Magyar Nemzet, 1987. április (50. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-01 / 77. szám
N 4 Havas Péter elkötelezett híve a klasszikus orosz drámairodalom televízióra alkalmazásának. Rendezéseiből lassan sorozatot lehetne összeállítani a századvég és a századelő orosz irodalmának megismertetése érdekében. Olyasfélét, mint amilyen a hatvanas években a világirodalmi műveltség (pontosabban: műveletlenség) megsegítése érdekében kiadott Száz híres regény volt. Megsejteni inkább lehet e televíziós átizatokból, minek és miért tapsolt egész Európa a keleti irodalomból érkezett iszákos, mezítlábas antihősöknek; megsejteni inkább lehet, mint megérteni. A televízióra alkalmazás megkövetelte, szükségszerű kurtítások miatt inkább csak a váza jelenhet meg ez újszerű bemutatók alkalmával az eredeti műnek, és nem a teljessége, monumentalitása. A Kispolgárok igazán gondosnak mondható tévéváltozatában is, csak éppen azt nem láthatta a néző, amit a cím ígért, a kispolgáriság mibenlétét. Láthattunk ellenben egy zsörtölődéseivel, hőbörgéseivel egyetemben is rokonszenves atyát (Kovács János játszotta szerepét, fölismerhetetlenre maszkírozva), aki érthető módon kesereg gyermekeinek kificamodott sorsa miatt. Fájlalja, hogy leánya pártában maradt, fia meg, egyetemi tanulmányait megszakítva, kétes kalandokkal múlatja idejét. Gorkij színműve tudvalevőleg nem erről, nem csak erről szól. A kispolgáriság ábrázolásával adós maradt ugyan a televíziós változat, előtérbe helyezett viszont a drámából egy olyan figurát, aki meglehetősen jellegzetes típusa volt ugyan a századelő orosz irodalmának (és társadalmának), de főszerep, kihangsúlyozott szerep nemigen jutott neki. Kiváltképpen nem a Kispolgárokban. A „volt ember” alakja ez, Tyetyerevé, akinek nincs ereje, hogy összeszedje magát, hogy lemondjon a pálinkáról és jobb útra térjen. Koncz Gábor szerepformálásának köszönhetően árnyalt, elgondolkodtató, időszerű hős lett ebből az eseményeket részeg bölcsességgel kommentáló fickóból. Mindenekelőtt az volt föltűnő, hogy ez a képességei révén jobb sorsra érdemes, de végérvényesen, és befejezett múltként elzüllött alak (aki már nem ember, csak „volt ember”) csöppet sem látszik boldogtalannak. Sőt, boldogabb, mint a körülötte küszködő, szenvedő még emberek és emberek: a hivatásába, magányába megfáradt tanítónő, a sehová nem tartozó, gyönge akaratú féldiák, az élni vágyó szépasszony, vagy a küzdelmes életük kudarcát szemlélő öregek. Kisiklott sorsáért nem vádolja a társadalmat, és bennünket, nézőket sem készítet efféle szemrehányásokra. Jelene nincs, jövője még kevésbé, elégedett múltidesőségeiből csak arra telik, hogy a reményteljes, erős ifjúság boldogulásának szurkoljon. Támadhat-e ennél határozottabb optimizmus azok között az orosz viszonyok között, amelyeket Gorkij oly' meggyőző erővel ábrázol? A „reményteljes ifjúság” megformálói váltak még emlékezetessé Koncz Gábor alakítása mellett a tévébeli kispolgárokból. Csonka Ibolya és Hegedűs Géza tiszta naivsága a kispolgári hagyományok és béklyók közül kitörnb készülő szerelmespár szerepében magában hordozta azonban a lehetőséget: eltűnődni az ártatlan tisztaság sebezhetőségén. Vajon meddig jutnak bátorságukkal, emelt fejükkel? — tanakodhatott az ember, amidőn szövegük parancsa szerint kiléptek a múltjukból. Nemcsak ők, az ifjúság megformáló, a többi szerep életrekeltője is pontos és érzékelhetően lelkes munkát végzett. Kútvölgyi Erzsébet például, a szomorú vérflany megformálója, Moór Marianna, a nem kispolgári erkölcsöket, hanem ellenkezőleg, nyárspolgári örömöket pártfogoló érett asszony megszemélyesítője. De még Oszter Sándornak is voltak figyelemre méltó percei a díbdált fiatalember megformálójaként, noha az ő szerepével bánt a legkegyetlenebbül a szerző is, a televíziós változat forgatókönyvírója is, egyéniség nélkülinek kellett lennie. A kalandba belekeveredtek — megint csak olyan jellegzetes, huszadik századi vágy és elhatározás, amelyért okulni és megbocsátani szívesen elmegy a mai kor szülötte szinte bárhová. Hogy is ne menne hát a szépség és a szenvedélyesség korába és hazájába, Itáliába, a XV. század utolsó éveibe? A francia tévéfilm a modern emberhez hasonlatos, reneszánsz egyéniségeket idézte meg a Borgiák alakjaival. Elítélte, fölmentette, szánta és olykor kicsit irigyelte e nagyratörő merészeket a káprázatosan pontos, háromórás filmalkotás. (Alain Chenaut rendezése még arra is ügyelt, hogy a szereplők a korabeli ábrázolásoknak megfelelően hasonlítsanak a történelmi személyekre. Jean- Claude Bouillon például Pinturicchio festménye alapján maszkíroztatott hiteles VI. Sándornak.) Mondáknak és történelmi pletykáknak is helyet hagyva a történet elsőrangú hőse Cesare Borgia lett (megszemélyisítője Julien Guiomar volt), aki a nép megnyerésével szándékozott egységes, új és erős Itáliát teremteni. A reálpolitikus került az előtérbe, aki éppen a politikai reáliák érdekében és nevében járja meg a zsarnokságnak és szenvedélyeknek az irreális poklát. Aki azt hiszi, hogy a tizenhat éven felülieknek ajánlott, éjszakánként bemutatott filmsorozat választott témájához illeszkedően durva és erkölcstelen látnivalókban bővelkedett, téved. Szemérmesebben oldotta meg a gyilkolásoknak és szenvedélyes szerelmeknek a megjelenítését a diszkrét francia fölfogás, mint sok, tizenhat éven aluliaknak is bízvást ajánlott kalandfilm, történelmi játék, modern művészfilm. A fölösleges óvatosság eldugott ilymódon az ifjúság elől, a legszélesebb nézői rétegek elől egy élményt adó, elgondolkodtató, az élet, az emberi lét iszonytatóan szép teljességéről valló alkotást. Elmulasztottak egy történelmi leckét, mely a nemzeti öntudat Születésének véres folyamatát tanította, el egy másikat, amely viszont a politikai megosztottság veszedelmeire figyelmezett. Elmúlt a kultúrhistóriai óra is, amelyből pedig meg lehetett volna ismerni — tankönyveknél is jobban — a reneszánsz művészeti elveit, alkotásait. Elmúlt az önismeret ideje is. Pedig e rettenetes Borgiák példáján — ahogyan e példát a franciák a televízióban a nagyiközönség elé tárják — az is megtanulható, milyen a nagyratörő ember. Nagyvonalú és kicsinyes, érzékeny és bárdolatlan, józan, és vakító szenvedélyek rabja. Reneszánsz egyéniség. Lőcsei Gabriella Karl May író halálának 75. évfordulóján koszorúzási ünnepséget tartottak hétfőn a Drezda melletti szász kisvárosban, Radebeulban. „Az ifjúság Shakespeare"-ének művei, Winnetou kalandjai az NDK-ban a nyolcvanas évek elejéig nem értek meg új kiadást. 1982-től azonban már Kari May nyolc könyvét adták ki több mint kétmillió példányban. Magyar filmek az ötvenes évekről címmel tizennyolc magyar játékfilmet mutattak be a római egyetemen egy szemle keretében. Az alkotásokat megszületésük időrendi sorrendjében vetítették le, a Talpalatnyi földdel kezdve, s a Szerencsés Dániellel végezve a sorozatot A filmszemle végén kerekasztal-beszélgetést rendeztek, amelyen többek között Carlo Lizzani filmrendező, Luigi Squarzina színházi rendező, Guido Aristarco és Mino Argentieri filmesztéta, valamint Kovács András és Bacsó Péter filmrendező vett részt. A TV MŰSORÁRÓL Kispolgárok A Borgiák Három estén át a reneszánsz legtalányosabb és legfényesebb esztendeibe kerülhetett vissza az ember a televízió jóvoltából, pontosabban, A Borgiák, avagy az aranyozott vér című látványos és „naprakész" ismeretterjesztés jóvoltából. Nem akárki írta a tévésorozat forgatókönyvét. Francoise Sagan, az ötvenes évek francia prózájának legígéretesebb tehetsége és csodagyereke. Társa a forgatókönyvírásban Jacques Quoirez volt Sagan ugyan nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, (legutóbb magyarul megjelent könyve, a Kushadó kutya is fáradt írás), de azért érett fővel is megőrzött annyit kezdeti lendületességéből, eredetiségéből és őszinteségéből, hogy okkal várhatta az ember, amihez ő hozzányúl, vitákra késztetően korszerű, szikrázóim elmés mű lesz. Az volt A Borgiák című tévésorozat, csakugyan. Kortörténetileg pontos mű, amelyben minden bennefoglaszott, amit a spanyol származású Rodrigo Borgia pontifikátusáról tudni lehet és tudni kell. Ez a minden csöppet sem kevés. A VI. Sándor néven — cselvetés, fenyegetés, vesztegetés és simaifia árán — egyhangúan megválasztott Borgia-pápa uralma idején ugyanis tetőpontjára ért az itáliai reneszánsz — VI. Sándornak, vagy családtagjainak dolgoztak a legjelesebb mesterek, Leonardo da Vincivel az élen — és tetőpontjára ért az egyházzal szembeni elégedetlenség is. (Savonarola azt írta a Borgiákról: „rosszabbak ezek a törököknél és a móroknál”.) Pusztulásuk után évszázadokig, sőt, mondhatni, egészen napjainkig sokat foglalkoztak a történészek, valamint a politikai tudományok vizsgálói a Borgiátokat. Ez utóbbiak főként azért, mert Machiavelli VI. Sándor „unokaöccséről” (aki a valóság szerint a fia volt), Cesare Borgiáról mintázta a modern politikus képét. Azt a vezetőt, aki a politikát minden erkölcsi gátlás nélkül műveli. A sokrétű és nagymennyiségű Borgia-irodalom meglehetősen egységesen foglalt állást a századok során a „pápaság legsötétebb alakjáról" és családtagjairól (a testvérszerelemben élő Cesare-ről és Lucreziiról). A modern kritika azonban éppen e században visszavonta a legsúlyosabb vádakat, és „csak” a világiasságot, az álnokságot és az érzékiséget hozza föl ellenük, bebizonyított vádakként. A modern ember önmaga jellembeli szörnyűségeire, ellentmondásos tulajdonságaira keres magyarázatot a rettenetes egyszervoltak sorsát újragondolva, legalább képzeletben újraélve. A nemzeti egység és nemzeti függetlenség megteremtése — melyért a Borgiák dinasztiaalapító szándékkal természetesen, minden veszedelmes # v - • * í Siódat Elmondok egy történetet ar- ról, hogy mit is az a nemzettudat. Arról, hogy kit milyen — kisebb vagy nagyobb — tragédiákba kergethet a hovatartozás — tehát: az ide tartozás — érzése. Vagy: az ide nem tartozásé. Arról, hogy milyen érzése lehet örökre idegennek, bolygó hollandinak, bolygó zsidónak, föloldozatlan vándornak lenni Mit lenni! Születni. A történetet barátom mesélte, jó tíz évvel ezelőtt, néhány nappal azután, hogy — magyar szakos egyetemistaként — gyakorló tanítását megelőzően úgynevezett hospitáláson kellett részt vennie, szóval vendég volt egy középiskolai magyarórán. Olvasóim bizonyára emlékeznek még rá, micsoda közfölháborodást váltott ki éppen abban az időben egy televíziós vetélkedő, pontosabban az a diák, aki ■nem ismerte föl Vörösmarty Szózatát. „Ki gépen száll fölébe, annak térképe táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály.” Hát ettől már messze vagyunk, gondolhattuk akkor. Vörösmartyra sepr lehet többé abban a biztos tudatban hivatkozni, hogy — e lángoktól ölelt kis országban — ezt a nevet említve netán meg is értik az embert. Szomorú eset volt. A tudatlanság mindig szomorú. A majdani kiszolgáltatottság biztos talaja. De ez a barátom elmesélte történet, mely az előbbinek, mondhatni, fordítottja, sokkal szomorúbb. Olyan kiszolgáltatottságról szól, amelynek áldozata nem hibás saját kiszolgáltatottságában. Sőt is olyan diákról szól, aki tudta a Szózatot Hacsak e kis — vele történt — történet hatására gyorsan el nem felejtette. Ott ül tehát vendégként az én barátom ezen a bizonyos magyarórán, a tanárnő pedig felejteti a diákokat. A Szózatból. Ez egy jó iskola lehetett. A Szózatot legalábbis tanították benne. Sorra felelnek a diákok: Horváth Laci, Szabó Ági, Fehér Pisti, Fekete Sanyi. Ki szebben, ki kevésbé szépen, elmondják a maguk néhány strófáját, túlzás lenne mindenkitől az egész verset végighallgatni. Akkor azt mondja a tanárnő: — Kovács János. Kovács János föláll, meghúzkodja kissé a köpenyét, beletúr göndör hajába, pislog egyet-kettőt azután elkezdi. — Vörösmarty Mihály: Szózat. Kovács Jánosnak májris szép, férfiasan zengő hangja van. Tisztán ejti a hangokat. Öröm lesz hallgatni. Egyelőre tehát semmi baj. Csakhogy a cím után jönnek a híres kezdősorok: — „Hazádnak rendületlenül Légy híve, oh, magyar .. És akkor elszabadul a pokol. Az osztály vinnyog, visít pukkadozik, hahó fázik. Kovács János ugyanis néger. Szép, göndör hajú, széles orrú, vastag ajkú, fekete bőrű néger kamasz Olyan szép, hogy talán még nem is nevették ki soha. Valószínűleg inkább irigyelték. Nyilván minden csitri szerelmes belé itt az iskolában. De most röhögnek. Röhögnek azok, akiket tornaórán legyőzött kötélmászásban, röhögnek azok, akik az ő füzetéből lesték el a mateklecke megoldását, röhögnek a fiúk, akikkel délutánonként együtt snúrozik a téren és röhögnek a lányok, akik szerelmes leveleket tesznek a tolltartójába reggelente. Még a tanárnő is elmosolyodik. — Ne haragudj — mondja —, ülj le. Ötös. Kovács János pedig leül és némán rázza őt a zokogás. Kovács János csecsemőkorában került Magyarországra. Szülei meghaltak és még szülőhazájában egy ott dolgozó magyar mérnökházaspár vette magához. Az ő nevüket viseli. Velük jött Magyarországra — haza. Nem is tud más nyelven, csak magyarul. Szereti Magyarországot. Szereti a verseket. Szereti Vörösmarty Mihályt. Szereti a Szózatot Egyébként az osztálytársait is szereti. Sosem érezte magát idegennek közöttük. Együtt fociznak. Együttkirándulnak. Együtt nevetnek az iskolai ünnepélyek üres szólamain. Most sír. Most maradt magára. Nem akkor, amikor a szülei meghaltak. Soha többé nem lesz már úgy itthon, mint eddig a percig. És ha itt nem, hát sehol sem lesz otthon. Hiszen ő tudja: „A nagy világon kívül nincsen számodra hely...” Fogalmam sincs, mi történt azóta Kovács Jánossal. Ez volt minden, amit tudtam róla. Talán nem is Kovácsnak hívták, hanem Szabónak. Ungárnak, Kárpátinak. Talán nem is néger volt, hanem indián. Vagy zsidó. Vagy cigány. Csak az biztos, hogy nagyon szépen mondta volna el a Szózatot. Ama tévévetélkedőben leszerepelt diáknál, ugye, biztosan szebben. Ha elmondhatta volna. Fábri Péter Magyar Nemzet Illyés Gyulára emlékeztek Fonyódi Helikon költőtalálkozó — hetedszer Immár hetedik alkalommal rendezték meg — mint évek óta — március közepén a Karikás Frigyes Gimnáziumban a Fonyódi Helikon költőtalálkozót a Somogy megyében élő, illetve onnan elszármazott, a tágabb pátriában a Dunántúlon élő alkotók számára. Ezúttal Illyés Gyulára emlékeztek a költő születésének 85. évfordulóján. Már az első, 1981-ben lezajlott költőtalálkozó széles visszhangra talált; gimnazisták, szülők, érdeklődők, százainak nyújtott maradandó élményt Akkor Szülőföld az irodalomban címmel Laczkó András irodalomtörténész, a Kaposváron megjelenő Somogy című folyóirat főszerkesztője tartott előadást majd a jelen levő költők olvastak fel legújabb verseikből. A Helikon találkozó Fonyódon és egész Somogyban eseménnyé vált A következő évben már tágult a kör, a második találkozóra határon túli magyar alkotókat is hívtak a közeli Jugoszláviából. Alsólendvából Varga József költőt látták vendégül, aki a mindössze tizennégyezer főnyi szlovéniai magyarságból érkezett az irodalomba. A maribori Pedagógiai Akadémia magyar tanszékének egyik vezetője, verseiben a megmaradás gondjai mellett a továbbra is magyarnak maradni törekvést fejezi ki. A harmadik Helikon költőtalálkozót — 1983-ban — a badacsonyi Egry József Múzeum Baráti Körével közösen tartották Festészet és költészet kapcsolata címmel, a festő Egry József születésének századik évfordulója megünneplésének jegyében. A következő évben Vikár Béla születésérnek 125. évfordulójára emlékeztek. Az ötödik találkozóra megjelent a Helikon kisantológiája is a Fonyódi Művelődési Ház támogatásával, versekkel, valamint az előző évi találkozón elhangzott Egry József megemlékezésekkel. Az 1985-ös találkozó főtémája a „Vidéki Magyarország” volt, az országban megjelenő irodalmi folyóiratok főszerkesztői cserélték ki véleményeiket, tarpasztalataikat a lapok egymásra figyeléséről, együttműködésének lehetőségeiről és a folyóiratok terjesztésének nehézségeiről. A vitából jól kitűnt, hogy a folyóiratok fő feladata a szülőföldhöz, a hagyományokhoz való ragaszkodás erősítése, ápolása, a népben-nemzetben való közös gondolkodás. A provincia visszaszerzett becsülete nem egyenlő a provincializmusban való megrekedéssel. E találkozón Vekerdi László mondta ki az egyik legfontosabb gondolatsort: „Kultúra másutt, mint régióbannem létezhet. A szellemi élet mindig is a régiókban szerveződik. Az ország régiókból áll.” Ez azt jelenti, hogy vigyázni kell a már megszerzett pozíciókra, s ennek érdekében nagyobb erkölcsi és anyagi bázisra van szükség. Nem bizonyos, hogy ezt feltétlenül segíti az integrálódás, de elengedhetetlen a vidéki irodalmi társaságok, a könyvkiadás fellendítése, a mecénások keresése, s a lapterjesztés jobb megszervezése. E találkozón ismét részt vettek jugoszláviai magyar írók is, az újvidéki Fülöp Gábor, s a már említett Varga József személyében. A hatodik találkozón két évfordulóra emlékeztek: kettőszáztíz éve látta meg a napvilágot Berzsenyi Dániel, s megünnepelték Takáts Gyula hetvenötödik születésnapját Az idei — hetedik — találkozóra is zsúfolásig megtelt a gimnázium nagyterme, ahol Berták László, Csoóri Sándor, Erdélyi Sándor, Fodor András, Laczkó András, Nino Nikolov, Simon Ottó, Takáts Gyula és Tornai József emlékezett Illyés Gyulára. Bevezetőül Simon Veronika, a gimnázium diákja Illyés Gyula Számadó című versét adta elő, majd a megjelent költők mondták el emlékeiket irodalmunk klasszikusáról, Illyésről. Laczkó András egy húsz esztendővel ezelőtt született Illyésmű ősbemutatóját elevenítette fel. Az Éden elvesztése premierjét 1967. február 19-én Somogyiadon tartották, melyet szenzációként ismertettek a lapok. A közvélemény elsősorban azért foglalkozott a művel, mert olyan dolgokról beszélt a költői szó erejével, amivel kikerülhetetlenül szembe kell(ett) néznie mindenkinek: az emberi jövő megőrzésének szükségességéről. De nézzük az előzményeket. A somogyjádi általános iskola fiatal igazgatóját is az foglalkoztatta akkoriban: lesz-e és milyen jövő? Levelet írt Illyésnek kérdéseivel, s kérte a költőt, írja meg versben a választ, méghozzá úgy, hogy az iskola tíztizenöt fős irodalmi színpada bemutathassa. 1966 szeptemberében több hónapos levelezés kezdődött Illyés és Stammler Imre iskolaigazgató között, amiben a bemutató időtartamától a színpadképig sok minden felmerült, s a költő tanácsokat adott az előadásra vonatkozóan is. Illyés olyan oratóriumot írt, amiben az egész emberiséghez szólt a jövő érdekében. A hazatalálás helyét — az Édent — kereste, azokat az emberi tetteket, alkotásokat, amelyek a tökéletesedést, a mindenkori Jobb Jövőt jelenti. Így indult el útjára a somogyjádi iskola irodalmi színpadáról Az Éden elvesztése. Bertók László Illyésnek ajánlott, illetve az emlékére írott verseit olvasta fel. A költő számára és nemzedékére — mint mondotta — az egyik legfontosabb tájékozódási pontot, a világítótornyot jelentette. Tornai József arra emlékezett, hogy a hatvanas évektől kezdődően gyakran megfordult Illyésnél barátai — Csoóri Sándor, Fodor András — társaságában, Takáts Gyula pedig hosszú beszélgetéseit elevenítette fel Illyéssel. Nino Nikolov, a jeles bolgár költő és műfordító arról szólt, hogy Illyés 1948-ban járt Bulgáriában, több verset irt ott, eddig négy könyvét adták ki bolgár nyelven. Csoóri Sándor arra hívta fel a figyelmet, hogy Illyés fedezte fel újra a harmincas években Fazekas Mihály Ludas Matyiját — ekkor írta egyébként a Puszták népét — s emelte újra a köztudatba a legszegényebb magyar néprétegeket. Fodor András pedig arról az élményéről beszélt, melyet Illyéstől kapott 1944 nyarán, 15 éves korában, amikor a költő összegyűjtött verseit olvasta. A megemlékezések közben Faragó Laura moldvai, erdélyi, felvidéki, valamint dunántúli népdalokat adott elő nagy sikerrel. A Fonyódi Helikon költőtalálkozó keretében rendhagyó irodalomórákra is sor kerül a gimnázium diákjaival. A költővendégekkel beszélgethettek a gyerekek a mai magyar irodalomról, „emberközelből” ismerhették meg az alkotókat, műveiket, érezhették rá a szülőföld és a hagyományok tiszteletére, megbecsülésének fontosságára. Hogy a Fonyódon, Somogyban és másutt élőknek — ahogyan Fodor András megjegyezte: „A somogyiság ne a provincializmust, hanem az otthonosságot jelentse.” Botlik József Tudósítónk telexe A Szakasz üzenete Idei Oscar-osztás „Ez a díj a vietnami veteránoknak szól. S remélem, azt mondják ezzel az elismeréssel, hogy végre megértik, mi történt odaát Úgy gondolom, azt is mondják, ennek nem szabad megismétlődnie a mi életünkben. Ám ha mégis, akkor az amerikai fiúk semmiért haltak meg, mert Amerika nem tanult semmit a vietnami háborúból.” E rövid beszédével köszönte meg a legjobb rendezőnek járó díjat Oliver Stone hétfőn éjszaka Los Angelesben, amely a szokás szerint helyszínül szolgált az Oscarok kiosztásának, ezúttal ötvenkilencedszer. A Platoon (Szakasz) című film óriási érzelmi és politikai viharokat kavart az Egyesült Államokban, amely az elmúlt tíz esztendőben eljutott odáig, hogy megpróbálta felfogni, s olykor átértékelni indokínai kalandjának tanulságait. Stone filmjére, amely Stallone Rambóinak a tagadása is, egyetlen hollywoodi stúdió sem vállalkozott, nem szimatolták meg a közönségsikert, az országot felkavaró élményt. Sőt, mint az ABC televízió Barbara Wallers vezette riportműsorából kiderült, a Pentagon nem vállalkozott szakértőnek sem. Ám az alkotás egy évtized kitartó lelkesedésével elkészült, s hétfőn elnyerte a legjobb filmdíjat is, s még két Oscart: a hangmérnöki és a vágómunkáért. Meglepetést mindazonáltal nem keltett a Los Angeles-i show. Kitűnő művek közül válogathatott az Amerikai Filmtudományi Akadémia, s egy film sem tarolt, mint tavaly az Out of Africa. Woody Allen Hanna és nővérei három Oscart kapott, a forgatókönyvért a legjobb női (Diane Wiest) és a legjobb férfi (Michael Caine) epizódalakításért. A firenzei történetet feldolgozó A room with a view (Szoba kilátással) is három Oscarral büszkélkedhet: az eredeti irodalmi anyag adaptációja, a díszlet- és jelmeztervezés váltott ki elismerést. A legjobb férfi színész — a hetedik próbálkozására — Paul Newman (The color of money — A pénz színe). A legjobb női alakítás díját Marlee Martinnak ítélték oda (Childen of a lesser god — Egy kisebb isten gyermekei), s a süketnéma művésznő köszönő jelbeszédét megkönnyezték a nézők. A legszebben fényképezett film a Mission, amely a dél-amerikai indiánok és a kereszténységet terjesztő hódítók harcát ábrázolja. Életművéért Irving Thalbergemlékszobrocskát kapott Steven Spielberg. Színészi múltjáért a nyolcvanhárom éves Ralph Ellamy vehette át az Oscart. A keddilapok és a reggeli tévéhíradók filmkritikusai azonban fanyalogtak. Nem a díjazott műveket és alkotóikat bírálták, hanem a show-t, amely több mint háromórásra dagadt, átlépte a műsoridőt, s tele volt kínos pillanatokkal. Nem jelent meg sem Woody Allen, aki a manhattani klubjában klarinétozott, s csalódást okozott távollétével Michael Caine és Paul Newman is. A legendás Bette Davisre pedig munkát bíztak a rendezők, a legjobb férfialakítás díját kellett volna átadnia, de bizony belezavarodott a feladatába. S midőn Paul Newman helyett a szobrot átvenni megjelent a kétszeres Oscar-díjas rendező, Robert Wise, akkor Davis róla kezdett áradozni, s az érintettről megfeledkezett. Davis beszélt és beszélt, s az aranyos Goldie Hawn, aki a szellemes Chevy Chase-szel vezette a műsort, bakizást színlelve, közbe is szólt, majd mintha mentegetőzve-nevetve megkérdezte: „Befejeztétek már?". A The Washington Post keddi tudósítása szerint a lényegre a gyermekek répát majszoló, kedves figurája tapintott rá, akit az animációs trükk Tom Hanks mellé varázsolt a színpadra a legjobb rajzfilmdíjat átadni. Bugs Bunny, ahogy szokta, foghegyről megjegyezte: „Ez bizony hosszú este lesz”. h. m. Szerda, 197. április 1. Az orvostudomány nagy úttörői elnevezésű bélyegsorozat megjelenése alkalmából új kiállítást rendezett Kass János Szegeden, az 1985-ben megnyílt Kass Galériában. A tárlaton — amelyet Kertész Pál, a Magyar Posta elnökhelyettese és Bíró Imre, a Magyar Fatéliai vállalat igazgatója nyitott meg tegnap délután — ad helyet természetesen Hipokratész, Avicenna, Pare Harvey és Semmelweis rézkarcportréja és az arról készült bélyegek kapták. Ezeket tegnap bocsátotta ki a posta, a kiállításon így elsőnapi bélyegzés is volt. Kósa János grafikusművész 1973 óta tervez bélyegeket a Magyar Posta számára, elad munkája Madách Imre születésének ISO. évfordulójára készült. E bélyegek terveit, első nyomatait, vázlatait láthatják a nézők augusztus végéig Szegeden a Kass Galériában. (h. é.)