Magyar Nemzet, 1988. augusztus (51. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
4 ■______________________ Magyar Nemzet Az agrárpolitika megújítása szükségszerű és halaszthatatlan Szabó István a szövetkezeti gazdálkodás negyven esztendejéről — és a javáról jó aratást tudhat maga mögött mezőgazdaságunk, jóllehet az egyre szűkülő újratermelési feltételek, az áruértékesítés — és különösen az export — növekvő nehézségei, a félelmetesre nyílott agrárolló és a sokfelé meglehetősen zárt pénzügyek eléggé megkeserítik a gazdák örömét. Az új kenyér, Szent István és a most újraírásra váró alkotmány ünnepe alkalmából Szabó Istvánnal, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjával, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnökével a nyilvánvalóan újragondolásra érett magyar agrárpolitikáról beszélgettünk. * Ma 40 esztendeje Rákosi Mátyás Kecskeméten leütötte a téeszek szervezésének alaphangját, hogy három hónap múltán az MDP Központi Vezetőségében már a „fölösleges okoskodást elvetve*' arról beszéljen: 30 éven belül „oda kell vinni ezt a kérdést, hogy a parasztság 90 százaléka rendes szocialista közös társasművelésben művelje földjét**. Nos, ebbe a 3—4 évbe Nádudvar is belefért, hiszen 101d-ben alakult meg a Vörös Csillag, amely téesznek ön 1952. szeptemberétől elnöke. Az MDP által erőszakolt átszervezés kudarca közismert, míg az 1959—61- ben végrehajtott „második nekifutást" követő, az MSZMP által szervezett agrárfejlődési szakaszt általában sikeresnek könyveljük el. Ön szerint miben egyezik és miben különbözik ez a sikeresnek elismert agrárpolitika az előzőtől. Illetve attól, amelyet a többi keleteurópai szocialista országban folytattak? — Kezdem az egyezőségekkel. Az agrárpolitika is ideologikus indíttatású, a sztálini értelmezésű tervutasításos gazdasági modell keretei között helyezkedett el, különösen az említett szakasz első felében. A szovjet mintát követve, az állami gazdaságokra és a gépállomásokra, mint élenjáró, példamutató formációkra és a termelőszövetkezetekre, mint „tanítványokra” alapozott, a társadalmi tulajdon talaján álló, nagyüzemi mezőgazdaságban gondolkodott, a mezőgazdasági nagyüzemeket még az iparvállalatoknál is önállótlanabb, korlátozottabb autonómiájú szántóvető-szerveze-tekként képzelte el. A Magyar Szocialista Munkáspárt agrárpolitikája azután vitákban formálódott és e szűkreszabott politikai keret folyamatos tágításának és a fékező-visszarendezésikísérletek elhárításának történeteként jellemezhető. Modellértékű sikerek — Vajon sikeresek voltak-e azok a törekvések, amelyek az „ideológiai zubbony*’ bővítését célozták és milyen eredményeket hoztak? Egyáltalán, lehet-e valamiféle önálló agrárpolitikáról beszélni? — Erre a válaszom egyértelműen: Igen. Éppen a hazai agrárfejlődés utóbbi évtizedei bizonyítják, hogy egy politikán, egy gazdaságpolitikai rendszeren belül létezhetnek kisebb-nagyobb önálló mozgástérrel bíró alrendszerek. Ilyennek fogható fel az agrárpolitika, illetve az agrárágazat is. Az agrárpolitika ugyan sohasem lépte — nem is léphette — át a gondoskodó, alá-fölérendeltségi viszonylatokba szervezett állami, tervutasításos, majd később a szabályozási bürokráciaként emlegetett irányítástechnika által megszabott kereteket. Összességében a gazdaságpolitika egészével együtt formálódott, néhány karakteres, önálló vonása azonban modellértékű és egy újabb fejlődési szakasz kiindulásául szolgálhat, nemcsak a mezőgazdaság számára. — Az olvasók valószínűleg értékelnék, ha vállalkozna ezeknek a progresszív alapvonásoknak a megnevezésére. — Itt van például a többszektorúság, vagy egyáltalán, a tulajdonformák kezelésmódja. A hazai agrárgazdaságban szerepet juttattak az állami, a szövetkezeti és a személyi (háztáji) tulajdonnak, sőt ez utóbbinak nem is kicsit levették a napirendről vagy legalábbis „megfeledkeztek” a szövetkezeti tulajdonnak az állami tulajdonhoz való közelítéséről, beolvasztásáról és elvben feladták az állami szektor előnyben részesítését is. Vagy ugyanezt a folyamatot más oldalról megközelítve: a nagyüzem mellett szerepet juttattak a kisüzemi termelésnek, a korszerű, nagyüzemi technológia mellett pedig — azokon a területeken, ahol ez előnyöket ígért — a kisebb eszközigényű, hagyományos technológiáknak is. — Egyes kutatók a 70-es évek nagy egyesítési kampányára és az egységesített szabályozórendszerre utalva a téeszek „de facto” államosításáról, az állami gazdaságok kivételezett kezeléséről beszélnek. Ön szerint ezeknek e véleményeknek nincs alapja? — Némi alapja van. Az irányítási szisztémából adódóan valóban volt türelmetlenség a csoportérdeket hordozó kisebb gazdálkodó szervezetekkel szemben. Amióta pedig napirenden van a kivételek, az úgynevezett alkueredmények leépítése, a normativitás és az esélyegyenlőség erősítése, nőtt a gyanakvás általában a sajátosságokkal szemben. Ennek egyik következménye a sajátos szektorális és ágazati jegyek halványítása, elmosódása. Az elvi alapon álló, szakszerű irányításnak meg kell tudnia különböztetni az ága,zati és szektorális sajátosságokat a szubjektivista kivételezésektől. Ezt még nem értük el Az is igaz lehet, hogy az egyes szektorok aránya és az egyes gazdálkodó szervezeti formák súlya nem az ésszerű munkamegosztás szempontjának megfelelően alakult. Sajátos szövetségben — Elkanyarodtunk az agrárpolitika előremutató sajátosságaitól. Miket tudna még megnevezni? — Sajátos például amunkás- paraszt szövetség értelmezése, amely az MSZMP gyakorlatában új tartalmat kapott, nem volt féloldalas, mint 1956 előtt, és egy sor más pártéban. Ez a fajta értelmezés biztosította a parasztság tisztes életlehetőségeit, jelentős részének nem lebecsülendő emelkedését szülőhelyén, a falun, túlnyomó részének pedig az iparba, városba való elvándorlása útján. Ennek kifejeződéseként fogható fel a jobb, vagy talán inkább az általánosnál kevésbé rossz anyagi érdekeltség, a paraszti jövedelem esetenkénti felzárkózása az ipari keresetekhez, a háztáji gazdálkodás nagyobb lehetősége. Ide tartozik annak tudomásulvétele, hogy a téeszek ipari és egyéb te-vékenységgel bővítik ki életterüket, az, hogy érdekképviseleti szerveket tarthattak fenn és még sok minden más. Lehet, hogy ön — és talán mások is — kevesli ezt és szembeállítja az általam monddottakkal a faluellenes település- és közlekedéspolitikai koncepciót, az ingázó paraszt-munkás tömeg kialakulását és lehangoló életmódját, vagy éppen a korai téesz- vállalkozók okkal, ok nélkül való meghurcolását, az érdekképviseleti munka szűk mozgásterét vagy egyebet. Mindez azonban azt jelezi hogy az eredmények — vagy amit én annak tartok — vitában és ellenállással szemben születtek, illetve maradtak meg. Jórészt kulisszák mögötti és csak kis részben nyilvánosság elé kerülő vitákban. Az eredmények legfeljebb kitölthették volna, de eleve nem léphették át az érvényes ideológia és nagypolitika szabta korlátokat. A progresszív vonások felemlítésekor azonban nem hallgathatok arról sem, hogy a nagyüzemi mezőgazdaságot a 60-as 70-es évek fordulóján a kor színvonalán álló, — s ha másként nem ment — nyugati eredetű technikával szerelték fel és ezt a felszereltségi szintet lényegében a legutóbbi időkig sikerült megőrizni. Az is nagy jelentőségű, hogy a mezőgazdasági nagyüzemek vállalatiságát, autonómiáját, mozgásterét kibővítették, s ha szűk sávban is és kevés meggyőződéssel, de megnyitották a vertikális fejlesztés, a magán- és vállalati tőke mozgatásának lehetőségeit. — Milyen gyakorlatias eredményeket tulajdonít a magyar agrárpolitikának, közelebbről az említett, sajátos vonásainak? — Az első igazán komoly eredmény az ország önellátóvá válása, majd a hazai fizetőképes kereslet maximális kielégítése élelmiszerekből. Ez hamarabb bekövetkezett, mint bármely más szocialista országban. E ténynek politikai stabilizáló szerepét, a magyar nép életfelételeire gyakorolt kedvező hatását joggal hangsúlyoztuk már eddig is. Az agrártermékek 30 százaléka hosszú évek óta külföldön értékesül. A tartósan pozitív kiviteli behozatali egyenleg kedvező hatása hozzájárul a népgazdasági egyensúlyhiány enyhítéséhez. Az agrártermelés viszonylagos virulenciája hosszú évekig segítette a társadalmi közmegegyezés fenntartását, a falusi-városi életviszonyok közötti minőségi különbségekből eredő feszültségek enyhítését. Kialakult és megerősödött egy olyan agrártermelési kultúra, amely magában hordja a legfejlettebbekhez való felzárkózás lehetőségét. Mindez igaznak tűnik. Ugyanakkor igen sokan és sokféle megközelítésből adnak hangot az agrárágazatok mai állapotával kapcsolatos elégedetenségüknek. A külkereskedelem az agrárexport gyenge hatékonyságát kifogásolja, az agrártermelők a ráfordítások kedvezőtlen megtérülését, a gazdaságok nagy részének — enyhén szólva— ingatag helyzetét, megint mások a távlati fejlesztési elképzelések hiányát. Kifulladt volna a mezőgazdaság? — Nem lehet szó kifulladásról ott, ahol egy főre vetítve másfél tonna gabonát, 220 kilogram húst termelnek, eladatlan zöldséghegyek és borkészletek halmozódnak fel. Legalábbis a termelési kedv oldaláról sem. Mindaz, amit az eredményekről mondtam, először is egy elmúlt időszakra vonatkozik, és csak annyit jelent, hogy abban a szakaszban már léteztek azok a csirák és hajtások, amelyek megizmosodása jelentheti a jövő agrárfejlődését az országban. Az agrárpolitika megújítása is szükségszerű és halaszthatatlan. A tennivalók — az én érzésem szerint — legalább háromfélék. Először: rendbe kell tennünk azokat a torzulásokat, amelyek még Voluntarista, utasítgató, atyáskodó politikai szisztémából származtak és amelyektől mostanáig sem sikerült megszabadulni. Másodszor: teret és életlehetőséget kell adnunk azon már említett előremutató törekvéseknek, amelyek az elmúlt évtizedekben is léteztek és hatottak, de kiteljesedni nem tudtak. Harmadszor: meg kell felelnünk azoknak az új kihívásoknak, amelyeket a legújabb idők nemzetközi fejlődése hívott elő. Mindezekkel együttesen, a gazdaság más területeivel összehangoltan lenne elérhető a piaci erők felszabadítása és egy szocialista típusú szabályozott piacgazdaság kialakítása. — Ki tudja hány helyen és időben olvastam magam is, hogy „folytatjuk bevált agrárpolitikánkat.” E sztereotip mondat érvényének befellegzett volna? ... — Aminek véleményem szerint történnie kell — a szabályozott piacgazdaság feltételrendszerének megteremtése —, az inkább minősíthető megújításnak, mint folytatásnak. Erről úgy győződhetünk meg, ha néhány konkrét témát veszünk sorra. Az anyagi érdekeltség terén például aligha kerülhető el, hogy az eddigi, keresetszabályozással keresztülvitt, bérmunkavállalói típusú érdekeltséget, Vállalkozói típusú érdekeltséggel váltsuk fel. A tulajdonviszonyokterén az állami ésa szövetkezet tulajdoni jegyek összemosódási folyamatát fel kell váltsa a sajátosságok elismerése, a személyi és a magántulajdon szerepének, továbbá a kisüzemi termelés szerepének előítéletmentes kezelése. A piaci erők szerephez juttatása lehet az elsődleges megoldás a mezőgazdaság önfinanszírozási , eszközmegtérülési gondjainak rendezésében, az amúgy is mindinkább csökkenő jelentőségű támogatások, helyett, illetve mellett. Lényeges változást vélek szükségesnek az agrárszféra értelmezésében is. A szorosan vett mezőgazdasági termelés mellett idetartozóinak ítélem meg az agrártermelőeszközök kereskedelmét, az agrártermékek feldolgozását, értékesítését — bel- és külföldön —, a speciális szakmai szolgáltatásokat és az agrárinfrastruktúrát. Ennek megfelelően célszerű széles utat nyitni az agrárvállalkozások vertikális fejlődésének, ötvöződésének is. Mit, hogyan — mennyiért — A közgazdaság alapkérdése, hogy mi, hogyan termeljünk és kinek a számára. A megújuló agrárpolitika hogyan válaszolhatna erre a kérdésre? — A „mit” és a „kinek a számára” termeljünk kérdését a jövőben az ökológiai adottságok korlátai között döntően a fizetőképes keresletnek kell eldöntenie. A „hogyan” kérdésére a termelők, vállalkozók, vállalatok versenyében kell kialakulnia a válasznak. A magyar mezőgazdaság termékeinek legnagyobb vásárlója nyilvánvalóan a hazai lakosság lesz, de azt is remélem, hogy nem az importverseny kizárásával, hanem annak vállalásával. Az export iránya és mértéke viszont annak a függvénye, hogy a ráfordítások és a termékek minősége terén kikkel és mennyire tudunk versenyképesek lenni. Természetszerűleg a világ valamennyi jelentős exportőre kénytelen kivitelre szánt agrártermékeinek egy részét szubvencionálni. — Hogyan ítéli meg a hazai agrártermelés versenyképességét? — Tapasztalataim szerint a nagyüzemi növénytermesztésben és különösen a gabonatermesztésben, a naturális ráfordítások terén megálljuk a helyünket az élbolyban. A vágóállat- és állatitermék-termelésben saját lehetőségeink alatt vagyunk ugyan, de még nem vagyunk rosszak. Sajnálatos, hogy a fajtaelőállításban, vetőmag-, szaporítóanyag-,, tenyészállat-előállításban, tehát az anyagi és szellemi tőkekoncentrációt, „éles", személyes érdekeltséget igénylő területeken a helyzet nem kedvező. Versenyképességi problémáink gyökerét a hibás érdekeltségben, a nyitott agrárollóban, a fejletlen és költséges infrastruktúrában látom. Ezek mellett jelentős a szerepe az alapanyagtermelés és -feldolgozás szervezeti és érdekeltségi elkülönültségének, az elbürokratizálódott vállalatirányításnak, nemkülönben annak, hogy az ágazaton belüli „szerepkiosztás” nem versenyben, hanem döntések eredményeként alakult ki. A problémák egy része mélyen gyökerezik adottságainkban és így megoldásuk, sőtt még enyhítésük is csak hosszú távon lehetséges, más részük azonban szinte azonnal, a siker reményében rendez- , hető. .", Cselekvési szabadságot — Nem, vagy csak közvetve érintette meg a kedvezőtlen adottságú területek, gazdaságok sorsát. A megújult agrárpolitika hogyan segít rajtuk? — A kormányzat 1986 végén a kedvezőtlen adottságú térségek fejlesztésének meggyorsítását segítő programot fogadott el. Amit eddig tettünk, az nem elég. Mindenképp engedni kell, hogy a gazdaságilag problematikus területek határvonalait a piaci erők rajzolják ki. Attól függően, hogy ez a mainál nagyobb vagy kisebb, jelentős, vagy nem jelentős régiókat és egzisztenciákat jelent, különböző jellegű és típusú intézkedésekre lehet szükség. Új árcentrummal például vissza lehet hozni a gazdaságos sávba az érintett üzemek egy részét. Az elvonások mérséklésével, a támogatások új formáival — ha szükségesek — érvényesíteni lehet a szociális, népességmegtartó, foglalkoztatási szempontokat. A legfontosabbnak azonban az érintettek gazdasági cselekvési szabadságának a növe-lését tartom. Azt, hogy a kedvezőtlen tényezők és körülmények ellen — nem kicsinyes törvényes keretek között — úgy védekezhessenek, ahogy tehetségüktől és akaratuktól telik. Élhessenek az egyszerűbb szövetkezeti formákkal, a tevékenységek kötetlen társításával, és így tovább. Ezeknek a szövetkezeteknek, állami gazdaságoknak lehetővé kell tenni, hogy az új szervezeti keretek között pénzügyileg tiszta lappal induljanak. ’ — Nem csupán az agrárpolitika, a szövetkezeti és paraszti érdekvédelem iránt is fokozódott az igény ... — A termelőszövetkezeti érdekképviseleti szervek a 67-es mechanizmusreform során abból a megfontolásból jöttek létre, hogy a szövetkezeti tulajdon talaján szervező Csoport - és kollektívaérdekek megfogalmazása és egyeztetése kívánatos és szükséges. Később az érdekek hierchikus felfogása erősödött fel, amely eleve igazodást parancsolt a csoport- és egyéni érdeknek, az össztársadalmivá nyilvánított érdekek előtt. A téeszek érdekképviselete így ideológiai-politikai vitákban alakulhatott ki. Ma, amikor az érdekek polarizáltságát elismerik és azok nyílt jelentkezését igénylik, minőségileg meg kell változtatni a téesz-érdekképviseletek munkáját is. Jó érdekképviseletnek azonban változatlanul a másokkal is számoló, toleráns, együttműködésre kész, higgadt, demagógiamentes érdekképviseletet tartom. — Ön ILSZ óta táeszelnek, évtizedek óta központi bizottsági tag, a TOT elnöke, néhány éve a Politikai Bizottság tagja. Minek tulajdonítja, hogy ilyen hosszú időn át a politikai életben tudott maradni? — Sohasem gondolkoztam ezen. De ahogy megkérdezte, elsőként az ötlött eszembe, hogy bár önként soha, egyetlen funkcióról sem mondtam le, igazán és szívből mindig csak arra törekedtem, hogy a Nádudvari Vörös Csillag Termelőszövetkezet elnöke maradjak. Természetesen ehhez az kellett, hogy a szövetkezet tagsága alkalmasnak találjon erre, és ismételten elnökké válasszon. Szülőfalum, paraszti mivoltom és a téeszben végzett munka óvott meg attól, hogy elszakadjak a valóság-,tól,s kényszerített arra, hogy a teóriákat állandóan összevessem a gyakorlattal. Ennek köszönhetem azt is, hogy megmaradtam annak, ami voltam. Keresztényi Nándor Szombat, 1988. augusztus 20. Házavató MA DÉLELŐTT, a vele társult Sárhidával együtt kötelesen háromezer lelket számláló Zala megyei Bak község faluházat avat, kétnapos népünnepéllyel díszítve az eseményt. Ez alkalommal veszik át dr. Molnár Bélától, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkárától, a Nemzeti Zászlót, amelyet a testület elnöksége a település fejlesztéséért végzett, s csak milliókban kifejezhető társadalmi munka elismeréseként ítélt oda a bankiaknak Tizennégyezer-néhányszázforintot áldoztak egyenként és tavaly önmagukra: munkával. S idén megint ennyi lesz a summa. Ez pedig már majdnem elég az üdvösséghez, ha az isten is úgy akarja .. A falu él és boldogul. Új házak nyitnak utcasorokat a felső dombon, megfogták a források vizét, derék nagy tó tükre feszül azóta Fenyősalján, parkkal körülvéve, sportpályákkal. Sziget lehet a munka tengerében, amiből itt mindig jutott, sokszor több a kelleténél. Vadászház épült, sok kéz szorgoskodott ott is, pénzt fial, s nem csak a vadásztársaságnak. Még arra is jutott a figyelemből, hogy a falu első világháborús ,hősi emlékművét felújítsák, s rávéssék — megkésve kissé, mert késett vele maga az ország — a második háború áldozatait sirató kegyelet szűkén, de méltósággal mért mondatát. A faluház különös építmény: hatalmas, kiterjesztett szárnyú madarat formáz, ide röppent valamit a régvolt világból. A parasztházak apró ablakait idézik látó szemei, a zsúptetőt a fazsindelyként egymásra halmozott deszkatollak, a kemencék görbe hátát szelíd belső ívei, szellős pajtákat a felmagasodó, egymáshoz ölelt gerendák. Makovecz Imre műtermében születtek a tervek, ő még épült, csodájára jártak, már akkor is az idegenek. Könyvtár, büfé — azazhogy kávézó —, színpad, széksorok karéjában, klubszoba — kettő is —, társalgó, odafönt: könyöklő, ahonnan egybekötheti a kinti és a benti világot a tekintet. Ez fér el a nagy házban. És a remény, hogy a magunk képére és hasonlatosságára újrateremthetjük ezt a kintiés berúti világot. Hány kísérleten vagyunk már túl! De hogyan is fáradhatnánk bele?! Magunkat menteni... Hogy honnan suppant ide az útkanyarhoz ez a fazsindelytollú, gyepfészkén elülő sasmadár, azt csak kevesen tudják Bakon, s nem is annyira az öregek, akik még járatosak volnának a mesék rengetegében. Hisz erdő volna itt mindmostanáig, haragos, hatalmas, de elfogytak immár a mesésők. Elmondhatnák viszont a fiatalabb évjáratúak, a hivatalbéliek, a sas idetelepülésének históriáját, ők aztán kiismerik magukat a nincs erdejében, ők az illetékesek előadni a történetet. A tanácselnök, a gazdaság párttitkára, a népfront első embere, az országgyűlési képviselő. Utóbbi valami fűrészüzem igazgatóját kellett meggyőzze, hogy isten s ember ellen való vétek volna, ha nem szállítana tizenöt köbméter deszkát — ennyi hiányzott a ház tollruhájához — és kaptak is fát, noha nem volt. KILINCSEKET kajtatott túl a Dunán — majd az Óperencián! — a baki népfront elnöke, s mostanában, az utóbbi két-három esztendőben, mióta az építkezés folyik, nem azt kérdi — mert civilben autószerelő — a betérő kuncsafttól; hol hibádzik a gép? Előbb azt: hol dolgozik a tisztelt úr? Egy faluház felépítéséhez bizony sok mindenre szükség van, de legfőképpen tettrekész éberségre. Ha ugyanis az ügyfél hivatalból fér hozzá szeghez, léchez, kapufélfához — hát akkor az ég küldte! Lehet rohanni, megvenni, amiből másként nem jutna, hisz rendszerint éppen az hiányzik, ami nagyon kellene. Ott Zalában, Bakon, a Válicka völgyében, ahol az apám született — most az öreg iskolát is rendbehozták a helybéli iparosok, ahol az elemi padjait koptatta, ne csúfoskodjon épp szemben, szánandó állapotban, a faluházzal — évszázadok óta szelídítik magukhoz a világot, mint a savanyú-agyagos földet, Attila maradékai. Merthogy Zala szívében úgy él az emlékezetben: előbb voltak ők, itt, magyarok, minthogy Árpád hazáttalált e földön. Mindig is olyan nép él ezen a vidéken, amely hozzá tudott igazodni a maga akaratával mások rendjéhez, furfanggal, s munkával taposva ki a levegővételnyi boldogsághoz vezető utat. ÉRZIK persze, hogy van abban valami elhallgatni való, ami a furfangot illeti, s hogy miként cigánykodták össze fél Magyarországot a szent cél érdekében, így hát intenek —Feri bátyámnak is ez minden második mondata — nehogy megírjad! Minden elsőben pedig szervez, pattog, intézkedik. Én lakkoztassam ? És a könyvespolcok? Holnap? Takarítunk akkor még! Ez az a zöld? Onnan kezd kenni! finnek a padlót, lambériát befutó kékeszöldnek külön története van. Egy hónapja kezdték a falak borításán kipróbálni a megfelelő árnyalatot. El is döntötték hamar, hogy jó lesz, amikor váratlan-hirtelen, mint már szokása, befutott Makovecz, a faluház testének, lelkének megálmodója, és leparancsolta a festőt az állványról: ez nem az a szín! Ment is rögtön, csak előbb még elárulta, hol kellene megnézni, milyen is az igazi... A mester persze odacsapta az ecsetet, szentségeit mindenki, akit a hír elért, hogy aztán kiifundálják mégiscsak a megoldást. Minta készült, több is, s amit mindenki jónak talált, azt azután aláírták. Hét kézjegy díszíti a szerződött deszkát. Köztük a tervezőé. Azt pedig elő lehet venni, ha megintvita volna. A tanácselnököt kérdem: miként mertek belevágni? Azt vállaszolja: bíztunk az emberekben. Magunkban. A TÍZMILLIÓNAK, amibe végül belekerül majd a negyedszázada hiányzó fialuház — merthogy akkor bontották le a valaha volt ménistállóból lett első kultúrházat, hogy a rendelőnek, orvoslakásnak telket teremtsenek —, ■ ennek a tekintélyes summának jókora része munkával van megfizetve. A hat tanácstagi körzetből kellett egy-egy embert egyegy hétre kiállítani,ha aztán komolyabb rohamot kívánt a tennivaló, jöttek többen. Egy hete is több mint százan gyeptégláztak azon a tüzes szombat-vasárnapon. Megpályáztak ezen felül mindent, amit csak lehetett, segített a helybeli téesz, a tangazdaság, az erdészet. Meg a megye. Mindig jókor és sokat. Vettek fel kölcsönt is. Kétmilliót. Hát így. Nekem több közöm van ehhez a faluhoz, mint sokszor magam is gondolnám, nem gyűrű, formátlan folt a térképen, eltéveszthető pont. Befutsz Egerszeg felől, hosszan elnyúló házsor, aztán a forduló: itt a falu közepe, régen itt állt a malom, a közelben vasútállomás, jobbra, fenn a dombon tornyával bólint a templom. Éleset fordul az út, aztán megintcsak kétfelé ágazik. Fel a Cigánypartnak és Söjtör felé. Ha meg emezen maradsz, nem fordulsz, csak ívet fogsz a fordulónál, a falu egy ideig még nem marad el mögötted. Jobbra, fenn, házak újra, s lenn is, rendben -sorban a porták. A Válicka völgyének oldalát metszi át a postáét, ettől ilyen lejtőn kapaszkodó itt a falu, égre, vízre billenő a világ. S pont a kapujában ott ül a madár. Égre néz, vízre néz, fészkére lett. Mondjuk csak azt — jólesik néha becsapni magunkat — nem lenne igazán a miénk, ha nem kellett volna hozzánk szelídíteni. Ha valaki letesz egy nagy summa pénzt. Ha a kivitelezők sorban állnak hogy építhessenek. Ha van mindig és minden, ami éppen kell: szeg, tégla, csap, csp. Ha kalickástul vehetnénk meg azt a madarat... NEMESNAGYBOR népe — ahogy a régi könyvek, a faluig nyúló erdők kapitális szarvasaira, az itt letelepültek ki tudja milyen érdemeikért testületileg elnyert rangjára utalvaBak községet emlegetik — régen kitanulta, zsigeriben őrzi a titkot, miként kell léprecsalni, hozzánk édesgetni, az élet madarát. Szent István napján, mint minden hétköznapon, újra s újra államot alapít. Joggal ünnepel.Bumm Péter