Magyar Nemzet, 1985. december (48. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-23 / 300. szám
Hétfő, 1985. december 23. A Magyar Nemzet Galériája Binyi László: Árusok Bangkokban Gondolkodószék Vannak öreg emberek. Rájuk úgy tekint a gyerek, ahogy a mammutfogat nézi ott, ahol ilyesmi látható, és elhatározza, ő sosem fog megvénülni. Később rájön, hogy meg fog, de igen lassan és nem nagyon. Pedig vannak nagyon öreg emberek is! No, nem a kor miatt, hanem mert zsenge koruk óta úgy hiszik, a világ berendezése állandó és logikus valami, legfeljebb itt-ott van igazítanivaló rajta, mint a kihízott nadrágon. Ők azok, akik még ma is az Andrássy úton sétálnak, holott azon már háromszor cserélték a táblát, és „Szikra biztonsági gyújtóval" gyújtanak rá, holott a dobozon ma az áll: „1985 az erdők éve”. És biztosra vehető, hogy tíz esztendő múlva meg lesznek győződve arról, miszerint vannak még erdők, hiszen 2985 az erdők éve volt. Nagyon öregnek lenni nem kor kérdése, inkább a lélek állapotának dolga. Az a fiatal fuvaros például, aki valahol Érd környékén szekerezett, mielőtt lova megsántult volna — vén volt, mint az országút. Úgy gondolta, hogy gebét egy patkolókovácshoz viszi, és ez meggyógyítja a bajt. A régi mester azonban, valahol a főút mellett kukoricát pattogatott. Szívesen fogadta azonban a fuvarost, készségesen elmagyarázta neki, hogy jobban jön ki a kukoricával, az nem rúg, nem harap és adózni utána kellemesebb. „Eztán — tanácsolta a kukoricás —, jobb, ha állatorvoshoz fordul. Az ugyan drágább egy kicsit, de megéri, mert azonnal be is oltja a paripát veszettség ellen. Neki az az üzlet, elvégre nem árulhat mindenki kukoricát." A szekeres ezen elgondolkodott Nem a várható számla miatt, csakhogy ő életében még nem látott veszett lovat. Bár, fene tudja a mai világban. Azért elvitte a sárgát az állatorvoshoz, aki már a kapuban gondterhelten csóválta a fejét: — Ilyen kanárimadarat, uram, még életemben nem láttam. Lehet, hogy ön túladagolta a kölest. Persze nem baj, fő, hogy szépen fütyüljön! Most a fuvaros csóválta a fejét: — Doktor úr! Nem a sárga fütyül, hanem én, és akkor indul a ló, mivelhogy ez a jószág az volna! Az állatorvos elszomorodott: — Az más. De sajna, barátom, én kanárispecialista vagyok! Nézze, a kutya harap, a macska karmol, a ló rúg, jobb a békesség, és a kanárikból is meg lehet élni valahogy. A szekeres ezen elgondolkodott, mert régóta törte a fejét, hogy miből lehet megélni manapság egyáltalán, aztán gebéjével elkocogott a lóspecialistához, akinek a címét a kanárispecialista előzékenyen megadta. Hamarosan ott állt a sárgával a lódoktor előtt. Az megnézte a derék igavonó orrát, a fülét egy lámpával, még a szájába is bevilágított. — Nincs nagy baj — mondta —, a torkára kell csak valami borogatás, és két hétig nem szabad nyeríteni! A fuvaros ismét elgondolkodott, majd szerényen megjegyezte, hogy nem lát közvetlen összefüggést, a nyerítés és sántaság között. Az állatorvos homlokát ráncolta, majd megjegyezte: — Én, kérem, fül- és gégeszakos vagyok. Szerintem a ló lába csak arra szolgál, hogy torokgyulladást okozzon, ha a paci télen mezítláb jár! Szerintem a legjobb lenne mind a négyet amputálni, és akkor a patkoltatásra sincs gondja... A sárga gazdája sokáig bután nézett maga elé, majd elhatározta, hogy egyenesen az Állatorvosi Egyetemre kocog. Azért oly egyenesen nem kocogott, mivel az a Rottenbiller utcában van, a főváros nagy részéről pedig kitiltották a lovas kocsit. A baj csak az volt, hogy a sárga, aki a fél országot bejárta addig, valahol a Liget sarkánál megállt és nem volt hajlandó tovább bicegni. Alt a sarkon szomorúan a fuvaros, aztán olyan méregbe gurult, hogy haragjában kalapját a földhöz vágta. Épp akkor sétált ott egy úr a kisfiával. Valósággal kővé dermedtek: — Papa, ez egy igazi ló? — Nem igazi, kisfiam, igazi lovak már nincsenek. Egy kis vonat van benne, azzal működik, de nagyon hasonlít az igazihoz. Na, gyere — modta az úr, és néhány forintot dobott a kalapba ... Addigra már sorba álltak a sárga előtt a gyereküket sétáltató emberek, és mindenki dobott a kalapba valamennyit, megszokták már, hogy manapság mindenért fizetni kell. A fuvaros kissé röstelkedett, de azért örült a pénznek, mert annak mindenki örül. Viszont majd elsüllyedt szégyenletében, mikor a sárga farka alatt észrevett egy kis kupacot. Látta, hogy milyen tiszták a pesti utcák, vett hát egy söprűt a kocsiról, hogy eltakarítsa azt az izét. Hirtelen egy férfi ugrott hozzá: — Uram, várjon egy kicsit! — tanulmányozni kezdte a kocsit, a sárgát és a kupacot. — Szóval ez egy igazi ló?! Az hát! — Akkor ez egy igazi lócitrom? — Mi lenne? — És ezt csak úgy elsöpörné! — El hát! — Szó sincs róla! Először is alakítunk egy gazdasági munkaközösséget, aztán kötvényt bocsátunk ki a lótrágya hasznosítására ... aztán... A fuvaros elképedt: — Aztán? — Veszünk még húsz lovat és alapítunk egy kisvállalatot, és külkereskedelmi jogot szerzünk ennek a ritka anyagnak az eladására. E pillanatban a sárga kidőlt a rúd mellől és elpatkolt. Az úr savanyú képpel nézte: — Kár! Magukkal nem lehet mit kezdeni! Megsy László A beteg ló Magyar Nemzet Az elficura o Uiu ■zél-rázta fasorok eső utáld penete Eszili — l kötet már első látásra is szenzáció: cíim alapján — a sorozat hagyományai szerint— a költő arcképe. A költőé, aki ezúttal Lukács Sándor, a sikeres és jól ismert vígszínházi színész. E könyvet — jóstehetség nélkül is állítom — sokan csak ezért fogják megvenni. Mintha bizony a magyar költészet történetében ő lenne az első verselő teátrista. Holott Petőfi is, Arany János is, de még Katona József is... Csakhogy ők jobbára segédszínészek voltak. Lukács Sándor pedig vezető színművész. Amiből arra a következtetésre lehetne jutni, hogy költőnek több, mint „segédköltő” nem lehet. Ne következtessünk korán! Jobb a könyvet előbb elolvasni. Akkor lesz nyilvánvaló, hogy — ha van is más foglalkozása a szerzőnek —, ezt a könyvet poéta írta. Olyan valaki, aki tisztában van a szavak jelentésével, zenei hatásával, a mondat lejtésével, és azzal is, amit el akar mondani. Ritkán találkozunk első könyvesek között olyan tudatos, szűkszavú íróval, amilyen Lukács. Szemérmesebb is kevés van. Öt verse ha akad, amelyikben egyes szám első személyben szólal meg. Szívesebben választja az önmegszólító „te” formát, a szerepverseket. Nem színházi értelemben szerepek ezek, hanem ugyanúgy, mint a költészet más helyzetdalaiban: vízárusként, őszi diószüretet szemlélő kirándulóként, menekülő erdei vadak képében jelenteti meg elvont élethelyzeteit. Rejtőzködő hajlamnak is vélhetnénk, ha nem lennének képei gazdagok, sokszínűek, az érzékletességben következetesek. Úgy tetszik, inkább a láttatáshoz vonzódó alkat, mint a közvetlen megmutatkozást tükröző megoldásokhoz. Nem véletlen, hogy Szentkuthy regényére ír parafrázist. A Véres Szamár egy jelenetét — amikor Villanovai Tamás ruhát cserél — nyilvánvalóan azért választja ihletőjének, mert ismeri a látszat és lényeg közeledése és távolítása gesztusait. Amint azt is, hogy a művészet csak úgy keltheti föl a lényeg érzetét, ha megérzékíti azt, amit ki alkar fejezni. Ha az elvont konkrétban jelentkezhet, ha a gondolat érzékszervek által fogható jebek mögül sejlik elő. S mert ezt nemcsak tudja, de tenni is tudja, képes metafóráival többről beszélni, mint amit az egyes képek, hasonlatok jelentenek. A késő őszi szüret képeiből(Prés) ezért sejlik elő az emberi megpróbáltatás létélménye, a Majomünnep bohócos vigalma a háttérből figyelő „nagyvadakkal” a fenyegetettség megjelenítésévé lesz. A katonahalált így fejezi ki: „öklöstül fordul ki a dohányporos zseb", az elmúlást legyőző életerő a Vidám harangöntőkben testesül meg, míg az elmúlás titkos bizonyosságát a naturalista módon leírt vasútállomás jelenti, ahol „az Utolsó Állomás mindenki előtt lezárva” — feliratú tábla emeli a verset traszcendens régiókba. Jóllehet a ciklusba rendezett versek arra engednek következtetni, hogy más-más gondolatkörben mozog a költő — elmúlás, hiábavalóság, remény, csalódás lehetnének az elvontabb gyűjtőfogalmak —, mégis nyilvánvaló, hogy Lukács Sándort a léthelyzetek, az élet pillanatainak létélményként, az egész létezésre kiterjeszthető megfogalmazása izgatja. Gazdag és érzékletes képei bármennyire Valósághűek is, őt a mögöttes tartomány, a létezés maga izgatja. Ezért találunk csak egyetlen szerelmes verset a kötetben, s csak kettőt, amelyikben apját idézi elénk. Még azok a költeményei is, amelyeket pályatársainak, vagy Nagy Lászlónak ajánl, azok is arra törnek, hogy a személyiség attitűdjét tegyék megfoghatóvá. Jóllehet a költészet mindig is ezt célozza meg, csak ritkán indul az elvontság iránt ekkorra nyilvánvaló vonzódással költő. Lukács a maga tartózkodó — némiképp rejtekező — módján távol tartja magát „szabadság, „szerelem”,közéletiség” és „családi” jelenetek versbe foglalásától. Lírája középpontjában — bár ezt a szót használja legkevésbé — az „én” áll, s első számú ihletője az önmeghatározás kényszere. Mégse higgyük, hogy ez a zárkózott költő-alkat „magáértvaló”. Igazat szól ars poetica értékű versében, a Miattatok-ban: „miattatok kifordítom gyerekkori zsebeimet hogy kacagjatok a gesztenyék között szétguruló lyukas kétfilléreseken.” S mi — ha nem is kacagva —, de örömmel fedezzük föl saját titkos kincseink emlékét abban, amit ő az asztalra tett. (Magvető) Berkes Erzsébet Könyvesház Szökés Lukács Sándor versei SZERKESZTI: SZABÓ GYÖRGY Azúrország Bajomi Lázár Endre kötete Nizza szerencsésebb, mint sok más Tirol: fennmaradt születési bizonyítványa. Csak az a bibije, hogy nincs Aieltezve... zt a születési bizonyítványt a Szeretett Földről (Terra Amata) 1958-ban fedezték fel egy bérház építésekor a Monte Carlo felé vezető úton. Tehát az azúrparti idény félmillió évvel ezelőtt kezdődött. Nizzáról szól Bajomi Lázár Endre könyve, arról az azúrpartról, amelyet Jules Romains „puha forró száj”-hoz hasonlított, amelyet Ady „szép lány”-nak becézett, s amelyet a szerző amolyan Párizsbóil „s kihelyezett” kies negyednek nevez, ahol többé-kevésbé ugyanazok az emberek élnek, mint a francia fővárosban. Így kapcsolódik szervesen ez a kötet a szerző Párizs-történeti trilógiájához tetralógiának. Az olvasót szelíden kézenfogva vezeti végig a szerző Nizza történetén, miközben sok-sok hiteles adattal bizonyítja, miképpen vált az ismeretlen, vad tájból szemet gyönyörködtető, lelket, szellemet felemelő, Ady szavaival élve „édes, békítő, gyönyörűséges kis földi paradicsom.” Valószínű, hogy nincs olyan városa és tája a világnak, amely a közvélemény, a kíváncsiság szélesebb érdeklődésével találkozna, mint Nizza és a francia Riviéra. Nemcsak fényei, természeti szépségei, klímája, és híres művészlakói miatt, de a „nagy ezüstpénzeknek csúfos lármája miatt” is, amit Monte Carlo játékkaszinóinak „undok zsibvására" jelent. Elindul egy fiatalember ösztöndíjjal Debrecenből Párizsba, megír a fény városáról, a Montmartreról, a Montpamasse-ról és a Quartier Latin-ról egy-egy könyvet, s amikor már megismeri egész Franciaországot, elvetődik (véletlenül?) a Riviérára, hogy ámulva tapasztaljon és később lelkesen beszámoljon az édes élet ezer bájáról. De nem elégszik meg azzal, hogy leírja a tájat, megismerteti az olvasóval Nizzának és környékének izgalmas történetét is. A „didergő világ nagy menedékhelye” a címe annak a fejezetnek, amely minket, magyar olvasókat leginkább érdekelhet, és izgalomba hozhat. Ebben a fejezetben sorolja fel a szerző a Földközi-tenger eme gyöngyszemének magyar vendégeit Kisfaludytól máig, nemeskéri Kiss Miklóson, Türr Istvánon, Zichy Mihályon, Jókain, Justh Zsigmondon, Adyn keresztül egészen József Attiláig. Majd ezt követően a mai magyar írókat, művészeket is számba veszi, mindenkit, aki elvetődött az Angol-sétányra, a pálmai fák szegélyezte tengerpartra, ahol decemberben is húsz fokot mutatnak a hőmérők. A könyv gazdag képanyaga sok érdekes magyar vonatkozásról is beszámol. (Szépirodalmi) Illés Sándor Párhuzamos nekrológok Pelle János Kelet- Berezvármegye, Járási székhely. Szolgabirói hivatal, Járásbíróság. Van ipartestülete, állami rendes kisdedóvója, elemi iskolája, községi gazdatovábbképző iskolája, községi A iparostanonc iskolája, meglepő műfaji megnevezés az író ötlete, ő maga definiálja így regényét. A könyvet elolvasva nem nehéz egyetérteni vele: a Párhuzamos nekrológok csak Kelet-Európában és Kelet- Európáról íródhatott. Pán Miklós alias vitéz leveldi Kozma Miklósnak, a Magyar Híriroda Rt. elnökének és Vadas Gábor orvosdoktornak a sorsa itt alakulhatott így, ahogyan alakult. Kivételesen izgalmas és a témában való elmélyültségről tanúskodó művében nemcsak két férfi történetét, halálútját meséli Pelle János, hanem képet ad a világháborús állapotok között élő Kárpátalja viszonyairól is, ahol az ukrán, a csehszlovák vagy a magyar zászló gyakran váltja egymást, de a háttérben ott áll már a „csendes német", Herr Schmidt, a náci birodalom megbízottja, aki nagyon jól tudja, mire megy ki a játék. A magas rangú kormánytisztviselő-üzletember és a zsidó orvos-humanista neveltetése, műveltsége természetesen teljesen különböző. Ami közös bennük, az a határozott „nem” mondására való képtelenség. Mindketten többé-kevésbé tisztán látják hazájuk és saját maguk helyzetét a világégés kezdetén, de karrierizmusból, illetve az emberi tisztességbe vetett túlzott hitből képtelenek levonni a megfelelő következtetést. Pán Miklós, Kárpátalja kormánybiztosaként is az marad, ami volt, minden megalkuvásra kész, gátlástalan sikerhajhász. Vadas doktor nem párnák között végzi, hanem egy pajtában lövik agyon, mint egy veszett kutyát. Hiába a már petákot sem érő amerikai vízum, a számtalan meggyógyított beteg. Az orvos számára megváltás a vég, hiszen minden elpusztult, ami neki fontos volt. Két ember utolsó évei és halála." Látszólag magánügyük, ami velük történik, valójában cseppet sem az. Tehetetlenségük milliónyi cselekvésképtelenséget hivatott jelképezni. Pelle János írói érdeme az, hogy érdekfeszítően és hitelesen bizonyítja be, a negyvenegynéhány évvel ezelőtt történtek máig érvényes tanulságokkal bírnak, amelyekről beszélni nemcsak a történelemkönyvek feladata. (Kozmosz) Mayer Tamás Egon t-europai regenye n Kilincs nélkül Nemes György kisregényei és elbeszélései Llifitis nélkül, lendülettel hajtottam be a kórház nyitott kapuján. Nem volt kedvem magyarázkodni a kapuőrnek: ki vagyok, miért lövök, én mért éppen délelőtt? A határozottság mindenkit lenyűgöz. A portál csak egy pillanatra kapta fel a fejét) már csak őszülő-kopaszodó fejemet láthatta, ahogy befelé zuha nnok a hatalmas park szélés útján. ki a Danse macabre-t irta, megfogta az isten lábát Azt hiszem, aki a könyvről ír, az utószóként közölt esszéről fog értekezni. Már eddig is olvashattunk ilyen kritikát De aki bármikor, bármely okból felemlíti majd az író Nemes Györgyöt, erre a műre hivatkoznia kell. Pedig századunk magyar irodalma gazdag hasonló témájú, klasszikus értékű művekben. A Szabó Lőrinc fordításában magyar verssé vált Villon-ballada, A szép fegyverkovácsné panasza öregségében éppúgy az emberi test romlásának irodalmi megjelenítése, mint Illyés Kháron ladikján való elmélkedése. Az egyik a veszteség, a másik a nyereség szemszögéből mutatja be az elmúlás emberi évszakát. Vas István Ötven felé című verses naplója pedig a rádöbbenést mondja el, amivel tudomásul kell vennünk a belépést az új közegbe. Nemes György esszéje ezek után is tud újat mondani, szuggesztíven informálni. Akire leginkább emlékeztet: Déry történetté kerekítette önmegfigyeléseit, — a Danse macabre ellenben az öregedés személyes átélése, értelmezése. Írása visszapillantó látlelet: hogyan fogadja az ember az öregedés újabb és újabb állomásait. Megannyi váratlan meglepetéssel szembesít. A kamasz életrekészülésének tragikomikus mozzanatairól sokszor írtak, az öregség befogadásának komikusan tragikus fokozatait ilyen következetesen és pontosan alig leltározták. Talán mert a témára fogékony állapotban olvasom: előbb lever, elkedvetlenít, majdnem megbetegít, hogy azután megnyugtasson. A „minden testnek útját” kíséri végig megfigyeléseivel: ha majd találkozom magamban a tünetekkel, ne érezzem egyedül magam. .Megtörtént mással is”: ez szó szerint is elhangzik másik írásában, A második levélben, emberien vigasztaló hangon. Sőt: mindenkivel megtörténik. A történelemmel lehet bújócskázni, a halállal nem. Ez a csapda kikerülhetetlen: része életünknek. Mégis, ez az írás segít minél jobban kihasználni a halálig adódó időt: minél többet hasznosítani belőle. Kiterjeszteni életünk érdemi részét. Mi az alapja szuggesztivitásának? Nem elmélkedik, nem filozofál, tényeket közöl. Megfigyeléseket Micsoda megfigyelő! És mennyire tud válogatni, különbséget tenni fontos és lényegtelen között: a törvényszerűt felmutatni, az esetlegeset mellőzni. Merészen szókimondó: nevén nevezi a jelenségeket, a tényeket magyarázkodással nem kozmetikázza. Nem jótékonykodik, sem magával, sem olvasóival. Arányos körképet rajzol az önmegfigyeléssel nehezen befogható életkorról. Kiforrott, maradandó alkotás. Persze nem a véletlen műve. Mint minden műremek: nagy szorgalom eredménye. Ha nem küzdött volna Nemes György az utóbbi évtizedekben író létéért, talán ez sem jöhetett volna létre, ötven felé kezdett szépprózát írni, történelmi és publicisztikában átélt tapasztalatait szellemesen megszerkesztett történetekben elmondani. Aztán kevésnek találta a történeteket: az életét kezdte több kötetben átgondolni. Így jutott egy megélt és megírt élet tapasztalatait általánosítva: az élet megfigyeléséhez. A folyamat zárószakaszának leírásához. Hiszen nem más ez a záróbeszéd, mint önéletírásának összegezése. Éppen a mostani kötet tanúskodhat róla: mennyit harcolt az anyaggal. A keletkezés sorrendjét nem ismerve, az azonos téma különböző feldolgozásait mégis összevethetjük. Vegyük a címadó kisregényt: Párizsba szakadt bátyja történetét. Ismerjük önéletírásából. A kisregényben kiemelve gondolja végig a különc életre kényszerült ember sorsának tanulságait Benne legközvetlenebb családtagjainak jelenlétét és természetesen saját életútját is. A meditáció törvényei szerint ismétlésekbe is bocsátkozva nemegyszer. Mindebből záróelmélkedésben néhány mondat marad, pár utalás. Mégis: az elbeszélések minden részletezésük ellenére (talán épp ezért) vázlatnak tűnnek fel a néhány mondatos utalás élő, konkrét jelentése mellett. De olvassuk az egész mostani kötetet. A történetek? Okos, szellemes, sokszor szatirikusan szikrázó jelenetek, sorsképletek. Mégsem azokra fogok emlékezni. A kerettörténetek legtöbbször másodlagosak: nem ezeket, de hasonlókat már olvashattunk. Mégis figyelmesen olvasom. A részletek miatt. Mennyi mindenbe beavat, mi mindent megtudok környezetemről. Nem véletlen, hogy századunk annyi csapdáját sikerült túlélnie, megmenekülni belőlük, pillanatok alatt tud tájékozódni. Az az ember, aki „felismeri” a helyzeteket. Ha elbeszéli ezeket, magyarázni kezdi, túlírja, ismétli magát nemegyszer. De maguk a megfigyelések önállósulnak, sugározni kezdenek. Írásban szuggesztív tapasztalatátadás zajlik. Itt van például a Nevek cím. A kötet legkitűnőbb kisebb írása. Két beteg, nyugdíjas valahai osztálytárs utazik a balatonfüredi szívkórházba, utókezelésre. Emlékekről beszélgetnek. Társalgásuk kórkép lehetne, benne az öregedés minden tünete. Mégis valami más, korkép is: benne a történelem. Az egyik mindenre emlékszik, a számtesztet kiválóan megoldja, csak a neveket képtelen kiejteni. Szenilitás? Speciális betegség? Egy villanás: valamilyen „öt évről” esik szó, amikor „egyszer csak eltűnt a közéletből, 19-ben”. És ekkor kitör .Mincs semmi, amit ne mondhatnék el. Mindent és mindenkinek! Emlékszem a barátokra, az ismerősökre, a haverokra, a kapcsolatokra, kivel, mikor, hol, mit beszéltem, ki mit mondott, s mit mondtam én. És ha azt mondtam: nem, akkor azért mondtam, mert valóban nem tudtam. Ismeri ezt az urat? Nem. Ismeri azt az urat? Nem. £ s azt? Azt se. És ezt? Ezt se. ‚s hogy hívták azt a nőt? Nem tudom. És azt az asszonyt? Nem tudom. £ s azt a fiatalembert? Nem tudom. £ s azt a férfit? Nem tudom...” Elkáromkodja magát, közben rosszul lesz. Az osztálytárs múltidéző faggatózása egy másfajta vallatásra emlékezteti vissza a szervezetét. Mi mindent hordozunk magunkban! Öregedésünket, betegségeinket a századunk sokkjainak hatására kialakult feltételes reflexek magukhoz alakítják. Az öregség nemcsak biológiai évszakot jelent, hanem történelmileg meghatározott reagálásmódot. Emlékezzünk, milyen siker volt pár éve egy monológ, amely az egyik évjárat sloganjeit fogta össze. Nemes György egy nemzedék öregedés-szimptómáit összegezi. Sikeresen. Felkészült rá, „végigcsinálva” egy dolgos életet, és kitartó írói gyakorlattal alakította a kifejezését. Merészség is kellett az elmélkedés megírásához, maga elszánás: elhagyta jól megszerkesztett írói mentsvárát, a történetet, az elbeszélhető „sztorit”. De történet nélkül nincs elbeszélés. Mit tehetett? Visszafordult régi műfajához: egyesítette a publicista lendületét és a megfigyelés erejét Ami lett, ez szélnek neveztem. Ne skatulázzunk: a Danse macabre az iró diadala. A történelmi és biológiai csapdák szembesítése. Kegyetlen őszinteség, pontos mérlegelés és szükségszerű számvetés. (Szépirodalmi) Kibdebő Lóránt