Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-16 / 13. szám

Vasárnap, 1983. január 16. Jurij Szimonov vendégszereplése a Lohengrinben örvendetes és most már rendszeressé váló eseménye a budapesti operai életnek Jurij Szimonov vendégszereplése. A Moszkvai Nagyszínház fiatal főzeneigazgatója már harmadik, egymást követő szezonban látogat el hozzánk. Választott darabjai: A Rajna kincse, a Walkür és ezúttal már a Lohengrin is arról tanúskodnak, hogy Wagner művei különösen foglalkoztatják művészi fantáziáját. Ez annál is érdekesebb, mert hazájában a Wagner-operák előadásainak nincsenek olyan nagy hagyományai, mint nálunk, sem a cári Oroszországban, sem a Szovjetunióban nem tudtak igazán gyökeret verni. Jurij Szimonov nemcsak szereti, de érzi is Wagnert — és kitűnő, szuggesztív karmester lévén — ez ki is derül abból, amit a zenekar az ő vezetésével megszólaltat. Pedig tulajdonképpen nagyon problematikus dolog a karmesterek vendégszereplése egy-egy műsoron levő repertoárdarabban. A dirigens csak azért vállalhat teljes felelősséget, amit az ő irányításával tanultak meg az énekesek, az ének- és zenekar. A vendégkarmester pedig kap egy-két próbát és — különösen, ha ilyen hosszú operáról van szó, mint a Lohengrin — éppen csak át tud futni rajta, mond egy-két dolgot és az előadáson csupán egyéniségek képesek arra, hogy a régebbi beidegződésekkel szemben keresztülvigyék a maguk elképzelését. Nos, Jurij Szimonov meg tudta oldani ezt, jóllehet a teljes Lohengrin új feladatot jelentett a számára, itt Budapesten dirigálta először, pár nappal előbb. (Ez a kritika a második, január 12-i Lohengrinelőadás alapján íródott.) Magától értetődik, hogy ezért a darab jelentéktelenebb részeiben erősen tapadt a kottához, de az opera lényeges jeleneteiben, a zene forrpontjain mindig hivatása magaslatán állt. Különös érdeme valamely zenei interpretációnak, ha rejtett értékekre hívja fel a közönség figyelmét. Szimonov ezt tette például a második felvonásbeli Elza Ortrud kettős végén, amikor megszólal az egyik legszebb lírai Wagner-dallam. Máskor ez gyakran elsikkad, de vendégünk olyan gyönyörűen formálta meg, hogy a felvonás egyik csúcspontja lett. A szovjet karmester emellett kiválóan építi fel a nagy jeleneteket, jól példázza ezt az első és a második felvonás fináléja, vagy az asszonyok bevonulása a székesegyházba. Az Ortrud— Telramund kettős sötét drámai izzásával viszont kicsit adósunk maradt. Szimonov hajlamos arra, hogy időnként a megszokottnál gyorsabb tempót válasszon. Ez az esetek többségében egyáltalán nem baj, sőt, érdekesebbé, izgalmassabbá teszi a produkciót. Vannak viszont az operának olyan részletei, amelyekben nem szerencsés az élénkebb tempó, például a második felvonás nagy férfikarában, vagy a harmadik felvonás két képe között felhangzó grandiózus indulóban, így súlytalanná válik az interpretáció, hiányzik belőle az a bizonyos fajta germán vaskosság, amely elidegeníthetetlenül hozzá tartozik a Lohengrin zenéjéhez is. A zenekar szemmel láthatóan élvezte Jurij Szimonov vezénylését, szívesen játszottak a keze alatt. Molnár András egyre biztosabban birtokolja Lohengrin szerepét, érezhetően jó irányban fejlődik. A többiek, Rohonyi Anikó, Berczelly István, Faragó András és Kovács Pál igen jó formában énekeltek, talán egyedül Erese Margit Ortrud alakítása bizonyult kicsit halványabbnak. Kertész Iván ifti ,S.fitfjiuluíly i Szabó r()éter (S.j ii i.íiíí) és n m Megélénkült a várbeli élet. Álmos úrhoz szinte naponta érkeztek követek, immár nem titokban, hanem egészen nyíltan, főleg a morvák fejedelmétől, Szvatopluktól, Álmos úr unokatestvérétől. Ez csaknem nyílt kihívás volt ismét a királlyal szemben, mert a csehek mindig a németekkel és mindig Kálmán ellen léptek fel, valahányszor felcsillant a remény, lecsíphetnek egy darabot a maguk számára a magyar királyságból. Béla a vendégek szálláshelye mellett elhaladva gyakran hallotta az idegenek beszédét, mely magyar fül számára igen kellemetlen, nyers hangzású volt. Márkus atya azt mondta a csehekről, hogy igen kegyetlen emberfajzat, amellyel nem szabadna semmiképpen sem alkudozni, saját uraikkal, saját véreikkel is vad kegyetlenséggel bánnak el, mit várhat tőlük az, aki segítségükre számít? Márkus atya bíráló megjegyzéseiben közrejátszott a tépelődés is, kinek ajánlja majdan elkészülő Imre-krónikáját, mert ez királyfinak való épületes olvasmány lesz, és a benne foglaltakat egy leendő király hasznosíthatná leginkább. Márkus atya töprengeni kezdett, vajon nem volna-e itt az ideje, hogy Kálmánnak, illetve a kis királyfinak, Istvánnak ajánlja készülő művét, s idejében átpártoljon azokhoz, akiktől javadalmat és talán magas rangot is nyerhet. Így van ez, ha valaki felhagy a bor élvezetével: előbb Istenhez tér meg, aztán, józan fővel, eszébe jutnak a világ hívságos dolgai, s egyszerre félni kezd a holnaptól. Ha legalább a dömös kolostor vezetésével megkínálta volna Álmos — de eszébe sem jutott a nagyúrnak saját udvari papja, fiának nevelője, hiába célozgatott rá egyre nyíltabban a pap. Álmos nem tanulta meg idejében a hatalom gyakorlásának nagy leckéjét: nem elég egyszer megvásárolni senki hűségét — a híveket állandó adományokkal kell hűségesen tartani. Álmos azonban mindig új híveket igyekezett szerezni — s közben sok régit elveszített. Márkus atya nem volt rossz ember, nem volt álnok cselszövő, s nem akart rosszat Álmos úrnak, eddigi jótevőjének, de esendő ember volt, aki nyugalomban és megbecsülésben akart élni és meghalni. S bölcsen úgy látta, hogy Álmosnak és az országnak a sorsa most nagyon vékony hajszálon függ. És idegen kard fogja elvágni ezt a szálat. Ezért aztán az első adandó alkalommal, amikor egyházi ügyekre hivatkozhatott, kihallgatást kért Lőrinc esztergomi érsektől, és tanácsát kérte. Óvatosan, finoman fogalmazott, és a sokat tapasztalt, pergamenarcú férfiú hasonló óvatossággal válaszolt. Nem hagyott kétséget afelől, hogy a király mindent tud Álmos próbálkozásairól, s türelmének fogytán jár, s vállalkozott a közvetítésre. — Fejezd csak be azt a legendát, fiam — mondta leereszkedő jóakarattal a nála alig fiatalabb Márkusnak — és légy egészen nyugodt: a te nevelted. Béla sosem fogja viselni István koronáját. A király kegyes szívű lesz irányodban, s bizonyára illő jutalomban részesít. Említést teszek ügyedről, mihelyt befejezed dicséretes munkádat — bocsátotta útjára az érsek Márkust. Márkus atya visszatért tehát Álmos úr várába, s várta a kedvező alkalmat és ürügyet, hogy bejelentse távozását. A herceg azonban el volt foglalva ügyei intézésével, s valahányszor Márkus megpróbálta szóba hozni a dolgot, félbeszakította, elhessentette az útból, ezzel még inkább tetézve a pap titkos és egyre fájóbb sérelmeit. Egy napon hát az atya felnyergeltetett, összecsomagolta csekély ingóságát, és megáldva Bélát és Pétert, csendesen elhagyta a várat. Többen tanúi voltak távozásának, de mindenki azt hitte, Álmos úr tudtával történik a dolog, s a herceg csak napok múlva értesült a különös szökésről. — Éppen a fiam nevelője! Akár egy tolvaj! — háborgott Álmos, és nagy kedve lett volna erőszakkal visszahozatni a papot, de belátta, az eltelt néhány nap óta már bottal ütheti a nyomát, s ha egyházi személyre kezet vet első haragjában, veszélyezteti azoknak a papoknak a jóindulatát, akik elégedetlenek Kálmán szigorával. Kifaggatta Bélát is, mi lehetett az oka nevelője hirtelen távozásának, de a kis herceg hallgatott. Sejtett ugyan valamit Márkus atya indokairól, de sem megfogalmazni nem merte volna, sem nem kívánta apját még jobban felingerelni az atya ellen. — Püspököt csináltam volna belőle! — mormogta Álmos. — De egyszer még a kezem közé kerül az a hűtlen pap! Márkus atya, mintha csak sejtette volna Álmos úr végső döntését, igyekezett minél messzebb jutni a herceg által ellenőrzött területektől. Egy hét múlva már a Szent Márton hegyi apátság lakója volt, innen írt Lőrinc érseknek, s jóindulatába ajánlotta ismételten magát és munkáját. Péterre és Bélára most jó napok virradtak, mert egy időre minden stúdiumtól megmenekültek. Az asszonycselédek ellátták őket, de idejük eltöltésébe nem szóltak bele. Kellemes egyhangúsággal teltek a napok, míg el nem érkezett az idő, hogy Álmos úr eleget tegyen a császár meghívásának. Álmos úr üzent Vatának, álljon készenlétben embereivel, lehet, hogy néhány hét múltán elérkezik az idő a végső küzdelemre. Ekkor jött a hír, hogy a dömösi kolostor elkészült, elvárják a kegyes alapítót és kíséretét a kolostor felszentelésének szertartására. Ez kapóra jött Álmos úrnak: feltűnés nélkül, kellő indokkal nyugat felé indulhatott. Elhatározta, hogy Bélát a kolostorbéli barátok gondjaira bízza, s mellé adja őrzőül Urost és Pált is. — Ha nem kapnál hírt rólam, fiam ... vagy ha rossz hírt kapnál, akkor se mozdulj onnan. Az szent hely, onnan téged el nem hurcolhatnak feltűnés nélkül. Megértetted? — Megértettem, atyám uram. Péter is jöhet? Álmos a fiára bámult. Hirtelen azt sem tudta, kire gondol a fiú. — Péter? Nem bánom. Ha akarod ... Álmos elmosolyodott, s megtörtént, ami csak nagyon ritkán szokott: végigsimított Béla aranyló, lányosan hosszú haján. Egy pillanatra eszébe jutott Predszlava asszony, és homályos lett a szeme. Ez a fiú is olyan törékeny, hallgatag ... talán asszonyt kellene hozni a házhoz. De ha egyszer nincs ilyesmire ideje__még nincs, de majd ... nemsokára ... ha a korona az ő fejére kerül, gondoskodhat méltó asszonyról, aki Bélának is anyja lehet .. talán ... — No, elmehetsz — mondta nyersebben, és picit megtaszította a fiút. Nem akarta, hogy gyenge, szánakozó és szánalmat keltő férfi váljék belőle. A sok csókdosással, simogatással el lehet rontani a gyermekeket. Talán jobb is, ha nem kényezteti asszonyt kéz, aszszonyi száj. (Folytatjuk) Macar Nemzet Roxi: Szép öregkor Három évtizeddel ezelőtt a Magyar Nemzet szerkesztője volt Ránk József. Fiatalon, negyvennégy éves korában, 1953. január 17-én ragadta el a halál. Mint karikaturistát, pontosabban szólva, mint a nagy német grafikus, George Grosz Indulatos társadalom rajzaival rokon ihletésű gúnyrajzok alkotóját tartja számon az utókor. „Roxi” néven szignált munkáit elsősorban a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum és a szombathelyi gyűjtemény őrzi. NAPLÓ Cervantes búsképű lovagjának történetét akarja filmre vinni az idén Mario Monicelli olasz rendező. Egy római tévényilatkozatában közölte, hogy Don Quijote szerepét — elképzelései szerint — Vittorio Gassman, a hűséges fegyverhordozó, Sancho Panza szerepét pedig Alberto Sordi játssza majd. ♦.f. Vecsési Sándor festőművész kiállítása szombattól a Vigadó Galériában tekinthető meg. Nagy Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából emlékünnepségek kezdődtek Bács- Kiskunban. Szülőhelyén, Apostagon emlékkiállítás nyílt egykori otthonában. Az író és a szülőfalu kapcsolatáról Nagy Lajos és Apostag címmel képes kiadvány jelenik meg. Májusban a Petőfi Irodalmi Múzeum a helyi gyűjteményt kiegészítve rendez nagyszabású emlékkiállítást Apostagon az író életútjáról. 7 Elégikus perirat Tömörkény István ébresztése Az íróról — születésének centenáriuma alkalmából — így ír Illyés Gyula: „Hibás gondolattársítás, hogy egyszerűről egyszerű írni, hogy "egyszerű" emberek ábrázolása nem a leghatalmasabb teljesítmény. A katedrálisok, a hisztérikák, a nagy vacsorák különböznek egymástól, azok rajzára a toll magától megindul. De a gyufaszálak, vagy az — épp oly könnyen kezelt — „célszerű szegény emberek” milliárdjai közt különbséget tenni? Belőlük százat és százat egyéni életre kelteni? Hányan tudtak még a legújabb korig is parasztot, napszámost ábrázolni nem fölülről lenézve, azaz nem gorillává, munkabarommá törpítve? Olvassuk el ma Balzac Parasztok, Zola Föld című rémálmát; ez a legjobb előszó őhozzá. Akkora lett, amekkora, de Tolsztojjal szőtték egy bordában.” Az író leánya — nyolcvanhatodik életévében jár — Szegeden, szüleinek-nagyszüleinek másfélszáz esztendős, nemes ragyogásává érett bútorai közt lakik, néhány megmaradt családi relikvia társaságában. Matróna életkorának elkerülhetetlen nyűgeit derűs lélekkel viseli. Szomorúsága (de az is csak afféle csöndes gordonkaszó) egyes-egyedül abból fakad, hogy író-édesapja ügyében azok óta a centenáriumi ünnepségek óta — tizenhét esztendeje — jószerével senki nem nyitotta rá az ajtót. Az író leányát — asszonynevén: özv. Kőszegi Dénesnét — Tömörkény Erzsébetnek hívják; ő a család utolsó élő tagja. Előítélet Szükség van-e még egy hívatlan prókátorra, Tömörkényért perelni, s méghozzá éppen mai napság, az ő habitusától annyira különböző világ- és életviszonyok kavargása idején? Valóban bukott pere a Tömörkény Istváné, valóban véglegkikopott-eaz irodalmi és olvasói köztudatból? A látszat arra vall: igen. Abban az időben, amikor a bírálat még arról szólt, amit ígért, azt vetették Tömörkény szemére: Atlantisz sem tűnt alá a tengerbe oly nyomtalanul, mint az általa ábrázolt magyar századfordulós korszak — s még annak is topográfiailag Szegedre és környékére, pontosabban az odavalósi parasztokra, bakákról, vízenjárókra, külvárosiakra szűkíthető világa— a feledésbe. Megállapították róla azt is: nemcsak műfajában és stílusában, még szemejárásában is sültmaradi volt, tekintetét például soha nem fordította a „Nyugat” felé... Mintha mára az a hozsánna is ellene fordulna, amelyet 1928-ban Juhász Gyula írt: „... A legelőkelőbb, mert legtisztább érzés, amely benne élt és munkált: a részvét, elvitte őt azokhoz is, akik mintegy a társadalom kerítésein kívül rekedtek, a nincstelenekhez, a magyar vidék pusztai és külvárosi elhagyatottjaihoz és kitagadottjaihoz, és ezzel Tömörkény írói művészete nagy emberi, szociális értéket is nyert, amelynek történeti jelentősége csak nőni fog a szálló és haladó idővel.” Igazolódott ez a prófécia? Aligha. A Tömörkény-írások szociális értékei” átutalódtak (szerencsére) a politika szférájába, történeti jelentőségük pedig azzal arányban archaizálódik, ahogy az egykori „nincstelenek” — gyökeresen más társadalmi helyzetben — a mi századvégünk újszerűbbnél újszerűbb gyakorlati dilemmáival kerülnek szembe. Hát a sok ezer, a könyvtárakban ronggyá olvasott Tömörkény-kötet? Erre is van válasz: épp most bizonygatják, hogy valójában „nincs is olvasó”. Egyfelől azért nincs, mert népünk nem jelentéktelen hányada nem olvas, másfelől pedig nincs „olvasó, mint olyan”, csak „konkrét” olvasók vannak, akiket statisztikába lehet venni, felmérni, számítógépre vinni. Akár van olvasó, akár nincs, a könyvkiadás úgyis a maga útját járja, amelyet előírásai, érdekei, mindenkori tájékozódása és elhivatottságának szenvedélyei megszabnak számára. Így születik — per nélkül — egy ítélet, nyomában pedig nemzedékek előítéletei. Védőbeszéd Az is igaz: magyar írók egész sora — holtak és élők — sorakoznak fel a védelem tanúiként, Adytól Weöresig. Tömörkény „elavult” stílusát — teszem — Déry nevezi „lényegében modern”-nek. Szabó Magda még tovább lép: .... az ő balladához annyira hasonlító, rövid novellái valósággal kiáltanak a rövidfilmek nyújtotta lehetőségek után.” Provincializmusa ügyében különösen Gyárfás Miklós forgatja kiválóan vitezét: „Annyi bizonyos, hogy az írói alkotások fennmaradása nemcsak a művek, hanem az utókor minőségén is múlik. Vannak jelentékeny irodalmi művek, amelyek azért porosodnak, mert porosan értékelik őket. Úgy vélem, Tömörkény Istvánt sem a saját pora lepi, hanem az irodalomtörténete. Érdekes író, akiről kevés érdekeset írtak. Pedig ha falut, földművest, egyszerű embert rajzol a tolla, inkább a legmodernebbekhez áll közel, semmint az elődeihez. Például az amerikai Steinbeckhez. Egykor Ortutay Gyula szállt síkra érte, később Németh László tisztelte meg benne az első falukutatót, a „Nyugat” korszakával párhuzamos magyar novellaforradalom legjelesebbjét, s lám, mégis, nemzedékek olvasói ízlése térül el mellette, észre se veszik, mit vesztenek: nemzeti karakterünk gazdag forrásvidékeit kerülik el. Fellebbezés Mit tehetünk Tömörkény érdekében — mindannak érdekében, amit ő (is) képvisel? ^ IpUUjjunk,„ki, abból, amit Móra Ferenc ír róla. . . „... Akkor halunk meg igazán, mikor az utolsó szem is lecsukódott, amely valaha fotográfiát vett fel rólunk, és senki se tudja többé, melyik volt a kedves nótánk, és hogy kopogott a lépésünk le és föl a lépcsőn. Szeretnék az emlékeim közül néhányat elültetni az ólommezőkbe addig, amíg frissek — hátha egyszer hasznukat veszi majd a művész, aki megfaragja Tömörkény lelke szobrát...” Mint oly sok, népnek-nemzetnek fontos személyiségről, Tömörkényről is legalább két szobor készült: az egyik Szegeden látható, a másik a köztudatban emelkedik mereven, mozdulatlanul. Vajon nem próbálkozhatnánk meg ennek az iskoláinkban legfeljebb neve említett, műveiben csak szellemi körvonalait visszatükröztető, megannyi emlékezésben egyöntetűen példás teljességű emberéletet élőként ábrázolt, sajátos művészegyéniségnek a dokumentális megelevenítéséve! ? Nem életregényre gondolok, hanem afféle „történelmi riport”-ra — van erre példa a magyar irodalomban, nem is egy, ha mindenben el nem is érhető, de követhető. Az alapanyag túlnyomó része — hála az illetékes irodalomtörténészeknek — rég egybehordva... A szegedi körzeti tévéstúdió munkatársai nemrégiben felkeresték az író leányát, megörökítették az arcát és eleven emlékeit. Most rajtunk, Tömörkény hívein, művészete tisztelőin a sor! Fülöp János Türelemüvegek címmel új kiállítás nyílt szombaton Kecskeméten, a Magyar Naiv Művészek Múzeumában. A tárlat anyagát hét hazai múzeumból és több magángyűjteményből válogatták össze. A palackba épített jelenetek tematikája igen széles körű: az egyes foglalkozásoknak, azok eszközeinek megjelenítésétől a vallási tárgyú témák ábrázolásán át egészen Petőfi Sándor budapesti szobrának kis modelljéig terjed. A tárlat március 13-ig látható Kecskeméten. "