Magyar Nemzet, 1982. április (38. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-01 / 77. szám
4 A remény joga Kezdi Kovács Zsolt filmje Már-már kamaraműfajú film A remény joga, némi módosítással akár színpadon is előadható lenne. Mikrovilága, majd mindvégig belső tereken játszódó történése — a szót ez esetben a „cselekmény” helyett használjuk — a mű belső logikája szerint indokolt is. A remény joga nem akciófilm, helyette inkább a lélek belső tereire figyelő. A csöndek, a megfoghatatlan, ám mégis megfogalmazható hangulatok, a megkapó atmoszférájú hatalmas belső terek fény-homály játékai jellemzők rá. S azok a fények-homályok is, amelyek a lélek belső tereinek finomabb szerkezetét alkotják, kiváltképp a gyermeki lélekét, amely iránt már korábban is — A locsolókocsiban — oly nagy fogékonyságot mutatott Kezdi Kovács Zsolt. Nem cselekményes film a szónak kommersz értelmében A remény joga, így hát módfelett bonyodalmas lenne elmesélni, miről is szól. Egyik hőse egy önmagához és másokhoz szigorúan következetes, s ezért magányos bírónő, a másik egy kétnemzetiségű, de felbomlófélben levő családban hányódó tizenkét éves kisfiú, a bírónő unokaöccse. A felszínen kettőjük néhány napját követi figyelemmel a film, életüket a szívbénulásban meghalt nagyapa kísértetkastélyra emlékeztető óriási házában. Azt a folyamatot, amely elvezeti őket az egymáshoz való alkalmazkodáshoz, a közös nyelv megtalálásához. A mélyebb rétegek azonban ez esetben a felszínnél izgalmasabbnak tűnnek, hiszen ezek szólnak igazán a hétköznapi eseményeknek a tudatban való „leképeződéséről”, ezek mutatják meg valójában azokat a sebeket, sérüléseket, amelyeket a két összezárt ember egymástól, a családjától, társadalmi és baráti kapcsolataitól elszenved, így hát voltaképpen sebosztások éskapások folyamatának krónikáját látjuk, olyan vállalkozást, amely a film eszközével kíván aprólékosan lélektani analízist készíteni az emberi viszonylatokról. Kiindulópontként néhány olyan szociológiai evidenciát választott a forgatókönyvet is író rendező, amelyek épp közismertségüknél fogva tán még közhelyeseknek is hatnak ebben a konstrukcióban: az öregek magányosságát, a felbomló családszerkezetet, amelyben fölös teherként — vagy éppen elveszíteni kívánt csomagként — él át a gyermek felnőttnek is-sok megrázkódtatásokat, vagy éppen némely, értelmiségi foglalkozást űző nők kikerülhetetlen magányosságát. Ez a szerkezet, ez a váz az elemzés módja által válik egyéni jegyekkel felruházott művé, nem utolsósorban azért, mert szereplőinek egyénítése igazán jól sikerült. Elsősorban a Magdát alakító színésznő, Maija Liisa Turkka — Tóth Judit kölcsönözte neki meleg szinkronhangját — az, aki a legfinomabb, legárnyaltabb eszközökkel ezernyi hangulatcsodára képes: voltaképpen ő az, aki „elviszi a filmet”. A szereplők szövevényes kapcsolatrendszerének ő áll a középpontjában, katalizátora mindenféle történésnek, elszenvedője a különféle eredetű sebeknek. Partnere igazából ebben Tamás, akit a Hajtó Jan hangján megszólaló Varga Miklós játszik, s akire nemkülönben nagy teher hárulna: a nagynéni—unokaöcs viszonylatrendszer alkotná a filmnek gerincét Itt azonban megbi- HÚSVÉTI AJszflDÉKOK A MáRtántól! csaklani látszik a gondosan eltervezett és felépített szerkezet, hiszen a kisfiú nem tudja — hogyan is tudná — kellően érzékeltetni az érzelmeknek a dacos gyűlölettől az elzárkózáson át a majdnemegyüttműködésig terjedő ezernyi színét. Furcsa ellentmondás ez: egy gondosan eltervezett, végigvitt lélektani analízis csak egyes fázisaiban valósul meg, s ettől az egész folyamat már-már érdektelenné, magánüggyé válik, amelyhez — néha úgy érzi az ember — meglehetősen kevés a közünk. Pedig olyan emberek mozognak Kézdi Kovács Zsolt világában, akik akár bennünket is körülvehetnének hétköznapjainkban, olyan események, lelki összecsapások zajlanak le a vásznon, amilyenek velünk is megtörténhetnek — meg is történnek — bármikor. Minden együtt van hát ahhoz, hogy megtörténjék a csoda, a mozi, a film megfejthetetlen csodája, minden adott ahhoz, hogy emlékezetes mű szülessék. S mégis: a csoda elmarad. Nem hiszem, hogy ennek a filmben fellelhető néhány, különcködő motívum lenne az oka, tán még csak nem is a századelőnek, a „boldog békeidőknek” szentelt néhány, nosztalgikus képsor, s nem is a film sejthetően önéletrajziihletésű mozzanatai. Tán inkább azért nem ejt rabul A remény joga, mert miként fő helyszínét, a hatalmas, ódon villát a kert fái a várostól, úgy szigeteli el hőseit az emlékek és lelki folyamatok kavargása a nyers valóságtól. Ahol ezen a falon rések, átjáró-folyosók támadnak, ahol a hősök egyenként érdekes emberi kapcsolatai egy szélesebb, társadalmi viszonylatrendszerbe kötődnének, ott, ezeken a pontokon a szálak vagy elvágatnak, vagy — miként Magda bírósági jeleneteiben —■ kevéssé kibontotta, némiképp a közhelyhez közelítőkké lesznek, így hát zsákutcáknak bizonyulnak ezek az ösvények, s visszafordulván a néző ismét a szigorúan lezárt, a valóság színtereitől némiképp elemeit világban találja magát, amelynek megvannak ugyan a maga, következetesen megszabott törvényei, ám ezek működésének helyességét — az elhagyott társadalmi háttér miatt s az összevetés lehetőségének híján — csak kétkedve tudjuk elfogadni. Vannak szép pillanatai ennek a bezárt világnak, vannak megragadó jelenetsorai. Ezekben él igazán Zsombolyai János fölényesen kezelt kamerája is. Ilyen például a gyerekseregnek a századelőt idéző emlékek közötti tombolását bemutató képsorok, ilyen a gyerekek balettcipős-bohócruhás otthoni maszkabálja, ilyen a villa éjszakai világát bemutató, a filmet nyitó néhány képsor. Ezeknek a pillanatoknak igazán erős, igazán megragadó az atmoszférája, olyan a légköre, amely mindvégig ott vibrál a film nézőjében. Aki végül is nem sokat tud kezdeni vele. Kénytelen ugyan elismerni, hogy kifinomult, áttetsző, különös fénytörésű, de a tempója miatt hosszadalmasnak tűnő munkát lát, amely azonban az ő, magánnézői életélményeit nem fedi, azoktól idegen. Úgy érzi az ember, olyan ez a film, mint egy bámulatos brüsszeli csipke: szépségét, alkotójának mesterségbeli tudását kénytelen elismerni, de igazi funkcióját nem találja meg. (Objektív stúdió) Vértessy Péter kor édesapja, a villanyszerelő megvásárol egy kimustrált kancát, hát még amikor a kanca egészséges kiscsikót hoz világra. Irka számára a Szultánnak keresztelt csengős lovacska körül kezd forogni a világ, minden idejét az istálló, a karám körül tölti. Álmaiban nagyszabású parforce vadászatokon, lóversenyeken vesz részt Szultán nyergében, elegáns fehér fátyla lobog a szélben ... Csakhogy az álmok nem mindig teljesülnek. Nem éppen eredeti A lovas lány története, melyből Egon Schlegel rendezett színes filmet. Bizony Bellé és Sebastian históriája ez, legfeljebb a francia alpesi faluban nem volt mindenki olyan jóságos, mint Irka környezetében. A soványka sztorit a csikó és a kislány páros jeleneteinek véghetetlen sora hivatott egész estés filmmé hosszabbítani, melyet azonban hamar megunhat a néző, bármennyire is tessék neki a szép állat. Köszönhető ez nem utolsósorban Wolfgang Braumann rendkívül ötlettelen felvételeinek. ) A lovas lány Meleghangú ifjúsági regények szerzője Alfred Wellm, hősei többnyire mecklenburgi falusi gyerekek, akik a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezetekben különféle állatokkal barátkozhatnak. Így történik ez a lovas lánnyal, Irkával is, bár ezúttal mintha kevesebb lenne a tanító célzat, az író nevelő szándéka. Nagy esemény a kis Irka életében, ami Magyar Nemzet Csütörtök, 1982. április 1 A Nabucco Debrecenben A történet annyira közismert, hogy inkább csak az emlékezet fölfrissítése miatt idézzük föl. Kiadójához, Giulio Ricordihoz címzett levelében írta meg Verdi 1879-ben, csaknem negyven évvel a Nabucco komponálása után, hogy 1841- ben egy szöveget erőszakolt a zsebébe Merelli, a milánói Scala intendánsa, Sodera Nabuccodonosor című munkáját. Hazatérve haragosan az asztalra dobta a kéziratot, amely annál a lapnál nyílt ki, ahol ez a verssor állt: „Va, pensiero, sull’ali dora te .. Azaz egy korábbi fordítás szerint: „Szállj gondolat, aranyszárnyakon .. Ez a néhány szó, amely az 1842-es bemutató után az olasz szabadságmozgalmak jelszavává lett — így szól a történet — eldöntötte a mű sorsát. Verdi némi habozás után nekilátott a Nabucco komponálásához, és mint később írta, „valójában ezzel az operával kezdődött az én zeneszerzői pályám ...” Tényleg helyesen értékelte saját alkotását Verdi, mert olyan remekmű született, amelynek librettóját kicsinyes gáncsoskodás volna dramaturgiai szempontból elemezni. Nem ez az egyetlen opera, amelyet olykor a szöveg ellenében is a muzsika emel a magasba. Egy bizonyos: a Nabucco volt az első mű Verdi életében, amelynek írói munkásságába — amint ezt Verdikönyvében Eősze László kifejti — először szólt bele, dramaturgként is kiváló szakembernek bizonyulva. Verdi operája az akkori Nemzeti Színház 1847-es bemutatója és néhány felújítás után 1962-ben Szegeden Vaszy Viktor interpretálásában, kitűnő előadásban kezdte meg reneszánszát a magyar színpadokon. Később újból műsorára tűzte a budapesti Operaház, és tíz évvel ezelőtt előadta a debreceni Csokonai Színház operatársulata is. Az a produkció azonban, amely most látható Debrecenben, merőben eltér a korábbitól. Ennek legfőbb oka a környezet megváltozása : a nagyszínház helyett a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ kamaraszínpadán került színre, lényegesen mostohább körülmények közepette. Van azonban az eltérésnek pozitív oldala is, ez pedig a debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar, amely zeneigazgatója. Szabó László vezetésével az utóbbi időben felnőtt a jelentősebb feladatokhoz is. Úgy tetszik, a dirigens, akit korábban bizonyos görcsössége gátolt a romantikus operák széles dallamíveinek kibontásában, úgy forrott már össze együttesével, hogy az vezetőjének lényegesen átgondoltabb intencióit is képes megvalósítani. Hiba volna figyelmen kívül hagyni, hogy Debrecenben — a Bubányi Vilmos megteremtette jó hagyományokra is építve — olyan együttes működik, amely vidéki zenekaraink élvonalába tartozik. Zenekar és vezetője koncepciózus Verdi-elképzelését, amely jól határozza meg az opera drámai súlypontjait, hatásosan erősíti meg a színház és más intézmények tagjaiból verbuvált énekkar. Ennek jelentősége akkor értékelhető igazán, ha tudjuk, hogy a Nabucco olyan dalmű, amelyben középponti helyet foglal el — nemcsak a közismert Va, pensiero ... kezdetű dallamban, hanem az egész alkotásban is — a kórus. Stílusos és esztétikus mozgatásuk viszont Kertész Gyula rendezését dicséri. Kertész nem először kénytelen számot vetni a szűkös helyzettel, a kis méretű színpaddal, ezért az előadást jórészt oratórikus formában tervezte meg. Munkájában kisebb gondot fordított a részletek aprólékos kidolgozására, és többet törődött az egészében véve tetszetős látvánnyal, a szimmetrikus összhatással. Ezt segíti elő Dóra Gábornak néhány masszív tömbbel körülhatárolt színpadképe, amelyben a helyszín változásait csupán egykét szimbolikus elem jelzi. A hatásosságra törekvés érezhető Greguss Ildikó jelmezeiben is, amelyek a maguk stilizáltságában megkísérelték általánosabb síkra emelni a mű cselekményét. Az előadás közreműködői közül a korábbról megismert erényeit újabb értékkel gazdagította Tréfás György, Zakariása kősziklaként magasodik a kórus fölé, és gyönyörű hangja valamint érzékletes játéka élettel járja át ezt a meglehetősen statikus szerepet. Laczó András a színház nagy nyeresége, aki Izmáéit plasztikusan és szép tenorhangon szólaltatja meg. Nabuccóként nehéz igazságosan értékelni Kertész Tamás produkcióját, mert a művész lázzal küzdve vállalta el aznapi szereplését. Ha valami igazán méltányolható, az hősies helytállása volt, amellyel megmentette az előadást, bár a harmadik és a negyedik felvonásban indiszpozícióján úrrá válva színészi és hangbeli értékeiről is meggyőzhette a közönséget. Sajnos, a két női szereplőről kevesebb jót mondhatunk. Czakó Mária Abigélként nehezen birkózott meg a szerep énekbeli követelményeivel, mindenekelőtt hangmagasságával, és színészi eszköztára sem elég gazdag a figura életrekeltéséhez. Tas Ildikónak Fenena alakját még kevésbé sikerült hitelesen színre vinnie, jóllehet az igazsághoz tartozik, hogy ez a szerep az opera egyik legsebezhetőbb pontja. Elfogadtatásához jelentős művészi és énekesi egyéniség szükséges, és úgy tűnik, Tas Ildikó ezeknek az erényeknek még nincs egészen birtokában. Hegyes Gabriella, Bárány Pál László és Karnausz Tibor közreműködése jótékonyan járult hozzá a lényegében sikeres előadáshoz, amelyben külön figyelmet érdemelt a kórus néhány jó megoldása, a zenekarban pedig különösképpen a vonósok, a fuvola- és hárfaszólamok magas színvonalú teljesítménye. Gábor István A Mephisto visszhangja Az idei Oscar-díjakról szólva a londoni The Guardianszerdán azt írta, hogy a legjobb külföldi film díját „az idén végre igazán nagy film, a magyar Szabó István Mephistoja nyerte el”. A lap szerint ez némi meglepetést okozott, mert a versenyben ott volt a lengyelek kérése ellenére is — A vasember, amely „nyilvánvaló politikai okok miatt biztos győztesnek látszott”. A francia lapok közül a Le Matin így ír: „a Mephisto nem várt outsider, de sikere nem okozhat igazán meglepetést, hiszen senki sem vonhatja kétségbe a film kvalitásait.” Örkény István születésének 70. évfordulójára, emlékestet rendez április 5-én este 7 órakor, a Kossuth Klubban, a Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Rádió és a TIT rendezésében. lláztűznézőben TŰZVÉSZ égette porrá nemrégiben a ceredi művelődési házat. A lángok kedvtelve kaptak bele az épületbe, s rövid idő alatt felfalták a kultúra egykori lakát. Pislákoltak még a zsarátnokok, amikor az álmukból felvert helybeliek elhatározták, az üszkös ház újjáépítésére a föld alól is előteremtik a pénzt, s kihasználják ezt, az ily módon remélhetőleg soha vissza nem térő alkalmat, a településen korszerű, az igényeknek megfelelő művelődési otthont emelnek. Olykor az iránt sóvárgunk, vajha a tudásvágy futótűzként terjedne „ország szerint tova” ... Cereden már parázslik valami. A tűzvész hozta a bizonyságot: a művelődést keményebb fából faragták, semhogy akár parányi csírája, hajtása lángok martaléka lehessen ... Igen ám, de milyen az a korszerű művelődési ház, miféle munkához, élethez, szórakozáshoz kell igazítani a felhúzandó falakat? Tanácstalanságukban a Népművelési Intézet sietett a cerediek és néhány építkezni kívánó társuk segítségére. Kétnapos vándor-tapasztalatcserét szerveztek, amelyre tervezőket, tanácsi vezetőket, népművelőket hívtak vendégül. Nem csillogó-villogó, csupa üveg fellegvárakkal ámították el őket, a mutatóba szánt házak között bizony málló vakolatú, omló falú, szűk kunyhócska és toldott-foldott, lelakott épület is akadt. A magyarándori művelődési otthon nagyterme helyén valaha udvar tátongott. Manapság már-már a rendetlenség látszatát keltik az egymásra zsúfolt eszközök, hiába, kicsi a hely. A varrógépek szomszédságában Hi-Fi torony ágaskodik, amott, a kézikönyvek társaságában, lemezek, kazetták sorakoznak, s csodák csodája, jól megfér egymás mellett a rádiójátékokat és a kabarétréfákat rögzítő hangszalag. Az egyetemi előadó és a helyi disc jockey sem kap hajba a pódium bitorlása miatt. Mikor az idősebbek, befejezték a fejtágítást, a fabrikálást, a fiatalok a fal mellé száműzik a konténereket, s kezdődhet a vigalom. A KÖZSZERETETNEK örvendő népművelő szavait hallgatva nem akarok hinni a fülemnek. Lillácska, ahogy az itteniek becézik, valóságos ezermester. Ért az angóranyúl tenyésztéséhez, jártas a szőlőnemesítés rejtelmeiben, szegről végről ismeri a rétsági típusú házakat, kapásból szerkeszti a legújabb szabásmintákat. Mindezeket az ismereteket a lakóktól leste el, miközben érdeklődésüket firtatta. A saját kárán tanulta meg, hogy hiába indít rajzszakkört, ha az emberek a fészekrakáson törik a fejüket, s mit sem ér a színpompás előadás, ha a nézőknek a háztáji teendőkön vagy csemetéjük másnapi leckéjén jár az eszük. Nyúltenyésztő-, uborkatermesztő-tanfolyamot szervezett hát, s jogi tanácsadást a peres ügyekbe kapcsolódóknak, diasorozatot vásárolt a lakástípustervekről, matematikafoglalkozásra invitálta az iskolások szüleit és tanárnőjét. A lakók nyugtalanító gondjain igyekezett enyhíteni, s mivel vállalkozása jobbára sikerrel járt, ideszoktak az emberek. Tizenkét tantermes, modern iskola tereli magára a figyelmet Jászkisér központi terén. Késő délután lévén, az épületben néma csend honol. A szemközti úttörőház szintén bezárta kapuját, egyébként is csupán az őrsi foglalkozások alkalmával tárul ki a pajtások előtt Pár lépéssel odább siserahad kergetőzik az ütöttkopott művelődési ház és az épületből helyszűke miatt kitessékelt árnyékszék között. A kultúrkunyhó üvegezett ám fűtetlen verandáján halomban hevernek az iskolatáskák, kék köpenyek, kabátok. A Für Elise dallama a színházterem felé csalogat. A hodályban aligalig lelek rá a pódium sarkában megbúvó zongorán gyakorló kislányra. FURAMÓD vidáman panaszkodik az otthon vezetője. „A belvíz, a gyakorta kártyavárként összeomló házak bizony elvonják az embereket a művelődéstől. De azzal, hogy a gyerekek felé fordultunk, a szülőket is magunkhoz édesgettük. Napjainkban tizennyolc tartós közösséggel dicsekedhetünk." S rögvest vetíti a falu és a művelődési ház életéről készült diasorozatot, az audiovizuális és a helytörténeti szakkör közös munkáját. A szomszéd teremben vagy negyven gyerek zsivajog. Ki bernáthegyi kutyát, tarajos gőtét varázsol néhány festékfolttal az utcán talált kavicsból, mások szemfényvesztő módon pörgetik ujjukon a fonalat, s bár csak a kezüket figyelem, tüsténkelésük számomra talány marad. Mire Jászszentlászlóra érünk, a busz kisebbfajta térképészetté alakul, de a Jászságtól távol fekvő településnek az egyszerű mappákon bottal üthetjük a nyomát. Az Arany János Művelődési Ház igazgatója erdésznek tanult, viszont a környék gyér „rengetegeinél” nagyobb fára fente a fejszéjét... Akkoriban a szentlászlóiak mind nagyobb ívben kerülték el a művelődési házat, még gyermekeiket is eltiltották onnan, mióta híre kelt, hogy a botrányba fulladt éjféli mise előtt a kultúrházban múlatták az időt az ifjak. Jelenleg tizenhat kiscsoport tartja itt rendezvényeit, a gyerekek úszó- és KRESZ-tanfolyamra járnak, a nagyobbak eszperantóul tanulnak, a bálokra és egyéb vigasságokra összefut a falu népe. A fiatalok csinos pinceklubot építettek, paprikát termeltek, s jövedelmükből kiruccantak a moszkvai olimpiára. BÚCSÚZÓUL még beszippantjuk az előző napi borverseny gőzét, hangulatát, hörpintünk a díjnyertes nedűből. Jókedvre derülve vágunk neki a Hajósra vezető útnak. A művelődési ház ajtajában az intézmény igazgatója és két, a művésztelepen faragott szobor fogad bennünket. Az előtérből nyílik a vendégcsalogatónak szánt fodrászat és kozmetika. Az irdatlan méretű Információs kódex alatt vasállvány rogyadozik. „Telek eladó! Bélyeggyűjtők, figyelem! Edda! A nyolcadikosok miért nem mehetnek dizsibe?” Imigyen kérnek, faggatóznak a néhol cifra káromkodásokkal tűzdelt bejegyzések. Meg kell hagyni, a falakon egyetlen firkantás sem éktelenkedik. „Még a szakmabeliek közül is sokan állítják, hogy faragatlan a falusi ember. Ez zagyvaság! Önvédelem! Ha üresen kong a ház, mi vagyunk a hibásak. Hülye programot szerveztünk. Eleget vádoltak, hogy felhígítom a művelődést, leszállok az emberek igényeihez. De mit érek vele, ha ajtóstul rontok a házba egy-egy Beethoven-koncerttel, mikor ők az Edda együttest várják ...?” Berci bácsi, az igazgató heveskedett ekképp. ÉRVEIT SENKI SEM VITATTA. Hallgatott a könyvtáros, aki mindvégig azt fájlalta, hogy Magyarnándorban a könyveket viszik a művelődési házba, nem pedig az embereket cipelik a bibliotékába. A tanácsi osztályvezető sem emelkedett szólásra, noha Jászkiséren ugyancsak erősködött, hogy rendeleti úton is lehet közösséget szervezni... A csendet építész útitársunk törte meg: „Azt hiszem, egyre megy, hogy kicsi vagy nagy, tégla avagy négyzet alakú terekből rakjuk össze a művelődési házat. Csak fedél legyen az emberek feje fölött, lelkes szervező irányítsa őket, s megy minden, mint a karikacsapás.” A laikus népművelő bátorsága szólt belőle, de igaza lehet Ahogy az embert sem a ruha teszi, úgy a népművelést sem egyedül az épület alakítja. A háztűznézőben járók csupán tippeket kaptak útravalóul, melyekből — jó vőfély módjára — a saját településük adottságaihoz, az ott élők körülményeihez, érdeklődéséhez a leginkább igazodókat párosíthatják össze, hogy a a frigyből új, a későbbiekben másoknak is javasolható ötletek szülessenek. Mátraházi Zsuzsa