Magyar Nemzet, 1982. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-12 / 60. szám

Péntek, 1982. március 12. Magyar Nemzet Kossuth futára, toborzója Emlékezés Vasvári Pálra A MÁRCIUSI IFJAK egy része a szabadságharc bukásá­val befejezte rövid földi sze­replését, mint például az egyik legnarcosabb álmodozó, a tisz­ta emberségű Vasvári, családi nevén Fejér Pál. Pályája mindössze öt évet fog át, hu­szonhárom évesen halt hősi halált. Mégis azt mondhatjuk: teljes életű ember volt, akit tanítványai rajongva szeret­tek, felettesei elismertek. Kor­társai így méltatták: „Kár ér­te, ember, nagy ember lett volna belőle.” Fejér Pál, a görög katolikus lelkész fia 1826-ban született a Szabolcs-Szatmár megyei Bűdön. Hároméves volt, ami­kor Nyírvasváriba költöztek, s az itt töltött gyermekévek után, a nagykárolyi piarista gimnáziumba került, ahol csakhamar kiváló tanuló lett. Dicsérték szorgalmáért, gyors, édes eszéért; barátai, iskola­­társai bálványozták. Iskoláit elvégezve a pesti egyetemre iratkozott, ahol csakhamar ki­tűnt határozottságával, tehet­ségével, szerénységével — itt is sok hívet szerzett. Amikor Pestre jött, eleinte csak stílus­­gyakorlatból írt verseket, de az egyetemi könyvtár ihlető kör­nyezetében hazai történeti ku­tatásokba kezdett. Apróbb tör­téneti életrajzokat állított ösz­­sze, ugyanakkor históriai érte­kezéseket is írt. (1848 január­jában jelent meg első önálló munkája, a „Történeti Név­tár”.) EZEKBEN AZ ÉVEKBEN virágzott Pesten az irodalmi élet, lelkes és tehetséges ifjak összeálltak, Vörösmartyt ol­vasták, csodálták Petőfit, de az ország dolgait is figyelemmel kísérték. Egymás munkáit is megvitatták. Fejér Pál — noha csak bíráló tagja volt e kör­nek — a továbbiakban mégis fontos szerepet töltött be. Nemcsak tanulók, de a közvé­leményt is formálják, velük szólalt meg az „Ifjú Magyar­­ország” nemzedéke — rang- és valláskülönbség nélkül. Az ő kezdeményezésükre maradt el 1846/47 telén a jogászbál, mert „amikor a nép éhezik, ők nem vigadnak!” Ez az esztendő másért is jelentős volt Fejér Pál életében, mint annyi más szegénysorsú fiú, ő is nevelő­­séggel kereste kenyerét, de 1846-ban tanári állást kapott Teleki Blanka akkor nyílt leánynevelő intézetében. Teleki Blanka és Lővéi Klá­ra a leánynevelést európai rangú intézménnyé akarták emelni. Ebben nagy segítsé­gükre volt Fejér Pál, aki sze­rint a történelemtanítás célja a „hazaszeretet ébresztése a gyermekekben” és a történe­lem megismerése „unokákat hevítenél a nagyszerű példák utánzására”. Óráira nemcsak a leányok jártak örömmel, de Teleki Blanka, Lővéi Klára és Brunszvik Teréz is szívesen hallgatta. A gyújtó hangú elő­adások nem ragaszkodtak szi­gorúan a tantervhez, a haza­­szeretet és szabadság eszméit sugallták. A művelt grófnő esténként érdeklődéssel fi­gyelte az ifjú tanár szavait. Tudta, hogy Vasvári Pál né­ven az egyetemi szervezkedé­sek egyik vezetője, munkások­kal barátkozik, s hogy össze­kötőkapocs az írók és az ifjú­ság között. A rajongó fiatal­ember is csodálattal vette kö­rül a hivatását önzetlenül vál­laló szép grófnőt. Teleki Blan­káról és társairól később így nyilatkozott: ,­­,Szabad lelkük túlszárnyalt ködös századunk homálykövén.” Fejér Pált egyre jobban le­foglalta munkája; 1848. már­cius 14-én elbúcsúzott az inté­zettől, a Vasvári Pál néven az ifjúság egyik vezére lett, ami­kor csak tehette, felkereste Teleki Blankát — az ő ki­egyensúlyozott, szeretetre mél­tó lénye mindig megnyugta­tóan hatott rá. Kis tanítvá­nyai pedig továbbra is őszinte hívei maradtak — ekkoriban készült kiáltványuk is bizo­nyítja. ..Hazafiak! Szabadság, testvériség, egyenlőség jelsza­vatok! A magyar mit mond, meg is tartja, azért legyenek a nők is egyenlőek. Vasvári, ki előbb tanítónk volt, most az egész hazáé. Azt mi örömmel nézzük, de kívánjuk. Hogy az egyetemen a nők is tanulhas­sanak ...” S hogy milyen nagy­szerű tanár lehetett Vasvári Pál, azt a tanítványok (Sztoj­ka Júlia, Dőry­ Matild, Puteá­­ni Rózsa, Erdélyi Erzsébet) jö­vőről alkotott elképzelései örö­kítették ránk: „szívemnek sze­retni kell a hazát s a szabad­ságot, de ezt nem csak szóval, hanem tények által is megmu­tassam” — írta például Erdé­lyi Erzsébet. AZ IFJÚSÁG ÉS A PESTI ELLENZÉKI KÖR izgatottan várta a februári párizsi forra­dalom híreit, követeléseiket 12 pontban foglalták össze és megvitatására március 14-re nagygyűlést hívtak össze. A fiatalok szinte éjjel-nappal a Pilvax kávéházban ültek, vár­ták a friss híreket. Amikor a bécsi forradalom híre eljutott hozzájuk, együtt lelkesedtek, s Vasvári így buzdította őket: „A vak buzgalom a mi zász­lónkat 1590 óta csak Úrnap­kor hordoztatá végig a város utczáin. Barátim! Most lesz az utolsó Űrnap és fog történni az úr színének átváltozása ...” Vasvári 1848. március 15-én Petőfivel és Jókaival az ifjú­ság élére állt. Tagja lett a Közcsendi Bizottmánynak és március 18-án a fővárosi kül­döttség egyik képviselőjeként ő is a pozsonyi országgyűlés­re indult. Hamar összebarát­kozott az országgyűlési ifjak­­kal, beszélt nekik a világsza­badságról és valamennyit pol­gártársnak szólította, még Széchenyi Istvánt is, akivel összetalálkozva, így köszön­tötte: „Bon jour citoyen Szé­chenyi!” — „Bon jour sanscu­­lette Vasvári!” — felelte Szé­chenyi. Az ifjúságnak nagyon tetszett Vasvári modora, s hogy mindenben megnyilatko­­zott forradalmisága, noha so­kan a forradalom szótól is ir­tóztak. A Közcsendi Bizott­mányban Jókaival, Petőfivel valóságos kis országgyűlést rendeztek és elképzeléseiket megvitatva Vasvári jutott leg­messzebbre, amikor minden osztályt egyformán kívánt ré­szesíteni a „szent” jogokból. „Irányeszméi” — melyeket az 1848-i Életképekben tett köz­zé — arról tanúskodnak, hogy valóban hitte az általános sza­badság eljövetelét. Szervezte a pesti nemzetőrséget, minde­nütt ott volt, ahol szükség volt rá. Júliusban a pénzügymi­nisztériumban kinevezték tit­kárnak, de — ismerve nép­szerűségét — igénybe vették a toborzásokkor is. Később Kossuth polgári futára, hadi­híreket és kormányrendelete­ket vitt. Az események azonban nem úgy alakultak, ahogyan a már­ciusi napokban megálmodták. Vasvári is harcolni akart, ön­álló csapatot toboroz. Hadi pá­lyáját is nagy lelkesedéssel, becsvággyal kezdte: katonai könyveket olvasott, beletanult a csapatszolgálatba. Debrecen­be ment­ 1849 elején, de már csak olyan helyekre kapott to­borzási engedélyt, ahol épkéz­láb embert alig találhatott.­­ A VESZTETT MÓRI CSATA UTÁN,­­ amikor már Win­­disgrätz Pestet fenyegette, Te­leki Blanka barátai rábeszélé­sére szintén Debrecenbe ment, ahol Jókaiék mellett kapott szállást. A grófnő nyugtalan­kodott Vasvári miatt, de híre­ket hallott róla, s a toborzás befejezésével áprilisban végre találkozhattak. Vasvári izga­tottan, lelkesedéssel számolt­ be az elmúlt hónapok esemé­nyeiről. Tisztelete, szeretete jeléül megkérte, vállalná el „Rákóczi” nevű szabadcsapata zászlóanyai tisztségét. Teleki Blanka Lővéi Klárával négy nap alatt varrta meg a piros selyemzászlót, amit a „Köztár­saságért!” jeligével avatott fel és adott át a csapatnak. Vas­vári rövidesen parancsot ka­pott az erdélyi indulásra. Is­mét elbúcsúztak, akkor még nem tudták, hogy örökre. Így végződött — anélkül, hogy be­teljesült volna — a soha be nem vallott tiszta szerelem. Vasvári 1849. május 2-án ér­kezett Bánffyhunyadra, hogy a nyugat-erdélyi havasokban részt vegyen a móc felkelés leverésében; ezt Bem — szá­molva a veszedelmes követ­kezményekkel — egy csapásra akarta elfojtani. Az indulást megelőző napon Vasvári bete­gen feküdt Bánffyhunyadon, társai hiába könyörögtek, hogy ne menjen velük, ő hajthatat­lan volt. Ekkor íródtak utolsó sorai: „A csatatér színhelyére jöttem három hónapos bete­geskedésem után, hogyha hal­nom kell, együtt haljak meg beteg hazámmal, vagy a hon felgyógyul, engem is gyógyít­son fel az öröm, melyet akkor élvezendek.” Rendeltetési helyükre, a fontineli tetőre megérkezve nagy rémületükre a gyalui tá­bort sehol sem találták. A cir­káló felderítő csapatot ugyanis a románok felkoncolták. A hegy gerincére meredek ös­vényeken vitt az út, kétoldalt nem lehetett látni mást, csak sűrű bokrokat, s bozótot. Vas­vári elöl lovagolt s a megbúvó ellenség először a lovát lőtte ki alóla. Újra lóra kapva kézi­tusába keveredett. Mellette sorra elhulltak bajtársai, ő is mell­lövést kapott — így esett fogságba. A fennmaradt doku­mentumok szerint a haldokló foglyot egy Gavrilla nevű ka­tona szúrta le dárdájával. Az 1849. július 6-án hősi halált halt 400 katonát és Vasvári tetemét a mariseli völgyben (Kalotaszeg fölött) temették el tömegsírban. Zika Klára Vox politicae Vitafórum értelmiségi fiataloknak Félkörbe állított székek, s a gyújtópontban egy asztalka. Ez a berendezése annak a te­remnek, amely a Lékai János KISZ-iskola első emeletén ott­­hont ad a budapesti bizottság Vox politicae (A politika hangja) nevű, újonnan alakult vitafórumának. — A fórum a mai magyar társadalmi valósággal kapcso­latos kérdéseket tűz napirend­jért — tájékoztatott Kende Pé­ter, a KISZ budapesti bizott­sága agitációs, propaganda- és szabadidő osztályának vezető­je. — Az összejövetelekre olyan előadókat, vitapartnereket hí­vunk meg, akik a kiemelt té­ma avatott szakértői, s akik kíváncsiak is a fiatalok véle­ményére. Lehetőséget­ akarunk teremteni az értelmiségi mun­kakörökben dolgozó fővárosi fiataloknak, hogy megvitassák az őket foglalkoztató problé­mákat, véleményt cserélhesse­nek. A Vox politicae vitafórum első összejövetelén, a Megőr­zés és megújulás lehetősége és szükségessége hazánkban című vita megnyitójában Antal Lász­ló — egyebek mellett — a ma­gyar gazdaság belső szerkeze­tét elemezte, Széll János a po­litikai műveltség emelkedésé­nek szükségességéről szólt, Szoboszlay György a gazdaság és a politikai rendszer össze­­fügéseit taglalta, Vámos Tibor pedig a műszaki haladás lehe­tőségeit és korlátait vette számba. A napokban mintegy másfél­­százan hallgatták a szakértők gondolatait, érveit. A beszélge­tés, a vita több mint négy órán át tartott. A hallgatóság kér­dései nyomán szó esett a világ­­gazdasági folyamatokról, a ma­gyarországi gazdaságpolitika új vonásairól, a gazdaság és az életmód összefüggéseiről. — Az első néhány hónap csupán kísérlet: tudunk-e, me­rünk-e vitatkozni — mondja Kende Péter. — Március vé­gén a tudomány, az ideológia és a politika kapcsolata lesz a téma. Ott folytatjuk tehát há­rom hét múlva, ahol most ab­bahagytuk a beszélgetést. Áp­rilis elején a történelmi tudat, a politikai értékek és a nem­zeti tudat összefüggéseit vitat­juk meg. De a későbbiekben is olyan kérdéseket választunk majd, amelyeket a hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje vetett föl. V.S.M. ­ Az első magyar egyetemről Az országok legmagasabb rendű művelődési intézménye az egyetem. Részvételt jelent a tudomány egyetemes nem­zetközi munkájában, ugyanak­kor lehetőséget biztosít egy nemzet kulturális erőinek a világ tudományos áramlatába való bekapcsolódására. Ezért mondotta ki már az 1309. évi budai zsinat, hogy az országban szükség van a jogban és a szabad művésze­tekben jártas mesterekre. A magasabb szellemi élet bizto­sítására azonban csak I. (Nagy) Lajos királyunk ide­jében került sor, aki az itáliai reneszánsz kibontakozását lát­va, tudós férfiakat hívott be hazánkba, majd megérlelődött benne az elhatározás egy ha­zai földön létesítendő egye­tem alapítására. Megerősítet­te a királyt e célkitűzésében kancellárja és tanácsosa, a pfalzi származású Vilmos pé­csi püspök is, aki jelentős adományaival kedvelt sze­méllyé vált a Szentszék, de különösképpen a tudomány­kedvelő V. Orbán pápa előtt. Vilmos püspöknek sikerült el­érnie, hogy 1376-ban — a bé­csi egyetem alapítása után két évvel — számos országot meg­előzve, Közép-Európában ne­gyediknek Pécs városa nyitot­ta meg kapuit az első magyar egyetem, a „Studium generale” előtt. Középkori szokás szerint Nagy Lajos egyetemalapító levelét jóváhagyás végett meg­­küldötte V. Orbán pápának, aki 1367. szeptember 1-én jó­váhagyta a pécsi egyetem ala­pítását, és erről a királyt is értesítette. A Viterbóban kelt latin nyelvű pápai alapítólevél be­vezető­ része Lajos király ér­demeit méltatja, majd ekként folytatja: „Erős kívánságunk, hogy az ország a tudományo­kat szolgálja és a műveltség termékenységében bővelked­jék, hogy olyan férfiai legye­nek, akik a közös tanácskozás érettségével jeleskednek, az erkölcsi erényekben­­ kitűnnek, és a különböző képesség alap­elveiben gyakorlottak. És le­gyen itt a tudományoknak kút­­forrása, amelynek gazdagságá­ból mindazok meríthessenek, akik a tudományok okirataiba kívánnak belemerülni. Mindezekre és különösen a városnak közismert alkalmas­ságára való tekintettel, amivel a tudomány magvainak sza­porítására és üdvös sarjainak növelésére az ország más vá­rosai között inkább ígérkezik alkalmasnak és megfelelőnek, és nemcsak Magyarország és Pécs városa, hanem a szom­szédos országok lakóinak ja­vára és előhaladására atyai érzülettel törekedvén, s a mon­dott királynak kérése előtt meghajolván, testvéreink ta­nácsára elhatároztuk és elren­deljük, hogy a már említett Pécs városában legyen és örök időkig virágozzék az egyetem („studium generale”) a ká­­monsogi és római jogi, úgy­szintén más megengedett fa­kul­tással, kivéve a teológiait.” Az alapítólevélt olvasván felmerül a kérdés, miért Pé­csett létesült az egyetem, s miért zárták ki a fakultások sorából éppen a hittudományt. Hogy Pécs különösen alkal­mas a tudomány magvainak ápolására, nem rontja le az a tény, hogy a prágai, a krak­­­kói és a bécsi egyetem alapí­tását helyébenhagyó pápai ok­levelekben az említetthez ha­sonló (néha a miénkkel szó­­szerint, megegyező) szöveg szerepel. Városunk középkori értékét inkább emeli más or­szág­­fővárosával történt egy sorba helyezése. Az egyetem­­alapí­­ásbaan az oroszlánrészt vállaló Vilmos pü­spök már említett személyes tekintélyén kívül közre játszott az is, hogy Pécs Horvát-Szlavónor­­szághoz közel feküdt, s ekként „a szomszédos országok lakói­nak” művelődésire is jelentő­­sen kihatott. Ez azért volt fontos, mert délvidéken fel­ütötték még fejüket a schis­­matiqne eretnek tanok. Joggal vethető fel viszont a kérdés, miért nem állítot­ták fel a pécsi egyetemen a tanképzés szempontjából je­lentős teológiai fakultást. Hisz Nagy Lajos már korábban is kérte a pápát, hogy az eret­nektanok megfékezésére szük­sége van teológiai képzettsé­gű emberekre. A helyzet meg­ítélésére tudni kell, hogy V. Orbán idején létesített egyete­meken, így a krakkói és a bécsi egyetemen is teológia nélküli fakultások működtek. Ennek okát a történészek az avignoni pápáknak a párizsi egyetem iránti rokonszenvében látják, mert csak­­ Párizsnak engedélyezték a teológusok képzését. Egész irodalma van már annak a kérdésnek: meddig állt fenn a pécsi egyetem? A pécsi egyetemről a vatikáni levéltárban 15 oklevél maradt reánk. Az egyo­ri történetírók (Küküllei János, Bonfini) sem emlékeznek meg róla. Éppen ezért n­ehéz eldönteni meddig ■ működött a pécsi egyetem. Konrad Heilig bécsi történész 1376. január 16-tól keltezve is­mertet még rávonatkozó pápai okiratot és ebből az egyetem tízéves fennállására mutat rá. De akadtak újabb oklevelek, amelyekből arra következtet­hetünk, hogy 1410. és 1445. kö­zött az egyetem még létezett. Mátyás király 1465-ben vi­szont már ezt írta II. Pál pá­pának: „Magyarországon jól­lehet terjedelmes és termé­keny, nincs egyetem ..., ezért engedje meg Szentséged, hogy Magyarországon valamelyik városban vagy helyén állít­hassak egyetemet mindegyik fakultással, szervezete és ki­váltságai tekintetében a bo­lognai egyetem mintájára.” (Az egyetem létre is jött Po­zsonyban.) Zsigmondnak 1389-ben Bu­dán alapított egyeteme viszont nem mond ellene a pécsi egye­tem akkori fennállásának, hisz előfordulhatott, hogy ebben­ az időben hazánknak két egye­teme volt. Oláh Miklós 1516-ban Szath­­mári György pécsi püspök tit­kára volt, Hungária című mű­vében nem említi, hogy Pé­csett egyetem lett volna. Ti­­mon Sámuel (1715) viszont 200 év múltával minden alap nélkül arról tudósít, hogy a mohácsi csatában háromszáz pécsi egyetemi hallgató is el­esett. Ezt a tetszetős állítást Timon után sokan elfogadták. Békefi Rémig abból a tény­ből, hogy a XV. századon át mindvégig bőséggel akadtak olyan pécs-egyházmegyei pa­pok, akik mind a két jognak doktorai és a szabad művé­szeteknek mesterei voltak, ar­ra következtet, hogy Pécsett még abban az időben is lehe­tőség adódott az egyetemi fo­kozat megszerzésére. Megerősíti ezt Petrovich Ede kutatásának eredménye is. Bécsben ugyanis egy 1431—32- ben kiadott olyan könyvet ta­lált, amelybe Veresmarti Ipoly, a pécsi főiskola egyik hallga­tója egyházi írók műveit má­solta le. Minden valószínűség szerint a Nagy Lajos alapította pécsi egyetem 1465. előtt mér meg­szűnt, de helyette az úgyne­vezett „schola maior”-nak ne­vezett főiskola működött vá­rosunkban.. Hogy meddig, ar­ra biztos adataink nincsenek. A hallgatók számáról sincs tudomásunk. Csupán négynek a neve maradt reánk. Ez is fegyelmi ügyüknek „köszön­hető”: halállal végződő véres verekedés (íjjal, nyíllal és karddal) végére tett pontot a vétkesek pápai kiközösítése. Az okiratokból kitűnik, hogy a hallgatók fegyveresen jár­tak és a nyilazásban állan­dóan gyakorolták magukat. Sa­ját rektoruk volt, előtte tet­ték le az esküt, neki engedel­meskedtek és a súlyosabb ese­teket kivéve ő bíráskodhatott felettük. Pénzügyeiket kü­lön bankár intézte, aki — ha megszorultak — zálogra köl­csönt is adott. A tanulmányi idő öt év volt. Ennek befejez­tével a tanulók magiszteri, vagy doktori fokozatot szerez­tek, amely őket bármely egye­temen való előadás tartására jogosította. A pécsi egyetem tanárai kö­zött olyan neves tudós is akadt, mint Bolognai Bettino fia, Galvano, aki előbb a ká­nonjog tanára volt a páduai egyetemen, s akiről kortársai azt hirdették, hogy „a jog for­rása és harsonája”. Egyik tu­dományos munkája évszámá­ból (1371) kimutatható, hogy pécsi tanárkodása alatt írta a bírói tisztségről, az egyház­jog és a civiljog közötti kü­lönbségről. Az egyetem tanárainak tu­dományos tevékenységéről csak az 1882-ben Csontosi Já­nos által a müncheni könyv­tárban felfedezett kódex ta­núskodik. Ez latin nyelven a pécsi egyetemen készített szentbeszédeket tartalmazza. A beszédeket méltatta és sajtó alá rendezte Petrovich Ede pécsi történész. A kódex 624 lapot tartalmaz, amely átírva 1072 sűrűn gépelt oldalnak fe­lel meg. A kódexben közölt 199 beszéd közül 148 főként a szentekkel kapcsolatos, 51 pedig különböző alkalomra készített beszéd. A beszédek egy­ részében misztikus, más részében sztoikus-humanista világnézet uralkodik. Az egyházi vonat­kozások mellett fel kell fi­gyelnünk a beszédekben je­lentkező humanista, vagyis az emberméltóság olyan hangsú­lyozására, amelyben megnyil­vánul az értele­i, és a ma­gasabb rendű erkölcsi-társa­dalmi lét tudata. Az egyik egyetemi beszédből vett, ma is időszerű idézet: „Az ember az embernek, bárki legyen is az, csak azon fogva, hogy em­ber, segítségére kell sietnie.” Dr. Tóth István Pécs MÁJUSI Új*) ÉKSZERAUKCIÓNKRA különleges, régi arany és ezüst ÉKSZEREKET, ÓRAKAT if/Z-jfA korlátozott számban y ^­sjf J FELVEVŐHELYEINKEN: Népköztársaság útja 43. ) Keddtől péntekig Ív uSr* / VfErM 11 órától 17 óráig, 11 órától 13 óráig. fJ BIZOMÁNYI

Next