Magyar Nemzet, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-16 / 243. szám
UNITED NATIONS NATIONS UNIES FÖLDRÉSZEK PÁRBESZÉDE 1981. OKTÓBER 16., PÉNTEK A világszervezet erőfeszítései Az olajárak első, 1974-es robbanásszerű emelkedése óta az ENSZ tevékenységének fontos része az új nemzetközi gazdasági rendről folytatott tanácskozás-sorozat. A gyakran viharos üléseknek több közgyűlési elnök is szemtanúja volt. A nyugatnémet Rüdiger von Wechmar a tavalyi ENSZ- évben vállalta e nehéz tisztet. Százötven kormányzat véleményének az egyeztetésén munkálkodott az egészségesebb világgazdasági irányzatokért. Az 1979-es közgyűlés olyan határozatot fogadott el, amely a tagállamokat fölszólította, hogy kezdjenek új, átfogó és tartós tárgyalásokat a fejlesztési politikát szolgáló nemzetközi gazdasági együttműködésről. A dokumentum hangsúlyozta, hogy „határozott indítványokra” van szükség és új, részletekbe menő, mélyreható, átfogó megoldások kellenek, amelyek túllépnek a korlátozott hatókörű erőfeszítéseken. A harmadik világ államaiból fokozott csalódást és keserűséget váltott ki, hogy a fejlesztési stratégiával összefüggő kormányközi tanácskozások az évek hosszú során szinte semmit nem haladtak előre. Az el nem kötelezettek 1979-es havannai ülésükön olyan tárgyalásokat sürgettek, amelyeken a fejlődő és a fejlett országok napirendre tűzték az összes fontos kérdést. Úgy gondolták, hogy a feladatok szorosan összefüggnek egymással, tehát, egy fórumot kell szervezni a megvitatásukra így a döntéshozatali folyamatok is egymáshoz kapcsolódnának. Kérésüket eljuttatták az ENSZ-hez. Megszületett a 34/183-as határozat, amelyet minden tagállam elfogadott. Az okmány szerint tárgyalásokat kell kezdeményezni a nyersanyagokról, az energiáról, a kereskedelemről, a fejlesztési politikáról, a valutáris és pénzügyekről. (Ez volt az első eset, hogy az energiahelyzetet fölvették a kormányközi eszmecserék napirendjére.) A határozat előírta, hogy a megbeszélések cselekvésközpontúak legyenek, és a diplomaták a különböző kérdéseket egyidejűen vitassák meg. A közgyűlés XI., rendkívüli ülésszaka (1980. augusztus— szeptember) igyekezett határozni arról, hogy az akár több mint egy évig is elhúzódó konferenciának ügyrendje legyen. A megállapodás azonban elmaradt. A diplomaták háromszakaszos eljárást javasoltak; az első időszakban a nagy problémákat körvonalaznák és megegyeznének a tanácskozás céljáról, napirendjéről. A második szakaszban az ENSZ szakosított szerveinek a bevonásával külön-külön vizsgálnák az egyes kérdéseket, így például a kereskedelem ügyeit az UNCTAD, a fejlesztés kérdéskörét a Világbank részvételével elemeznék. Az itt hozott határozatokat aztán visszautalnák a konferencia elé, amelyen csomagtervet dolgoznának ki és ezt nyújtanák át a tagországnak, a gyakorlati alkalmazás reményében. Ám három ország, az Egyesült Államok, az NSZK és Anglia nem értett egyet az indítvánnyal. Főként az aggasztotta őket, hogy tisztázatlan maradt, vajon a szakosított ENSZ-szervezet részvételével hozott döntést a központi értekezlet módosíthatja-e vagy változtatás nélkül illeszti be a végső „csomagba”. A jelentős fejlett országok tárgyalási hajlandóságát időközben a minimálisra csökkentette a gazdasági visszaesés, a makacs infláció és a munkanélküliség. A világgazdaság ügyeivel foglalkozó ENSZ-szervezetek viszont fölismerték, hogy sürgősen tenni kellene valamit. Voltaképpen ezt fejezi ki a néhány nap múlva huszonkét állam részvételével sorra kerülő cancúni csúcsértekezlet A tárgyalássorozat megpróbálja eltávolítani a torlaszokat az ENSZ keretében folytatandó tanácskozások útjából Ezen fáradozott, minden érintett féllel kapcsolatot tartva von Wechmar nagykövet is, aki egyik sajtóértekezletén részletesen beszámolt a mexikói előkészületekről. A diplomata üdvözölte a vezető tőkés országok júliusi ottawai csúcsértekezletét, mert úgy vélte, hogy ezek az államok a kanadai fővárosban kötelezték el magukat a leghatározottabban a globális megbeszélések mellett. A közlemény harmincnyolc bekezdése közül tizennyolc foglalkozik a fejlődő államokkal és ez üdvözlendő tény — mondta von Wechmar. A globális tárgyalások napirendjének kilencven százalékáról már megegyeztek. A többi tíz százalékról, egyebek között az energiáról, a valutáris- és pénzügyekről azóta is folyik a vita. A diplomata fölhívta a figyelmet arra, hogy a korábbi egyezményeknek nem szabad fölöslegesen megkötniük a ma tárgyalók kezét. Példát is említett: az 1979— 80-as ENSZ-eszmecserék idején az energia igen fontosnak tűnt, ma viszont olajbőség van a világpiacon. A megbeszélések menetét tehát ennek a szellemében kell módosítani, gondolva arra, hogy ez a helyzet is változhat és az olajbőséget ismét hiány válthatja fö. Ugyancsak a rugalmas alkalmazkodás igényeként említette, hogy az élelmiszer-válság ma sürgetőbbnek és mélyebbnek tűnik, mint egy-két esztendeje. A tárgyalási dossziékban ez is jusson kifejezésre — hangsúlyozta a nagykövet, aki nemrégiben köszönt le a közgyűlés elnöki tisztségéről. Kifejtette, kívánatos volna, hogy az élelmiszerprogramokról már a globális tanácskozás kezdetén — és ne a végén — határozzanak. Az élelmezés manapság a harmadik világ legégetőbb gondja. BHASKAR PADMANABHAN UNITED NATIONS NATIONS UNIES Épület különféle téglákból A világértekezletek sora tanúsítja, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetét megosztják az országokon belül levő, az államok közötti, valamint a Földünk különböző térségei között feszülő ideológiai, gazdasági és társadalmi különbségek, egyenlőtlenségek. A főtitkár és az ENSZ különböző hivatalainak a vezetői nemrégiben megvizsgálták a nemzetközi fejlődés főbb, kritikus pontjait. Megállapították, hogy a világgazdaság a szerkezeti egyenlőtlenség állapotában van. Az iparosított piacgazdaságok egészét lassú növekedés, makacs infláció, munkanélküliség, pénzügyi bizonytalanság és fölélénkült protekcionizmus jellemzi. A világ más, nagy térségeinek túlnyomó részében a gazdaságok megrekedtek, vagy viszszaestek. A legtöbb fejlődő országban az elmúlt évtized folyamán soha nem volt olyan alacsony a gazdasági növekedés arányszáma, mint most. A visszaesésekhez kapcsolódva a növekvő politikai feszültségek fölerősítették a már amúgy is meglevő különbségeket és fokozták a centrifugális erők tevékenységét. A kormányzatok többet törődnek a belső ügyekkel, s a hazai gondokat úgy iparkodnak orvosolni, hogy a nemzetközi, multilaterális kérdéseket egyre gyakrabban kétoldalú szemlélettel közelítik meg. Mégis, az államok kölcsönös függése — Interdependenciája — soha nem volt olyan magától értetődő, mint manapság és soha nem volt akkora szükség közös politikai irányelvek megfogalmazására és a bevett vezetési elvek reformjára, mint napjainkban. A cancúni csúcsértekezlet előestéjén mindezt híven tükrözi az Észak—Dél dialógus pillanatnyi helyzete. Semmi újdonság nincs a sorainkat megosztó érdekellentétekben és megosztottságokban; újságnak inkább az számít, hogy milyen iszonyatos mélységű szakadék választja el a szembenálló érdekcsoportokat, és az, hogy korunk szinte abszolút erővel szólít föl a közös utak meglelésére. Keresni kell olyan gépezetet, amelynek a segítségével fölépíthető a béke és a jólét háza — különböző nagyságú és anyagú téglákból. A vezetésem alatt álló Nemzetközi Munkaügyi Hivatalt (ILO) sokan ilyen mechanizmusnak tekintik: célunk, hogy előmozdítsuk a társadalmi igazságosságot, mégpedig az eltérő, sőt gyakran ellentétes érdekírőpartnerek álláspontjainak aközelítésével. Aszervezet alapító atyái azért hoztak létre egy három ágú intézményt, mert fölismerték, hogy a munkások és a munkaadók — és a kormányzatok — érdekei az ipari folyamat megvalósulása során eltérnek egymástól. Az ILO-ban a munkaügyi törvényhozás, a kutatás és a műszaki együttműködés kérdéseit vizsgálják és a vázolt érdekkülönbségek figyelembevételével keresik a szintézist. Legutóbbi, Laborem Exercens kezdetű enciklikájában II. János Pál pápa találóan fogalmazta meg, hogy a munkafolyamatban szembenálló feleket inkább arra indokolt ösztönözni, hogy „valamiért”, és ne „valami ellen” dolgozzanak. Ugyanennek az elvnek kellene áthatnia a vezető politikusok globális tanácskozásait. Nem elérhetetlen cél, hogy 2000-ig megvalósuljon világunkban a teljes foglalkoztatottság. Földünkön jelenleg 1,9 milliárd abszolút szegény ember él, közülük 450 millió csak részlegesen foglalkoztatott. Az elkövetkező húsz esztendőben évenként 2,5 százalékkal növekszik a munkát keresők száma. Meg kell találnunk azokat a lehetőségeket, amelyekkel a munkaalkalmak számát minden esztendőben 3,9 százalékkal emelni tudjuk, és így az ezredfordulóra egyetlen dolgos kéz sem maradna kihasználatlanul. Hogy ez megvalósulhasson, a gazdaságoknak évenként hét százalékkal kellene többet termelniük, és mintegy 3000 milliárd dolláros beruházásra volna szükség. Ám a szakértők hiába jelölték ki ezt az ígéretes pályát, a világ máris letért róla. A hetvenes évek hat százalékos növekedési üteme 1979-ben 4-5 százalékra csökkent. Glóbuszunknak vissza kellene térnie a gondosan kijelölt pályaívre. A politikai vezetőknek ma épp úgy fel kellene ismerniük, mint ahogyan a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal alapítása idején, hatvan évvel ezelőtt történt, hogy szükség van a lényeges érdekellentétek öszszebékítésére FRANCIS BLANCHARD, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal főigazgatója DAWNI Karacsi Dél-Dél együttműködés Az ENSZ közgyűlésének hatodik rendkívüli ülésszakán fogadták el az új gazdasági világrendről szóló nyilatkozatot. Azóta hét esztendő telt el, s az elképzelésekből vajmi kevés valósult meg. Valójában nem sikerült e fontos kérdéseket az érdeklődés középpontjába állítani. Rendeztek persze tárgyalásokat a világszervezetben és más fórumokon is, de valamennyi kudarccal végződött. A mexikói csúcsértekezlet is megpróbálkozik majd a párbeszéd felújításával, de a változás kilátásai korántsem rózsásak. Néhány fejlett ipari állam ugyanis húzódozik a megbeszélésektől, és ez a magatartás kétségbeejti a fejlődőket. Ez érthető is, hiszen az idő múlásával romlanak a gazdálkodás feltételei a harmadik Világban. Bruttó nemzeti terméküknek (GNP) átlagos növekedési üteme a hatvanas években mért 5,6 százalékról 5,3-ra esett vissza a hetvenes esztendőkre, s várhatóan 5,1 lesz ebben az évtizedben. Eladósodásuk az 1975-ös 171 milliárd dollárról 403 milliárdra emelkedett 1980-ra. Az infláció irama is felgyorsult, s míg a hatvanas években háromszázalékos volt csupán, napjainkban már több mint tízszázalékos. Sürgősen tenni kell tehát valamit a hanyatlás megállítására. A Dél két cselekvési lehetőség közül választhat. Vagy nyíltan összecsap az Északkal, s romba dönti a világgazdaság jelenlegi épít- ményeit, vagy a fejlődők önmagukra támaszkodva közösen igyekeznek kilábalni a válságból. - Mindenki számára világos a harmadik világban, hogy a konfrontáció egyenlő az öni pusztítással, így marad a Brandt-bizottság által is javvasolt Dél-Dél együttműködés. A jelentésnek ez a legfontosabb gondolata, sajnálatos módon mégsem vonta magára a figyelmet. Az önerőre hagyatkozásnak ez az értelmezése kettős haszonnal kecsegteti a fejlődőket Egyrészt úrrá lehetnének a súlyos gondok egy részén, másrészt hatásosabban tudnának tárgyalni a fejlettekkel, ha nem is az egyenlőség, de legalább a csökkentett függőség pozíciójából. Az Észak és Dél között húzódó szakadékot is szűkíthetnék, ha nem az ipari államok támogatására számítanának, hanem fejlesztenék a két és sokoldalú kapcsolatokat a harmadik világban. A hetvenhetek csoportja felismerte már, mit is ígér az együttműködés ilyen irányú bővítése. Mégsem történt mind ez ideig semmi a függőség lazítására. Három területet jelölhetünk meg, ahol erős a függés, de ahol a legjobbak a lehetőségek az elszakadásra: a kereskedelem, a technológiák cseréje és a fejlesztési programoknak a finanszírozása. Nézzük a számokat Tavaly az olajszegény fejlődők exportja a fejlett országokba összkivitelüknek 63 százalékát adta, míg az import hasonló mutatója 62 százalékos volt Ellenben az egymás közötti export és import 21, illetve 16 százalékát képviselte kereskedelmüknek. A harmadik világ „belső” forgalmában a kivitel 3,6 százalékát képezte a világexportnak, a behozatal pedig 5,2 százalékát a világimportnak. Ezen az irányzaton változtatni kell. Intézkedésekre van szükség a kereskedelem fellendítésére. Létre kell hozni egy bankot is, amely pénzügyi mérleghiányok esetén nyújtana hiteleket. A legfontosabb kérdés azonban, hogyan lehet a tőkét mozgósítani a harmadik világban. A múlt évben az OPEC- országok 110 milliárd dollár többletet könyvelhettek el. Ebből 78 milliárdot bankokban helyeztek el. Mindössze ötmilliárd dollárt kaptak az olajimportáló fejlődők hosszú távú hitelként, rövid lejáratú kölcsönként pedig 15 milliárdot A petrodollárok visszapörgetésével az ipari államok gyakorlatilag megszerzik az ellenőrzést a hitelek felett A hetvenhetek — a fejlődő országok — csoportja 1979-ben 82 milliárdot kapott, s ebből 75 milliárd a fejlett országokból érkezett Az olajtermelők beruházási politikájának a megváltoztatása segíthetné a harmadik világot a függőség felszámolásában. A Dél—Dél együttműködés elmélyítése új intézmények létrehozását követeli a harmadik világban, amelyek előmozdítanák a közös stratégia kidolgozását és lehetővé tennék a kereskedelem fejlesztését szolgáló infrastruktúra kiépítését is. ZUBEIDA MUSTAFA 21 Magyar Nemzet A FÖLDRÉSZEK PÁRBESZÉDE nemzetközi szerkesztő bizottságának tagjai: JEAN SCHWOEBEL, a szerkesztő bizottság vezetője. ASAHI SHIMBUNI Satosh Watanabe. Tokió, DAWN: Zubeida Mustafa, Karacsi. DIE WRESSE: Kurt Horwitz, Bécs. EL MOUDJAHID: Abdelali Ferrari Algír. EL PAIS: Jesus de la Sera, Madrid, EXCELSIOR: Roberto Rodriguez, Banos, Mexikó, FRANKFURTER RUNDSCHAU: Karl Grobe. Frankfurt, INDIÁN EXPRESS: S. Mulgaokar, Úl-Delhi, JORNAI DO BRASIL: Antonio Noggeira Machado. Rio de Janeiro, LA STAMPA: Piero de Garzarolli, Torino, LE MONDE: Gerard Viritelle, Párizs. LE SOLEIL: Bara Diouf, Dakar, MAGYAR NEMZET: Várkonyi Tibor, Budapest, POLITIKA: Dusán Pesic, Belgrád. TO VIMA: Charis Bousbourelis, Athén. ZYCIE WARSZAWY: Karol Szyndzierorz, Varsó, FORUM DU DEVELOPPEMENT: Peter Stone, Géni.