik: „Az I. osztály előtt legelőbb is kijelentettem, hogy egész életem hazafias munkája után nemzeti érzés és nemzeti kötelességek dolgában semmiféle kioktatásra nincs szükségem.” Ami pedig Az úri igeragozás című cikkét illeti, folytatja, az nem osztályellenes izgatás, hanem elmarasztalása annak az iskolának, amely más igeragozásra tanítja a művelteket, mint amellyel az egész magyar nép él. Levelének 3. pontjában pedig leszögezi: „Hazaffy volt egyszer írva a Magyar Nyelvőrben a hazafi helyett. Csak rosszakarat mondhatja, hogy ez az igazi hazafiság kigúnyolása. Hazaffyak az álhazafiak, akik visszaélnek a haza szent nevével, akik a tudomány terén tudományos érveik gyöngeségét hazafiaskodással takargatják. Ezekre illik Petőfi szava: kinek a haza mindig ajkain van, nincsen annak, soha sincs szívében.” A Magyar Nyelvőr első száma száz esztendővel ezelőtt, 1872. „januárius 15-én” jelent meg. Mindazonáltal napjainkban e folyóiratnak csupán a 96. évfolyamát olvashatjuk. Az 1940 április—júniusi számot, tehát a 69. évfolyamot csak 194-ban követte a 70. évfolyam, a folyóirat 1946 január— február—márciusi száma. A Magyar Nyelvőrt, Szarvas Gábor vitéz folyóiratát, Hazaffy Kolozsváry-Borcsáék papírhiányra hivatkozva szüneteltették, őrét a nyelvnek egyszerűen kiütötték. Ruffy Péter Vajda János emlékest lesz a költő halálának 75. évfordulója alkalmából a Kossuth Klubban 17-én, hétfőn este 19 órakor. Bevezetőt mond Rónay György, közreműködik Jancsó Adrienné, Lukács Margit és Horváth Ferenc. J. V. Vucsetics Lenin- és Állami-díjas szobrászművész, a Szovjetunió népművésze munkáiból szombaton a székesfehérvári helyőrségi klubban kamarakiállítás nyílt meg. Ajándék a Mikszáth-évfordulóra A fekete város tévéfilmen A karikatúrán Mikszáth Kálmán két oldalán ugyanaz a férfi látható: Légrády Károly, a Pesti Hírlap tulajdonosa. Az egyik Légrády mosolyog, a másik keserves arcot vág. Az aláírás szerint Légrády akkor nevet, ha Mikszáth csak neki dolgozik, s szomorú, ha az író más lapnak ad kéziratot. A korabeli gúnyrajzot a Könyvtártudományi és Módszertani Központ Eseménynaptára közli A könyvtárosoknak szánja a rajzot más Mikszáth karikatúrákkal együtt, hogy kiállíthassák az évfordulóra. Ma 125 éve született Mikszáth Kálmán. A fekete város annak idején Légrádynak szomorú perceket szerezhetett. Mikszáth a Vasárnapi Újságban közölte folytatásokban, de betegsége miatt kénytelen volt abbahagyni az írást. Később befejezte, a könyv megjelenését azonban már nem érte meg. A Vasárnapi Újságban folytatásokban, Mikszáth remekművet irt. És elszórakoztatta olvasóit. Mennyi derű, nyájasság van ebben a regényben! Ilyen derűsen nem írtak még tragédiát. Anekdoták között sodródik a katasztrófa felé A fekete város cselekménye. Anekdotázva sodródott katasztrófába az ország kétszáz évvel A fekete város története után. Míg a magyar nemesség és a szász polgárság, a vármegye, meg Lőcse városa személyes ügyekben életrehalálra küzd, alig veszi észre, hogy az országot ismét felkelés rázza meg, hogy Rákóczi készülődik, bevonul, s elbukik az új szabadságharc. Rákóczi meg a császár annyit jelent A fekete város főszereplői számára, amennyit az egymás gyűlöletébe fulladt társbérlőknek a felsőbb szervek, ahova panasszal fordulhatnak a mellékhelyiségek használati jogáért, vagy a villanyszámla igazságosabb elosztása végett. Milyen mélységesen ismerte Mikszáth az emberi természetet, amely kétszáz év alatt nemigen változott! S azóta ? Ha sokat változott volna, aligha nyűgözne le ennyire ma ez a könyv. A mese varázsa ragadna meg csupán, s nem a gondolatoké. A regény pompás, kedves epizódjai elbűvölnének, de nem éreznénk meg az anekdoták mögött a tragédiát, a nemtörődömséget, a kisszerűség uralmát, a lokálsovinizmus ostobaságát, a magának élés, a beszűkülés veszélyét, amelyre Mikszáth figyelmeztet. A fekete város egy írói életmű koronája, az író utolsó üzenete: ha így folytatjátok, baj lesz. Komor jóslat, de olvasása közben az ember eltelik a mese mézével. Felderül az anekdotákon, elképzeli a fenséges ételeket, italokat, a tátrai erdők levegőjét, roppant mulatságokat és nagy epekedéseket, a párbajt szósz módra, meg a lőcsei tanácsot, amely kissé túlértékeli saját jelentőségét a világban. Filmen meg lehet-e csinálni mindezt? Megtehették, mert Mikszáth tündéri realizmusa a realizmus. Azok a tájak ott vannak a helyükön és igazán olyanok, amilyennek Mikszáth leírta őket, s mert az emberek is logikusan, valóságosan, korukhoz, környezetükhöz illően cselekszenek. Mégis, számos Mikszáth-film mutatja: nem könnyű munka ez. A film más világ, más közeg, más nyelv. Sohasem lehet egészen ugyanaz, mint a könyv, sőt, jaj annak a rendezőnek, aki pontosan ugyanazt akarja megvalósítani. Biztosan belebukik, mintha fából próbálna csinálni vaskarikát. A tévé ezúttal nem kísérletezett ilyesmivel. A lehetséges hűség határain belül a maga anyagának, közegének ismeretében írta meg Thurzó Gábor, rendezte meg Zsurzs Éva, fényképezte Czabarka György A fekete város filmváltozatát. Színes filmre. A televízió évek óta készít színes filmeket, arra az időre is számítva, amikor a színes készülék ára lejjebb száll a csillagokból. Megnyugtatjuk az olvasót, a színes készülék hiánya miatt — néhány képzőművészeti filmtől eltekintve — eddig nem sokat vesztett. A fekete város egyike a kevés játékfilmnek, amelynek láttán sajnáltuk a nézőket, hogy nem élvezhetik eredetiben Czabatka György képeinek Brueghelre emlékeztető színpompáját, a téli Lőcse főterén tolongó nép színes foltjait, a kivilágított városháza teljes pompáját, a tündéri vidék szinte belélegezhető színdús szépségét. De azért így is maradt látnivaló. Elbűvölő látnivaló, hangulatos atmoszféra, sőt a képernyő jótékonynak bizonyult — s bizonyul később —, mert eltitkol kisebb hiányosságokat, pontatlanságokat, kissé nyers képkapcsolásokat, amelyek a filmvásznon, színesben és nagy méretben, inkább kiütköznek. A televíziórendezés sok fortélya a kisujjában van Zsurzs Évának. Nemcsak azt tudja, hogyan lehet tömeget mozgalmasan ábrázolni a képernyőn, közeli képekből összerakva, hogyan lehet atmoszférát teremteni egy-egy arccal, tárgygyal, mozdulattal. Igen jól ismeri a ritmus kialakításának műhelytitkait is, hogy a néző ne fáradjon el, de ne is kapkodja a fejét, mindent megértsen, kiélvezzen, de ne tartson semmit hosszúnak, vontatottnak. A fekete város hét része nem egyforma hosszú.an közötte egy és negyed órás, s van alig háromnegyed órás epizód. Lehet, hogy ez a világpiacon, ahol olykor órára meg méterre vásárolnak sorozatokat, nem kedvező. A hazai közönség viszont kerek történeteket kap a filmekben, s minden epizód addig tart, amennyi „benne van”. Nincs nyoma a szándékos időhúzásnak, a cselekménylassításnak, a feszültség mesterkélt túlfokozásának. A film tempóját természetesnek érezzük. Visz magával, nem enged el, sem egy-egy folytatáson belül, sem két film között. Ezt szolgálja , az összekötő, illetve bevezető szöveg is. A néző nem töri a fejét, hol hagyta abba legutóbb a filmregényt. Két-három perc alatt felelevenítik emlékeit, s közben, szinte észre sem veszi, már az új epizódban követi a s szereplőket. Hagyományos a rendezés stílusa. Nem tör különösebb önállóságra, feltűnésre. Nem hivalkodik a rendező művészetével, de a regény minden csattanója valóban csattan, minden figurája él, minden fordulata megfelelően előkészített. A forgatókönyvíró Thurzó Gábor nem szó szerint ragaszkodik a könyvhöz. A mű szellemét ragadja meg, s amit változtat a cselekményen, például Bibók Zsigmond figuráját kissé átformálja, azt józan és szakszerű dramaturgiai megfontolás alapján teszi. Igaz, a regény szerkezete alkalmat kínál erre, mégis, a filmíró érdeme, az épkézláb, kerek kompozíció, az önmagában teljes, s az egészbe szervesen kapcsolódó epizódok sora. S ami talán a legnehezebb az ilyen munkában, Thurzó azt is kitűnően végezte el: úgy építette be a dialógusokba a regény információit, hogy a néző nem veszi észre, mikor szólnak az eredeti Mikszáth dialógusok, és mikor Thurzó tájékoztató párbeszédei. Sikert arat bizonyosan a képernyőn is Mikszáth. A siker feledteti a színészi játékban mutatkozó egyenetlenséget is, azt, hogy a gyors munkában, amelyre a televízió rendezőt, színészt egyaránt kényszerít, a játék olykor esetleges. Alig akad olyan gondos, kimunkált alakítás, mint Némethy Ferencé, Nuszkorb bíró szerepében. Bessenyei Ferenc tehetsége most is teret kap, egy tömbből formált Görgeyjét igaznak fogadhatjuk el. S ha Pécsi Sándor nem egészen azt játssza, illetve harsányabban játssza azt, akit a regényben olvastunk, oly aranyosan teszi, amit tesz, hogy a nézők szívükbe fogadják. S ki tagadná meg rokonszenvét Venczel Vera bájos Rozáliájától, a daliás főiskolás Nagy Gábor reménytkeltő erővel megformált Fabriciusától, Benkő Péter derék Görgey Gyurijától, s a hazájáért aggódó Görgey Jánostól, Bitskey Tibortól. S ki ne mosolyogna Avar István komikus Biberachként ágáló Bibókján, meg Páger Antal öreg Bibókján, Egri István városbíróján s Szemes Marin, aki szerepe szerint egyszerre két Bibókné. Ahogy filmről filmre jobban megismerik a tekintélyes lőcsei tanácsot, e sok típusból összeállított élő panoptikumot, s hallgatják Szirtes Ádám Presztonjának ősi magyar szolgahangjait, fájlalják, hogy Kiss Manyival már csak a műtermi felvételeket lehetett elkészíteni, legfeljebb azon tűnődhetnek az erre hajlamos nézők, nem volt-e tévedés a más szerepekben igen jó Máté Erzsire osztani Marjákné figuráját. De mindaz, amit a kritikus szem felfedezhet, — hogy a színészek időszűkében olykor kész patronokat sütögetnek a munka hevében — végül is nem sokat számít. A mese sodra rövidesen elsöpör fenntartást, szigorúságot. Derűre, kalandra, költői igazságra szomjas lelkünk örömmel fogadja az ajándékot, amelyet a televízió Mikszáth Kálmán 125.születésnapjára nyújt át több millió hívének. Vilcsek Anna Varsó felszabadulásának 27. évfordulója alkalmából kiosztották a lengyel fővárosban a Wlodimierz Pietrzak irodalmi díjakat. Pietrzak a lengyel költészet és irodalom kiemelkedő egyénisége volt, aki 31 éves korában esett el a varsói felkelésben. A díj idei külföldi kitüntetettje Rónay György, aki az indoklás szerint „kiemelkedő érdemeket szerzett a legkiválóbb lengyel irodalmi alkotások, különösen Norwid műveinek magyarországi megismertetésében”. A BUDAPESTI KÖZLEKEDÉSI VÁLLALAT felvételre keres villamoskocsi-vezetőket és autóbuszvezetőket JBICV Jelentkezhetnek: 8 általános iskolai végzettségű 20. életévet betöltött, szakképzettség nélküli férfi- és nődolgozók, mert vállalaton belül kiképezzük VILLAMOSKOCSI-VEZETŐNEK! 21. életévét betöltött férfi gépkocsivezetők, akik 1 éves — 3,5 tonnás — tehergépjármű-vezetői gyakorlattal rendelkeznek, és vállalaton belül kiképezzük AUtÓBUSZVEZETŐNEK Autóbuszvezetők részére 10 000,— Ft éves forgalmi juttatás! A Budapesti Közlekedési Vállalattal munkaviszonyban álló járművezetők részére 1973. január 1-től 5 ÉV NYUGDÍJKOR-KEDVEZMÉNY! Bérezés a kiképzési idő alatt is a kollektív szerződés szerint. Minden dolgozó és családtagja részére autóbuszra, villamosra, HÉV-re és metróra szóló díjmentes utazási igazolványt biztosítunk. Felvétel: Budapest, VII. Kertész utca 16. és a vállalat valamennyi telephelyén.