Magyar Nemzet, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-16 / 243. szám

UNITED NATIONS NATIONS UNIES FÖLDRÉSZEK PÁRBESZÉDE 1981. OKTÓBER 16., PÉNTEK A világszervezet erőfeszítései Az olajárak első, 1974-es robbanásszerű emelkedése óta az ENSZ tevékenységének fon­­tos része az új nemzetközi gazdasági rendről folytatott ta­nácskozás-sorozat. A gyakran viharos üléseknek több köz­gyűlési elnök is szemtanúja volt. A nyugatnémet Rüdiger von Wechmar a tavalyi ENSZ- évben vállalta e nehéz tisz­tet. Százötven kormányzat vé­leményének az egyeztetésén munkálkodott az egészségesebb világgazdasági irányzatokért. Az 1979-es közgyűlés olyan határozatot fogadott el, amely a tagállamokat fölszólította, hogy kezdjenek új, átfogó és tartós tárgyalásokat a fejlesz­tési politikát szolgáló nemzet­közi gazdasági együttműködés­ről. A dokumentum hangsú­lyozta, hogy „határozott indít­ványokra” van szükség és új, részletekbe menő, mélyreható, átfogó megoldások kellenek, amelyek túllépnek a korláto­zott hatókörű erőfeszítéseken. A harmadik világ államai­ból fokozott csalódást és ke­serűséget váltott ki, hogy a fej­lesztési stratégiával összefüg­gő kormányközi tanácskozá­sok az évek hosszú során szinte semmit nem haladtak előre. Az el nem kötelezettek 1979-es havannai ülésükön olyan tárgyalásokat sürgettek, amelyeken a fejlődő és a fej­lett országok napirendre tűz­ték az összes fontos kérdést. Úgy gondolták, hogy a fel­adatok szorosan összefüggnek egymással, tehát, egy fórumot kell szervezni a megvitatásuk­ra így a döntéshozatali folya­matok is egymáshoz kapcso­lódnának. Kérésüket eljuttat­ták az ENSZ-hez. Megszületett a 34/183-as ha­tározat, amelyet minden tag­állam elfogadott. Az okmány szerint tárgyalásokat kell kez­deményezni a nyersanyagok­ról, az energiáról, a kereske­delemről, a fejlesztési politi­káról, a valutáris és pénz­ügyekről. (Ez volt az első eset, hogy az energiahelyzetet föl­vették a kormányközi eszme­cserék napirendjére.) A hatá­rozat előírta, hogy a megbe­szélések cselekvésközpontúak legyenek, és a diplomaták a különböző kérdéseket egyide­jűen vitassák meg. A közgyűlés XI., rendkívüli ülésszaka (1980. augusztus— szeptember) igyekezett hatá­rozni arról, hogy az akár több mint egy évig is elhúzódó kon­ferenciának ügyrendje legyen. A megállapodás azonban el­maradt. A diplomaták három­szakaszos eljárást javasoltak; az első időszakban a nagy problémákat körvonalaznák és megegyeznének a tanácskozás céljáról, napirendjéről. A má­sodik szakaszban az ENSZ sza­kosított szerveinek a bevoná­sával külön-külön vizsgálnák az egyes kérdéseket, így pél­dául a kereskedelem ügyeit az UNCTAD, a fejlesztés kérdés­körét a Világbank részvételé­vel elemeznék. Az itt hozott határozatokat aztán visszautal­nák a konferencia elé, ame­lyen csomagtervet dolgozná­nak ki és ezt nyújtanák át a tagországnak, a gyakorlati al­kalmazás reményében. Ám há­rom ország, az Egyesült Álla­mok, az NSZK és Anglia nem értett egyet az indítvánnyal. Főként az aggasztotta őket, hogy tisztázatlan maradt, va­jon a szakosított ENSZ-szer­­vezet részvételével hozott dön­tést a központi értekezlet mó­dosíthatja-e vagy változtatás nélkül illeszti be a végső „cso­magba”. A jelentős fejlett országok tárgyalási hajlandóságát idő­közben a minimálisra csök­kentette a gazdasági vissza­esés, a makacs infláció és a munkanélküliség. A világgaz­daság ügyeivel foglalkozó ENSZ-szervezetek viszont föl­ismerték, hogy sürgősen ten­ni kellene valamit. Voltakép­pen ezt fejezi ki a néhány nap múlva huszonkét állam részvételével sorra kerülő can­­cúni csúcsértekezlet A tárgya­lássorozat megpróbálja eltá­volítani a torlaszokat az ENSZ keretében folytatandó tanács­kozások útjából Ezen fárado­zott, minden érintett féllel kapcsolatot tartva von Wech­mar nagykövet is, aki egyik sajtóértekezletén részletesen beszámolt a mexikói előkészü­letekről. A diplomata üdvözölte a ve­zető tőkés országok júliusi ot­tawai csúcsértekezletét, mert úgy vélte, hogy ezek az álla­mok a kanadai fővárosban kötelezték el magukat a leg­határozottabban a globális megbeszélések mellett. A köz­lemény harmincnyolc bekez­dése közül tizennyolc foglal­kozik a fejlődő államokkal és ez üdvözlendő tény — mond­ta von Wechmar. A globális tárgyalások napi­rendjének kilencven százalé­káról már megegyeztek. A többi tíz százalékról, egyebek között az energiáról, a valutá­ris- és pénzügyekről azóta is folyik a vita. A diplomata föl­hívta a figyelmet arra, hogy a korábbi egyezményeknek nem szabad fölöslegesen megköt­niük a ma tárgyalók kezét. Példát is említett: az 1979— 80-as ENSZ-eszmecserék ide­jén az energia igen fontosnak tűnt, ma viszont olajbőség van a világpiacon. A megbeszélé­sek menetét tehát ennek a szellemében kell módosítani, gondolva arra, hogy ez a hely­zet is változhat és az olajbő­séget ismét hiány válthatja fö. Ugyancsak a rugalmas alkal­mazkodás igényeként említet­te, hogy az élelmiszer-válság ma sürgetőbbnek és mélyebb­nek tűnik, mint egy-két esz­tendeje. A tárgyalási dossziék­ban ez is jusson kifejezésre — hangsúlyozta a nagykövet, aki nemrégiben köszönt le a köz­gyűlés elnöki tisztségéről. Ki­fejtette, kívánatos­ volna, hogy az élelmiszerprogramokról már a globális tanácskozás kez­detén — és ne a végén — határozzanak. Az élelmezés manapság a harmadik világ legégetőbb gondja. BHASKAR PADMANABHAN UNITED NATIONS NATIONS UNIES Épület különféle téglákból A világértekezletek sora ta­núsítja, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetét meg­osztják az országokon belül levő, az államok közötti, vala­mint a Földünk különböző térségei között feszülő ideoló­giai, gazdasági és társadalmi különbségek, egyenlőtlenségek. A főtitkár és az ENSZ kü­lönböző hivatalainak a veze­tői nemrégiben megvizsgálták a nemzetközi fejlődés főbb, kritikus pontjait. Megállapítot­ták, hogy a világgazdaság a szerkezeti egyenlőtlenség álla­potában van. Az iparosított piacgazdaságok egészét lassú növekedés, makacs infláció, munkanélküliség, pénzügyi bizonytalanság és fölélénkült protekcionizmus jellemzi. A világ más, nagy térségeinek túlnyomó részében a gazda­ságok megrekedtek, vagy visz­­szaestek. A legtöbb fejlődő országban az elmúlt évtized folyamán soha nem volt olyan alacsony a gazdasági növeke­dés arányszáma, mint­ most. A visszaesésekhez kapcso­lódva a növekvő politikai fe­szültségek fölerősítették a már amúgy is meglevő különbsége­ket és fokozták a centrifugá­lis erők tevékenységét. A kor­mányzatok többet törődnek a belső ügyekkel, s a hazai gon­dokat úgy iparkodnak orvo­solni, hogy a nemzetközi, mul­tilaterális kérdéseket egyre gyakrabban kétoldalú szemlé­lettel közelítik meg. Mégis, az államok kölcsönös függése — Interdependenciája — soha nem volt olyan magától érte­tődő, mint manapság és soha nem volt akkora szükség kö­zös politikai irányelvek meg­fogalmazására és a bevett ve­zetési elvek reformjára, mint napjainkban. A cancúni csúcs­értekezlet előestéjén mindezt híven tükrözi az Észak—Dél dialógus pillanatnyi helyzete. Semmi újdonság nincs a so­rainkat megosztó érdekellen­tétekben és megosztottságok­ban; újságnak inkább az szá­mít, hogy milyen iszonyatos mélységű szakadék választja el a szembenálló érdekcsopor­tokat, és az, hogy korunk szinte abszolút erővel szólít föl a közös utak meglelésére. Keresni kell olyan gépezetet, amelynek a segítségével föl­építhető a béke és a jólét há­za — különböző nagyságú és anyagú téglákból. A vezetésem alatt álló Nem­zetközi Munkaügyi Hivatalt (ILO) sokan ilyen mechaniz­musnak tekintik: célunk, hogy előmozdítsuk a társadalmi igazságosságot, mégpedig az eltérő, sőt gyakran ellentétes érdekír­ő­­partnerek álláspont­jainak a­­közelítésével. A­­szer­vezet alapító atyái azért hoz­tak létre egy három ágú in­tézményt, mert fölismerték, hogy a munkások és a munka­adók — és a kormányzatok — érdekei az ipari folyamat meg­valósulása során eltérnek egy­mástól. Az ILO-ban a munka­ügyi törvényhozás, a kutatás és a műszaki együttműködés kérdéseit vizsgálják és a vá­zolt érdekkülönbségek figye­lembevételével keresik a szin­tézist. Legutóbbi, Laborem Exercens kezdetű enciklikájá­ban II. János Pál pápa találó­an fogalmazta meg, hogy a munkafolyamatban szemben­álló feleket inkább arra indo­kolt ösztönözni, hogy „vala­miért”, és ne „valami ellen” dolgozzanak. Ugyanennek az elvnek kellene áthatnia a ve­zető politikusok globális ta­nácskozásait. Nem elérhetetlen cél, hogy 2000-ig megvalósuljon vilá­gunkban a teljes foglalkozta­tottság. Földünkön jelenleg 1,9 milliárd abszolút szegény ember él, közülük 450 millió csak részlegesen foglalkozta­tott. Az elkövetkező húsz esz­tendőben évenként 2,5 száza­lékkal növekszik a munkát keresők száma. Meg kell ta­lálnunk azokat a lehetősége­ket, amelyekkel a munkaal­kalmak számát minden esz­tendőben 3,9 százalékkal emel­ni tudjuk, és így az ezredfor­dulóra egyetlen dolgos kéz sem maradna kihasználatla­nul. Hogy ez megvalósulhas­son, a gazdaságoknak éven­ként hét százalékkal kellene többet termelniük, és mintegy 3000 milliárd dolláros beru­házásra volna szükség. Ám a szakértők hiába jelölték ki ezt az ígéretes pályát, a világ máris letért róla. A hetvenes évek hat százalékos növekedé­si üteme 1979-ben 4-5 száza­lékra csökkent. Glóbuszunk­nak vissza kellene térnie a gondosan kijelölt pályaívre. A politikai vezetőknek ma épp úgy fel kellene ismerniük, mint ahogyan a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal alapítása idején, hatvan évvel ezelőtt történt, hogy szükség van a lényeges érdekellentétek ösz­­szebékítésére FRANCIS BLANCHARD, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal főigazgatója DAWNI Karacsi Dél-Dél együttműködés Az ENSZ közgyűlésének ha­todik rendkívüli ülésszakán fogadták el az új gazdasági világrendről szóló nyilatkoza­tot. Azóta hét esztendő telt el, s az elképzelésekből vajmi kevés valósult meg. Valójában nem sikerült e fontos kérdé­seket az érdeklődés közép­pontjába állítani. Rendeztek persze tárgyalásokat a világ­­szervezetben és más fórumo­kon is, de valamennyi kudarc­cal végződött. A mexikói csúcsértekezlet is megpróbál­kozik majd a párbeszéd fel­újításával, de a változás kilá­tásai korántsem rózsásak. Né­hány fejlett ipari állam ugyan­is húzódozik a megbeszélések­től, és ez a magatartás kétség­­beejti a fejlődőket. Ez érthető is, hiszen az idő múlásával romlanak a gazdál­kodás feltételei a harmadik Világban. Bruttó nemzeti ter­méküknek (GNP) átlagos nö­vekedési üteme a hatvanas években mért 5,6 százalékról 5,3-ra esett vissza a hetvenes esztendőkre, s várhatóan 5,1 lesz ebben az évtizedben. El­adósodásuk az 1975-ös 171 mil­liárd dollárról 403 milliárdra emelkedett 1980-ra. Az inflá­ció irama is felgyorsult, s míg a hatvanas években három­­százalékos volt csupán, nap­jainkban már több mint tíz­­százalékos. Sürgősen tenni kell tehát valamit a hanyatlás megállí­tására. A Dél két cselekvési lehetőség közül választhat. Vagy nyíltan összecsap az Északkal, s romba dönti a világgazdaság jelenlegi épít-­ ményeit, vagy a fejlődők ön­magukra támaszkodva közösen igyekeznek kilábalni a válság­ból. -­­ Mindenki számára világos a­­ harmadik világban, hogy a konfrontáció egyenlő az ön­­i pusztítással, így marad a Brandt-bizottság által is jav­­­vasolt Dél-Dél együttműkö­dés. A jelentésnek ez a leg­fontosabb gondolata, sajnála­tos módon mégsem vonta ma­gára a figyelmet. Az önerőre hagyatkozásnak ez az értelme­zése kettős haszonnal kecseg­teti a fejlődőket Egyrészt úrrá lehetnének a súlyos gondok egy részén, másrészt hatáso­sabban tudnának tárgyalni a fejlettekkel, ha nem is az egyenlőség, de legalább a csökkentett függőség pozíció­jából. Az Észak és Dél között húzódó szakadékot is szűkít­hetnék, ha nem az ipari álla­mok támogatására számítaná­nak, hanem fejlesztenék a két és sokoldalú kapcsolatokat a harmadik világban. A hetvenhetek csoportja fel­ismerte már, mit is ígér az együttműködés ilyen irányú bővítése. Mégsem történt mind ez ideig semmi a függő­ség lazítására. Három terüle­tet jelölhetünk meg, ahol erős a függés, de ahol a legjobbak a lehetőségek az elszakadás­ra: a kereskedelem, a tech­nológiák cseréje és a fejlesz­tési programoknak a finan­szírozása. Nézzük a számokat Tavaly az olajszegény fejlődők ex­portja a fejlett országokba összkivitelüknek 63 százalékát adta, míg az import hasonló mutatója 62 százalékos volt Ellenben az egymás közötti export és import 21, illetve 16 százalékát képviselte ke­reskedelmüknek. A harma­dik világ „belső” forgalmában a kivitel 3,6 százalékát képez­te a világexportnak, a beho­zatal pedig 5,2 százalékát a világimportnak. Ezen az irányzaton változtatni kell. Intézkedésekre van szükség a kereskedelem fellendítésére. Létre kell hozni egy bankot is, amely pénzügyi mérleghiá­nyok esetén nyújtana hitele­ket. A legfontosabb kérdés azon­ban, hogyan lehet a tőkét mozgósítani a harmadik világ­ban. A múlt évben az OPEC- országok 110 milliárd dollár többletet könyvelhettek el. Eb­ből 78 milliárdot bankokban helyeztek el. Mindössze ötmil­­liárd dollárt kaptak az olaj­importáló fejlődők hosszú tá­vú hitelként, rövid lejáratú kölcsönként pedig 15 milliár­­dot A petrodollárok vissza­­pörgetésével az ipari államok gyakorlatilag megszerzik az ellenőrzést a hitelek felett A hetvenhetek — a fejlődő or­szágok — csoportja 1979-ben 82 milliárdot kapott, s ebből 75 milliárd a fejlett országok­ból érkezett Az olajtermelők beruházási politikájának a megváltoztatása segíthetné a harmadik világot a függőség felszámolásában. A Dél—Dél együttműködés elmélyítése új intézmények létrehozását követeli a harma­dik világban, amelyek előmoz­dítanák a közös stratégia ki­dolgozását és lehetővé tennék a kereskedelem fejlesztését szolgáló infrastruktúra kiépí­tését is. ZUBEIDA MUSTAFA 21 Magyar Nemzet A FÖLDRÉSZEK PÁRBESZÉDE nemzetközi szerkesztő bizottságának tagjai: JEAN SCHWOEBEL, a szerkesztő bizottság vezetője. ASAHI SHIMBUNI Satosh­ Wata­­nabe. Tokió, DAWN: Zubeida Mustafa, Karacsi. DIE WRESSE: Kurt Horwitz, Bécs. EL MOUDJAHID: Abdelali Ferrari Algír. EL PAIS: Jesus de la Sera, Mad­rid, EXCELSIOR: Roberto Rodriguez, Banos, Mexikó, FRANKFURTER RUNDSCHAU: Karl Grobe. Frankfurt, INDIÁN EXPRESS: S. Mulgaokar, Úl-Delhi, JORNAI DO BRASIL: Antonio Noggeira Machado. Rio de Janeiro, LA STAMPA: Piero de Garzarolli, Torino, LE MONDE: Gerard Viritelle, Párizs. LE SOLEIL: Bara Diouf, Dakar, MAGYAR NEMZET: Várkonyi Tibor, Budapest, POLITIKA: Dusán Pesic, Belgrád. TO VIMA: Charis Bousbourelis, Athén. ZYCIE WARSZAWY: Karol Szyndzierorz, Varsó, FORUM DU DEVELOPPEMENT: Peter Stone, Géni.

Next