Magyar Nemzet, 1975. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-19 / 16. szám

10 Irodalmi kincsesházak „Ahol a világnak nincsen szája” Miskolcon a jókora bírósági épülettömb árnyékában, az igazán aprócska Pece-patak liliputi hídjánál búslakodik egy földszintes, málladozó falú, ütött-kopott lakóház; udvarát magas deszkakerítés különíti el a Jókai utcától. A századforduló hivalkodó modorában emelt tekintélyes igazságügyi palota mögött valósággal eltörpül a háromablakos házikó, alig-alig lehet feltételezni róla, noha igaz, hogy a múlt század elején iskola működött benne, de még a tanítónak is lakást nyújtott. A székelyföldi Laborfalváról származó Benke József oktatta benne a nebulókat, akiben némi írói ambíció is buzgott, emellett elsőként fordította magyarra II. Rákóczi Ferenc franciául írott emlékiratait. Vándorszínész társulat élén érkezett a városba — közéjük tartozott Déryné is —, aztán belefáradva a vándoréletbe, a színpad helyett a katedrára lépett. A miskolci Fazekas utca tanítói lakásában született 1817-ben Benke Judit, akit Laborfalvi Rózaként zárt szívébe a közönség; előneve apja szülőhelyére emlékeztet, a Róza név pedig Déryné iránti szeretetét fejezi ki. A régi iskola falán nyolcvan éve hirdeti a márványtábla az ő és a férje emlékét. Jókai Mór a legnagyobb magyar mesemondó, aki Miskolcról nősült, könyvet írt és díszpolgári oklevelet kapott A díszpolgársággal 1894. január 7-én tüntette ki az írót Miskolc város, amikor országszerte megünnepelték Jókai nyilvános irodalmi fellépésének ötvenedik évfordulóját, akkor nevezték el róla a korábbi Fazekas utcát is. Természetesen abban is igaza van a feliratnak, hogy Miskolcról nősült, hiszen Laborfalvi Róza ott született, ott lépett először színpadra a kolozsvári színház után az országban másodikként, 1823- _'\|ban megnyitott állandó kőszínházban. Azon a színpadon búcsúzott a közönségtől 1883. december 19-én a Coriolanus női főszerepében, amikor a közönség elragadtatott ünneplésén kívül ezüst koszorút kapott a várostól. A díszebéden felszólalt Jókai Mór: „Nekem Miskolc második szülővárosom, itt támadtam fel újra, itt keltem új életre.” A miskolciak szempontjából korántsem érdektelen kijelentés a szabadságharc bukását követő hónapokra vonatkozik, amire még visszatérünk. A tiszteletbeli csizmadia Századunk elején Kaffka Margit egyik levelében kedvetlen beletörődéssel „pókhálós csizmadiaváros”-nak nevezte Miskolcot. Jókainak négy évtizeddel korábban hangulatosabb találkozása esett a tisztes lábbelikészítőkkel. Jókai akkoriban egyéb munkálkodásai mellett szerkesztette az Üstökös című szatirikus lapot, amelynek állandó figurája volt a politizáló csizmadia. Ez az alak nyerte meg a miskolci iparosok tetszését és 1861-ben a csizmadia céh Tóth Kálmánnal egyetemben tiszteletbeli csizmadiává avatta Jókait. Akkoriban történt vele egy másik epizód is, ami ugyancsak az Üstököshöz kötődik, az abban megjelenő Kakas Márton-féle cikkekhez. Kakas Mártonról köztudott volt, hogy Jókai rejtőzik mögötte, tudták ezt a Miskolci Olvasóegyletben is, csak éppen azzal nem voltak tisztában, hogy az író nem szokott csibakozni. Ekként fordult aztán elő, hogy értékes tajtékpipát küldtek Kakas Mártonnak. Az író mulatott rajta, igen kedélyes hangú levélben nyugtázta az olvasók rajongását. A levél utolsó mondata: „Egyébiránt a pipa üveg alatt és zárt helyen tartatik, a miskolci derék polgáregylet még annál is biztosabb helyen, alulírott becses kebelében. Jókai Mór” A kedves történeteken túl később is voltak kapcsolatai a várossal, méghozzá egész életén át, hiszen például kedvenc karácsonyi káposztás csíkjához mindvégig onnan kapta a már alig ismert halat. A borsodi bujdosás A Bach-korszak sötét éveiben Borsodban éppen olyan mohón olvasták a hazafiasság tüzét szító szabadságharcos novelláit, mint szerte az országban, vagy talán lelkesebben, mert nem is egyben tűnt elő a Sajó és a Bükk vidéke. Miskolc mellett játszódik A zsolcai hős igaz története, bükki népmondát dolgozott fel A fehér angyal című novellában, a vadregényes táj igen fontos szerephez jut az Egy bujdosó naplójában, annak különösen A bujdosó tanyája című fejezetében, amelyet már 1850-ben közzétett Sajó álnéven. Az álnevet két évig használta Jókai, amiben a borsodiak szívesen fedezik fel a Sajó folyót. Lehet, de azért tegyük hozzá, hogy nem ő választotta a maga számára, hanem Szilágyi Sándor, amikor erről Jókai beszámol a Megtörtént regék lapjain, némi iróniával hozzáfűzi, hogy az apja kutyája is Sajó volt. Dr. Csorba Zoltán szép tanulmányából (Petőfi, Tompa, Jókai Miskolcon és Borsodban, 1966) tudjuk, hogy a város közvetlen irodalmi kapcsolatba is került vele, nem is egyszer. Latabár Endre igazgatása alatt nyílt meg újra a miskolci színház 1857. szeptember 3-án. Az első előadáson fellépett Laborfalvi Róza és Vörösmarty drámája előtt Jókai megnyitó szavait olvasták fel Az író életében három színművét mutatták be a városban: 1872- ben a Szigetvári vértanúk került színre, 1890-ben a Földönjáró csillagok, végül a díszpolgársággal egyidőben díszelőadáson adták elő Az aranyembert. Túl az eddigieken, igen gyakran tűnik fel írásaiban a vidék képe, kemény bibliográfiai feladat lenne a teljesség kimerítése, önéletrajzi írásainak (Utazás egy sírdomb körül, önmagáról, Az én életem regénye stb.) elmaradhatatlan és kiemelt fejezete a borsodi bujdosás, felesége akkori segítségéről emlékezik meg a Politikai divatokban, a Száz lány egy rakáson című novellában, nem is egyszer a Forradalmi és csataképek elbeszéléseiben. Élete alkonyán Az elátkozott család folytatásaként írta meg A barátfalvi lévitát, amelynek első fele Miskolcon, a második a Bükkben játszódik; ez aztán egészében borsodi regény. „A falut Tardonának hitták A szabadságharc összeomlása után Jókainak igen sok oka volt arra, hogy a szabadságát, esetleg az életét féltse, bár ezt alig tíz éve is kétségbe vonták, bizonyára Hatvany Lajosnak Jókaival szemben érzett elfogultságának a hatására (Beszélő tájak), ő öntötte népszerű formába az Irinyitől származó tizenkét pontot, felolvasta a pesti utcán, népgyűléseken szónokolt, elkísérte Kossuthot az alföldi toborzó körútra, a kormány mellett maradt Debrecenben, de még Szegeden és Aradon is. Ott érte meg a bukást, onnan menekült előbb a Gyulára utazott feleségéhez, majd az ellenséges vonalakon keresztül Miskolcon át Tardonára. A kocsit megrakták dinnyével, azt vitték „eladni”; a tulajdonos úrhölgy Laborfalvi Róza volt, az inasa Jókai, a kocsis pedig Rákóczy János, Kossuth sógora és titkára. „Egész hadművelet kellett ahhoz, Világosvártól eljutni odáig, ahol a világnak nincsen szája” — írta negyven évvel utóbb Jókai A tengerszemű hölgy tizedik fejezetének az első mondatában. Ő addig soha nem járt Tardonán, az ötletet Telepy György, a Nemzeti Színház komikusa adta, akinek rokonai éltek az eldugott bükki falucskában: oda menjenek, „ha egyszer kiesik a világ feneke”. Az utazási hadművelet sikerült, szerencsére megérkeztek „a világ végére”, ahová csak a szirti sasnak van bejárása. Mikor és kihez érkeztek? Nem költői a kérdés, az életrajzi irodalomban szerepel három-, négy- és hathónapos bujdosás, a szállásadó utóneve György, Bertalan, Jókainál Béni. Az első kérdéshez Jókai ad támpontot, mert pici pontatlansággal azt írja, hogy kettős ünnepen érkeztek meg, első házassági évfordulójukon s egyben felesége névnapján. Házasságot 1848. augusztus 29-én kötöttek, a Róza névnap 30- ra esik. Azt meg egybehangzó adatok bizonyítják, hogy karácsonykor indultak vissza, miután Szigligeti Ede testvére menlevelet szerzett a számára, „bizonyítván”, hogy a komáromi vár tisztjei közé tartozott, akiknek mentességet biztosítottak a büntetés alól. Kereken négy hónapot töltött tehát Tardonán. Szállásadóját illetően sincs — nem lehet — kétség. Legalább tízszer írta le: „házigazdám, a derék Csányi Béni nemes úr volt”, de olyan, aki negyvenholdnyi földjén maga is szántott, s ha a haza adakozásra szólította a polgárait, levagdalta mentéséről az ezüstgombokat. A tardonai emlékezet és az anyakönyvek egyaránt bizonyítják, hogy Csányi Benjámin (1807—1876) adott menedéket a bujdosónak. A Csányiak rég elköltöztek a faluból, a házat, az utcai szobát, amelyben az író lakott, rég lebontották, de az emlékekhez ragaszkodó tardonaiak az egykori cselédlakást (ez áll ma is) kinevezték Jókai-háznak. Ez is igen megrozzant, amikor 1954-ben a megyei üzemek ajándékaként emléktáblát avattak Tardonán (Szabó Pál mondott beszédet), nem oda, hanem a régi iskolára, a mostani úttörőházra helyezték el. Az író a mai Jókai utca 23-ban töltötte napjait, a tábla az utca 1-es számú épületén van. Ezen a táblán idézet olvasható, Jókai írta A barátfalvi lévita egyik lábjegyzetében: „Egy nyáron, egy ősszel, egy télen bujdostam én ezekben az erdőkben, üldözöttje a hatalomnak ... Tudta mindenki, hogy bujdosó vagyok, senki sem árult el. A falut Tardonának hitták.” Valóban nem akadt áruló, de egy kissé gyerekesnek, talán „hibásnak” is tartották Jókait; hogyisne, botokat faragott, papírmalmokat eszkábált, kis csónakokat eregetett a Harica-patakon. Nem felnőtthöz „méltó” foglalatosság, de mit tehetett? Írni nem tudott, kinek, hiszen abban sem volt biztos, van-e még háza, lesz-e még olvasója? Hírek nem jutottak oda. Kilátástalannak érezte a helyzetét, mint ahogyan a négy oldalról dombokkal-hegyekkel övezett faluból sincs kilátás. Ő azért gyakran végig baktatott a Harica mentén, amit regényeiben Hársas-patakként emleget, megmászta a Bükk legmagasabb csúcsát, az örvénykőt, legalább húsz akvarellt festett azon a helyen, ahonnan a távolban kéklő Kárpátokig ívelhetett a tekintete. Kicsiben megrajzolta saját arcképét, elkészítette felesége mellszobrát. Amikor már semmi máshoz nem volt kedve, kártyát rakosgatott, vagy átment sakkozni a református parókiára Rácz Endre lelkészhez. Mindig kikapott, de azért újra és újra játszott. Róla is szeretettel emlékezett meg Jókai, de Tardonára nem látogatott el többé. Talán terhesnek érezte az elmúltakat. Elment azonban emlékeket gyűjteni a húga, meg is ajándékozta az egyházat egy brokát asztalterítővel, ezüsttálcával, domborműves ezüstkehellyel, amelynek pajzsán ott a bevésés: „Jókai Mór 1849. évi tardonai tartózkodása emlékére ajándékozta húga, Hegedűs Sándorné született Jókai Jolán.” Most is használják. Rácz Endre aggastyánként 1903-ban halt meg, Jókaira való emlékezéseit még az író életében Vadnay Károly örökítette meg. Mai utóda, Kutas Imre is híven ápolja az emlékeket; már 1936-ban segélykérő levelet írt a Pesti Hírlaphoz, hogy Jókai-múzeumhoz kapjon támogatást. 1954-ben Az Út, 1964-ben a miskolci Napjaink hasábjain közölt cikket a tardonai bujdosásról Vendégszerető házában beszélgetve állapítottuk meg, hogy Jókai minden tája létezik; a Harka és forrása, a tó, a toronytalan falu, az örvénykő, a Pogányoltár, a szentléleki sziklák, az Odvaskő, — csak éppen minden máshol van. Testközeli ismeretségbe került a Bükkel, tudott ő mindent, de átrendezte regényeiben a táji elemeket, hogy aztán olyan szép festmény kerekedjen belőle, amit csak az ő fantáziája tudott teremteni a Bükk valóságban is vadrenyes bérceirőlPuruczki Béla KECSKEMÉTEN ÉS KAPOSVÁRON LÉTESÜLŐ SZÁMÍTÁSTECHNIKAI ADATFELDOLGOZÓ KÖZPONTUNK VEZETÉSÉRE KERESÜNK FELVÉTELRE több éves vezetői gyakorlattal rendelkező férfi munkaerőt, 40 éves korig — lehetőleg közgazdasági egyetemi vagy számviteli főiskolai végzettséggel ügyvitelszervezés, a gépi adatfeldolgozás területén vagy üzemszervezésben gyakorlattal rendelkezők előnyben. A felvételre kerülő — vidékre költöző — személy részére lakást biztosítunk. JELENTKEZÉS ÍRÁSBAN, RÉSZLETES ÖNÉLETRAJZZAL: „ÜGYVITELGÉPESÍTÉS 3547” JELIGÉRE a Budapest V. Felszabadulás téri hirdetőbe. Magyar Nemzet Reggel 6-tól délután 3-ig üzemelő gyári bölcsődénkbe — TAKARÍTÓT, — MOSÓNŐT, — KONYHAI SEGÍTŐT KERESÜNK FELVÉTELRE FIZETÉS MEGEGYEZÉS SZERINT „III. KERÜLETI GYÁR 4059” JELIGÉRE A FELSZABADULÁS TÉRI HIRDETŐBE Együtt A fülkében tej- és púderillat. És nagy nyugalom. Nem jellemzői a nemzetközi expresszvonatoknak. Aki az atmoszféra változását előidézte, ott fekszik az első osztályú fülke bordó pamlagán. Álmában rúgkapál, fintorog, és morzsányi ujjait ökölbe szorítja. Mit sem tud a világról. Nem érdekli, késéssel érnek-e Stuttgartba. Arra sincs gondja, ki csukja, nyitja folyton az ajtót. Korán kezdi az utazást. Még csak nyolchetes. „Meghalt az édesanyám, haza kellett jönnünk” — mondja a fiatal apa, hogy mentséggel szolgáljon. A vallomás hangulatot old. „Lám, a németek mind ilyen rátartiak.” A kismama véleménye ez, láttán a tiroli kabátos úrnak, aki németül érdeklődik hely iránt, aztán szótlanul vándorol a csomagjaiért. Ám a tiroli kabátos letelepszik végre, és idegenes ízzel ugyan, de magyarul szólal meg: „Milyen szép a pici.” A szemünk se rebben. A hatás mégis felmérhetetlen. A mama módját ejti, hogy kiküszöbölje a csorbát. És megtudjuk, hogy a dundi papa, aki csak arra ügyel, nehogy kezével veszélyeztesse a gyereke épségét, szabadkai. Meg villanyszerelő. És most néhány évig Stuttgartban dolgozik. A mama azonban otthon a kicsivel. „Mert se bölcsőde, se segély. Mondtam is a szomszédnak, itthon hogyan van. Nem hitte. Amikor erősködtem, a fejemhez vágta, akkor meg miért nem megy haza?” Hogy egyelőre miért nem, és majd mikor, az is kiderül nemsokára. A bizalomra bizalom a válasz. A tiroli kabátos is vall. Nem magyar. Brassóban született. Iskolába is ott járt. És most odahaza volt. Mert hogy Klagenfurtban lakik. Ám a magyar szót sosem felejtheti. Hogy a kalauz ne álljon az ajtóközbe, mert a kicsi megfázik, arra már az ablak mellett ülő fiatalember figyelmeztet. A kalauz mit sem tart ennél természetesebbnek. És testes kabátjában bepréseli magát két pakk és a mózeskosár közé. A szó már, fiatal társunkká. Aki a köd miatt bumlizik velünk, zsebében a repülőgépjeggyel. És aki Belgium előtt tíz esztendeig Kongóban dolgozott. A kis fülkébe lassan benyomul Afrika. A télbe a nyár. Szavannák illata és az ismeretlen fák borította furcsa hegyek világa. Meg Kinshasa is. Újdonsült felhőkarcolóival, és a fekete fiúval, akihez tizennyolc rokona költözött fel faluról. Egy pillanatra felvillan a belga cég is, tanácstalan tanácsadóival. Kereskedelmi tranzakciók szövevénye. És látjuk a rendőrt is, aki autóstopra jelzett. És baksist kért érte. Hová lett az indulás szorongása? A csönd? A fürkész pillantások? Már mindenki tud mindent. És elmondaná tán az életét is. Ha lenne rá idő. De nincs. Mert mi az Pesttől Bécsig? Egy röpke pillanat. Már a West-Bahnhof vágányain csattog a vonat. „Jó utat!” „Jó utat!” „Vigyázzanak ám az aprószentre!” Nagyon jók voltunk egymáshoz. Négy órán át. Egy vasúti fülkében. A magyar szó tette. Meg egy kisgyerek. Donauturm A füstöt messze űzte a szél. De micsoda szél. Emelgeti a kiskocsikat, és az emberek nekifeszülnek, hogy haladni tudjanak. Oda felmenni? Most? Még majd kidől. De a tréfára komoly szó a válasz. Hogy a 252 méter magas Duna-tornyot , a tizenegy évvel ezelőtti világkiállítás büszkeségét, a város közismert új szimbólumát — nem úgy tervezték. Hogy „kelj fel Jancsi” — betongömbje, különleges építési rendszere révén még a földrengést is megúszná. Megnyugtató. És már röpülünk is a magasba a gyorsfelvonóval Hogy megváltozott a környék tíz év alatt. Bécs új kongresszusi centruma születőben. Bizonyságául annak is, hogy fordulóban a szemlélet, amely legszívesebben örökös mostohaságra ítélte volna a bal part lankáit. A Duna-torony magasából, mint repülőgép ablakából, kitárul a táj. És ahogy lassan forog a körterasz, minden arcvonását fölmutatja. Színes képeslapmozaik és plasztikus térkép. A Wienerwald, a Kahlenberg hófoltokkal tarkított sötétzöld tömege. A távolból fölsejlő Döbling. A dombok kaptatóin bóklászó belváros. Az egymáshoz búvó paloták. A „Steffel” tornya, amely fehéren ragyogva a téli napsütésben, mutatja az irányt. Ottakaring, és a párába olvadó Favoritén. És előttünk és alattunk az Alte-Donau holtág maradványai, aztán a Duna, a Duna-csatorna. Meg a széles kopár sáv, amely sziget lesz, s amelyre már korzót, parkot, új életet álmodtak pályázó magyar mérnökök is, aztán a messzire nyújtózkodó Floridsdorf kertecskéivel, szürke házaival. „Az ott lent micsoda? Az a félköríves épülő kolosszus?” .Az lesz a UNO-centruma. Az Egyesült Nemzetek minden bécsi intézményének otthona. Meg kongresszusi palota is.” „Szép lesz.” „Igen. De minek?” „De minek?” Már megint. Mi ez? A bécsi „ramnzerei” örökös nyüglődése, kritika, gúny, igazság? A partnerek szavaiból kitetszik, mindez, és még több is. „Kötelesség, már a Klausék megígérték, Kreisky sem hagyhatja abba.” „Miért hagyta volna abba? A semleges Ausztria szerepéhez hozzátartozik e tisztség.” „Nem értem, akkor miért a tiltakozás?” „Puritánabb is lehetne. És sok egyszerre. Túl drága. Tudja, mivel kezdték 67-ben? Egymilliárddal. Most meg már huszonötmilliárdos a költségvetése. Amikor az ország évi büdzséje 125 milliárd schilling.” „Nem ilyen egyszerű a dolog. Az építőipari dekonjunktúra is szorít.” „Érdekes. Csak az a bökkenő, hogy az építőmunkások többsége jugoszláv meg török.” „Akkor is.” „Látja, ott a távolban azt a fehér épülettömböt?” „Igen, egy új lakótelep.” „Egyhangú, kaszárnyasor.” „Ugyan, ne túlozz. Modern panelépület, egészséges lakásokkal. Bár több volna belőle.” „Ez az. Több kellene, de tetszetősebbek, olcsóbbak is. Erre kéne a több pénz, meg a nagyobb fejtörés is.” „De hogyan?” E kérdésbe sok minden belefér. Bele is fért. Majd minden, ami ezekben a napokban a bécsieket foglalkoztatja. A gáz-, a villany- és a viteldíjak emelése. A cukormizéria, az áremelés előtt. A már elcsendesedett vita is róla, hogy tíz schilling legyen vagy huszonöt. Mert, ha huszonöt lesz — így vélték egyes nagyokosok —, akkor Svájcból, meg az NSZK-ból nem csúszkálnak majd át olcsó cukorért Ausztriába. És a 40 órás munkahét öröme? Meg a gondja? Ezt is a „hogyan" dobta felszínre. Miként a viccelődést, az öngúnyt is. Segít. Oldja a szorongást. És fűszer. Ízt ad az élethez. „A lányom, tudjátok, egy állami cégnél dolgozik. Az első hetekben folyton panaszkodott. Hogy ő milyen szorgalmas, mégis kinézik a többiek. Mondtam, te Lisi, talán éppen ez a baj. Egyik este aztán jön haza. Látom, vidám. Kérdezem, mi van? Igazad volt, Vati. Lazítottam. Most már kedvesek. Bevettek a bolyba.” „Erről jut eszembe a vicc, miért nem sztrájkolnak az állami vállalatoknál? Mert nem tudnák megállapítani, hogy ki dolgozik és ki sztrájkol." „Viccnek jó, csak éppen nem igaz. És a lapkihordók, akik most sztrájkkal kényszerítik a postát a 40 órás munkahétre?” „Ez tényleg nem vicc. A hét végén nem lesz lap. Az újságírók szakszervezete is fúj a postásszakszervezetre.” ,Azért van megoldás. Egész hétre egyszerre kellene kiadni a lapokat. Ez jó lenne a postásoknak, az újságíróknak és jó az előfizetőknek is.” „Majd a Benya dönt.” Mármint a szakszervezetek nagy tekintélyű főnöke. És hogy jobban értsem, máris mondják a szilveszteri kabarépoént. Ford és Kreisky beszélget. Telefoncsöngés. Kissinger keresi az elnököt. Ford bólint: „Ahogy gondolja.” Aztán Kreiskyt hívja Benya. A kancellár bólogat: „Semmi akadálya, maga a főnök.” Egyszóval valahogy így. Gonddal, örömmel, reménnyel, humorral. Csatár Imre Útközben Vasárnap, 1975. január 19.