Magyar Nemzet, 1988. december (51. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-21 / 303. szám
A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Fekete remények MEG KELLENE KÖSZÖNNI Ha nem számítom a Csathó Kálmán írásából forgatott Fűszer és csemege című, könnyes-derűs, minden-jó-ha-a-vége-jó tévéjátékot, meg a kissé későn érkezett, késése miatt érdektelenné vált Ki mit tud?-gálát, bizony azt kell mondanom, sötét színbe öltözött az elmúlt héten tetőtől talpig a Magyar Televízió. Spacijer komor hangulatú művel indult a hét, igaz, „csak” a második műsoron. De ha nekünk, középeurópaiaknak ez a második volt ez érdekesebb, az izgalmasabb az európai átlagcsemegét szolgáltató elsőnél! A második műsorban ugyanis „rokonaink”, az újvidéki televíziósok vendégeskedtek kora délutántól késő estig. Gazdag és sokszínű programot hoztak a vendégek a szomszédból, dokumentumfilmeket, zenés műsorokat, ismeretterjesztő munkákat Sőt, merész vállalkozásként azzal is megpróbálkoztak, hogy saját belpolitikai magazinjukat a Napjaink címűt plántálják át a magyar televíziózás közegébe. (A két ország alkotmányát vetették össze e műsor résztvevői, az összehasonlítástól remélve egy kitisztult és méltó országló alapokmány megszületését ott is, itt is.) Mint ahogyan ez máskor is megesik, a „vendégeskedés” jellegét azonban mégsem az apróbb-nagyobb riport- és dokumentumművekhatározták meg ezúttal sem, hanem az est művészi indíttatású munkája. A Spacijer című — feliratos — tévédráma. Ha volna díj az esztendő legreménytelenebb világlátású, de egyúttal legrealisztikusabb művének, bizonnyal Deane Leskover és Miljenko Dereta közös munkája nyerné el azt Ebben a tévédrámában a reménytelenségnek, kilátástalanságnak olyan hihetően mély bugyrait járhattuk végig a forgatókönyvíróval, a rendezővel, meg a tragikus sorsra ítélt főszereplőket megjelenítő színészekkel (Mira Furlannal, Mladen Neleviccsel és Katarina Durakoviccsal), ahonnan csak igen erős, igen dacos hittel lehet kimászni életünkhöz fűződő jó reményekkel. A címszereplő Spadijer tehetséges és balszerencsés ember. Tehetsége arra készteti, hogy átlássa, hogy meglássa a valóságot (újságírónak tanult, de éppen tehetsége révén nem jut soha tisztességes, képesítésének megfelelő munkához), balsorsos végzete meg arra, hogy fenékig ürítse a sors minden keserűségét! Kislánya halálos beteg, őt magát is szüntelenül balesetek érik, betegségek gyötrik. Az élet egyetlen ajándékaként kapott szép szerelmet pedig nem tudja, nem meri boldogan megélni. Körülményei végképp elvették a reményét a boldogsághoz. Miközben az ember ezt a szuroksötét drámát figyelte a képernyőn, azon tűnődhetett, vajon hány Spaciser-féle szerencsétlen jár körülöttünk, és mikor leszünk mi magunk is hasonlatosak hozzá, a végzetesen boldogtalanhoz ? A filmrealizmus (meg e realizmus megannyi új- és újhulláma) sokfajta szívszaggató szörnyűséget fölvonultatott már mozivásznon, televíziós képernyőn egyaránt. A hétfői, újvidéki bemutatónak azonban megvolt az a mellbe vágó „különössége” a többi mélyfekete, régebben keletkezett, messziről érkezett filmdrámával szemben, hogy a legmaibb máról, a legközelebbi jelenről beszélt. Ugyanúgy festettek a tíz perc híján kétórás műben a rettenetek állomásai, ahogyan mi is látjuk vagy láthatjuk őket. A kórházak zsúfoltsága és személyzethiánya, ahol még egy halálba induló kisgyermeknek sem jut egy kicsiny fénysugár, a hivatalok packázó ridegsége, a pályázati elbírálások igazságtalansága, a széthullt családok mind megannyi, embertelen mellékkörülménye, a megélhetési gondok torokszorító izgalma — igen, ez mind karnyújtásnyira van mindnyájunktól. Jószerint csak a jó szerencsén vagy a véletlenen múlik, vajon minddel személyes ismeretséget kell-e kötnie az embernek, vagy csak minden másodikkal? Lassú, vontatott játék volt a Spadiser, nehéz álmokat hozó, nyomasztó mű. Elképzelhető, hogy a nézők nagy részét riasztotta, fárasztotta, vagy egyenesen föllázította. Nem vagyunk mi efféléhez szokva, kérem szépen! — méltatlankodhattak egyesek. Nem vagyunk hozzászokva csakugyan. A képernyőn. Nem is vagyunk edzettek a sötét tónusokkal ábrázoló mai, közép-európai reáliákkal szemben. Furcsa, ha éppen egy „vendégeskedés” alkalmával szembesülünk az élet sűrítetten ábrázolt retteneteivel. Pedig, ki tudja, egy-kettőre szükség volna arra az edzettségre, amiről ezúttal az újvidéki televíziósok gondoskodtak. Nem udvariatlanságnak, de egyenesen figyelmességnek tekintendő tehát, hogy a kilátástalanság filmjét mutatták be minálunk, nem pedig a rózsaszín reményekét. Ki a tettes? Rózsaszín reményeket nem szállított Róbert László kalandos sorsú sorozata sem, a Ki a tettes,1 'Sorozat? Nehezen lehetett észrevenni rajta, hogy az volna. Sorszám csak kezdetben jelölte az egyes epizódokat, adásidejét mindig változtatgatták. Valamilyen okból mostohagyerek lett a Televízióban Róbert László munkája. Mostohagyerek, mostoha körülmények között, akár a fiatalok, akikről a dokumentumfilm szólt. A szeretet nélkül, biztos otthon nélkül maradt fiatalok szinte szükségszerű elzüllését, társadalmi „kültelkeken’’ tengődő életét követte végig a film, nem sokat törődve azzal, hogy mely televíziós művek, mely televíziós szerzők járták már végig előzőleg ugyanezeket az élethelyzeteket, „kültelkeket”. Okos volt a szerkesztő-rendező-riporter Róbert Lászlótól, hogy úgy követte véégig a bűnözéssel, prostitúcióval, erkölcsi, szellemi szétesettséggel életre szóló szövetséget kötő fiúk lányok mindennapjait, mintha ő fedezné fel őket. Így vált igazán döbbenetessé és sürgetően megválaszolandóvá az a kérdés, amit a kallódó ifjúsággal kapcsolatban a film címe föltett: Ki a tettes? Ki a tettes? Nem a filmből megismert gyerekek, annyi bizonyos. Szinte szükségszerű az az út, amit az otthonukból kivetett, lélektelen intézetekben fölcseperedett fiatalok végigjárnak. De talán nem is a szülők a „tetteseik”, a szüleik, akik legtöbbször ugyanolyan megnyomorítottjai a sorsnak, mint a gyermekek maguk. Otthonteremtésre, szeretetadásra alkalmatlan negyvenesek. Lelki-szellemi sivárságuk bűnét látva ugyanúgy föltolul a kérdés, miint fiaik-llányaik elbitangolását követve figyelemmel: ki a tettes? Ki a tettes a bővítetten újratermelődő hátrányos helyzetűek, társadalmon kívüliek vétkében? Róbert László a világ legnagyobb riportere (és rendezője és szerkesztője) volna, meg a világ legbátrabb embere is egyúttal, ha megtalálta volna az egyértelmű választ a sorozat végére. De mivel ő „csak” egy igen kiváló, igen lelkes magyar újságíró, aki alkalmanként a televízióban is dolgozik, csupán a válasz körvonalazására tett erőiből és merészségeiből. Ha jól olvastam te „körvonalakban”, minden egyes félrecsúszott sorsú fiatal bűnében mindnyájan bűnösök vagyunk. Leírt és fönt egyaránt, hivatalos és nem hivatalos felelősök egyszerre. Ahol persze sok a felelős, ahol mindenki felelős, igen nehéz a jobbító lehetőségeket, a segítő mozdulatokat felfedezni. Róbert László mégis megkísérelte hoszszú filmje legvégén belesulykolni a nézőközönségbe a szerinte — és alighanem minden valósághűen gondolkodó ember számára — egyedül üdvözítőnek tekinthető megoldást a fészkükből kipottyant gyerekek megmentésére. A hivatásos nevelőszülőknek kellene több teret, lehetőséget, társadalmi bizalmat és megbecsülést biztosítani, hogy az erre a célra létesített intézeteket helyettesítendő, minden család nélkül maradt gyermek otthonra lelhessen. In memoriam Sólyom László Néhány héttel ezelőtt a Stúdió ’88 egyik adásából derült ki, hogy soha nem tudta volna meg a nagyvilág, micsoda méltánytalanság történt Sólyom Lászlóval (és sorstársaival, meg a családtagjaival), ha talpraesett és következetes lánya, Sólyom Ildikó nem szentel könyvet, majd meg színi előadást emlékének és igazságának. Most azonban, hogy már tudni lehet, milyen emberségű, milyen hazaszerető és milyen tragikus végű személyiség volt az a katonatiszt, akinek születésnapját mostanában ünnepelte családja, meg tisztelőinek köre, úgy vélnénk, markáns és példaszerű(meg példázatszerű) portrét tud róla rajzolni a film és a televízió. Mint azonban már máskor is megesett, a nagyközönségnek szánt, ismeretterjesztő rehabilitáció oly bombasztikusra, oly szoborszerűre sikeredett, hogy csak éppen azt az embert nem sikerült fölfedezni mögötte, aki életével és igazságtalan halálával megérdemli az utókor tiszteletét, megrendült emlékezését. Szinte ugyanazok a fellengzős zenei kíséretek, ugyanazok a szólamokká duzzasztott ismertetések lengték körül és fedték be Sólyom László emlékműsorát, amelyeket azoknak a koroknak és embereknek a méltatásánál volt szokásos alkalmazni, évtizedekkel ezelőtt, amelyek és akik Sólyom László pusztulását is okozták. A jóvátehetetlennek sokszor és sokféleképpen találtak stílust és formát mifelénk. A jóvátételeknek azonban — úgy tűnik föl — mindmáig nincs méltó és megnyugtató hangneme. Gesztusa is kevés. Pedig, pörölve a költővel, azt kell mondanunk, nem elegendő gond, hogy a múltat be kell vallani. A múltat tárgyszerűen és tisztelettudóan kell bevallani. A hatásos, az érzelmekre apelláló múltmagyarázás vagy gyanússá válik az emberek szemében (a szárnyaló zene, a lobogó kísérőszöveg, úgy tetszik, még jó ideig a hamisság képzetét kelti a hallgatóságban) ; a szobortalapzatra emelt mártírok pedig azt veszik el a jelentől, amire a legeslegnagyobb szüksége van: a fölismerést, hogy az emberek közt is találni példaszerűeket, nemcsak az elérhetetlen héroszok és bronznagyságok között Pontosabban: az emberek között inkább találni példaszerűeket mint a magasra emelt hősök és szobrok között. Lőcsei Gabriella már kel, mint zsidóban a fájdalom Herman Lipót tajsai, Ember Mária szövegével „Herman Lipót jókedvű, a világot elég derűs szemmel néző festő volt. Nem kell őt zseninek kikiáltanunk, de nem volt tehetségtelen ember. Egy egyszerű lélek ösztönös tehetséggel — de lusta és kényelmes." Remek jellemzés — önmagáról írta, nekrológus, nehogy halála után agyondicsérjék... Szerette a szépet, és a szép megteremtésével, közvetítésével örömet akart szerezni. Ebből az következett, hogy nem annyira a valóságot festette, nem is valamiféle (netán a lélek mélyén meghúzódó) belső tartalom, „általános emberi" kibontására törekedett, nem is rendet akart teremteni a vásznon és a fejekben , hanem szép, sőt tetszetős képeket festett: az életének nagy részét kitevő „neobarokk” korban erőlködés nélküli, könynyed neorokokó látványokat, vidám zöldekkel, kékekkel, lilákkal, sőt rózsaszínekkel, elképzelt klasszikus tájakban, mitologikus jelenetekkel, artisztikusan, de kissé felszínesen. A legutóbbi BÁV-aukción is volt ilyen jellegű, ízléses szép képecskéje, öröm volt nézni. Mert mindezt bravúros könnyedséggel produkálta: a mesterség biztos tudása vezette trónját vagy ecsetjét. És most itt egy kedves kis (ha nem is olcsó) könyvecske, szép és (ami még ritkább ) hű reprodukciókkal, csupa vaskosan realista, sőt népi grafikával. Tusrajzok, pasztellek, akvarellek, vegyes technikával készített grafikák — német feliratokkal, amelyek zsidó szállóigéket tárnak elénk, s ezeket illusztrálja, akár csak az öreg Brueghel tette vagy négyszáz éve a németalföldi közmondásokkal. Nem frivolitás Herman Lipóttal kapcsolatban népiségről beszélni? Önmagában még az sem indokolhatná, hogy ugyanabból a vegyes nyelvű és etnikumú torontáli faluból származott, ahonnan a magyar (és román, és szlovák, és bolgár, etc.) népiség legnagyobb művésze, Bartók Béla — Nagyszentmiklós volt ez a nagyközség. Nagyközség és nagy közösség: sokféle kultúra találkozóhelye, ám Herman Lipót családját és szellemiségét a zsidó népiség határozta meg, az a zsidó kultúra, amely legalább háromezer éves folytonosságában írástudó, hagyományszerető, törvénytisztelő, ugyanakkor rugalmas, vidám, mindig modern — és (okkal) szorongó... Egy üldözött, és túlnyomó többségében kipusztított vallási, életvitelbeli, világszemléleti közösség rajzos naplója ez a könyv, melyből az alkotó letörhetetlen optimizmusa és mély emberismerete, humánuma s humora sugárzik. És amelyből a zsidó önismeret sőt öngúny se hiányzik. Ember Mária remek kommentárjai mindezt megmagyarázzák, mégpedig azok számára is, akik (mint akár e sorok írója) nem ismerik a zsidó vallást, rituálét szokásokat folklórt, meg az egész (hajdani?) gondolkodásmódot. De ezek a kedves magyarázatok, értelmezések messze túlmutatnak tárgyukon: afelé a kelet-középeurópaiság felé, amelynek legnagyobbjai közé egy-egy Canetti, Freud, Hasek vagy Kafka tartozott és amely elválaszthatatlan az osztrák, magyar, román, cseh, rutén, lengyel közös népiségtől és sajátos (monarchiabeli) magas kultúrától, amelyből pedig századunk tán legizgalmasabb szellemi világa nőtt ki. (Origo-Press) Kristó Nagy István NAPLÓ Vatikánvárosban zsúfolt nézőtér előtt, hétfőn bemutatták az Ékszerbolt című filmet, amelynek történetét Karol Wojtyla, a későbbi II. János Pál pápa 1960-ban írta, amikor még krakkói püspök volt. Az 1939-ben, Lengyelországban játszódó szerelmi történetet az olasz rádió 1979-ben már felhasználta, s eddig IS nyelvre fordították le, színpadi előadása is volt már. A most bemutatott filmet Michael Anderson rendezte. A főszereplő, Burt Lancaster, az ékszerészt alakítja. A bemutatón, a VI. Pál-teremben hétezer meghívott vendég volt jelen. A történelemben eddig mindössze egyetlen esetben volt példa arra, hogy olyan egyházi személyiség irt színdarabot, aki később pápa lett. Ez 1458-ban történt, amikor Enea Silvio Piccolomini, a későbbi 11. Pius írt egy színjátékot — ez szintén a szerelemről szólt. ♦ (Szász Endre festőművész munkáiból nyitt megkiállítás kedden az egri megyei művelődési központiban. A január 6-ig nyitva tartó tárlaton a művész olajfestményei és grafikái láthatók. Θ Ritmus címmel jelent meg egy új zenei lap a Pallas Lap- és Könyvkiadó gondozásában. A tizenhat oldalas, országos lap a tervek szerint havonként jelenik majd meg. Az első szám egyik legérdekesebb írása Fodor Lajos főszerkesztő beszélgetése Kocsis Zoltánnal. A cikk címe: Nekem az a demokrácia, ha egy nép saját maga kormányozza a sorsát. Caligula helytartója Felemás tiszteletadás A Pesti Színház előadása voltaképpen Marton Lászlónak, hogy Pesti Színház-beli rendezésének, a Caligula helytartójának, az erdélyi Székely János drámájának a színlapja fölé azt íratta: Harag György emlékének, így a kritikus dolgát megkönnyítette, aki kénytelen felemlegetni e tragédia gyulai premierjét, az évtizeddel ezelőtti revelációt, amikor az író, a színészek és Harag György, a rendező talentuma egyszerre ragyogott fel. Máskor is megtörténik, hogy a bírálat felidézi egy-egy előadás színháztörténeti előzményét — emlékeztetve a nézői élményre, emellett szakmai érdekességként. Hiszen a lajtstromba szedett különbségek segítenek a pontosabb, érzékletesebb beszámolóhoz. Az ritka eset, hogy a legszívesebben csak azt hajtogatnánk: az a hajdani játék hasonlíthatatlan. A kivételes minőség emlékétől képtelenek vagyunk szabadulni. Énberniem hangsúlyról hangsúlyra él az a színházi este. Így érezhetett Marton László is , amit nemcsak szép ajánlása sugall. Esztendőkig kilincselt e felújításért. Időközben hozzájárult ahhoz is, hogy Székely Jánosnak bemutatósorozata legyen Gyulán, illetve a szabadtérről a játékot beköltöztetve a Pesti Színházban is: a Protestánsokat megrendezte Szinetár Miklós, ő pedig a Vak Béla királyt, méghozzá a Harag-rendezés hagyományának tekinthető sallangtalansággal. Mi több, ugyanazon főszereplővel, Lukács Sándorral, akinek megadta az újratalálkozást is a nagy szereppel — a római imperátornak szembeszegülő, a jeruzsálemi zsidóságért kiálló helytartó szerepével. És Petronius most is fenséges, nagyszerű. Akkor több volt benne a lobogás, most inkább a lélekmélyi izzás, az emésztő parázslás, a kínzó bölcsesség, az öntépő éleslátás. Elszállt pár év azóta a provinciákon. MINDEN OKUNK MEGVOLT tehát, hogy azt higgyük: felidézhetjük azt, ami visszavonhatatlanul elmúlt. De — különben érthető művészi ambícióval — minden tiszteletadás mellett is, Marton László megkísérelte kidolgozni a maga koncepcióját. Nem homlokegyenest mást akarhatott, egyéni változatot mégis, s felemás eredményre jutott. Meglátszik ez már a külsőségeken is. Ugyanazt a színpadot, amelyet eléggé bensőségesnek ítéltek a Protestánsokhoz is, a Vak Béla királyhoz is, ezúttal jelenetenként szűkítik-tágítják azokkal a cölöpök közt húzogatott függönyökkel, amelyeket Fehér Miklós tervezett, s így mindannyiszor meg-megszakítják a lendületet, a folyamatosságot a szükségtelen tevés-veréssel, zajjal. Ami Gyulán kicsiny volt, az most jókora nagy: a birodalmi térkép csakúgy, mint a konfliktust robbantó császárszobor. Ez akkora, amekkora csak elfér, a bebagyulált kolosszus az élőket szinte agyonnyomja, kivált olyankor, amikor már igazán nincs is szó róla. Ami a Jánoskuti Márta tervezte kosztümöket illeti: a rómaiak korhoz alig kötött ruhákat viselnek, míg a Jeruzsálemnek maibb öltözeteket, megintcsak felemás hatást keltve, s nemcsak a látvány tekintetében, mert küllemüknek vannak játékbeli konzekvenciái is. A zsidóság képviselőit újraértelmezi e rendezés, látszatra a vallásuknak megfelelően. Valójában a főpap, Barrakiás egy nép ideológusa most. Vallói Péter szinte furfangos, szellemes, naivitást színlelő érveléssel állítja a pártjára a helytartót, aki viszont a morál időtlenségéveltekint vissza a naprakész egyházi vezetőre. A rabbival szemben a király, Benkő Gyula öregecske Agrippája még a régi garnitúrához tartozik, csak tehetetlenkedik, s a veszendőbe került javak és kiváltságok miatt sopánkodik. A követségük harmadik tagja, Hunyadkürti István merénylő tudása a politikussá kapaszkodott kisembert formázza, aki ostobaságában egyszeresen nagy embernek képzeli magát. Ezek az „aktualizálások” végül is határozatlanok, sműködésképtelenek, mert a színielőadás gondolati rendszerének felét teszik ki csupán. Sokkal szerencsésebbek azok a simítgatások, amelyekkel e színre vitel az árulással megvádolt segédtisztekhez nyúlt. Éles különbség érződik most az egyazon végre jutó fiatalemberek között: Kaszás Attila jellemes, kemény tartású, halála előtt szemrehányó igazságú Lucius, míg Korognál Károly hazug,tulajdon hasznát kereső, növendék karrierista Probus, akiből, ha megéri, nagy törtető vált volna meg. Ekülönbségtétel sokatmondó, nemcsak azt tolmácsolja, hogy bárkiben sejthetnek besúgót ott, ahol a feljelentés mindennapi eset, de azt is mutatja — s ez még több —, hogy az ember sorsát nem az erkölcse,hanem a helyzete határozza meg a becstelen társadalmakban. E keserű igazságot nemigen ismerhette fel Decius római követ, aki a megtestesült megalkuvás Szilágyi Tibor személyében. Az viszont hiba — mindenekelőtt a rendezését, hogy nem tisztázták szóról szóra, igazat mond-e a feljelentés ügyében a fullajtár patrícius. Úgy tűnik a mimikájából, mintha csakugyan nem ő adta volna fel a helytartót, hanem a kíséretének egyik tagja, ahogyan állítja, ám a kettejük inkriminált beszélgetésekor senki más nem volt a színen. Az nem mentség, hogy esetleg valaki megbújhatott a függönyök mögött. Hiszen ez nem detektívtörténet, hogy titkolni kelljen a tettest a végsőkig — ez tragédia. KATARTIKUS SZORÍTÁSÚ .tragédiának láttuk egykor s az ma is a Caligula helytartója — a könyvlapokon. Illik rá az örökbecsű jelző. Nemcsak azért, mert hitem szerint érdemes lesz újra és újra elővenni, előadninemzeti drámáink sorában. (Érdemes volt előadni -most is, ha az immár klasszikustökéletességgel nem is vetekedhettek.) De örökérvényű azért is, mert nem ragad meg napjaink röghözkötöttségében, nem béklyózza görcs a szárnyalását, nem is tolakodik a példázatával. Éppen ezért — példaértékű. Bogácsi Erzsébet Meghalt Róna Emy (MTI) Életének 84. esztendejében elhunyt Róna Emy grafikus, festőművész, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze. Temetése 1989. január 3-án, kedden 13 órakor lesz a Farkasréti temetőben — tudatja a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége. ★ Párizsban tanult, kimagasló tehetségű, példaadóan szerény, páratlanul szorgalmas képzőművész volt. A magyar közvélemény elsősorban a meseművekből ismerte meg. Az általa illusztrált mesealakok évtizedeken át az egymás után felcseperedő, az olvasást elsajátító gyermekkorosztályok keresett művei voltak. Rajzait mindenütt megcsodálták. Illusztrációiban ott találjuk Andersen, Arany László, Bazsov, Bechstein, Fazekas Anna, Jékely Zoltán, Petőfi Sándor, Várnai Zseni, Zelk Zoltán és mások megálmodott mesevilágát. Munkássága szolgálta a múltat, szolgálta a jelent és a jövőt, ezért mindannyiunk számára maradandó és feledhetetlen. F. M. Vendégénekesek NEVES MŰVÉSZ lépett fel vendégként Bizet Carmenjének október 12-i Erkel Színház-i előadásán a címszerepben: Alekszandrina Milcseva. A jeles bolgár mezzoszoprán már több ízben énekelt Budapesten, és épp Carmenként is, először 1974-ben. Az idő múlása legfeljebb a külsején mutatkozhatna meg, de a színpadon változatlanul jól mutat, énekesviszonylatban szinte karcsúnak látszik. Érdekes, hogy — az általános Carmen-imázzsal ellentétben — nemcsak hogy a saját barna hajához ragaszkodik, de igen kevés arc- és szájfestéket használ, így kifejezetten sápadtnak hat. Vokális szempontból is rendkívül ízléses a produkciója. Nagyon ritkán használja a sötétített, mély, úgynevezett mellhangokat, melyek a cigánylány csábító asszonyságát volnának hivatva — persze felszínesen — képviselni az éneklésben. Milosevának nem túl nagy vivőerejű a hangja, de minden fekvésben kiegyenlített, és a regiszterváltásoknál sem lehet törést tapasztalni dallamvezetésében — ez pedig ritka dolog, különösen, ha mezzoszopránról van szó. Zeneileg szintén a precizitás és a finom megoldások jellemzik produkcióját. A francia szöveget érthetően, idegenes akcentus nélkül deklamálja. A színészi játékban igyekszik elkerülni a sablonokat, látszik, hogy kitűnő rendezőkkel dolgozott együtt. Nagyon érdekes a harmadik felvonás vége Milosevával: mielőtt a függöny legördülne, még egyszer előveszi azt a kártyát, amelyik halált jósolt neki, egy pillanatra rámered, majd széttépi, elhajítja, és határozott léptekkel indul meg a többiekkel arra az útra, amelynek végén a pusztulás várja. Mindent összevetve, a mostani ritka vendégjárás idején valódi eseménynek számított Alekszandrina Milcseva budapesti fellépése. Don José szerepében Molnár Andrást láthattuk. Az ő igazi világa a német repertoár, de azért a Carmenben is kitett magáért, nem volt méltatlan partnere Milcsevának. Gáti István basszbaritonja meg túlságosan lírai Escamillo szólamához, persze ennek ellenére az ő színpadi jelenléte is mindig magas színvonalat jelent." A színház új tagja, Somogyi Eszter énekelte Micaelát. Lírai szopránjának hangszíne szép, ám itt-ott még kicsit nyers, további finomításra szorul. Cser Miklós temperamentumosan vezényelte Bizet operáját, de még az ő sok energiája sem elég ahhoz, hogy pontosan kordában tudja tartani egy repertoárelőadás szétmenésre hajlamos kórusait JESUS Li lépett fel az Erkel Színházban október 26-án Puccini Toscoljának Cavaradossi szerepében. A vendégművésznek érdekes a neve és érdekes a személye is. A Jesust csak spanyol nyelvterületen, tehát Spanyolországban vagy Latin-Amerikában használják keresztnévként; a tenorista valóban Kubából jött Furcsa a vezetékneve is, de ahogy az ember megpillantja a művész arcvonásait, nyomban rájön a név eredetére: Li legalább felerészben kínai, vagy más keletázsiai származású. Tehát egy kubai kínait láthattunk Budapesten Cavaradossiként. A vendégtenor hangja és éneklésmódja — ennek ellenére — teljesen olaszos, olaszul is adta elő szólamát. Ami a hangfajtát illeti, spintotenornak lehetne, nevezni, szép színű és hajlékony hang ez, a vivőereje viszont nem tartozik a legnagyobbak közé. Jól győzte a szerep magas fekvésű részeit, de fent a hangjai kicsit beszűkülnek, veszítenek csengésükből. Ami a legkevésbé tetszett produkciójában, az az állandó forte dinamika volt· Talán nincs hozzászokva olyan nagy színháztermekhez, mint amilyen az Erkel nézőtere, és ez késztette arra, hogy hangban és kifejezésben mindvégig felül akarja múlni saját magát· Li fiatal, de alacsony és máris kicsit pocakos. Ennek megfelelően m°z°8 is a színpadon, játéka szolid, szokványos, nem különösebben színes. (Lélekjelenlétét dicséri, hogy már a darab elején felhasadt a nadrágszára, és ő úgy végigénekelte az első felvonást, hogy a szeme sem rebbent közben.) Az est Toscája is vendégművész vollt· csak nem külföldi: Pelle Erzsébet, a debreceni Csokonai Színház énekesnője. Produkciója vetekedett fővárosi szólamkolléganőjével, ragyogóan bírta a szerep magas fekvésű részeit· sem drámai erőben, sem bensőséges lírában nem szűkölködött alakítása. Kiművelt technikával énekel, egyedül Tosca imája végén lehetett észlelni egy kis fáradtságot. Temperamentumos színészi alakítása is megragadott, pedig nehéz lehet szokatlan rendezésben, ismeretlen partnerrel játszani. Tóth János volt Scarpia. Tisztelem, becsülöm muzikalitását, rendkívüli színészi adottságait, de a hangját nem tudom elfogadni Scarpia báró szólamára. Török Géza lendületesen, precízen vezényelte az együttest. Az énekesek rossz belépései folytán volt ugyan néhány kínos pillanata az előadásnak, de a karmester erről nem tehet. Kertész Iván