Magyar Nemzet, 1989. március (52. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-01 / 51. szám
■mm ■ ■ e Q ESCSi Magyar Nemzet-A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA · ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR · BCKf **rvv* rONYVTAilieWX·4- Félelem Bármilyen nehéz is volt beismerni, de végre szembe kellett néznem a valósággal. Jobb volt ez, mint éjszakánként izzadtan forgolódni az ágyban, vagy lázálmokban gyötrődni. Amikor elismertem, hogy én igenis féléje, akkor megnyugodtam. Bár még egy darabig azzal áltattam magam, hogy a tények beismeréséhez is kell egyfajta erő, de ezt az önámító hazugságot már könynyen ráztam le magamról. Az egészben az a legfurcsább, hogy sem gyerekkoromban, de még egy évvel ezelőtt sem féltem. Egyszerűen azért, mert számomra teljesen világos volt erkölcsi alapállásom, helyzetem, és bár elvileg megvolt a lehetőségem az írásra, mégis jobb volt hallgatni, mint nézeteinkkel ellentétes ügyekben asszisztálni. A „belső száműzetés” persze éveken keresztül kényelmes és viszonylag veszélytelen is. Aztán egycsapásra megváltozott a helyzet. Az emberek előtt mozgástér nyílott, és érezni lehetett, hogy szabadabb a levegővétel. Egyszerűen nem gyanakodtam. Igazából még akkor sem voltak rossz érzéseim, amikor beállított hozzám az egyik barátom, hogy tanácsot kérjen. Azt mondta nekem, hogy annyi év elfojtott vágyakozása, a politikus magatartása után szeretne végre a saját sorsának az irányítója lenni, és belépne az egyik úgynevezett alternatív szervezetbe. Mondtam neki: lépj be. Erre ő hímezni, hámozni kezdett, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. Értetlenül hallgattam, hiszen nap-nap után adtunk hírt e szervezet tevékenységéről, működéséről, az emberek csapatostul léptek be ebbe a mozgalomba. Ha egyszer neked tetszik, amit ők csinálnak, végeredményben mi tart vissza? — kérdeztem. Végre kibökte: tulajdonképpen attól félek, hogy ugye... most kapjuk meg a lakást, a munkaadóm bír a bérlőkijelölési joggal, és ha megtudják, hogy én... ott tag... akkor esetleg ... szóval érted, nem kapom meg... Nem tudtam mit válaszolni. Milyen alapon mertem volna vállalni a felelősségét annak, hogy azt mondjam neki, ugyan öregem, azok az idők már elmúltak, ettől nem kell tartanod. Aztán néhány héttel később először legyintett meg a félelem érzése, amikor a Fidesz alapító tagjaival, az úgynevezett „illegalitás” időszakáról beszélgettünk. Eleinte olyan romantikusnak tetszettek az új ifjúsági szervezet megalakításának körülményei. Talán azért, mert az ember negyvenen alul még hajlamos némi álmodozásra, fölidézni letűnt vágyait, emlékeit, így egyfajta mesének tűnik föl előtte, amikor arról hall, hogy a szervezet létrehozásakor az alapítók nem féltek a várható hivatalos ellenállástól, a könnyen utat találó repressziótól. Hanem önmaguktól féltek. Attól, hogy képesek-e legyőzni saját magukat. Ez az a helyzet, amikor önnön reflexeiket, bevett magatartásformáikat, beidegződéseiket kellett félredobni. Igen, mondtam magamban, talán ez a legnehezebb, mert különben a közösség ad egyfajta védelmet. A félelem érzése akkor került hozzám igazán testközelbe, amikor innen is, ormnan is, az erőszakosság első megnyilatkozásait hallottam. Az egyik tömegdemonstráción valamelyik rendfenntartó mondta a társának jó hangosan, hogy szándéka félreérthetetlen legyen: „Mit kell ezekkel lacafacázni! Közéjük kell lőni,,és kész!” A reakció persze nem maradt el, és hasonló volt. Ami ebben az egészben engem megdöbbentett, az az volt, hogy szemmel láthatóan egyik fél sem vette túl komolyan azt, amit mondott. Igazából nem torzultak el az arcok, nem dagadtak ki a nyaki verőerek, nem izzottak a tekintetek. Én ettől a pillanattól kezdve kezdtem el félni, ettől a csendes közönytől. Félni, azért, mert számomra felfoghatatlan, hogy ilyen könnyen dobálódzunk a szavakkal. Hogy ilyen könnyűek a szavaink. Hogy ilyen szakadék legyen ebben szocializmusbeli „newspeech”-ben, a kijelentés, az értelmezés és a cselekvés között. Egyszerűen elállt a lélegzetem attól, hogy az agresszió, a butaság, a manipuláltság ennyire eszét veszi az embereknek. Vajon miért dobálózunk — pro és kontra — a hullákkal? Gondjaink megoldásakor miért megyünk rögtön ölre? Miért találjuk egyedüli megoldásnak a másik, az ellenfél fizikai vagy morális likvidálását? Talán Ázsiából jött velünk ez a hajlamunk, amelyik elfojtva ugyan, de kevesebb jelentőséget tulajdonít az emberi életeknek? Hogy aztán európai lelkiismeretünk háborogjon évtizedeken keresztül? Ne találjon megnyugvást? Elhangzott egy szó: „népfelkelés” és elszabadultak az indulatok, és csak nagyon halkan lehetett hallani olyan hangokat, amelyek a nemzeti megbékélésre biztattak volna. Talán csak szociálpszichológusok tudnák megmondani, hogy vajon itt, Európa közepén, egy keleti befolyási övezetben mi, magyarok miért nem élhetünk át egy nagyszerű, katartikus élményt? Arra gondolok, hogy a második világháború után az NSZK politikai, és művészeti társadalma képes volt szembenézni a fasizmussal, elvégezte a nagy társadalmi lelkiismeret-vizsgálatot. ÉS megkönnyebbült. Föllélegezhetett. Az Egyesült Államok a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején képes volt túljutni fejlődését gátló faji kérdéseken. Csak mi, magyarok vagyunk erre képtelenek? Miért halogatjuk a kínálkozó lehetőséget? Vagy számunkra lehetetlen a kompromisszum? Nekünk mindenképpen mártírokra, áldozatokra és hazugságokra van szükségünk? Nem tudok válaszolni a kérdéseimre. Csak azt tudom, hogy gyakorta bennünket hibáztatnak, és eszünkbe juttatják, hogy lehet velünk másként is bánni. Igen, félek! Mert aki már egyszer félt az életben, azt újra és újra megkísérti ez az érzés. Félek még akkoris, ha nem látszik rajtam, ha látszólag könnyed és vidám vagyok. Talán mert ilyen helyzetben az ember nemcsak magát, nem is csak szeretteit félti... Félek, mert egyvégtében Arthur Koestler szavait hallom magamban; ezt mondatja Rubasovval: „A történelem szélcsendes korszakaiban még elképzelhető, hogy a politikát bizonyos kölcsönösen elfogadott szabályok szerint űzzék szereplői, válságos pillanatokban azonban csakis a régi szabály fog érvényesülni: a cél szentesíti az eszközt. Mi vezettük be századunkban a neomachiavellizmust (...) Mi tudjuk, hogy a történelem színe előtt mit sem számítanak az erények és hogy a bűnök is megtorolatlan maradhatnak (...) Soha még az emberiség történelmében nem fordult elő, hogy ilyen kevés ember ilyen óriási hatalommal bírt az emberiség jövőjének befolyásolására.” Igen, így van... Ha úgy tetszik, ettől félek. Boros István Sevardnadze fehéráni öt órája Moszkva közvetítést vállalt a Rushdie-ügyben A jugoszláv államfő beszéde a több százezer belgrádi tüntető előtt A külpolitikai helyzet A MAGYAR—JUGOSZLÁV ESZMECSERÉKKEL több hírügynökségi jelentés is foglalkozott. A francia AFP elsősorban azt emelte ki, hogy Suvar nem híve a többpártrendszernek és ezzel egyértelműen meghúzta a jugoszláv demokratizálás határait. A Tanjug a bellyei találkozóról beszámolva külön kiemeli, hogy 1956-tal kapcsolatban Grósz Károly azt hangsúlyozta, a magyar párt nem felülvizsgálja, hanem megismétli és megerősíti a már 1956-ban megfogalmazott értékelést. A francia hírügynökség ugyancsak aláhúzza a határtalálkozót megelőző Grósz-nyilatkozatból azt a kijelentést, miszerint a pártfőtitkár cáfolta annak reális lehetőségét, hogy hazánk beléphessen a Közös Piacba. . A megbeszéléseket követő napon a Jugoszláviával foglalkozó sajtójelentések elsősorban az ország etnikai problémáiról tudósítanak, különösen az egyre feszültebb koszovói helyzetről. Egyes vélemények szerint az ország gondjaihoz részben az is hozzájárult, hogy éppen a környező szocialista országok reformlépései, a gorbacsovi peresztrojka miatt az egykor nagyra értékelt „jugoszláv modell” és hídszerep a Nyugat számára immár leértékelődik. A hírügynökségi jelentésekben nemcsak a Grósz-látogatás kapcsán foglalkoznak Magyarországgal a tudósítók, igen tekintélyes visszhangot váltott ki Horn Gyulának az ENSZ emberi jogok bizottsága genfi tanácskozásán elhangzott felszólalása. A legtöbb értékelés szerint Magyarország a szocialista országok között eddig példátlan kritikával illette Romániát A beszámolók hangsúlyozzák, hazánk támogatja azt a svéd kezdeményezést, hogy a romániai helyzet kivizsgálására az ENSZ különmegbízottat nevezzen ki. Ennek a vizsgálatnak a költségeihez az APA szerint Magyarország is hajlandó hozzájárulni. A japán, francia, angol és nyugatnémet sajtó vezető helyen számol be a beszédről, kiemelve ugyancsak azt első íz- ben fordul elő, hogy a VSZ tagállamainak egyik képviselője nemzetközi fórumon nyíltan bírálja szövetségesét. Az AP és a Reuter ugyanakkor arról is hangsúlyozottan szól, idézve az államtitkár kijelentését, hogy hazánk nem konzultált Moszkvával, mielőtt a bizottsághoz fordult. A nyugatnémet lapok megjegyzik ezzel összefüggésben, hogy különösen érdekes lesz majd a genfi tanácskozáson kifejtett más szocialista álláspont is, elsősorban Prága, Berlin és természetesen Moszkva véleménye. LONDON ÉS TEHERÁN VISZONYA a teljes szakadás felé sodródik. Az iráni parlament elsöprő többséggel szavazta meg a diplomáciai kapcsolatok megszakítására vonatkozó határozatot. A medzselisz döntése nyitva hagyja ugyan a kiskaput, de aligha él ezzel a brit diplomácia. A törvényhozás határozata ugyanis úgy szól, hogy a kapcsolatok egy hét múlva szakadnak meg, ha London nem vonja vissza álláspontját Salman Rushdie „Sátáni versek" című könyvével kapcsolatban. Miközben számtalan lap, kommentár igyekszik a Rushdie-vitát szélesebb dimenzióba helyezni, egyrészt a kérdést az iráni belpolitikai vitákba ágyazni, másrészt az átalakuló nemzetközi kapcsolatok rendszerébe helyezni, az ideológiai kötöttség és a diplomácia kívánta rugalmasság összeegyeztethetetlenségére irányítva a figyelmet, harmadrészt olyan szemszögből is vizsgálva az esetet, hogy az más megvilágításba helyezi a hagyományosan egyetemesnek vélt normákat. Ugyanakkor egyre több írás kifejezetten azt firtatja, vajon miért bánik — úgymond — „kesztyűs kézzel a szovjet sajtó" Iránnal, illetve miért óvatos Moszkva abban, hogy értékítéletet mondjon az ügyben. Kétségtelenül fontos eleme, hogy éppen most látogatott a szovjet külügyminiszter Teheránba és ott egészen különleges fogadtatásban részesült, hiszen tárgyalt Khomeini ajatollahhal is. Az óvatosságot nyilván az indokolja, hogy a Szovjetunió számára mindig is kulcsfontosságúnak vélt Iránnal — az afganisztáni kivonulást követően, az irak—iráni háború befejezése után — megnyílt a lehetőség a kapcsolatok bővítésére. És ez — az ország déli köztársaságainak nemzetiségi gondjait is figyelembe- véve — igen fontos. Ugyanakkor a Rushdie-ügy kényelmetlen helyzetbe hozta Moszkvát, különösen az után, hogy Teherán éppen ezt követően mutatott hajlandóságot a szorosabb kapcsolatokra, holott a két fél ideológiai szembenállása legalább annyira élesen kitapintható, mint a „Sátáni versek” körüli brit és iráni ellentétekben. A kifogásolt óvatosság okát Sevardnadze látogatásának befejeztével Moszkvában fedték fel. Geraszimov szóvivő közölte, hogy a Szovjetunió közvetítő szerepet vállalt a Rushdie-ügyben. (T. J.) Tudósítónk terepe Sevardnadze iráni megbeszéléseiről tájékoztatta a sajtót Geraszimov Moszkva, február 28. A szovjet vezetésben aggodalmat vált ki a Sátáni versek és írójuk, Salman Rushdie körül kialakult helyzet — fejtette ki keddi sajtóértekezletén, egy kérdésre válaszolva Gennagyij Geraszimov szóvivő. Mint hozzátette, megjósolhatatlan következményei lennének, ha nem sikerülne ésszerű megoldást találni. Éppen ezért teljesen természetesnek minősítette, hogy Teheránban Eduard Sevardnadze felvetette ezt a kérdést az iráni vezetés előtt. Szovjet részről az a benyomás alakult ki — mondotta Geraszimov —, hogy az iráni kormány őszintén érdekelt a kialakult szituáció elsimításában, és úgy véli, a Szovjetunió pozitív szerepet játszhat ebben. A kérdés megvitatására a tervek szerint felhasználják a két külügyminiszter soros találkozóját is. A Szovjetunióban mindeddig igen visszafogottan követték a világszerte nagy vihart kiváltó Rushdie-ügy fejleményeit, ez volt az első eset, hogy Moszkvában hivatalosan is állást foglaltak a kérdésben. Geraszimov azt is elmondta, hogy tárgyalópartnereivel Sevardnadze öt órán át folytatott megbeszéléseket a Rushdie-ügyről. A szóvivő megfogalmazásából az is kiderült, hogy Khomeinivel a témát nem érintették. Egyszersmind Geraszimov érzékeltette, hogy Moszkva az ügyben hajlandó közvetítést vállalni. —t —r * Moszkvából jelenti az MTI. Fiatal szovjet irodalmárok kisebb csoportja hatóságilag engedélyezett tüntetést tartott vasárnap Moszkvában az iráni nagykövetség előtt Salman Rushdie indiai származású brit író védelmében, a „Poezija" elnevezésű moszkvai irodalmi klub által szervezett tüntetésről a Komszomolszkaja Pravda számolt be kedden. A Komszomol Központi Bizottságának lapja szerint a megmozdulás békésen zajlott le. A cikk szerzője támogatólag írt a tüntetésről, és ekképp fogalmazta meg a maga véleményét a Sátáni versek című mű írójára kimondott iráni ítéletről: „az irodalom halálra ítélése letűnt korokat idéző tett". Párizsból jelenti az MTI. A párizsi nagymecset muzulmán intézetének rektora józanságra hívta fel a hazájukban, vagy idegen országokban élő muzulmánokat az angliai Salman Rushdie „Sátáni versek” című könyve által keltett izgalommal kapcsolatban. Megszólalt a hat éve iszlám hitre tért egykori marxista filozófus, Roger Garaudy is. Garaudy a Koránból vett idézetek sorával bizonygatta, hogy Khomeini téved: az iszlám vallási türelmet hirdet és egyetlen muzulmán sem köteles magára venni „egy államfő személyes véleményét”. Szerinte az író egyszerűen ma divatos formába öntött egy ősrégi gúnyirodalmi mű-fajt, könyve megvetésre méltó és gyatra mű, ami szóra sem lenne érdemes. " Ellentüntetés Belgrádban a koszovói ,,fordulat" után Pristinából jelenti a Tanjug. A Koszovó Autonóm Tartományban éhségsztrájkot folytató 1300, albán nemzetiségű bányász kedden reggel feljött a nyolc napja elfoglalt trepcsai bányából, miután egyik követelésüknek engedve lemondott a JKSZ három tartományi vezetője. A koszovói szerb és Crna Gora-i bányászok 800 főnyi csoportja ugyanakkor a lemondások ellen tiltakozva okkupációs sztrájkot kezdett egy másik közeli ólom- és cinkbányában. A hírügynökségek kedd reggeli jelentései szerint a Szerbiához tartozó autonóm tartomány fő útvonalain harckocsik és csapatszállító járművek vonulnak, az utak mellett géppisztolyos katonák őrködnek, a tartomány határainál úttorlaszokat emeltek. Belgrádban a Száva torkolatánál reggel kilenc órára már mintegy 300 000 ember gyűlt össze — jelentette az MTI. A tömeg hangadói rádiófelhívásokban és küldöttségek útján arról igyekeztek meggyőzni a parlament körül tolongó tömeget, hogy csatlakozzon hozzájuk. Többek között azt kiabálták, hogy „Koszovóba megyünk", és hogy „Egész Szerbia felvonul". A déli és a délutáni órákban a parlamentnél folytatódott a tüntetés. Néhány százezer ember töltötte meg az épület környékét, a közeli ifjúsági parkot és a Marx—Engels teret. A mikrofon előtt egymást váltották a szónokok, akik újra meg újra támogatásukról biztosították a „szerbek kiszolgálása” miatt tisztségéről hétfőn lemondásra kényszerült Rahman Morkujt, a koszovói kommunista szövetség elnökét, Husamedin Azemit, a pristinai pártbizottság elnökét és Ali Sukinát, a JKSZ KB koszovói tagját. Hangoztatták: nem fogják megengedni, hogy a jugoszlávellenes erők nyerjék meg a koszovói csatát. Dragan Tomics, a szerb népfront belgrádi bizottságának elnöke kijelentette, elsősorban Stipe Suvar, a JKSZ KB elnökség horvátországi elnöke és Stefan Korosec, a JKSZ KB elnökség szlovéniai titkára a felelős azért, hogy a legmagasabb szintű jugoszláv vezetés „engedte megdönteni a koszovói pártvezetőséget”, s ezért követelte mindkettőjük erkölcsi-politikai felelősségre vonását. Raif Dizdarevics államfő szürkületkor beszédet mondott a szövetségi parlament épülete körül tolongó tömeg előtt. Hangsúlyozta, hogy az államelnökség minden szükséges intézkedést megtesz Jugoszlávia egységének megvédésére. HÍRMAGYARÁZATUNK: A jugoszláviai társadalmi-gazdasági válság újabb fordulópontjaként könyvelhető el mindaz, ami az utóbbi napokban Koszovó körül történt. 1981 után ismételten rendkívüli intézkedéseket hoztak a túlnyomórészt (85—90 százalékban) albánok lakta autonóm tartomány területén. Megint belügyi egységekkel erősítették meg a közrend védelmét, s ez voltaképpen érthető is, hiszen nem egyszerűen munkajogi konfliktus okozta munkabeszüntetésekről volt és van szó. Az albán nemzetiségű ólombányászok követelései, akárcsak az ellenlépésként sztrájkoló szerb és crnagorac dolgozók jelszavai kifejezetten politikai töltést hordoznak. Az etnikai-nemzetiségi megosztottság kiéleződésének jele, hogy a szerbiai vezetés által — talán némileg sommásan — szeparatistáknak kiáltott albánok ily módon igyekeznek szembeszegülni a köztársasági alkotmány módosításával, széles körű önállóságuk megnyirbálásával. Pedig a kiigazítások elkerülhetetlennek látszanak, elvégre a JKSZ Központi Bizottsága is áldását adta a Belgrád megfogalmazta, jogosnak tűnő törekvések alkotmányos rögzítéséhez.gyanakkor, miként az ősszel, most is rendkívüli nyomás alatt születnek a döntések, eluralkodhatnak az érzelmek a józan megfontolások rovására. Minden eddiginél világosabban rajzolódik ki azonban ezúttal, hogy Koszovó örvén Szerbia nem csupán saját alkotórészével, hanem a többi tagköztársasággal, de elsősorban Szlovéniával és Horvátországgal is kénytelen megütközni. A jugoszláviai viszonyokra jellemzően egy bonyolult, nehezen áttekinthető nemzetiségi viszály sodrában bukkannak felszínre az ország jövője szempontjából legalább olyan lényeges politikai ellentétek. A tét pedig nem más, mint a föderatív államberendezkedés fennmaradása, ami viszont értelemszerűen feltételezi az etnikai vonatkoztatásokat. A fejlett északi köztársaságok mintha liberálisabb eszközökkel vélnék megvalósíthatónak az önigazgatási pluralizmust és a piacgazdálkodás kibontakoztatását, míg Délen, Szerbia körül tömörülve — a zavarosabb nemzetiségi összetételtől is motiválva — inkább egy egységesítő rendcsinálás szellemében próbálják megtisztítani a terepet — a reformok előtt. Mert a megújhodás elengedhetetlenségében egyetértés van a hat tagköztársaság és a két tartomány vezetőségei között, ám a változások mikéntjét, ahogy a koszovói rendezés is, másként ítélik meg az egyes fővárosokban. A különbözőség legalább annyira köszönhető a történelmi-kulturális hagyományok sokszínűsége