Magyar Nemzet, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-27 / 175. szám
12 GYŐRFFY LÁSZLÓ Dobómadár — Kaja, pia, habfürdő, az kell a magyarnak, a végén úgyis idejut — mondja Árpád, ahogy Gergellyel belépnek a temető nyitóit, kovácsoltvas kapuján. Szürke, sáros betonút vezet a sírok közé. Hervadt levelektől foltos bőrű óriáskígyó. Fejét, fekete, fehér sírkövek és száradt bokrokkal takargatott fakeresztek közé dugja. Mintha szégyenkezne. A kígyó feje felé igyekeznek. Józsefhez. A domboldalra kapaszkodó temető végéhez. Felhő nélküli, lilásszürke, késő délutáni, novemberi égbolt alatt. Kapatosak. Árpád egy üveg bontatlan vodkát szorongat a kezében. Papírba csomagolva, mintha virág lenne. Az is, vízszínű emlékvirág. — A nyomós kútnál kell balra fordulni — mondja Árpád, aki kint volt a temetésen. Józsefhez érve megállnak, rábámulnak a fakeresztre. — Júniusban született — mondja Gergely. — Valamikor nyáron, azt tudtam. — Árpád kibontja a papírba csomagolt vodkavirágot, lecsavarja a fémkupakot és néhány kortyot, a sírra locscsant. — Egészségedre! — mondja a fakereszt felé fordítva, aztán Gergelynek nyújtja az üveget, ő meghúzza, néhány csöpp a ballonkabátjára csurran, szakállát a tenyerével törli le, visszaadja Árpádnak az üveget, ő is iszik. — Na, mi van, te marha? — kérdi, és ismét a fakeresztre néz. — Az isten verjen meg! — mondja Gergely. Rágyújt egy cigarettára, visszanyúl a szimfóniás dobozba, kihúz még egyet, a kereszt tövéhez dobja. — Nesze, bár füstszűröset szívtál, de most már ez is túl jó neked. — Consummatum est — mondja Árpád. Gergely ránéz, kifújja a füstöt a száján. — Azt is mondhattad volna, elvégeztetett. — Annak sincs semmi értelme, de legalább magyarul van. ő ugyanis nem tudott latinul, és semmilyen más nyelven, csak magyarul. — Amikor utoljára nálam volt, ottfelejtette ,a kesztyűjét. Többször szóltam neki, de azt mondta, majd egyszer elviszi. Egy héttel ezelőtt elvesztettem a sajátomat. Most az övét használom. — A marha! Még a kesztyűjét is elvesztette. — Ez a lényeg. A többi magyarázkodás — dörmög Árpád és nagy kortyokban iszik a vodkás üvegből. — Azt az öreg spinét, a mostohaanyját, ha egyszer a kezem közé kapnám ... — Az anyja tíz évig nyomta az ágyat, mit csinálhatott volna az apja? — Az az idióta hústorony legalább ne az anyja barátnőjét vette volna el. Hogy kiderüljön, amíg az anyja az ágyát nyomta, ők ... — Ez csak formaság. Az anyja halála után ... — Ki az úristen látott már olyat, hogy egy huszonnyolc éves embernek egyszer csak bekrepáljon a szíve? — Bevett néhány gyógyszert, ha nem tudnád. Két doboz seduxen, miegymás. — Nem sül le a pofádról a bőr, te szerencsétlen?! — Most Gergely hadonászik a vodkás üveggel, egy-egy korty a sírra loccsan. — A feleségével is váltanék néhány szót. Amikor fél évvel ezelőtt megcsalta és otthagyta őt, szóba sem akart állni velem. Pedig ... — Szerette. — Az anyját is szerette. — Teljesen egyedül maradt. — És mi? — Minden éjszaka nem ülhettünk az ágya szélén, hogy ne vegyen be valamit — mondja Gergely. — És csak az az ágya volt. — Árpád egész közel hajol a kereszthez, mintha József arcába bámulna. — Te hülye, miért hagytad? Két dögnagy szoba és csak az az ágyad maradt, ahol éjszaka elnyúlhattál. Te szerencsétlen, te... — Hagyta. Olyan volt. — Mondtam neki — egyenesedik fel Árpád —, az anyád halála után az egyik szoba a tied. De az a vén tyúk úgy mászkált az egész lakásban, mintha... — Sokat is dolgozott. Reggeltől este tízig, tizenegyig a színházban volt, délelőtti próbától előadás végéig. — Rossz volt a szíve. — A nagy művészeknek mindig ő csinálta a parókákat. Szerették. — Az utóbbi időben sokat ivott. — Biztos, hogy a gyógyszer? — Az a biztos, hogy ott van lenn. — Fonyód — mondja Gergely. — Zoltán de Dobó — mondja Árpád és megint a száján keresztül fújja ki a füstöt, de most nem úgy, mintha köpne. A füstoszlop szélére, egy zöldre festett, kicsit korhadó deszka korlátra rákönyökölt József. Késő este volt, a vízpart mellett húzódó vasútállomás felől vonatfütty hallatszott a teraszra. József szőlősgazda barátja megengedte, hogy pár napig ott aludjanak. A kulcs majd a teraszajtó alatt marad, ha elmennek. József feje mellett lassan ereszkedett alá egy pók. — Szerencséd lesz — mondta Árpád. A lassan himbálódzó kis pók hirtelen egy nagy hálóhoz ért, de tulajdonképpen csak az esti szél sodorta oda. Ahogy megrezdült a háló, a terasz repedezett faoszlopa felől egy hatalmas keresztespók iramodott elő és rávetette magát a kis pókra. Maga alá gyűrte. — Nem úgy néz ki, hogy szerencsém lesz — mondta József anélkül, hogy hátrafordult volna. Gergely és Árpád akkor összenéztek. — Rossz szemszögből látod a tájat — mondta Gergely. — Egy kis pók ereszkedett az előbb a fejed mellett. — Pár napig pihensz, fiú, aztán hazamegyünk és rendbe teszünk mindent — mondta Árpád. — Kereszteljünk — mondta Gergely. — Azt lehet — mondta József —, most már lehet. Árpád és Gergely észre sem vette ezt a „most már lehet”-et, csak hangosan kurjongattak a terasz asztalára borított műanyag abroszon álló poharak fölött. — Na, végül is, hogy hívjuk a kicsiket? Mi legyen a neve? Egyáltalán felnőtt ez már, vagy még gyerek? — A te neved mától kezdve Zoltán de Dodó — mondta József. — Mi az, hogy dodó? — kérdezte Árpád. — Dodó, dodómadár, a tizenhetedik században kipusztult. Múltkor olvastam egy újságban. Akkora teste volt, mint egy hattyúnak, de galambféle volt és teljesen tehetetlen. Repülni se tudott. — Túl nagyra nőtt — mondja Árpád. — Túl békés természete lehetett — mondja József. — Mikor csináltad, te szerencsétlen? — ordít most Gergely és élesen csattan a hangja a sírok között. — Az orvos szerint éjjel kettő és három között — mondja Árpád, aztán hozzáteszi: — Egyébként sok adóssága volt, te is tudod. Törleszteni kellett volna. — Azt egyikünk se tud! Akik oldalba rúgnak, megcsalnak, nyomorúságos helyzetekbe kényszerítenek bennünket, azoknak nem tudunk törleszteni! — Gergely hangja, mintha visszaverődne a domboldalról, úgy hallják, de erős szél fúj, és a temetőkapu melletti ravatalozó felől, ahol ezüst színűre festett kandeláberek között egy üvegdobozba rakott maroknyi csontpor fölött, valakinek a hamvasztás utáni búcsúztatója folyik, csak gyászzene liheg feléjük. — Valami nagy embert temetnek — mondja Árpád. — Mi, kultúremberek vagyunk, csak fondorlatosan, pontos törvények szerint nyírhatjuk ki egymást — ordít tovább Gergely, aztán a fakereszt felé fordul — Most jobb, te marha? Most jobb, mi? Nyugodtan nyújtózkodhatsz, most már semmit sem kell csinálnod! — Felegyenesedik, körbenéz. A fák ágai a lilásszürke ég felé görbülnek. — Maguk mit ordibálnak itt? — kérdi hirtelen mögéjük lépve egy posztóruhás temetőőr. — Gratulálok — mondja Árpád —, mintha csak aföldből bújt volna elő. — Azonnal menjenek innen, ez temető. — Az bizony, — mondja Gergely —, és igazán szépen rendben tartják. Úgy, hogy én meg ehhez gratulálok. — Maguk ittasak, azonnal menjenek vagy ... — Ugyan, ne legyen már ilyen ideges. Kicsit elkvaterkáztunk a barátunkkal. Ezzel a dobómadárral itt. Akadt egykét problémája és azt mondta beszéljük meg. De képzelje, ez a szerencsétlen már le is feküdt. Pedig kaja, pia, habfürdő, az kell a magyarnak, de ez egyszerűen nem bírta, és most tessék ... Látott már maga ekkora marhát? — Ha azonnal nem mennek, rendőrt hívok a kaputól. Megértették? — Uram, nekem csak egy kérdésem van — hajol az őrhöz Gergely. — Vigyázzon rájuk. — Mutató- és hüvelykujját összeérintve tanárosan magyaráz: — Középszerű, kicsinyes harcok, középszerű kicsinyes ellenfelek. Család, munkahely, lakásügyek, satöbbi. Ilyenek is fekszenek itt. És közben a mezei pockot is oroszlánnak hitték, az országúton átváltó szarvasbikát pedig tanknak. Sok van ilyen közöttük. Ezekre kell vigyázni. — Igyon egy kortyot a barátunkra — mondja Árpád és a temetőőr felé nyújtja az üveget. — Ide figyeljenek ... — Ne mondjon semmit — Gergely tenyerét az őr karjára teszi. — De egy kortyot igyon. Ezt nem tagadhatja meg. Az őr rájuk néz, aztán a sírra. — Szóval a barátjuk — igazít a sapkáján. — Ha a megboldogult a barátjuk volt, akkor forduljanak háttal a sírnak. — Megfordulnak. — És most mondják meg, hogy hívták, mikor született, mikor halt meg? — Keresztkérdés — suttogja Gergely. — Varga József — mondja Árpád. — Ezerkilencszáznegyvenhat június — mondja Gergely. — Ezerkilencszázhetvennégy augusztus — mondja Árpád. — Helyes — mondja a temetőőr. — Akkor a megboldogultra! — Iszik, aztán látja, hogy az utolsó kortyokat itta meg. Pár pillanatig a kezében forgatja az üveget, egy rigó cserreg a szomszédos sír mögötti bokron, odamegy, a rigó ellibben, letör egy ágat, beledugja az üvegbe, visszalépked, a kereszt tövéhez állítja az üveget. — Na így. De most már menjenek. — Helyes — mondja Gergely és a cserregő rigót figyeli, amint egy szélfújta faágon hintázik. — Aki kígyó, az legyen kígyó, aki krokodil, az maradjon krokodil, aki galamb, az maradjon galamb. — Dodómadár — mondja Árpád. — Megyünk — mondja Gergely —, viszontlátásra. Ez elkerülhetetlen. — Viszontlátásra — mondja az őr. Mezei András KÖVEK ALATT Kövek alatt: a tigrisek futása, mint bőr alatt az izmok reszketése. Kövek alatt: madarak surrogása, réteg-égboltok elsötétedése. Én vak szemem, mely visszaszáll szememre, mint a legendák fénye Ittakára. Ejtőernyőként hull alá lebegve fehér árnyék a naptalan szobára. ÖREGEK Midőn napjuk midőn már megsetétedik meghomályosodnak az ablakon kinézők bezáratnak az ajtók kívülről elhal a malom zúgása elhal veder forrásnál törne el kerék a kútnál megszárad a fű hirtelen midőn napjuk már megsetétedik egyben a holddal a csillagokkal töltődnek mégis világossággal. Magyar Nemzet Csorba Győző FÜLÖP-HEGY A hegyoldal... Még él az erdő, de beleszúr néhány tekergő ösvény, mintha a szélső házak csápjai tapogatóznának, hogy följebb merre mehetnének. A tölgyek, bükkök le-lenéznek a házakhoz, a rokonokra, szilvákra, almákra, diókra, a szolgalelkű árulókra, kik szégyen nélkül beszegődtek cselédjéül a bűnözőknek. Őket pártolják, ha esetleg új hódításra törekesznek ... A hegyoldal, széles hegyoldal, pontosan szemközt ablakommal, kiált ezer színt, száz újságot, nehéz és könnyű tanulságot. Nádasdi Éva OLTALMAZZ ENGEM Oltalmazz engem kisgyermek, mert vadságomban felökleltek, veled vagyok, de nem látlak, elvarázsoltak boszorkánynak. Mert már semmi sem segít, talán védtelenséged felmelegít, és átcsúszhatok a szeretetbe, elgyötört testemmel a csendbe. És nem tudom, életben maradunk-e, emlékeztess a szeretetre, jaj, ne a testre, ne a vágyra, kicsi, védtelen tulipánra rád ne tapossak akaratlan, nagyon félek, kimondhatatlan, altasd el meggyötört testem. Reszketek. Kés van a kezemben. Toldalági Pál Károlyi Amy .Vasárnap, 1975. július 27. TOVÁBB IS KETTEN Együtt vagyunk ketten tovább hiába volt, hogy eltemettek, tovább szeretsz az életen túl és én is tovább szeretlek. Védelmezés nagyon erős erődítménynél is erősebb, irányítasz, hogy hol legyen, ahol veszély nélkül kikössek. Fogva tartasz, és szabadon hagysz engem. Ez az ellentmondás csak látszólagos, készen állsz helyrehozni, amit elront más.. összerakod, mit szétszedek, ha győzök, sose harsonázol, de láthatatlanul kilépsz a halottak nagy táborából. RÓZSA Alkonyat előtt áll a rózsa nem is a rózsa hanem a rózsa rózsa-jelben A valóságból kiemelten. MEGDICSŐÜLÉS Hát jó vagyok és szép vagyok és versenyképes. Hivatalos cetlin tudatták, litografáltam No, nem azt dicsérték, amit vélnél. Az építő pontos terveit. Hogy nem dől föl a vers, homokba se fut szerteszél, a szavak nem repednek, biztosak, s a tető, mit tagadjam, kékbe tör. S a pince. A valóság boltívei, mik alatt százesztendős hordók csücsülnek, ezeken még a pókháló is ezüst, s a bor egyszerre édes és fanyar. S az ablakok, négy égtájra tekintők, spaléta, redőny nem áll útjába, beáramlik a végtelen. Hazám egyszerre múlt, jövő, jelen. Ily csekélység ugyan kit érdekel? Rengeteg tollnok, titoknok, s. fogalmazó-gyakornok azt nézi a palatáblán mi az és mi az ál Mind a kettő kisbetű. Megdicsértek papír cetlin, hogy kertemben zöld a fű. A MI DÉLKÖRÜNKÖN Ezek a gránátalmák tavasztól őszig csupa gránát mindig virágok sohse almák . ÚJ HÁZ rigó galamb és macska idekívánkozik áldozatok és gyilkosaik