Magyar Nemzet, 1989. augusztus (52. évfolyam, 178-204. szám)
1989-08-09 / 185. szám
. ..ami a moSólyom mögött van" A gond csak az... Könyvbemutatóra invitálták kedden délelőttre a sajtó képviselőit a Pusztaszeri úti Katlan Klubba. A Magyar Hírlap Könyvek Kiadó a napokban jelentette meg Sólyom Ildikó ... ami a moSólyom mögött van című emlékirat-vallomását. A színművésznőnek ez a második könyve, olvasóink a Megtörténhetett? című első művéről és színpadon előadott monodrámájáról lapunkban többször is olvashattak. Az első könyv a tragikus sorsú édesapának, a tábornok-perben kivégzett Sólyom Lászlónak az emlékét eleveníti fel, miközben a magára maradt család — így a börtönbe hurcolt édesanya és az elárvult gyerekek — hányattatásainak stációit is nyomon követhetjük. Az 1980-ban elkészült kézirat csupán tavaly jelenhetett meg idehaza; a most bemutatott könyv a többi között a Megtörténhetett? kálváriáját is elbeszéli, s a könyv lapjairól kiderül —, ahogy ezt a sajtótájékoztatón megjelent Sólyom Ildikó fogalmazta —, hogy „a rehabilitációnak nevezett valami” a valóságban mennyit is ért, hogy az ötvenes évek törvénytelenségei hatásukban mennyire „hetedízigleniek”. A színésznő tehát nem a ma szokásos kedves fecselyek könyvét írta meg, hanem, ha úgy tetszik, saját üldöztetésének személyes hangú történetét is, amelyet — s erről is kisebb vita keveredett a tájékoztatón — lehet üldözési mániának, s lehet „a politikai hatalmi viszonyok törvényszerű leképződésének, ám mégis spontán történésnek” nevezni. Am a tény: egy jobb sorsra érdemes tehetség — s aki csak egyszer is látta, vagy legalább a rádióban hallotta a Megtörténhetett? című monodrámát, az a fenti minősítésben nem vitatkozhat — fosztatott még évtizedekre a bizonyítástól. Ám ahogy vannak egykötetes szerzők, úgy lehet, hogy vannak egyszerepes nagy színészek is. Az eddig egykötetes Sólyom Ildikó megírta második könyvét. Most a színésznő következik... A meghívó tanúsága szerint a sajtótájékoztató második témája: „Földes Jolán: A halászó macska uccája. A regény körüli jogvitáról dr. Horgosi Gabriella, a Pallas vezető jogtanácsosa ad tájékoztatást”. Annyi történt ugyanis, hogy a háború előtti híres bestsellert nemcsak a Magyar Hírlap, hanem az Új Idő Kft. is ki akarta adni. Mint az egyeztetések során kiderült, „mindkét kiadó jóhiszeműen járt el”, mindkét cég rendelkezett a szerzői joggal. A gond csak az volt, hogy az egyik engedély — éppenséggel az Új Idő Kft. birtokában lévő — nem volt érvényes. A két kiadó végül úgy döntött, hogy a Földes Jolán regényét közös kiadásban jelentetik meg. Mint az a Magyar Nemzet olvasói előtt ismeretes, az Új Idő „gondozta” a jogosulatlan kiadású Gulag-szigetcsoport című kötetet, így most kérdésünk arra vonatkozott: etikailag miként értékelhető az, hogy a Magyar Hírlap Könyvek ahelyett, hogy a kezében lévő igazi engedély birtokában ragaszkodott volna az egyedüli kiadás jogához, megelőzendő azt, hogy esetleg több évig elhúzódó perbe kezdjen az Új Idővel egyezségre lépett vele? Bokor Pál a kiadó vezetője válaszában értetlenségének adott hangot, hiszen, mint mondta, ezt az egyezséget ők egy felmerült jogvita kulturált megoldásának tekintik. Az elhangzott kérdés nyomán azonban a kiadó munkatársai között is vita alakult ki, volt aki úgy vélekedett: a jogrendszer hiányosságai ellenére a magukra adó cégeknek nem lenne szabad feladniuk a morált, a jogosulatlan kiadást megjelentető céget a többieknek éppenhogy ki kellene közösíteniük, s nem közös kiadásra szövetkezni velük. Bokor Pál pragmatikus véleménye erről: „Ezt kezdje el egy tőkeerős cég." A sajtótájékoztató végén még megtudhattuk, hogy ebben az esztendőben több más kiadvány is napvilágot lát még. Így Ságvári Ágnesnek a Mert nem hallgathatok című emlékirata és Fazekas Györgynek Forró ősz Budapesten című, Hegedűs B. Andrással folytatott interjúkötete. A szerzők tevékenységét, nézeteit ismerve, valóban érdekes összevetésekre nyílik majd az olvasónak lehetősége, annál is inkább, mert a két könyv egy időben lát napvilágot. Minden bizonnyal ugyancsak fontos dokumentum lesz majd az az interjúkötet, amely eddig a világ fontos fővárosaiban már megjelent. Csang Hszin-hszin és Sang Je beszélgetései -száz kínai honfitársunkkal. A Székely Anna fordításában hamarosan megjelenő Kínai könyyek a kiadó reménye szerint érthetővé teszi a Mennyei Béke Kapuja téren történteket. Tervezik a lap egyik munkatársának Virág F. Évának egy ifjúsági regényét is a fiatalabb olvasók kezébe adni. (murányi) A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Papok, pártkatonák és az exkirály Éppen vitriolba mártogattam a tollamat, hogy helyettes tévékritikusként hangot adjak az igényesebb szülők felháborodásának. Azért, mert a gyermekektől megvonni csak büntetésképpen szokásos rövidke Esti mesét valóságos mesefolyam váltotta fel, minek következtében a kicsinyeket majd egy órán át nem lehet elhurcolni a tévékészülék elől. Alighogy véget ért a kettes műsorban a Hupikék törpikék, máris kezdődik a másik csatornán, mondjuk, a Murr-Murr, avagy éppen a Linda mesél... Szóval hegyeztem már a ceruzámat, amikor olyan politizáló televízióval találtam szembe magam, amely bátorságával, szókimondásban egy ideje, jeleskedni kezdő sajtónkban " is kirívónak látszik. Olyan, a televízió életében első interjúnak lehettünk tanúi, amelyek a nem túl távoli múlt és a jelen fehér foltjait tárták fel. A hasonló hírértékű beszélgetések megismerését a történelmi stúdiumok részévé tehetnénk. Vagyis: egyáltalán nem baj, ha csemetéink felnövekedvén — a kínálatból válogatni tudó — tévénézőkké válnak, már amennyiben a tömegtájékoztatás eme intézménye is az e hetihez hasonlóképp fogékony marad a körülötte zajló eseményekre, s ugyanakkor valamelyest gondosabbá és megfontoltabbá válik, hogy még a látszatát is elkerülje az egymásra mutogatásnak, a vádaskodásnak, a felületességnek. A Panoráma hétfői adása nemcsak I. Mihály volt román király megszólaltatásával és az e körül kavarodott nemzetközi bonyodalmakkal lett egyik főszereplője a hétnek, hanem Sugár András ama rosszízű mondatai folytán is, amelyek a Panorámától az interjút megtagadó Billy Grahamre vonatkoztak. Ha a nálunk járt protestáns prédikátor nem kívánt Tőkés László romániai lelkész mellett három percben hitet tenni, az csak az ő lelkiismeretére tartozik. Emiatt ízetlen dolog gyerekes irigység benyomását keltve emlegetni a világjáró igehirdető, nagy költségvetését, felhánytorgatni, hogy négy évvel ezelőtti romániai látogatásakor nem veszett össze gellősége tW vAl, az NQt,ottani legfelsőbb vezetéssel, s nem tagadta meg a feltálalt vacsora elfogyasztását. . RiyUTla, , Szokatlan volt, hogy Sugár András életében tán először idézzett — új keletű határozatok be- illyett — a Bibliából a nézők nyíl- vánossága előtt,, mindazonáltal túlzásnak éreztem olyasfajta következtetését, hogy Billy Graham vizet prédikál és bort iszik. Elegánsában is el lehetett volna intézni, ezt az üggyé nagyított riporteri sérelmet. Mert így azt kell mondani: jogosan tiltakozott, Billy Graham Népstadion-beli igehirdetésének felvételéről történt szombati közvetítése előtt, (csak fordítási hibából evangélistává előléptetett) evangelizátor kelet-európai tanácsadója, Haraszti Sándor. A nagy tiszteletű úr előadta, hogy Billy Graham sajtónyilatkozatában a romániai lelkéig méltatását sem kerülte meg, tehát nem ő volt néma, hanem a sajtó bizonyult süketnek, mivel eltekintett e szavak közzétételétől. Haraszti Sándor tolmácsolásában a tévénézők elé tárta az ismert prédikátor, hogy a legmeszszebbmenő részvéttel, szolidaritással viseltetik Tőkés László irányában, imádkozik érte, s tevőlegesen is részt kíván venni romániai pályatársa életének és szabadságának megvédésében. Visszatérve a Panoráma adásához, amely a kifogásolt műsorvezetői mondatokat kivéve szenzációsnak mondható, csak sajnálni lehet, hogy a tévé hangszórójából elszállt szavak a későbbiekben visszakereshetetlenek. Jó volna nyomtatásban látni és alkalomadtán a cselekedni hivatottak orra alá tartani annak az interjúnak a szövegét, amelyet Chrudinák Alajos mikrofonja előtt Csoóri Sándor adott. A költő ez ügyben most állt először magyar tévékamerák elé. Gyaníthatóan nem önnön húzódozása miatt, hanem ama szilencium okán, amelyet korábban kiszabtak reá a hatalom birtokosai és a fent született elhatározások buzgó végrehajtói. Pedig akkor sem tett mást, többet Csoóri, mint ezúttal: a magyar kisebbségek sorsáért aggódott. Ez alkalommal elmondta, hogy a romániai hallgatás falát áttörő Tőkés László lelkész lutheri magasságot foglal el értékrendjében, holott tudva tudja, nagy bajban van az a nép, amelynek hősökre van szüksége. Erkölcsi revíziót sürgetett az interjúalany a második világháború után megkötött békeszerződések silány, hamis volta miatt, s mert ezeknek minden ígéretük a fonákjára fordult. „Magyarország elveszítette a háborút — mondta—, higgadtan Csoóri Sándor. — Románia a békét veszítette el. A békében elkövetett bűnök szerintem súlyosabbak, mint a háborúban elkövetett bűnök... Falukat és városokat nemcsak bombával, tüzérséggel lehet lerombolni, az emberek nem csupán testileg, de lélekben is meghalhatnak. Az absztrakt háborúnak ez is egyik formája." Pszichológiai rémregénybe illőnek nevezte a falurombolás bújtatott taktikáját, amelylyel lassan ölik meg a népet, de a végeredmény ugyanaz, mintha egyenként felakasztanák az embereket. Asszimilálódni ugyanis, a költő szavaival, csak valami magasabb rendű dologhoz lehet, ellenkező esetben terrorról, elnyomásról beszélhetünk. Aligha voltak súlyosabbak ennél a száműzött román királynak, I. Mihálynak a hétfői Panorámát záró mondatai, amelyek miatt a bukaresti kormány konzultációra hazarendelte budapesti nagykövetét. A románellenesnek, szocialistaellenesnek, fasiszta jellegűnek nevezett, állítólag Románia függetlensége elleni támadásokat tartalmazó interjúnak a legsúlyosabb következtetései azok voltak, hogy a falurombolás az emberiség ellen elkövetett bűncselekmény, és hogy a mai Romániában abszolút monarchia uralkodik, s az országot vezetői kiszipolyozzák. Mivel a száműzött exkirály mondta ezeket, akinek megszólaltatásával történelmi arcképcsarnokát remélte bővíteni a televízió, a magam részéről nem csodálkozom azon, hogy a magyar Külügyminisztérium úgy véli, a román fél ürügyként használta fel a tévéinterjút a kétoldalú kapcsolatok további szűkítésére. Meglepetéssel szolgált a szerdai külpolitikai képes krónika, az Új Világ, amidőn az osztrák és a magyar titkosszolgálat hasonlóságára volt kíváncsi. A magyar állambiztonsági szervezet képe mintha homályosabbra sikeredett volna, mint az osztráké. A szomszédos ország titkosrendőreiről kiderült, hogy munkájukban még mindig Feretic Jósesef császár 1852-ben kiadott rendelete szabályozza, felsőbb utasítás nélkülis bárkit megfigyelés alá vonhatnak, és intrikusokból, dilettánsokból álló, kukucskalyukon leselkedő brigádot alkotnak. Az itthoni állambiztonságiak főnöke, Pallagi Ferenc a vele készült beszélgetésben inkább kihallgatottként viselkedett, semmint a közt tájékoztatni igyekvő hivatalvezetőként. Az erre is, arra is kitérő válaszok megszületésében talán ludasak voltak a lehetőségtől kicsit megriadt riporter ágas-bogas kérdései is, amelyek módot nyújtottak egyes témakörök megkerülésére, de ebben vitathatatlan szerepe volt a sokvállfajú kérdezz! — felesek !-játékban nyilvánvalóan jártas nyilatkozónak. Azt mindenesetre — egyáltalán nem nagy megnyugvásunkra — kihámozhattuk az elhangzottakból, hogy a nemrégiben még kizárólag a párt katonáiból szerveződött szolgálat működését és jogosítványait titkos jogi szabályozás tartalmazza, és ha valaki személyes ellenőr zöttséget érzékel, csupán akkor kereshet jogorvoslatot, ha a megfigyelés „realitását” bizonyítja. E témára rímelt a szombaton, főműsorban sugárzott Lesben című, meglehetősen vontatott NSZK-tévéfilm. A rejtett kamerák világába vezető produkció túl sok izgalmat nem tartogatott nézői számára, mintha a titkos megfigyelések kártyáit még játékfilmben sem kívánnák teljesen kijátszani. Annál riasztóbb volt a tudat, ha ilyen csúcstechnikával dolgozhat a filmbéli megfigyelő, miféle műszaki csodafelszerelések segíthetik a valóságban a hivatásos leselkedőket. Még azon töprenghetünk a tévéfilm nyomán, hogy ki a gátlástalanabb : a követelményeknek lelkiismeretes munkásként eleget tevő kukkoló, vagy megbízója, avagy a megfigyelendő személy maga, amikor a 2-es műsorban megkezdődött Billy Graham egy héttel korábban a Népstadionban szalagra vett prédikációja. Az én ízlésemhez mérten az igehirdetés körítése túl színpadiasra, harsányra, a kelleténél inkább amerikaira sikeredett. Mégis méltón illeszkedett a kilencvenezer jelenvoltnál jóval tágabb kör számára megtekinthető közvetítés abba a sorba, amelyet tavalyelőtt karácsonykor a Mátyástemplomi éjféli mise egyenes adása nyitott meg a hívő, a vallás iránt érdeklődő, a csak kiváncsi magyar tévénézők előtt. Mátraházi Zsuzsa Kakukmarxizmus Irodalmi élet a Rákosi-korszakban (részletek, VIII.) Nem mindenki volt képes vagy hajlandó metamorfózisra. Tersánszky Józsi Jenőtől például elvárta volna a párt kritikai realizmusának továbbfejlesztését szocialista realizmussá, a lukácsi elméletnek megfelelően. De vele törököt fogtak. Barabás Tibor húsz évvel később is emlékezett arra, miként zajlott le Tersánszky és a Szikra Könyvkiadó igazgatójának kínos találkozása, amit hivatalból ő — Barabás — ütött nyélbe (idézi Kerékgyártó István, Tersánszky Józsi Jenő, Bp. 1969.). „— Hát kedves Tersánszky úr miről ír nekünk? — hangzott az ■ igazgató szónoki kérdése, miközben K. elvtárs le nem vette szemét Jenő keresztbe vetett, hosszú lábairól, vörös Zoknijáról és fantasztikusangesztikuláló csontos kezeiről. Az egész emberben volt számára valami irreális, valami meseszerű, mintha cérnával fércelték volna össze ezt a hórihorgas, furcsa mozdulatú embert, aki végtelen országútokról érkezett ebbe a szűk igazgatói szobába, puszta létével tagadva minden falat, korlátot és szabályt. — Hogy tetszik érteni? — kérdezte Tersánszky az irodalom szorgalmas hivatalnokát. ■— Hát hogy kiről írna nekünk; bányászokról, munkásokról, parasztokról? — Kiről is? — bökött csontos ujjával a homlokára a barátunk. — Már tudom, kiről fogok... — Nono, csak tessék... — bíztatta őt K. elvtárs. — Egy királykisasszonyról! — rikkantotta Tersánszky. — Egy királykisasszonyról? — nyögött fel fájdalmasan az igazgató, és verejtékcseppek jelentek meg eres homlokán. Bolond ez az ember, vagy tréfál vele? Hova helyezze el kötött tématervében ezt a Tersánszky-féle királylányt? Nem illett bele a dolgozók egyik kategóriájába sem. A királylány nem munkás, se nem paraszt, még csak nem is haladó értelmiségi. Mit mondjon ennek a bolondos írónak? — Hát, kedves Tersánszky úr, halasszuk el talán ezt a megállapodást, hátha eszébe jut önnek valami jobb téma... — nyögte az igazgató. — Ennél jobb alig hiszem! — hűtötte le Jenő az igazgató reményeit, és hányaveti módon — mint aki egészséges, jó tréfát művelt — elbúcsúzott. De az ajtóból még visszafordult: — Ide hallgasson, igazgató úr. Valamit elfelejtettem: angyal is lesz benne!" E vidám történethez csupán azt a kevésbé vidám bibliográfiai adatot tehetjük hozzá, hogy Tersánszky Kakuk Marciját még egyszer kiadták, majd kerek öt esztendőn át egy regénye sem látott nyomdafestéket. Az író gyermektörténetekből élt, és abból, hogy a rádióban furulyázott. Szarvas József 1954-ben, az Írószövetség újvárosházi ülésén állította azt Tersánszky Józsi Jenő művészetéről, hogy „kakukmarcizmus”. Zelk Zoltán azután 1970-ben mesélte el Vezér Erzsébetnek a következőket: „Tersánszky nemcsak nagy író volt, de bölcs ember is, olyan bölcs ember, hogy az írók közgyűlésére nem ment el, tehát csak másnap tudta meg a Hungária kávéházban. Jellegzetes tersánszkys mozdulattal szétcsapva két hosszú karját, azt mondta: hát ilyen buta ez a Darvas. Az nem kakukmarcizmus, hanem kakukmarxizmus." Az érettebb írók közül sokan nem vállalták a tisztességtelen ipart, és belső emigrációba vonultak. Műfordításból, gyermekversikék farigcsálásából éltek.Tamási Áron egyik ilyen tevékenységéhez sem érzett kedvet, így hamarosan komoly egzisztenciális problémái támadtak. Ekkor saját novelláit kézzel lemásolta, és e kéziratokat árusította az őt támogatni óhajtó tisztelői barátai között. Makkai Ádám viszont arra emlékezik a párizsi Irodalmi Újság 1980. március—áprilisi számában, hogy édesanyja, Ignácz Rózsa írónő „adót” szedett be a Balatonakarattyára visszavonult Kodolányi János támogatására azoktól a barátaitól, akik Kossuth-díjat kaptak. Gobbi Hilda, Mészáros Ági és mások rendszeresen fizették a 300 forintot, és Kodolányi persze nem ismerte az összegek forrását. Úgyszintén Ignácz Rózsa hozta össze balatonboglári házában Sinka Istvánt egy helybeli kereskedővel, aki azután minden évben meghívta nyaralni a mellőzött költőt a Balaton mellé.) Sárközi Mátyás (Folytatjuk) Magyar Nemzet A tokiói D. Art D. Art Centre szervezésében japán fesztivált rendeztek Vásárosnaményban. Amagyar-japán kulturális csere keretében a városi művelődési központban egy hétig nyitva tartó kiállításokat Sümegi György művészettörténész, a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztályának vezetője ajánlotta az érdeklődök figyelmébe. A D. Art D. Art Centre 1986-ban alakult azzal a céllal, hogy a tehetséges japán művészek alkotásait a világ mind több városában bemutassa, s ez idáig negyven országgal létesített kormányszintű kapcsolatot. Évente több országban rendezik meg a Japan Artkiállításokat. Szerda, 1989. augusztus 9. A havasok írója Nyírő József száz éve A száz esztendeje az Udvarhely megyei Székelyzsomborban született Nyírő József az erdélyi magyar irodalom népszerű elbeszélői közé tartozik, noha az utóbbi évtizedekben még régi könyveit is alig tudta megszerezni az érdeklődő olvasó. Regényei és elbeszélései nem egyszer tragikus hangoltságúak, gyilkos indulatokról, kíméletlen erőszakról, emberi kiszolgáltatottságról, fiatalom elfajtott életekről szólnak. Epikai jellegük az erdélyi balladák sötét színekben pompázó világára utal. Nyírő tudatosan használta fel elbeszéléseiben a balladák műfaji tulajdonságait, az általában tragikus történetformálást, az emberalakok mitikus felnagyítását, a végsőkig tömörített cselekményt és a történet szálának többszöri megszakítását. A balladák tömör előadásmódjához és archaikus nyelvezetőhez igazította stílusát, Írói hatásának magyarázata is részben ízes kifejezésmódjában rejlett, természetei módon használta fel a székely népnyelvet, esetenként a régies elbeszélő nyelv fordulatait. A balladák szemléleti és nyelvi formáinak átvétele Nyírő József epikai törekvéseit szolgálta. A Jézusfaragó ember tragikus novelláinak írója ugyanis a „székely lelket" akarta megidézni és bemutatni. A húszas években megszülető erdélyi magyar irodalom nem egyszer az „erdélyi lélek” kifürkészésére és ábrázolására törekedett. Egy népközösség önismeretét és önvédelmét támogatta ezzel, hiszen a nagyromán asszimilációs politika éppen nemzeti jellegétől és identizálásától akarta megfosztani az erdélyi magyarságot. Regények és elbeszélések mutattak rá azokra a természeti körülményekre, történelmi és kulturális hagyományokra, amelyek kialakították az erdélyi vagy a székely ember gondolkodását, érzésvilágát, erkölcsi karakterét Ezeknek az írói alkotásoknak a sorában tarthatjuk számon Nyírő Kopjafák, Havasok könyve és Székelyek című köteteit is. A székely elbeszélő Szabó Dezsőben találta meg legfőbb mesterét, s osztozott mesterének abban a meggyőződésében, miszerint a magyarság lelki épségét csak úgy lehet visszaszerezni, ha az ország és ennek vezetői a nemzet törzsénél, a magyar parasztságnál keresnek új életerőt. Ez természetesen azt jelenti, hogy a magyarság nemzeti stratégiáját a parasztságra kell építeni. Nyirő József, nem egyedül az erdélyi írók közül, a magára maradt és kisebbségi sorsba taszított, reménytelenül vergődő erdélyi magyarság fennmaradásának zálogát a székely falvak népében találta meg. A küzdeni képes székely életerőt mutatta fel Nyírőcz Bence című regényében, melyet érezhetően Tamási Áron egy esztendővel korábban megjelent Abel a rengetegben című regényének sikerén felbuzdulva írt. Uz Bence, aki mostoha sorsa következtében útkaparóként keresi kenyerét, ugyanúgy a székely életrevalóság és leleményesség hőse, mint Tamási Ábelé. Ravasz góbéságai nyomán tarka anekdotasorozat bontakozik ki az olvasó előtt: Nyírő hőse híres tréfacsináló, könnyedén jár túl a nagyhatalmú magyar és román uraságok eszén, aztán egyszer csak magába száll, keresztet ácsol, és vadállatok között élve a havasok félig keresztény, féligpogány vallásának papja lesz. A természetvallásokra emlékeztető hitében az evangéliumi kereszténység és a pogány panteizmus eszméi kavarognak. A regényíró mindezzel azt akarta bizonyítani, hogy a havasi székely ember fenntartja az ősi természetvallások naiv bizalmát, megőrzi hitét abban, hogy a természet és az ember egy harmonikus világrend részese. Az egyszerű havasi legényt éppen az a belső biztonság emeli a válságok között hányódó huszadik századi ember fölé. Hasonlóan romantikus ember- és társadalomszemléletről tanúskodnak az Isten igájában, Az én népem és Halhatatlan élet című faluregények is. Nyírő József történelmi regényei a „transzilvánizmus” eszméit követő elbeszélő irodalom közös jegyeit viselik magukon. Ennyiben nem a múltbeli események és életformák aprólékos epikai rekonstrukciójára, hanem a kisebbségi sorba kényszerített magyarság történeti és közösségi tudatának, valamint önvédelmének a megalapozására törekedtek. A húszas évek erdélyi magyar irodalmának a költészet mellett a történeti regény volt a vezető műfaja, ez a regényirodalom az erdélyi hagyományok, egyáltalán a „történeti Erdély" felfedezését, ösztönző példáinak életre keltését kívánja elérni. A történeti regény a nemzetiségi „önkeresés” eszköze és kerete volt, az „erdélyi gondolat” a múlt ábrázolásában öltött alakot. Ezek közé a regények közé tartoznak Nyírő A sibói bölény, a Mádéfalvi veszedelen és Néma küzdelem című művei. A történelmi regények az erdélyi magyarság szétszóródásának, pusztulásának képét is felrajzolták, és Nyírő írói világát mindinkább ez a sötét látomás szőtte át. Népét féltve engedett a negyvenes években a jobboldali háborús demagógiának, s vált szerencsétlenül a demagógia, eszközévé, majd vonult emigrációba a háború után. Élete utolsó éveit Madridban töltötte, az emigrációban írta íme, az emberek és A zöld csillag című regényeit. Ezek a művei a menekült magyarok keserves sorsát örkíti meg, egyszersmind számot adnak arról, hogy írójuk szakított azokkal az embertelen eszmékkel, amelyekhez a háborús években igazodott. 1953-ban érte a halál, most közel fél évszázaddal végleges távozása után ismét meg fognak jelenni művei Budapesten, illetve Debrecenben, bizonyságául annak, hogy a „havasok írójának” ma is érvényes üzenete van. Pomogáts Béla Szirtes Ádám temetése (MTI) Családjának tagjai, a magyar színház- és filmművészet képviselői, tisztelők százai kísérték utolsó útjára kedden a Farkasréti temetőben Szirtes Ádám Kossuth-díjas kiváló művészt, a Thália Színház tagját. A 64 éves korában elhunyt kiemelkedő magyar színművész ravatalánál a pályatársak nevében Bitskey Tibor és Szabó Gyula búcsúzott. A magyar filmesek és a Szirtes Ádám felejthetetlen alakításaiért hálás mozirajongók képviseletében Koltay Gábor vett végső búcsút az elhunyttól. A Simon Meny- hért születése, a Körhinta, a 39-es dandár, a Katonazene, a Legenda a vonaton, a Háry János, a Húsz óra, a Hideg napok, az Árvácska című és még sok más filmben nyújtott maradandó értékű szerepformálását méltatva Koltay Gábor az ifjabb filmes generációk értékítéletét fogalmazta meg: „Ma, amikor annyit beszélünk a hiteles arcokról, személyekről, a te életed, művészi munkálkodásod fényes példa arra, hogy vannak közöttünk hiteles személyek.” A budai sírkertben összegyűlt gyászolók a szertartás végeztével virággal, koszorúkkal borították Szirtes Ádám végső nyughelyét. Gábriel Ferenc a salgótarjáni születésű kiváló hegedűpedagógus most lenne százéves. Édesapja Gábiel Antal zeneszerzési szakon Hans Köesslernek volt a tanítványa a Zeneakadémián. Salgótarjánban helyezkedett el a bánya zenekarának karmesetereként. Az igen tehetséges fiú tízéves korában budapesti rokonaihoz került. Zenei tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán az előkészítő osztályokat Bloch Józsefnél, az akadémiai osztályokat pedig Hubay Jenőnél végezte. 1909—10-ben zenetanári oklevelet szerzett. Ezt követően másfél évig Párizsban Maurice Hayotnál folytatta tanulmányait. Ebben az időben dr. Kovács Sándor zongoraművésszel nagysikerű hangversenyeket adtak a francia fővárosban. Ezek egyikén kizárólag magyar szerzők műveit mutatták be, többek között a még akkor ismeretlen Kodályt csellószonátáját, Dohnányi és weiner vonóstrióját. Ugyanakkor Bartók Béla személyes közreműködésével néhány Bartók művét, vagy saját művét szólaltatta meg a hálás közönség előtt. A család, pontosabban az utódok által megőrzött ezen értékes program ékesen tanúskodik a páratlan zenei eseményről. 1919-ben Budapesten az országos Szimfonikus Zenekar, 1913-tól négy éven át a düsseldorfi Hofoper első hangversenymestere volt. Gábriel Ferenc 1920— 21-ben a Nemzeti Zenede tanára lett. 1922-től csaknem négy évtizeden át a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanáraként kimagasló értékű pedagógiai tevékenységet fejtett ki a hegedű főtanszak nagytekintélyű vezetője. (garai)