Magyar Nemzet, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-30 / 281. szám
4 ATelevízió műsoráról ■MmuiuiuiiuimiiiiiiuiiiiiiiiiiiiuiiHllllHüluillluilllllimilllltlHllllllllllimmilMIIBIIPIWi A nagy képmás Bense, a technicista esztétika egyik fő teoretikusa és apostola, a művészet megújulását a technikai haladástól várja. Tanaival nincs egyedül; honfitársával, az ugyancsak NSZK-beli Thiellel együtt még sokan tartják, hogy a művészet egyetlen lehetősége ma: a technika. Mint semmi az ég alatt, ezek az elméletek sem vadonatújak, korábbi századok elméleti emberei is kisütötték már, hogy a gótika azért lett gótikus, mert valaki kitalálta a csúcsíves építkezési formát. A televízióról szólván azonban elgondolkodtatóak ezek a technika primátusát hirdető tanok, hiszen a televízió olyan új, önmagát még csak most keresgető művészet — vagy nem művészet, ez csak idővel dől el igazán —, amelynek léte, formája és jellemzői nagyrészt csakugyan a technikai fejlettségtől függenek. A technicista esztétikának, ha elméleti szakemberei nincsenek is a Magyar Televízióban, gyakorlati bizonyítói annál inkább. Ha visszagondolunk Rajnai András televíziós kísérleteire, amelyeknek egyik műfajától, a tudományos-fantasztikus tévéadaptációktól a Buzzati-feldolgozással most ünnepélyesen búcsút vesz a rendező, rá kell döbbenni, hogy a legelső elektronikus kísérletektől kezdve egy technikai lehetőséghez kereste Rajnai és kísérletező kedvű stábja a művészi formát. E kísérletezés utolsó terméke, csúcsa, s egyben tanulsága most e sci-fi hattyúdal, A nagy képmás. Tévédráma, írták a szerzők alcímként és műfaji megjelölésként a nem éppen sokatmondó, és a történet szempontjából sem túl szerencsés főcím alá. E műfaji megjelölés összetett szavából az első szó, a tévé minden szellemi megerőltetés nélkül érthető, televízióra szánt, televízióban bemutatott munkáról lévén szó. Ám a második, a dráma már csak akkor, ha elfogadható és feltételezhető, hogy a technikai csodák és az ügyes technikai megoldások között is feszülhetnek drámai konfliktusok a technikai dramaturgia vagy műszertan számokkal és mértékegységekkel kifejezhető és mérhető szabályai szerint. A tévémű ugyanis úgy vitte képernyőre Dino Buzzati egyébként elgondolkodtató írását, hogy a tudományos-fantasztikus „körítés” elhihető megjelenítése vált főszereplővé — nem először járt így rendezéseivel Rajnai András —, és nem akikről és akikért mindez íródott, az ember. Mi tagadás, a jövőidejű világ megidézése jól sikerült A nagy képmás készítőinek. Más tévéprodukcióknál most a díszlettervezőt — itt Nagy Sándort — és az operatőrt — most Bónis Gyulát — illenék dicsérni ezért. A hiteles megjelenés azonban egyformán dicsér mindenkit. De hol maradt a dráma? Mint az antik tragédiákban, itt is jött olykor-olykor egy hírnök, ki egyik vagy másik hős halálhírét hozta az ókori hírnökétől közömbösségével meglehetősen elütő hangnemében. Azokat a fejezeteket, jeleneteket azonban rendre kihagyta vagy éppen a technikára ügyelve elnagyolta a képernyőn megjelenő történet, amely a hős tragikus bukását megelőző tényleges összecsapásokat, a tragikus vétséget elbeszélhette volna a nézőknek. Hogy egy avítt, idejétmúlt dramaturgiát kér ezáltal számon a néző egy a mi korunk előtt lépegető műfajtól? Meglehet, ám, ha a klasszikus drámaelmélet szabályai nem alkalmazhatók a jövőidejű fenyegetéshez (mert a legtöbb sci-fi ez, az emberiség elijesztése önnön jövőjétől, saját fejlődésétől), valamiféle új dramaturgiát mégsem ártana felfedezni, éppen a dráma kibontása érdekében. Mert mit észlelhetett most A nagy képmás közönsége? Nikkelezett idomok és csiszolt fémfelületek között sétálgató, lebbenő szép hölgyeket estélyi öltözékben, mint munkaköpenyben és kevésbé vonzó külsejű férfiakat tréningruhában, amint egy személyiséggel is megáldott — vagy megvert — automata jövőjéről töprengenek egészen addig, míg a teremtői fölé nőtt gép e töprengéseket engedélyezi számukra. Mire a néző tájékozódni tudott úgy-ahogy a szereplők hovatartozásáról, a helyszínről és arról, mi köze lehet neki mindehhez; néhány, a karácsonyi hangulatot előlegező csillagszóró sziporka fényénél kihunyt a nagy képmásnak becézett szuperautomata. És mindezzel, mit csak előhangnak remélt, végetért a tévéjáték. Buzzati,s alighanem írásának televízióra alkalmazói is többet szerettek volna elmondani ezzel a történettel. A technika azonban, miként az alaptörténetben, itt is kiütéssel győzött a humánus szándék és mondanivaló fölött csakúgy, mint e konok technika alkalmazói, a televíziósok fölött. A nagy képmás éppen technikai tökéletességével bizonyította be, hogy az elektronika nem teremthet tévéműfajt, stílust sem. Ez a technikai vívmány, mint sok egyéb okos tévés szerkezet, csak alkalmanként használható, de megsemmisít mindent és mindenkit maga körül, ha „személyiséggel” is humanizálva egy új művészet megteremtőjének tartja valaki. Buzzati ■ figyelmeztetését a technika embert pusztító veszélyeiről nem ártana kiegészíteni a művészetet pusztító veszélyek felsorolásával is a tévéelektronikával magas fokon kísérletező televíziós kutatócsoportnak. Röviden A térben és időben, s olykor-olykor formáiban is kissé túlméretezettnek tetsző Adyünnepségsorozat egyik legterjedelmesebb műsora fejeződött be péntek este, az Adyszavalóverseny. Mint az efféle tévéversengésekről, erről is elmondható, hogy okos szervezésével és rendezésével százakat-ezreket mozgósított a költészetért, most Ady Endre költészetéért. Ám tisztes jószándékával, tisztelettudó versáhítatával egyszersmind arra is rádöbbenthette a higgadt, s az évfordulóktól önmaguktól meghatódni képtelen gondolkodót, hogy a megrázó művészi élményeknek, a művészet nagy pillanatainak éppen műkedvelő jellege miatt híjával levő, heteken át tartó adássor nem sugároz már olyan művelődési hatósugarakat, amilyeneket — midőn még ezek a műsorfajták újdonságnak hatottak a Magyar Televízióban — hajdanán. Ha legfeljebb egy-két elődöntőbe engedett volna betekintést a nagyközönségnek a televízió e nemes versengésből, s nem valamennyibe, hat teljes héten át, talán nem fáradt volna ki a közfigyelem a végső finisre, amelyen csakugyan elhangzott az évfordulóhoz, s Ady poéziséhez méltó néhány verstolmácsolás. Egzotikus tájak, ahová a mi vidékünkről nemigen jut el a hétköznapi halandó, az európai kultúrától távoli s éppen távolságában lenyűgöző művészet, s a jelen mindennapi gondokkal és szépségekkel fénylő és árnyalt képe — ezt hozta el a televízió rendhagyó útifilmje, amelyet Losoncai Pál latin-amerikai útja alkalmából forgatott a Magyar Televízió. A film a rendhagyó jelzőt éppen forgatásának körülményeivel érdemelte ki. A hol andalító, hol lenyűgöző képsorokat okos mértéktartással váltják fel a világpolitikával és világgazdasági kérdésekkel foglalkozó riportok és tudósítások, olyan arányt találva az útifilm-műfaj és a politikai dokumentumfilm között, amely mindkét műfaj híveit megnyeri. Lőcsei Gabriella Megkoszorúzták Jankovich Ferenc sírját Születésének 70. évfordulója alkalmából kedden megkoszorúzták Jankovich Ferenc sírját a Farkasréti temetőben. A Magyar Írók Szövetsége koszorúját Tatay Sándor és Vészi Endre, a választmány tagjai helyezték el. A Kulturális Minisztérium, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja irodalmi szakosztályának képviselői is elhelyezték a megemlékezés koszorúit. Magorbizot Megkezdte munkáját a szovjet képzőművészek kongresszusa Kedden a Nagy Kreml Palotában megnyílt a Szovjet Képzőművészek Szövetségének V. kongresszusa. A csaknem 16 ezer tagot számláló szövetség küldöttei megvitatják a képzőművészet helyzetét, feladatait, a művészeti oktatás kérdéseit. A tanácskozás fő kérdése: hogyan, tükrözi a művészeti alkotás a kor nagy társadalmi kérdéseit, a fejlett szocialista társadalmat? A képzőművészek munkája iránt igen nagy az érdeklődés a Szovjetunióban. Jellemző, hogy a legutóbbi kongresszus óta az egyéni és csoportos kiállítások száma mintegy 16 ezer volt. A nagyközönség rendkívüli érdeklődést tanúsított az alkotások iránt: több mint harmincmillióan keresték fel a tárlatokat. A kongresszus megnyitóülésén jelen volt az SZKP KB Politikai Bizottságának több tagja, illetve póttagja: V. Grisin, A. Kirilenko, K. Mazurov, M. Szuszlov, P. Gyemicsev, továbbá I. Kapitonov és M. Zimjanyin, a Központi Bizottság titkárai. A szövetség tevékenységéről és feladatairól Nyikolaj Ponomarjov, a vezetőség elnöke tartott beszámolót. A többi között hangsúlyozta: a szovjet művészek alkotásaikban a pártosság a néppel való összeforrottság, a szocialista humanizmus és a proletár internacionalizmus elveit kívánják hirdetni. Nyikolaj Ponomarjov rámutatott, hogy a művészi alkotás szabadsága egyértelműen kifejezésre jut a Szovjetunió új alkotmányában. Az új szovjet alaptörvény mindenkinek megadja a jogot, hogy meggyőződésének megfelelően, a kommunizmust építő nép javát szolgálva szabadon alkosson. A szovjet képzőművészek tanácskozása három napig tart. Borisz Godunov Muszorgszkij operája Szegeden Három félkor keretezi a Szegedi Nemzeti Színház Borisz Godunov-előadásán a színpadot. Ez a keret azután végig a színen marad. Gyarmathy Ágnes, a díszletek tervezője — ő készítette az opera jelmezeit is — Muszorgszkij operájához a játékot egységben tartó, közös eszmevilágot mutató színpadot gondolt el. A keret jelképnek is fölfogható; hatalom és nép, gazdag egyház és szűkölködő szegények konfliktusát kívánja egybefogni a díszlettervező, és természetesen Giricz Mátyás rendező. Kétségtelen, hogy a Borisz Godunovnak ez a legfőbb mondanivalója, akár az operát, akár a forrást, Puskin drámáját vesszük is alapul. Csakhogy a rendező ezúttal olyan drámát állított színpadra, amely a zene nyelvén szólal meg. És méghozzá Muszorgszkij nyelvén, akinek muzsikájában fölösleges magyarázkodás nélkül benne foglaltatik a dráma minden motívuma is, így hát Giricz Mátyás, amikor a zenét még külön színpadi akciókkal értelmezni akarta, tulajdonképpen megkettőzte az előadás eszmevilágát. Az opera zenéje minden jellemet, vágyat, szándékos vezérmotívumokkal pontosan jelöl, de a színpadon ugyanez megelevenedik még egyszer, külön hangsúlyokkal, nem ritkán éppen az operáról terelve el a figyelmet. Amilyen kiválóan jeleníti meg Giricz a trónterem-képben a dajkának a bánatos Xéniát fölvidító dalát, vagy ahogyan mozgatja, egyéníti az első és az utolsó képben a tömeget, olyan fölöslegesnek tetszik Vaarlam bordala közben az asztaldöntögetés, hordógurítás, a forradalmi jelenetben a lábánál fogva fölakasztott bojár erőművész mutatványa, ízléstelen pőrére vetkőztetése. Mindez a lényegről tereli el a figyelmet. Ez a rendezés akkor is látványosságra törekszik, amikor maga a zene, az ének, a szöveg kifejezőbb. Szemmel látható, hogy Giricz Mátyásnak pontos elképzelése van az 1600-as évek Oroszországának történelmi eseményeiről, de több önállósuló drámai elemet vitt be a Borisz Godunov cselekményébe, mint amennyit az opera elbír és megkíván. Közben azonban figyelme elterelődött a címszereplőről, az opera kulcsfigurájáról; ez a Borisz csak szűkölő, gyönge báb, afféle orosz Dobzse László, nem pedig előretekintő, ravasz politikus, aki rossz eszközökkel akarja kezében tartani a hatalmat. A zene pontosan eligazít pedig a nem túlságosan szétágazó, lényegében két cselekményszálba összefogott történetben. Muszorgszkij zenéjét Rimszkij-Korszakov hagyományosnak nevezhető és bevált átdolgozásában pontosan és érzékletesen értelmezi a Pál Tamás zeneigazgató betanította zenekar, kórus és énekesgárda. Ezt az együttest, amelybe örvendetesen simul bele a hatást fölerősítve a szegedi egyetemi énekkar (karigazgató: Szécsi József), ezúttal fiatal karmester, Cser Miklós vezényelte, rokonszenves drámai érzékkel, a nagy tömegjelenetekre összpontosuló figyelemmel, de olykor még nem eléggé meggyőző tempókkal, hol túlságosan „meghajtva” a zenekart, hol lelassítva a játékot. Nagy nyeresége a szegedi előadásnak az egyetemi énekkar és a szegedi Ságvári Endre gyakorló általános iskola gyermekkorának lelkes és rokonszenves közreműködése. Emlékezetes néhány szereplő is. A címszerephez illő Gregor József hangja, alakítása azonban egyszerűbb, mint az öszszetett jellem megkívánná. Székely Mihály óta aligha volt ilyen ércesen zengő basszusa a magyar operaszínpadnak, de ehhez a különleges adottsághoz erőteljesebb szerepintelligenciának kellene társulnia. Várható, hogy Gregor Józsefre még nagy feladatok várnak, remélhető színészi továbbfejlődése is. Marina szerepében Lengyel Ildikó kelt figyelmet muzikalitásával, a szólam különlegesen szép megformálásával. A bolondnak a szegedi előadásban is hangsúlyos szerepét a rádió dalversenyén feltűnt Bárdy Sándor énekli, megragadó szépséggel. A többi szereplő közreműködése is eredményes, Vámossy Éva melankolikus Xéniája, Radóczy Zsuzsa határozott karakterű Fjodorja, Gortva Irénnek Muszorgszkij gyermekdalait emlékezetbe idéző dajkája, Réti Csaba szép hangú, meghunyászkodó Sujszkija,Varsányi Irén népies árnyalatú korcsmárosnéja, Vághelyi Gábor Scselkalovja, Vargha Róbert Miszailja zeneileg és drámai eszközeivel is jól illeszkedik be az opera együttesébe. Külön figyelmet érdemel Pimenként a szerepét világosan, tudatosan fölépítő Sinkó György, a trónkövetelőként széles dallamíveket éneklő Juhász József. Kenesey Gábornak a szükségesnél magasabb hangja azonban súlytalan Varlaamként, alakítása is ezért hat kevéssé meggyőzően. A Szegedi Nemzeti Színház a Borisz Godunovot apróbb húzásokkal és a Marina szobájában játszódó kép elhagyásával adta elő, az opera végére téve — a műsorfüzet szerint az eredeti elgondolás megváltoztatásával — a forradalmi jelenetet. Borisz halála ugyan logikusabban következnék az utóbbiból, a Moszkva felé tartó trónkövetelő megjelenéséből, az új cárt és változást áhító nép haragjából, de az előadás a bolondnak a megtévesztett népet elsirató szólamával meggyőz ennek az elképzelésnek a hiteléről. Gábor István Ady-szobrot avatták kedden Dunaújvárosban. Az Ady Lédával című kétalakos bronzszobrot, Borbás Tibor szobrászművész alkotását, az Ady Endre utcai díszparkban állították fel. Szerda, 1977. november 30. Tanulmányok, antológia, folyóirat A magyar-osztrák kuturális kapcsolatok fejlesztésének lehetőségei Szimpoziont rendeztek az osztrák és a magyar irodalom kölcsönhatásairól e hét elején a budapesti Osztrák Kulturális Intézetben. A tanácskozásra Ausztriából érkezett hattagú íróküldöttség magyar írókkal vitatta meg a két ország kulturális kapcsolatainak fejlesztési lehetőségeit. Örömmel állapították meg, hogy a közelmúltban megkötött kulturális egyezmény mindinkább élettel és tartalommal telik meg. A szimpozion részvevői a két szomszéd nép kapcsolatainak további ápolása céljából több terv megvalósítását javasolták. Indítványozták, hogy készüljön elemző tanulmány a magyar irodalom ausztriai és az osztrák irodalom magyarországi fogadtatásáról és visszhangjáról. Ugyancsak egymás megismerését szolgálná egy kétévenként megjelenő közös antológia, amely magyar és német nyelben különféle műfajok képviselőit publikálná. Az írótanácskozás után az Osztrák Köztársaság nagykövete fogadást adott. A fogadáson mutatták be a Pannónia című folyóiratot, melyet a kismartoni (eisenstadti) Roetzer Verlag ad ki. A folyóirat — miként azt alcíme is mutatja — az európai együttműködést kívánja szolgálni, félévenként jelenik meg, s ezentúl hazánkban is terjeszteni fogja a Lapkiadó Vállalat. „A Pannónia nevet választottuk lapunk címéül” — mondta Sebestyén György, a folyóirat főszerkesztője, „azét a római provinciáét, amely a mai Bécstől az Al-Dunáig húzódott, amelybe a mai osztrák Burgenland ugyanúgy beletartozik, mint a magyar Dunántúl.” A Pannoniába osztrák és magyar szerzők egyaránt írnak, de a szerkesztőség nyitottnak érzi magát, s helyet kíván adni minden szerzőnek a történelmiföldrajzi Közép-Európából, amelynek népeit annyi kapocs kötötte és köti össze mindmáig. Az idei őszi-téli számban Keresztury Dezső tanulmánya olvasható Ady Endréről. Pozsgay Imre kulturális miniszter a közművelődési törvényt ismerteti, osztrák kollégája, Fred Sinowatz pedig a hasonló ausztriai törekvésekről tudósít. Ortutay Gyula egy, a dunai népekről készülő dokumentumfilm forgatókönyvét közli. De olvasható cikk a Balkán szerepéről az osztrák kultúrában. (J. ny.) Tanácskozás az ifjúsági könyvekről és lapokról Az ifjúsági és a gyermekkiadók tevékenységét méltatta üdvözlő beszédében Barabás János, a KISZ központi bizottságánál titkára kedden a Gellért-szállóban megkezdődött négynapos nemzetközi konferencián, amelyen a szocialista országok húsz gyermek- és ifjúsági könyv- és lapkiadójának képviselői találkoznak. Szilvásy György, a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója nyitotta meg a tanácskozást. A Kulturális Minisztérium nevében Gábor Viktor, a kiadói főigazgatóság főigazgatója köszöntötte a részvevőket, majd a szocialista országok könyvkiadói között kialakult munkakapcsolatokról szólt. Elmondotta azt is, hogy hazánkban az utóbbi hat esztendőben a megjelent könyvek száma csaknem megduplázódott, az ifjúsági művek példányszáma pedig 6 millióról 16 millióra emelkedett. A szocialista országok gyermek- és ifjúsági könyvkiadásának fejlődéséről, a kiadók közötti együttműködés további lehetőségeiről tartott előadást Valerij Nyikolajevics Ganyicsev, a Molodaja Gvargyija kiadó igazgatója. Maróthy László, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának első titkára, kedden fogadta a szocialista országok gyermek- és ifjúsági könyv- és lapkiadóinak tanácskozásán részt vevő küldöttségek vezetőit. Marczali László kulturális miniszterhelyettes a Fészek klubban fogadást adott a nemzetközi konferencia részvevőinek tiszteletére. Meghalt Molnár Imre zenetudós Csetneki utcai budai otthonában, életének kilencvenedik esztendejében végelgyengülésben elhunyt dr. Molnár Imre zenetudós, nyugdíjas énektanár, a Zeneművészeti Főiskola ének tanszakának egykori vezetője, énekművész nemzedékek nevelője, több tudományos munka szerzője, az élő beszéd, az ének széphangzásának fáradhatatlan kutatója és pedagógusa. A kivételes egyéniség sorsa és pályája rendkívüli. A magyar és szerb lakosságú Bács megyei Péterrévén született. Az iskolában szerbül is megtanult, gimnazista korában már tudott németül és franciául, később elsajátított több más szláv nyelvet is, bátyjával latinul levelezett, végül tizenöt idegen nyelvben szerezve jártasságot, tizenöt nyelvből fordított dal- és áriaszövegeket. Bölcsésznek indult, pályáját 1912-ben Szabó Ervin mellett a Fővárosi Könyvtárban kezdte, s 1919-ben a Tanácsköztársaság a Markó utcai főreáliskola vezetőjévé nevezte ki. A forradalmak elvérzése után nyugdíjazták, újból könyvtáros, majd óraadó tanár lett és 1922-től 1933-ig a Nemzeti Zenedében tanított, majd 1933 és 1959 között, mikor másodszor, s most már önként nyugdíjba ment, a Zeneművészeti Főiskolán, mint az énektanszék vezetője, majd az énektanárképzés irányítója. A Daloskertet, a XVII. és XVIII. századok legszebb magyar dalainak gyűjteményét, amelyet Kern Auréllal közösen rendezett, 1925-ban adta ki. Ebből tankönyv lett a Zeneakadémián. Lajtha Lászlóval együtt írta és jelentette meg a Játékország című másik híres munkáját. Eufonetikája, a hang keletkezésének, útjának, a széphangzásnak ez az alapvető munkája (ez is tankönyvvé vált) 1966- ban jelent meg a Zeneműkiadónál. Tanított a Gyógypedagógiai Főiskolán is, eufonetikai rendeléseket vezetett a gégészeti klinikán, beszédtechnikai előadásokat tartott a Nemzeti Színház művészei előtt, s emlékéremmel tüntette ki őt az egyik orvosi, hivatalos nevén a Magyar Fonetikai, Foniátriai és Logopédiai Társaság. Lajtha László népdalfeldolgozásai dr. M. I.-nek dedikálva jelentek meg. M. I., Molnár Imre budai lakásán hétezer kötet könyvet őrzött és a magyar dalok kéziratos, több mint százezer cédulából álló katalógusát. Felesége, Hir Sári zongoraművész gyászolja, családja, rokonsága, tanítványai és mindenki, aki roppant tudásából, e tiszta forrásból meríteni tudott. (r. p.) A zenei és művészvilág rokonszenves, nagy tudású egyéniségét búcsúztatták kedden a Farkasréti temetőben. Dr. Lesznai Lajos zenetudós Laurisin Miklóstól tanult zeneszerzést. Jórészt az illegalitás körülményei között , mert 1929- től tagja volt a kommunista pártnak. A konspirációban kapta a „Lojó” fedőnevet, amelyet később becézésként használtak oly sokan, akik szerették. A felszabadulás után lektor volt a Szikra Könyvkiadónál, a Zeneműkiadónál, egy ideig zenekritikus a Népszavánál, majd a Népművészeti Intézet munkatársa. Sok cikket, tanulmányt publikált. „Mozart élete” című könyvét 1956-ban adta ki a Zeneműkiadó. Bartókról írt könyve először Lipcsében jelent meg, 1961-ben, majd bővített szöveggel Londonban is. Handel-életrajzát az NDK-ban adták ki. (Ez utóbbi két műve magyarul még nem jelent meg.) Tagja volt a hallei és londoni Händel-társaságnak, vezetőségi tagja az Eszperantó Szövetségnek, és számtalan előadást tartott, különböző nyelveken Európa-szerte — elsősorban a magyar népzenéről. Hatvanadik életévén túl szerezte meg a doktorátust, ugyancsak a népzene tárgyköréből. Készült a kandidátusi fokozat elnyerésére, és élete 73. esztendejében japánul tanult, mert hívták a messzi ázsiai országba is, előadás tartására. (r. gy. L)