Magyar Nemzet, 1981. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-12 / 86. szám
Vasárnap, 1981. április 12. A sasok és a légy Túlontúl ismerős már a történet, megírták a lapok, foglalkozott vele a rádió és a televízió is, az Oscar-díjas magyar animációs film, A légy alkotója nem lehetett jelen Los Angelesben az ünnepélyes eredményhirdetésen, nem vehette át az első magyar Oscarit. Állítólag nem is hittük esélyesnek, illetve nem is hívták meg az ünnepségre, illetve meghívták, de nem időben, illetve csupán három nappal a díjkiosztás előtt, illetve ... Ahány forrás, annyiféle magyarázat, magyarázkodás. Tény mindenesetre — bár gyógyírként nem szolgálhat az élethossziglan sajgó sebre —, hogy jelen voltak az ünnepségen más, éppen arra járó magyarok, így hazánk mégiscsak képviseltetett ott a Csendes-óceán partján. Nehéz állást foglalni az ügyben, nehéz eldönteni, hogy valóban lehetetlenség-e három nap alatt útlevelet és vízumot szerezni akkor, ha „csak" egy Oscar-dal átvétele a tét. Az eset azonban — sajnos — nem egyedi. A közelmúltban a világsikerű Angi Vera főszereplője mesélte el: csak az újságokból értesült arról, hogy egy rangos tengeren túli fesztiválon elnyerte a legjobb női alakítás díját. Erről őt valahogy „elfelejtették" hivatalosan értesíteni, s „természetesen” az sem került szóba, hogy személyesen vehesse át a díjait. Kultúránk jó hite a nagyvilágban, képünk, szocialista rendünk megbecsülését öregbíti. Bármilyen magyar művészeti alkotás külföldi sikere egyúttal politikánk, társadalmi rendszerünk sikerét is jelenti, hiszen az ilyen alkalmiak Magyarországra irányítják a világ figyelmét. A pótmegoldásokból, a rögtönzésekből örömteli buzgalommal hajlamosak tőkét kovácsolni, egész rendszerünkről messzemenő következtetéseket levonni ideológiai ellenfeleink. Éppen ezért nyilvánvaló: az Oscar-díjas rendezőnek, a díjjal megbecsült színésznőnek mindenképpen ott lett volna a helye az ünnepségen. Hogy miért nem voltak ott? Tán mert nem hittünk bennük, tán mert máig élő és ható előítélet a pályakezdőkkel szemben táplált gyanakvás. (Hiszen pályakezdőnek számít Rofusz Ferenc és Papp Vera egyaránt.) Szinte mindennap, minden munkahelyen megfogalmazódik a „mit akar itt ez a süvölvény"sandaság, az „előbb a szakmát tanulja meg tisztességesen letorkolás. Senki sem várja — inkább tűnjéli is —, hogy a pályakezdő egy csapásra remekbeszabott munkával jelentkezzék, hiszen ha így történne, felborulna az évszázados rend, amely szerint először az oktatás, a csiszolás, a szoktatás következik, majd az apróbb, korlátozott felelősséggel járó feladatok. „Nem szabad túl korán helyzetbe hozni azt a fiatalt", vallják a magukat megfontolt bölcseknek hivő megalkuvók, s méltán: a váratlan, a sémába nem illő kiugró teljesítmény megannyiszor felkavarja a biztos állóvizet, lerombolja a szokásjogösszecementezte védbástyákat. Belénk ivódtak e rossz reflexek, suta beidegződések, s csak lassan, keservesen oldódnak. Egy-egy „be nem tervezett” esemény vet csak időnként rájuk fényt, miként most az Oscar-díj csillogása. A hétköznapokban nem is figyelünk fel az ilyen „apróságokra”, inkább feledjük őket, a régi római mondás szerint: „A sak nem fogdos legyeket.” V. P. Három nemzedék Nem ismertem a nagyszüleimet. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt nagyapám és nagyanyám, méghozzá kettőkettő, ahogy azt a természet rendeli, de valahogy nem jött össze az én születésem és az ő haláluk dátuma. Apai nagyszüleim még a múlt században meghaltak, én meg vesztemre — ebben a században láttam meg a napvilágot. Anyai nagyszüleimmel még nehezebb a helyzet: őket még anyám sem ismerte, hogy a csudába ismerhettem volna hát én? Álldogálok az ablaknál, nézegetem a peremre kirakott virágokat, s eltűnődöm: íme, itt zajlik előttem — kicsiben — a nemzedékváltás misztériuma. Az alsó levelek kezdenek töppedni, sárgulni, s elég egy röpke érintés, már aláhullanak, de néha maguktól is leesnek: befejezték az életüket. A növény csúcsán pedig, nedvekkel töltekezve, egyre feszülőbb burokban kipattanni, kibomlani készül a rügy, az új hajtás, melyből majd új levél lesz. friss és üde, halványzöld és selymesen fénylő, fajtáidnak olyan kis, növekvő példánya, mint az emberfajnak a csecsemő, feszes, finom bőrével. Előfordul, hogy az új hajtás már kibomlott, s az alsó levél, az öreg, a létét befejező még a törzshöz tapad, szívós, de egyre gyöngülő ragaszkodással, a növény közepetáján pedig zöldednek és pompáznak a kifejlődött szép levelek — mintha az öregek, a középkorúak s az újszülöttek jelenidejűségét példáznák. Nos, ez fa három nemzedék egyidejű jelenléte a családban meglehetősen gyakori, a nemzet életében pedig természetes. Hogy nekem személy szerint ebben nem volt részem, azt legfeljebb ézt sajnálhatom. Rám nem vigyázott a nagymama, nem mondhattam neki, hogy „meséljen valamit, nagyanyó”, a nagypapa nem tanítgatott erre-arra, s mikor már nagyon agg volt, nem figyelhettem, hogyan csoszog, s teszvesz a ház körül. Nem ülhettem feszengve valamelyik nagyszülő-pár arany lakodalmának ünnepségén, büszkén az ezüsthajú öregekre. Jószerével azt se tudom, milyenek voltak külsőre-belsőre, rossz tulajdonságaimat melyikőjük örökítette rám, s ha van, a jót — hiszen nem figyelhettem meg viselkedésüket. A mai családban a gyerekek mind a négy nagyszülőt ismerik, hármat, kettőt, egyet mindenképpen. Alighanem azért, mert meghosszabbodott az életkor, s az öregek még életben vannak, mikor unokáik megszületnek. Ha figyelembe vesszük, hogy az újszülöttek csaknem hatvan százalékának az anyukája 24 évesnél fiatalabb, s azt is figyelembe veszszük, hogy az ország lakosságának hatvanévesnél idősebb — tehát nagypapai, nagymamái korban levő — része több mint egymillió-nyolcszázezer, akkor világos, hogy korunkban a legtöbb gyerek még találkozik a nagyszülőkkel, s jó néhány éven át sugárzik rá azok semmihez nem hasonlítható szeretete. A gyermek—szülő—nagyszülő létezésének egyidejűsége — s mindaz, ami ennek következménye — nem tudatosodik eléggé társadalmunkban. Sem a közösség, sem az egyén szemléletében és cselekedeteiben. Faluban, a családalapító, kirajzó fiatalok többnyire új házat építenek, városban vagy együtt maradnak a régi s jobbára nem tágas lakásban, vagy ha szerencsések, beköltöznek a lakótelepi 53 négyzetméterbe. E lakások szűk mérete gazdasági érvekkel magyarázható. De arra nehéz magyarázatot találni, hogy élhet-e súrlódás nélkül, harmóniában egy nagyobb család ilyen lakóterületen — a különnemű serdülő gyerek egy vagy két nagyszülő a főbérlő párral. A mozgatható falakkal tervezett lakás kitűnő elképzelés, ám csak nagyobb alapterületű lakásban realizálható. Viszont a nagyobb alapterület, mely megoldja a három nemzedék egy lakásban élését, egyelőre ábránd. S nem tudatosodik eléggé a három nemzedék egyidejűségével járó gond, kötelesség az egyénben sem. Az öregek, akik legtöbbször szülők is, nagyszülők is, gyakran úgy vélik: terhére vannak a fiataloknak, s a fiatalok egy része is nyűgnek érzi a megfáradt szülőketnagyszülőket. Ha nem így volna, aligha írnának-beszélnének olyan sokat nyugdíjas házakról, öregek napközijéről, szociális otthonról, elfekvő kórházakról, krónikus osztályokról. Nem könnyű meggyőznim magunkat arról, hogy az öregeknek — nagyszülőknek — csak addig van helyük a családban, amíg hasznukat lehet venni: házőrzők, gyerekfelvigyázók, bevásárlók, szakácsnők, az otthoni teher hordozói, amíg a középkorúak, a munkaképesek végzik mindennapi — házon kívüli — munkájukat. Megfigyeltem, hogy sok helyen az unokák jobban ragaszkodnak a nagyszülőkhöz, mint szüleik a szüleikhez. A három nemzedék békés egymás mellett élését bonyolítja az is, hogy az életkor meghosszabbodásával megnőtt az időskorúak aktivitása, munkakészsége. Egy hatvanéves nagypapa és egy ötvenöt éves nagymama, ha nem hagyja el magát, nem apuka és anyóka; nyugdíjasan is lehet saját élete, s ha nagyszülőnek nem is olyan, ahogy a gyerekei várják, a társadalom számára még teljes értékű ember. Petőfinél, ugye, így szól a rikkantás: „Kocsvmárosné, aranyvirág.• Ide a legjobbik barát. Vén legyen, mint a nagyapám. És tüzes, mint ifjú babám.” A nagyapák azonban manapság nem mindig vének, a nagymamák pedig — nemrég még a tévében is láttuk, egy tréfás nagymama-szépségversenyen — kedvesek, fiatalosak, gusztusosak, vonzók is lehetnek. Úgy érzem, a nemzedékek szükségszerű egymás mellett élésének legnagyobb problémája az a különbség, amely a fiatalok (unokák), a középkorúak (szülők) s az öregek (nagyszülők) szemléletében gyakorta megmutatkozik. Egy időben mindenféle nemzedéki ellentétet tagadtak nálunk. Kétségtelen, hogy az alapvető ellentét az osztály-hovatartozásból és az osztályszemléletből fakad. De ez nem zárja ki, hogy ne legyenek a nemzedékek között szemléleti, ízlésbeli, divatbeli, továbbá az életritmusból, a múlthoz kötődésből, illetve a múltnélküliségből adódó különbségek is. Már az is sok ellentét forrása lehet, hogy a fiatalok nem ismerik a szülők és a nagyszülők régi életét. Maguk a szülők és a nagyszülők is hallgatnak a múlt és a félmúlt egyik-másik kényes kérdéskomplexusáról. Nyilván attól tartanak: krónikásból vádlottá válhatnak a gyerekek szemében. S ami a legfontosabb: a gyerekeknek — unokáknak — a történelem saját magukkal kezdődik. Nekik nincs módjuk és szükségük, hogy a mát a múlttal hasonlítsák össze. Az öregek mindig saját megélt ifjúságukkal vetik össze a mát. Ha bírálják a jelent, a múlttal öszszehasonlítva bírálják. A fiatalok, ha bírálják a jelent, a jelen lehetőségeivel összehasonlítva bírálják. Sértetlenség, meg nem értés nemcsak az öregek és az egészen fiatalok között lehetséges, hanem harminc év körüliek és tizenévesek között is. Az első beatnemzedék gyakran már nem érti a mai tizenöt éveseket. De akár van ellentét, akár nincs, akár egy lakásban él a három nemzedék, akár nem — a hazában együtt vagyunk, mindnyájain jelen vagyunk. S tudomásul kell vennünk, hogy ugyanannak a tőnek a sarjadékai vagyunk, s mindnyájan végigjárjuk a levél kipattanásának, megerősödésének, majd elhevadásának és lehullásának az útját. Aki fiatal, s ismeri nagyapját meg nagyanyját az megfigyelheti, aki pedig nem ismerte — mint én —, az elképzelheti , milyen lesz egyszer ő is. Ez az előrelátás mindhárom nemzedéknek némi tanulságul szolgálhat. Nemes György Magyar Nemzet Kereskedelempolitik a valóságos keresletet kielégítő, biztonságos áruellátás - politikai feladat, s hangsúlyozottan azzá válik a következő években, amelyekre a népgazdasági fejlődés lassúló üteme lesz jellemző. A Belkereskedelmi Kutató Intézet munkacsoportja tanulmányban foglalta össze mindazokat a várható tendenciákat, amelyek a megváltozott körülmények között hazai kereskedelmünkre hatnak, s e sokakat érdeklő-érintő témáról a héten vitát is rendezett a Kossuth-klubban. Kereskedelempolitikánk alapvető célja: az életszínvonal eddigi eredményeinek megőrzése, a vásárlókedv, a jövedelem elköltésénél a megfelelő, minél kedvezőbb irányú befolyásolása. A kutatók prognózisa szerint a következő években a keresletben ellentétes irányzatok érvényesülnek majd. A fogyasztás szerkezetének változására is számítanak. A jövedelmek lassúbb növekedése egyrészt szükségessé teszi az olcsóbb áruk kínálatának, választékának bővítését. Másrészt: a teljesítménnyel arányos jövedelemelosztásra törekvés, a háztáji gazdaságokból származó többletjövedelmek, a most bevezetett új kereskedelmi és szolgáltatási-üzemelési formák révén megnövekedhet a nagyobb vásárlóerővel rendelkező réteg. A kereskedelem szakembereinek már most figyelembe kell venniük, hogy a jövedelmek lassúbb gyarapodása miatt növekszik a tartós fogyasztási cikkek használati ideje. A vitában elhangzott: a kereskedelempolitikának nemcsak a tények passzív tdomásul vétele, és a körülményekhez való alkalmazkodás a feladata, hanem meg kellett keresnie azokat a módszereket is, amelye segítségével tompítani lehet a társadalompolitikánkkal ellentétes hatásokat. Szigorúan meg kell követelni a jó minőséget, nem látszat, hanem valóságos piackutatást kell végezni, az áruválaszték lehetőleg széles körű bemutatására és kínálatára kell törekedni. Konkrét igényeket kell megfogalmazni a termelő szféra, a gyártmányfejlesztés számára. Ez egyébként a kereskedelmi vállalatok fennmaradásának és fejlődésének kulcskérdése is. (r. j.) — De hisz ez még csak a Velencei-tó, mi pedig a Balatont akarjuk siratni...! (Brenner György rajza) ÉRTÉKREND ÖRÖK VITA TÁRGYA, s még cikkeket is írunk róla: milyen szerepe van életünkben a művészetnek ? Köznapi példákon vitatkozunk: egy kiemelkedően rút középület, vagy rosszul sikerült lakótelep emlékképe engem is olykor inkább aggodalommal, mint büszkeséggel tölt el. Ezeket, az alkotásokat unokáink is látni fogják? A dizájn dolgairól vitatkozva akaratlanul is közügyekről szólunk számonkérően vagy dicsérőleg is, ha fölemlítjük, hogy például az ipar miért nem veszi észre az esztétikai megjelenítés lehetséges gazdasági következményeit. A tehetséges fiatal formatervezők seregei helyett miért a hozzá nem értő igénytelenség diktál divatot, tervez plakátot, vagy mondjuk edényeket és bútorokat? Az újonnan eltényezett köztéri szobrokról polemizálva — essék szó a posztmaturaliszimus, vagy a modernkedés elviselhető és elviselhetetlen kategóriáiról — lényegében újra, csak arról beszélünk, milyen szerepe van életünkben a művészetnek. Esztétikai környezetünk nemcsak a magunk közérzetét határozta meg, de az eljövendő nemzedékek ízlését is befolyásolja. Az elmúlt korok pusztuló emlékeiért soha nem valami homályos nosztalgia indítékából emelünk szót: jó közérzetünkhöz tartozik az is, hogy valamit további hagyományozzunk maradék, emberi léptékű és arányú esztétikai örökségünkből. Egy-egy hír mégis aggodalommal tölt el, éppen most olvastam: „Két év óta huszonhat ember dolgozik a budai Várnegyed újrafestésének színtervén.” SZÁNDÉKOM volt, hogy ismertessem a Magyar Nemzet olvasói előtt a „Művészet” című folyóirat márciusi számát. Hetek óta asztalomon hever a lap, újra és újra elővettem, mígnem magam is beláttam: szabványos folyóiratszem llét terjedelmi okok miatt, tisztességgel nem írhatok róla. Valójában Aradi Nóra A magyar művészet története 1945 után című tanulmányát szerettem volna legalább szóba hozni. E szürke, ám korrekt címet viselő esszé mondandói mostanában gyakorta eszembe jutnak, le is írom tüstént: megállapításaival nincsen vitám. Inkább méltatni illenék az író igényét, aki nemcsak a címben megfogalmazott szándéknak tett eleget, de a sokszor emlegetett evidenciák fölmutatásában is példát mutatott. Miről is van szó? Az MTA Művészettörténete Kutató Csoportja előkészíti a magyarországi művészettörténet nyolckötetes összefoglalását. E méreteiben is bizonyára hatalmas munka utolsó kötetének tervezett indító fejezete lenne majd Aradi Nóra említett tanulmánya. Kísérletét valóban úttörőnek kell tekinteni, hiszen hasonló szintézisigényű feladatra nincsenek külhoni példák. A témaválasztás merészsége mellett bizonyos, hogy „az érthető óvatosság a jelen munkában is mértéktartásra indít a már értékelhető jelenségek történetileg arányos körvonalazásában, a nyitott kérdések jelzésében, a korszak ellentmondásainak az értelmezésében, a legfontosabb műfajtörténeti, eszmetörténeti összefüggések látttatásában”. A szerkesztőség azért vállalta a tanulmány közreadását, mert a szélesebb nyilvánosságtól is segítő hozzászólásokat remél. Aradi Nóra az 1945—1949. közötti időszakról szólva egyebek között megállapítja: „Kezdettől fogva világos, hogy az 1945-ös és a rá következő évek jellemzői nem közelíthetők meg, nem általánosíthatók a stílustendenciák felől. Leginkább közös vonás az elementáris életöröm, a béke tudata, az újjáépítés vágya volt, amely a művészeti megmozdulásokat és a szervezeteket egyaránt áthatotta.” Az új korszak kezdetétől a „Közösségi művészet felé" című kiállításéig eltelt időszak törekvéseit mustrálva Aradi összehasonlítja, hogyan vetődtek föl a jelennek és a továbblépésnek kérdései a képzőművészetben és más művészeti ágazatokban. A zeneművészet, a bartóki program folytatását vállalva egyértelmű kiindulópontot talált. A korszak irodalmi élete nyitott volt, s az új magyar filmművészet csakhamar maradandóbb művekkel adott hírt magáról. Aradi szerint: „a felszabadulást követő évek tehát a művészettörténetben is azt az átmeneti időszakot jelölik, amely, ha nem is önálló periódus, nem új minőségek teremetője, de . .. előkészíthette a minden irányú továbblépést.” HALLATLAN ÉRDEME a szerzőnek, hogy az ötvenes évek magyar művészetéről szólva tárgyilagosan, valóban történelmi távlatból szemléli a dogmatizmus elméleti rendszerét és hatását. Azt is szemügyre veszi, hogy a kulturális életben történt szervezeti változások miképpen módosították a művészet és közönség viszonyát. Megállapítja, hogy „az új Derkovits-kutatásokait még 1955—1956-ban is elutasítóan fogadták”. Hasonlóan ahhoz, ahogy a Bartók-hagyomány is kirekesztődött a korszak zenei életéből. „ALobogónk Petőfi’ taktikája azonban több vonatkozásban is mélyebb, tartósabb nyomot hagyott a képzőművészetekben és művészeti kultúrákban.” A tanulmány újszerűen és bátran vizsgálja, milyen hatással volt a dogmatikus szemlélet a többi művészeti ágazatra, s hogyan sikkadt el a ,,szocialista tartalom — nemzeti forma” sokat hangoztatott alapelve. Ebben az időszakban silányult formalista hókuszpókusszá például a népművészet, s ebből következett a „nemzeti forma” értelmezés félremagyarázása is. Az ötvenes évek művészetpolitikája magán viselte a gazdaság- és társadalompolitika ellentmondásait. Ebből a reménytelennek tetsző kátyúból csak úgy mozdulhatott ki, hogy a „mesterkélt normák és a mesterséggel sem szelektált hagyomány modellek helyébe a nagyobb önismeret igénye került”. Ehhez előbb azonban a politikai élet tisztulásának kellett bekövetkeznie. A HATVANAS és hetvenes évek magyar művészettörténete napjainkig ível. Aradi hangsúlyozza: „A művészeti életben gyorsan polgárjogot nyert az az elv, miszerint a stílustendenciák sokfélesége a természetes, habár ennek sokáig ellentmondott az, hogy a művészzsűrik gyakorlatában a stiláris mérce érvényesül. Emennél fontosabb, a közvéleményre is ható körülmény, hogy a művészet nem várhat többé kívülről megfogalmazott igényeket, hanem rákényszerültek a valósággal való konfrontálódásra...” E cikk keretében lehetetlenség ismertetni a tanulmány sűrű, de világos gondolatsorait. Aradi Nóra írásának legfőbb értékét elvszerűsége adja meg. Napjaink művészetéről egyebek között ezt írja: „Az értékrend bizonytalansága az egyik legaktuálisabb probléma. Igaz, jelentős értékek egyre kevésbé sikkadtak el, de a művészet és közelebbről a szocialista művészeti kultúra nem eléggé tisztázott értelmezése késleltetheti hatásukat és így kibontakozásukat is. Aszocialista realizmus" fogalom helyébe egyre inkább az óvatosabb, mértéktartóbb, sőt megfoghatatlanabb ,elkötelezett művészet’ kritériuma került.” Vitatkozzunk tehát továbbra is, milyen szerepe van életünkben a művészeteknek. Kiss Károly 5