Magyar Nemzet, 1985. október (48. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
Szombat, 1985. október 26. Irodalmi séták Egy perc az ablakból A publicisztika költője volt — a Nyugatban versekkel, novellákkal kezdte —, de nem az elromló hangulatok rabja, ám akinek életpályáját a „Felháborodom, tehát vagyok” gondolata határozta meg. Bálint György a közírás poétája a legapróbb hétköznapi jelenségben is mély igazságot volt képes felfedezni, kíméletlen logikával, egyszersmind emelkedett szellemiséggel, elegánsan, műremek számba menő rövid írásokban. Radnóti Miklóst és József Attilát is barátjának tudhatta. Azon kevesek egyike volt a kortársak közül, aki József Attila költői nagyságát mélyen megértette, s kritikusi tevékenységében méltatta is. Bálint György 1933. május 4-én kötött házasságot Csillag Verával. A Lipótvárosban, a Szent István park 5. V. emeleti lakásában éltek. Ahol megfordult József Attila is, 1936 őszén itt olvasta fel a Levegőt! című versét Bálint Györgynek és Radnóti Miklósnak. Bálint György, a krónikás tárcáiba, publicisztikáiba — gyors vonásokkal — belerajzolta önportréját is. Önkényes vágásokkal — mégis „eredeti anyagból” — így állítható össze fényképmontázs róla, talán a modern képző- illetve fotóművészet korabeli modorában. „Január elsején, délután három óra harminc perckor félrehúzódott egy Duna-parti ablak függönye. A táj, melyet még tavaly néztek meg utoljára az ablakból, gyors és meglepő változást mutatott, meggyőzően példázva a tételt, hogy a természet nemcsak fokozatos, hanem ugrásszerű fejlődést is ismer. A parkot, mely előző délután még friss zöldjével tüntetett az évszak szívós terrorja ellen, most egyenletes hóréteg vonta be. Szabályosan fehér volt a parti raktárházak lapos teteje is, zúzmara vonta be a mozdulatlan emelődaru csúcsát, hidegen, zöldesszürkén csillogott a víz üveges felülete. A Sziget, a Szigeten túl a dombok lánca, és a dombokon túl az ég tompafehér volt, tiszta, fagyos és ünnepélyes. (...) Egy ideig kíváncsian tűnődött, hogy rákban fog-e meghalni vagy haslövésben. Hirtelen, átmenet nélkül, az angol külügyminiszterre gondolt, aztán egy társadalomkritikai regényre, melyet a múlt év utolsó napján ki-, olvasott, aztán a saját regényére, melyet az idén sem fog megírni. Aztán még sokáig állt az ablaknál, minden gondolat Egyedül volt, a lakás másik lakója, a fiatal nő, akivel olyan jól tudtak együtt töprengeni és együtt hallgatni, most nagyon messze volt, a szomszéd szobában feküdt, az álom feneketlen, sötét szakadékéban.” „A kutya, mellyel egy idő óta egy házban lakom, kezdettől fogva felkeltette őszinte csodálatomat fiatalos könnyedségével és jókedvével. (...) Olyan egészségesnek látszik, hogy talán nem indokolatlan az a gyanúm, hogy még sohasem járt pszichoanalítikusnál. Más állatokkal is így vagyok. Komoly alacsonyrendűségi érzésem fejlődött ki két macskám mellett, és ezt az érzést az sem enyhíti, hogy most már nem lakunk együtt, hanem már csak hetenként egyszer-kétszer jövünk össze. Macskáim felsőbbrendűségét az első perctől kezdve elismertem és tiszteltem. Tökéletes szépségű mozdulataik eszembe juttatták esetlenségemet, kínai bölcsekre emlékeztető, rejtélyes és mély hallgatagságuk mellett szánalmas fecsegésnek tűnt foglalkozásommal járó írásbeli közlékenységem.” „Megvallom: jobb szeretek olvasni, mint írni. Azon a bizonyos puszta szigeten — melyet oly gyakran szoktak felhozni különböző tételek példájaként — írás nélkül csak kibírnám valahogy, de olvasás nélkül nem. Voltak könyvek, melyeknek világa majd'nem reálisabb volt számomra a környező világnál.” „Az emberre sok minden jellemző, többek között a lakása is. Ezen a téren ritkán történik csalódás: legtöbb ember csodálatosan összeillik a bútoraival. Hogy kissé elcsépelt szóképpel éljünk, mindenki rányomja lakására egyénisége bélyegét, illetve gyakran egyénisége hiányának bélyegét, ami különben, logikai szempontból egyre megy.” „Rendkívül büszke vagyok egyéniségemre, naponta többször előveszem és megcsodálom. Kitűnő, tartós neurózisból készült, perforált. Minderwertigkeitskomplex díszíti. Hallom, elvetemült emberek arra törekszenek, hogy elvegyék tőlem. Nem adom oda, mert az egyéniség minden. (...) Egyéniség nélkül úgy gondolkoznék, mint az ostoba, értelmetlen tömeg, szembefordulnék barátaimmal és jóakaróimmal, felemelném ökölbe szorított kezemet, és magával sodorna egy vad áradat... még rágondolni is rossz, , mi lenne belőlem egyéniség nélkül. Egyéniségemért még az életemet is feláldozom, ha kell.” „Annak a Duna-szakasznak jobb szélén, melyet ablakom keretez, feltűnik egy hajó orra. Lent az utcán egy férfi és egy nő találkozik, és kezet fog. Beszélgetni kezdenek. A hajóból egyre több látszik, orra előrenyomul. Így kezdődik egy perc. (...) Sok minden történhet egy perc alatt. A pulzus körülbelül nyolcvanat ver, és egy jó repülőgép négy kilométert tesz meg, míg a percmutató a hatvanastól visszaérkezik a hatvanasig. Statisztikusok tudják, hogy ezalatt mennyivel növekszik Sir Henry Deterding, az olajkirály vagyona és a magyar gyermekhalandóság. (...) Egy fiatal férfi viszont, aki a part korlátjára könyököl, észrevétlenül ejti el ezt a percet, mint egy kavicsot. Soha többé nem fog eszébe jutni, végképp kiesik az életéből, és esésével magával visz belőle egy darabot. (...) A hajó már majdnem teljesen betölti az ablaknégyszöget. A férfi és a nő még mindig beszélget, változatlan taglejtésekkel és titokzatosan. Egy felhő elmegy a nap elől, erősen csillog a víz. S a percmutató befejezte a kört. Egy perccel idősebb lettem. Három óra harmincöt.” „Feleségére pillantott, az is azt mondta: »Sok.« A kereskedő bátorítóan nézett rájuk, mint egy pedagógus, és széles mozdulattal mutatott a jégszekrényre: — Ez kérem, egy életre szól — mondta határozottan és oktatóan. (...) A vevő vállat vont és elfordult a jégszekrénytől. — Kérdés, hogy mi is egy életre szólunk-e? — felelte végre a kereskedőnek, és a felesége még hozzátette: — Kérdés, hogy az élet is egy életre szól-e?” „Hideg estében megyünk hazafelé a Duna-parton. A város, e nyugtalan és nem mindig jóindulatú óriás, most megbékélten, tisztán pihen az áttetsző, finom ködtakaró alatt. Nem bánik velünk mindig gyengéden, de most mégis érzem, hogy szeretem, és nem tudnék nélküle élni. Valamelyik híd alatt, melyet már elborított a sűrűsödő pára, láthatatlan hajó bőg, hosszan és kissé riasztón. Reggelre idegenben lesz, új partok között. Reggelre engem ismét száműz az álom,, és ez ismét fájdalmas lesz, akár a születés. Egy nap megint eltelt Adott-e valamit vagy nyomtalanul gördült el, érdemes volt-e vagy haszontalan, van-e életünknek egyáltalán több haszna, mint az, hogy éljünk , ki tudja?” „Harmincas vagyok, nemzedékem lassanként »uralkodó« nemzedékké lép elő. Min uralkodik majd? Valószínűleg csak magán, mint jól nevelt nemzedékhez illik. (..) Közép-európai »közíró« vagyok 1936-ban, tehát a légynek sem tudok ártani vagy használni. Gyakran sétálok magányosan a körutakon, kissé görnyedten, hátra tett kézzel, lassan, majdnem ünnepélyesen. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha nyugdíjban volnék — a közvélemény nyugalgalmazott lelkiismeret-furdalása. Egyelőre kevés remény van, hogy újra hivatalba léphessek. Minthogy ezt sokan nem tudják, ezúton is közlöm, hogy mindaz, ami ma zajlik, jóváhagyásom és beleegyezésem nélkül történik, és érte semmi néven nevezendő felelősséget nem vállalok.” „Sokan irtóznak a ködtől, én élvezem a ködös napokat. (...) Ködös estéken elmegyek hazulról, és azt hiszem, egyedül vagyok, nemcsak az egész utcán, az egész világon. Behúzódom a ködbe, láthatatlanná válok, lappangok. (...) Benézek boltok és irodák ablakán, az alkalmazottak még mindig ott ülnek, különös, feszült figyelemmel, halálos komolysággal végzik örök egyforma mozdulataikat. Hogyan, hát nem tudják, hogy köd van? Uraim, és hölgyeim, szeretném bekiáltani, kitört a köd, meg lehet szökni, el lehet tűnni a sötétben, semmit sem kell többé komolyan venni, a kutya sem veszi észre!” „Már tegnap is gondoltam a menekülésre, de közbejött valami, amiről egy időre megfeledkeztem róla. (...) Madách nemhiába nevelődött Hegelen, dialektikus volt, megértette, hogy élni anynyi, mint küzdeni, és ezért a küzdelem jó. Bízva bízni: ez kissé nehéz és nem mindig sikerül. Küzdeni viszont olyan természetes és nélkülözhetetlen, mint lélegzetet venni. Küzdeni még bizakodás nélkül is lehet. Besötétedett, hűvösen lebbent a szél, most kellene menekülni, ki tudja, lehet-e még, mire megint világos lesz. Maradok.” Bálint György 1939. május 15.— július 15. között két hónapot Londonban töltött, eredetileg azzal a szándékkal, hogy emigrál. Hazatért és maradt. 1942. október 27-én hívták be — immár nem először — munkaszolgálatra, Gödöllőre. 1943. január 21-én halt meg, valahol Ukrajnában, Marafkó László nélkül. Színpad — kép Szép vagy. RÉGÓTA GYANÍTOM: valójában gyermekeknek készítik a díszlet- és jelmezkiállításokat. Látni nagy babaruhákat, kis babaházakat. És sok-sok színes képet. Olyan kivágókönyvekbe illő öltözetek ábráit is, amilyeneket a kicsinyek, miután gondosan kivagdaltak, fiú- és leányfigurákra aggatnak. Egyszóval hangulatos látnivaló az efféle kiállítás. Az a Színpadi kép című bemutató is, amelyet (a Magyar Színházi Intézet, a Magyar Színházművészeti Szövetség és a Művelődési Minisztérium gondozásában) a tavalyi, tokiói nemzetközi kiállítás magyar anyagából, a szecessziós kacskaringókkal szegett paravánokon, október végéig, a Madách Színház emeleti termében láthatnak. (Persze, csak azok, akiknek hírverés, plakátok híján is sikerül kiderítenie, hogy — a szóbeli információ szerint — a változó előadáskezdetekhez igazodva, azelőtt másfél órával engedik be az érdeklődőket, mindössze egy órányira, hogy azután már a színházjegyes nézőket fogadják.) A kellemes látvány azonban kevés, ha alkalmazott művészetről van szó. Hogy egy-egy díszlet vagy jelmez jó-e, nemcsak szép: megfelelt-e az adott előadás követel- ményeinek, arról úgyszólván semmiféle értesülést sem szerzünk. Az esztendők során egy picinykét sikerült előrelépni azzal, hogy a tárgyak, a tervek alatti feliraton már nemcsak a színmű címe, írója, nemcsak az előadás évszáma szerepel, hanem a rendező neve is. (Egyébként érthetetlen, hogy a zömmel a közelmúlt tervezőművészetét bemutató kiállítás miért kalandozik viszsza egy-egy esetben a hatvanas évekbe.) Azt már nem sikerült kivinni, hogy az is ott álljon, ki viselt egy-egy kosztümöt. Amenynyire döntő az, hogy a díszlet konstrukciója, tér- és járásrendszere kiszolgálja-e a dráma jeleneteit, a rendezés színészvezetését, stílusát, sőt, gondolatát, éppannyira meghatározó lehet az, hogy a jelmez képes-e korrigálni a színész alkati gyengeségeit, például nem ad-e malomkeréknyi gallért a rövidnyakúra, nem öltözteti-e vattakabátba azt, akit a lámpaláz amúgy is megizzaszt, vagy tud-e alkalmazkodni a szereplő mozgáskarakteréhez (például a kaszáló gesztusa szép vagy... hát nem erősíti-e fel lebegő ingujjal, a komótos léptűt nem nehezíti-e el a kelleténél hosszabb uszállyal). AHHOZ, HOGY ÍGY IS mérlegelni lehessen egy-egy munka értékét, hiányzik az összevetés lehetősége. Hiányzik az úgynevezett többszörös dokumentáció, amikor például egy díszletet nemcsak képzőművészetileg vonzó, de annak funkcióit, anyaghatását elnagyoltan jelző „festményeken” láthatnánk, hanem többféle, más-más szemszögű, a szerkezetet nemcsak statikusan, de mobilitásában is kifejező képen, fotón, „mozgóképen”. Hogy ez nem lehetetlen, azt külföldi példák tanúsíthatják, de nem is oly régen az a kiállítás is, amelyen El Kazovszkijnak a szolnoki Figaró házasságához készült munkájának bemutatását az előadás videofelvételével kísérte. Tehát a kiállításlátogató a színházi emlékeire hagyatkozik akkor, amikor azt állítja: ezúttal nemcsak érdemdús műveket tettek szemlére. Mi több: abban is bizonyos, hogy maguk a tervezők (természetesen csak azok, akiket nem mellőztek méltatlanul, mint például az egész szolnoki műhelyt, benne Antal Csabát is) sem feltétlenül a kiállítottakat tartják életművük reprezentáns darabjainak. Kissé úgy fest a dolog, hogy ide azokat a rajzokat, fotókat, ruhákat, maketteket gereblyézték össze, amelyekre itt-ott még ráakadtak. Amiben benne rejlik az a vélemény is, hogy nemcsak a kiállításrendezőkön múlott e bemutató színvonallá. Inkább azon a szakmaszerte általános helyzeten, amely nemigen gondoskodik tervezőművészetünk megörökítéséről. Ám ne adjunk teljes felmentést jogtalanul. Hiszen a terem egyik sarkában ott áll a Csíksomlyói passió makettje. Szomszédságában előadásfotó. Csakhogy olyan sötét, semmirevaló, hogy abból ember nem tud következtetni a díszlet minéműségére. Pedig csak el kellett volna ballagni a Várszínházba — és mindazon színházakba, ahol még játszanak figyelemre méltó díszletekkel és jelmezekkel előadásokat — és csupán el kellett volna kattintani néhányszor a fényképezőgépet. (bogácsi) Magyar Nemzet Ára és stílusa változatlan, formája nagyobb, tartalma gazdagabb, betűi olvashatóbbak MOST FIZESSEN ELŐ a Magyar Nemzetre! Legyen , állandó olvasónk! Hétfő este az Operában Nemzetközi televíziós gálaest Húsz ország művészeiből szerveződött az a nemzetközi gálaest, amelyet hétfőn este láthatnak a nézők idehaza, Európában, és a tengeren túl. A két és fél órás műsor szerkesztője Czigány György, színpadi rendezője Békés András, díszlettervezője Forray Gábor. A televíziós közvetítés rendezője Csenterics Ágnes. Czigány György tájékoztatásul elmondta, hogy a műsor összeállításánál messzemenően figyelembe vették az egyes országok ajánlatait. Az est, mely a hazánkban tanácskozó kulturális fórum előtt tiszteleg, valamennyi nemzetnek a képviselőjét nem tudja szerepeltetni. Sok nemzetnek és sok évszázadnak a zenéjét szeretnék fölvonultatni a műsor televíziós elgondolói, a műfajok sokféleségével is kifejezve a kultúrának azt a szélesen értelmezett jelentőségét, amely a nemzetközi tanácskozásnak is sajátja. Magyar szólisták éppen a mind teljesebb nemzetköziség érdekében nem szerepelnek az operaházi előadáson. A vendégművészeket és együtteseket az Operaház zenekara kíséri, Mihály András vezényletével. Tíz-tizenkét perces kórusképpel kezdődik a gálaest. Háromszáz tagú, főleg fiatalokból álló énekkar népeknek, évszázadoknak, sőt évezredeknek a kórusművészetéből tart bemutatót. Antik görög dallam szólal meg legelőször, majd az ezerkétszázas évekből való angol kánonnal folytatódik a kórusmuzsika. Ezt gregoriánok követik, továbbá zsoltárok a XIV—XV. századból. Befejezésül Händel Judás Makkabeusából a Győzelmi kórus csendül fel. Bolgár és magyar művészek közreműködésével hallhatjuk majd az énekkari összeállítást, a kórusokat Dobszay László és Ugrin Gábor vezényli. Hatnyelvű beköszöntőt hallhat ezután a közönség, a kulturális fórum hivatalos nyelvei szerint, a francia ábécé sorrendjében, továbbá , magyarul is. Egy-egy mondatban, magyarul jelentik be az egyes műsorszámokat, a zene nemzetközi nyelve szükségtelenné teszi a továbbiakban a tolmácsolást. A rádióhallgatók és a tévénézők számára úgynevezett „háttérismertetők” is elhangzanak majd a felhangzó zeneművekről, az előadókról. Ezt azonban az operaházi nemzetközi közönség nem fogja hallani. A továbbiakban középkori és reneszánsz lengyel muzsika hangzik el; finn előadók középkori angol sanzonokat szólaltatnak meg, Schubert Esz-dúr vonósnégyesét török vonósnégyes adja elő. A nemzetköziség gondolatát fejezi ki az a Bach-versenymű (teljes címe: Versenymű csembalója), amelyet egy romániai, egy csehszlovákiai, egy lengyel és egy magyar csembalóművész közreműködésével szólaltatnak meg. Mozart Don Giovanni-jából a Regiszter-áriát Jevgenyij Nyesztyerenko énekli, Rossini Sevillai borbélyából Figaro belépőjét az NSZK-beli Hermann Prey adja elő. Látni és hallani fogjuk ez esten Gilbert Becaud-t, akinek énekét ezúttal a Stúdió 11 kíséri Körmendy Vilmos vezényletével; föllép a hollandiai Paloma néptáncegyüttes, Vollendam és Uhrk vidékéről való néptáncokat mutatnak be. Befejezésként Kodály Zoltán Kállai kettőse kerül színre az Állami Énekkarnak és az Állami Népi Együttes zenekarának és tánckarának az előadásában, Pászti Miklós vezényletével. Lg. Tanárunk, Lukács Nemzetközi konferencia az ELTE-en Október 29. és 31. között nemzetközi Lukács-konferencia színhelye lesz az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi kara. A rendezvény kapcsolódik az egyetem megalapításának 350. évfordulóját ünneplő eseménysorozathoz és az egyetem volt professzorának, Lukács Györgynek születési centenáriumához. Alig néhány hónappal az MTA szervezésében lezajlott ülésszak után a konferencia rendezői Kelemen János tanszékvezető egyetemi tanár vezetésével kettős célt tűztek maguk elé. Egyrészt a fiatal, illetve vidéken élő kutatók számára is lehetőséget szeretnének adni arra, hogy kutatási eredményeiket szélesebb szakmai nyilvánosság előtt ismertethessék, hiszen az említett akadémiai rendezvény inkább a "hivatásos" Lukács-kutatóknak volt a fóruma. A szervezők másik célja az, hogy a lukácsi életmű eddig kevéssé feltárt aspektusai sokoldalú megvilágítást nyerjenek. Kelemen János referátumában az életmű különböző korszakaiban olvasható és a mai tudományelméleti viták vonatkozásában releváns elemzéseket összegzi. Ezzel a témával egyébként — a szervezők szándéka szerint — külön szekció foglalkozik majd. Szintén érdeklődésre tarthat számot a konferencia titkárának, Mezei Györgynek az előadása, aki témájául Lukács György és a szociológia kapcsolatát választotta. A Német Szövetségi Köztársaságból érkező vendég, Rüdiger Dannemann az eldologiasodás jelenségének analízisét igyekszik napjaink jelenségeire iskiterjeszteni. A konferencia vendége lesz még Antonio Infrasca Olaszországból, aki az ezzel foglalkozó szekció keretében a lukácsi életmű recepciójának néhány problémáját igyekszik értelmezni. Joós György Kanadából és Tadeusz Pluzanski Lengyelországból a Lukács György-i ontológia filozófiatörténeti funkciójával kapcsolatos lehetőségek feltérképezésére tesz kísérletet Az életműnek ugyanezen kései — és ebből következően —, kevésbé a kutatások centrumában levő szeletéről tart előadást Almási Miklós tanszékvezető egyetemi tanár is. Az előadók között szerepel még Nyíri János Kristóf és a filozófiai közélet több más honi kiválósága is. Természetszerűleg nem hiányzik a megközelítések közül a Lukács Györggyel mint esztétával és kultúrfilozófussal számottevő nézőpont sem. Külön szekció — itt Zoltai Dénestől, az MTA Filozófiai Intézetének igazgatóhelyettesétől várható különösen érdekes előadás — foglalkozik a tanár Lukács György személyével és pedagógiai módszerének rekonstrukciós kísérletével. (Az ülésszak várható eredményei mellett ez is indokolja cikkünk címválasztását.) Szellemi életünknek — a lukácsi hagyatéknak is köszönhető — egyre kiegyensúlyozottabb s talán lassan konszenzus felé közelítő voltát jelzi az az örömteli tény is, hogy a filozófus Szigeti József és Tőkei Ferenc mellett az irodalomtörténész Király Istvánt is felkérték az egyik szekció elnöki tisztének a betöltésére. Országos gyermekkönyvhét Immár nyolcadik alkalommal rendezik meg az idén — november 29. és december 9. között — az országos gyermekkönyvhetet. Az ünnepi megnyitót Kecskeméten tartják. A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál már összeállt a téli könyves akció programja, elkészült a megjelenő kötetek listája. A gyermekkönyvhét hagyományosan kapcsolódik a téli könyvvásárhoz. Jelszava is változatlan: Olvassatok mindennap! Az országos akciót szervező bizottság ez évben is arra törekszik, hogy megnyerje a gyermekeket az olvasásnak, s minden korosztály találjon könyveket magának. A kínálatban főként olcsóbb kiadványok szerepelnek, s a szokottnál nagyobb arányban árusítanak ismeretterjesztő könyveket. Az esemény idején számos helyen kiállítás és vásár nyílik az alkalomra megjelenő újdonságokból. Országszerte író—olvasó találkozókat, dedikálásokat, irodalmi műsorokat, könyvbemutatókat, rendhagyó irodalmi órákat szerveznek. A közoktatás világproblémái Az UNESCO folyóiratának, a Perspektives-nek hatévnyi anyagából válogatta ki Csomna Gyula azokat a pedagógiai, közoktatási jellegű tanulmányokat, amelyek vélhetően a magyar olvasókat is érdekelhetik. A több mint húsz dolgozat szerzői az UNESCO alapelveinek megfelelően a legkülönbözőbb nemzeteket képviselik: egyaránt találunk közöttük európai, valamint brazil, USA- beli, kanadai, mexikói szakembereket. Miután e sorok írójának nincs lehetősége áttekinteni a Perspectives-nek sem a Csorna Gyula által szemlézett hat, sem az eddig megjelent tizenöt évfolyamát, csupán föltételezi, hogy magyar tudós dolgozata is helyet kapott a folyóiratban. Ha a föltételezés nem alaptalan, akkor kár, hogy a magyar olvasó legalább jelzésszerűen nem értesülhet arról, milyen szerepet tölt be hazánk nevelésügye a nemzetközi tudományos életben. Bárhogyan történt is, örüljünk annak, hogy egy viszonylag átfogó — bár mint előszavában Csomna Gyula írja: korántsem teljes — képet sikerült kapnunk arról, mi foglalkoztatja a világ pedagógiai tudósait, szakembereit. Mind a hat fejezet a mi közoktatásunk számára is rendívül tanulságos és csak azt bizonyítja, hogy sem a reformokban, sem a kutatómunkában nem szükséges teljesen új utakon haladni. Főleg akkor nem, ha ezeket az utakat az adott ország sajátosságainak, társadalmi berendezkedésének, gazdasági helyzetének megfelelően tőlünk eltérő módon ugyan, de mások már végigjárták előttünk. Számunkra a legtanulságosabb — bár vélhetően a legtöbb vitára is ad alkalmat — az Alapproblémák, valamint Az elektronikus tanulás forradalma című fejezet. Az első azért, mert a nálunk gyakorta használt fogalmakat, például a kreativitást, a személyiség sokirányú fejlesztését, az általános képzés gondjait, a jövő távlatait is igyekszik elméleti alapokra és a gyakorlatra támaszkodva megvilágítani, az elektronika pedig — és mindaz, amit ezen nagyon tágan értünk — most kezdi elfoglalni helyét nálunk is a közoktatásban. Bármilyen fontos legyen azonban az iskolában és az otthoni tanulásban a különféle bonyolult feladatokra beprogramozható számítógép, nagyon megszívlelendő Gilbert R. Austin egyesült államokbeli és Sarah Lutterodt angol tudósok közös tanulmányából ez a két mondat: „Még kiváló minőségű software-rel sem érhető el, hogy a tanuló kérdéseire adható számítógépes válaszok repertoárja megközelítse az eleven tanár válaszaiét. Valószínűtlen, hogya hagyományos iskolai oktatás helyzeteiben a számítógép valaha is tökéletesen helyettesíthesse a tanárt.” Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a két szerző a számítógépeknek sok hasznát is látja, például — érdekes módon — a közepes tanulóknál, akik gátlásoktól mentesebben tudnak kommunikálni a géppel, mint társaik gúnyos pillantásainak kereszttüzében a pedagógussal. A kiadványnak az ad különleges időszerűséget, hogy — amint az egyik szerző írja —, 1960-tól 1980-ig „a Világon hivatalos oktatásban részt vevők száma 325- ről 700 millióra emelkedett..., ezalatt az iskolába beíratottak száma gyorsabban növekedett, mint a népesség egésze.” Érdemes figyelembe venni, hogy nem utolsósorban a növekedésnek ez a gyors üteme, amelynek bizonyosmértékben mi is tanúi lehetünk, kényszeríti rá az egyes kormányzatokat, hogy többek között reformokkal segítsenek megoldani az égető gondokat. A kötet számos hasznos és tanulságos dolgozatának megértését erőteljesen korlátozza az olykor meglehetősen lapos, máskor kifejezetten rossz fordítás. Az egyik tanulmányban a szerző „rátapintott a kockán forgó problémákra”. Egy mondat egy másik dolgozatból: „A televíziós társaságok képernyőn megjelenő képviselői által gyakorolt irányítást megerősíti az eszköz vizuális kiolása, mely a prezentálók számára az igazság garantálóinak státusát biztosítja." Ezt a tanulmányt egyébként, amelyben az idézett mondat szerepel, ugyanaz fordította, aki a Gondolatnál megjelent kötet impresszumában felelős szerkesztőként szerepel. Gábor István