Magyar Nemzet, 1989. október (52. évfolyam, 231-256. szám)

1989-10-02 / 231. szám

2 járól, az utolsó vasárnap reggel nyolc órakor hagyta el a pályaudvart. Egyébként szombaton még éjszaka is folyamatosan érkeztek és jutottak be NDK-állampolgárok a nyugatnémet misszióra, hogy bekerülhessenek valamelyik transzportba. Vasárnap reggelre, a követség illetékesének tájékoztatása szerint, kiürült a nyugatnémet misszió. A világ minden részéről összesereglett tudósítók azonban nem sokat pihenhettek. Vasárnap reggeltől egyre több olyan NDK-állampolgár jelent meg a nyugatnémet követség előtt, akiik közölték, addig maradnak, amíg be nem jutnak a misszióra és számukra is lehetővé nem teszik a kiutazást az NSZK- ba. Az épületbe egyébként csak a követség alkalmazottai léphetnek be vasárnap reggel óta, mert a csehszlovák rendőrség kordont vont a misszió köré. Szemtanúk szerint két NDK-állampolgár a követség mögötti erdőből kirohanva megpróbált átmászni a misszió viszonylag magas vaskerítésén, de csak egyiküknek sikerült, a másikat a csehszlovák rendőrök őrizetbe vették. Egyébként senki nem tudja, kinek a rendeletére jelentek meg a rendőrök a csehszlovák szövetségi belügyminisztérium, a prágai rendőrkapitányság, a csehszlovák külügyminisztérium egyaránt elzárkózött a válaszadástól. Prágában valószínűnek tartják, hogy a rendőrkordon Bonn és Berlin megállapodásának része, különben a lépés a nemzetközi jog megsértését jelentené. A prágai nyugatnémet nagykövet egyébként vasárnap délelőtt felszólította a misszió előtt várakozó NDK-állampolgárokat, utazzanak haza és kérjenek legális kivándorlási engedélyt. A több mint száz keletnémet hajthatatlan, s a kisgyermekekkel érkezők is ragaszkodnak elhatározásukhoz. „Ha hazamegyünk, megtorlás vár ránk, az NDK-ban nincs jövő”, jegyezte meg egyikük. A hétvégi válság reggelre megoldódott, de újabb krízist idézhet elő a hátrahagyott keletnémetek esetleges ülősztrájkja a Lobkovic-palota előtt. Vasárnap délután már több mint háromszáz NDK-állampolgár várakozott a Lobkovic-palota kapuja előtt, öt óraikor aztán megjelent a nagykövet és kijelentette, ideiglenesen beengedi őket. Egyszóval minden kezdődik elölről, áttelepülni kívánó NDK- polgárok újabb hullámai nyernek bebocsátást az épületbe, melynek kertjében lebontatlanul ott áll a nyugatnémet Vöröskereszt sátortábora. . . Láng Péter A lengyel vezetés a két német állam párbeszédétől várja a megoldást Varsóból jelenti az MTI. Vasárnapra virradóra az NSZK varsói nagykövetségét is elhagyták az NDK-menekültek, miután az érdekelt felek között született megállapodás értelmében az NDK különvonatot bocsátott a mintegy 800 ember rendelkezésére, amelylyel azok az NDK területén keresztül, a Magdeburg közelében lévő helmstedti határátkelő érintésével, az NSZK-ba utaztak. Az NSZK varsói nagykövetségére szeptember közepén érkeztek az első NDK-beli menekültek és számuk fokozatosan nőtt, így a hónap végén elhelyezésükre a nagykövetség területén kívüli épületeket is igénybe vették. A tárgyalások az NDK, az NSZK és a lengyel hatóságok képviselői között a múlt héten kezdődtek. Varsóban járt Wolfgang Vogel NDK-beli ügyvéd, aki először az NDK-ba való visszatérés fejében ígéretet tett: valamennyi menekült hozzátartozóival hat hónapon belül legálisan kivándorolhat az NSZK-ba. Ennek hatására csak néhány tucat NDK-állampolgár hagyta el a nagykövetséget és utazott viszsza az NDK-ba. Később Varsóba érkezett Jürgen Sudhoff és Walter Priesnicz, a bonni kormány államtitkárai, valamint Franz Bertele, az NSZK berlini képviseletének vezetője, akik az NDK képviselőivel megállapodtak az ügy rendezésében. A lengyel fél — amit igen nyomatékkal hangsúlyoz Varsó —, nem vett közvetlenül részt a probléma megoldásáról folytatott tárgyalásokban, arra hivatkozva, hogy a menekültkérdés elsősorban a két német állam ügye. A konzervatív kormányzás kifáradásában bízik a brit Munkáspárt Brightonból jelenti az MTI. Derűlátó hangulatban gyüleleztek vasárnap Brightonban a brit Munkáspárt küldöttei hétfőn kezdődő országos értekezletükre, ötnapos tanácskozásuk megnyitásának előestéjén öt közvéleménykutató intézet tette közzé az 5—12 százalék között ingadozó munkáspárti vezetést kimutató legfrissebb felmérését. A szondázás megegyezik abban, hogy 42—46 százalék között, vagyis a nem arányos választási rendszerben a győzelemhez szükséges, minimális 40 százalék feletti sávban jelzi az ellenzék támogatásának mértékét. A konzervatív kormánypártot viszont 34—39 százalék között, vagyis a vereséggel fenyegető veszélyzónában jegyzik. A vasárnap közzétett felmérések megerősítik a legutóbbi fél évben következetesen kimutatott hangulatváltozást: a brit szavazópolgárok viszonylagos többsége másfél évtized óta most először látja választási győzelemre esélyesebbnek a Munkáspártot, mint a konzervatívokat. A közhangulat megfordulásának alapvető okát a gazdasági klímaváltozásnak tulajdonítják: mindenekelőtt a külföldi fizetési mérleg immár fontválsággal fenyegető, drámai romlásának, a bankkamatlábak és adósságterhek meredek emelkedésének, az infláció felgyorsulásának és a szociális feszültségek egymást fokozó, halmozódó hatású növekedésének. A konzervatív hatalommal szemben széles körű „választói kifáradás" jelei mutatkoznak. Ennek tulajdonítják, hogy a thatcherizmustól elpártoló szavazók most nem állnak meg félúton, valamely köztes „menedékházat” kínáló középpártnál, hanem egyenesen átállnak a reális hatalmi alternatívát képviselő fő ellenzéki erő táborába. Ezt az irányzatot jelzi az a tény is, hogy a három középutas párt — a Zöldek, a szociálliberálisok ás a szociáldemokraták — a felmérések szerint csupán a szavazatok 17—19 százalékán osztoznának, ha most lennének általános választások. Megfigyelők emlékeztetnek arra, hogy Nagy-Britanniában ebben az évszázadban összesen csak 20 évig volt hatalmon — a két világháború és a közte lezajlott gazdasági világválság idején — koalíciós kormány. A „nemzeti válságkormányoktól" eltekintve ,azonban — a korszak háromnegyed részében — mindig egypárti uralom volt a szabály két választás között. Ebben az évszázadban a leghosszabb folyamatos egypárti uralmat a konzervatívok gyakorolták 1951—64. között, de ezt három miniszterelnök — Winston Churchill, Anthony Eden és Harold MacMillan — hatalomváltása „enyhítette”. Most a huzamos egypárti uralommal szembeni „kifáradást” erősíti az a körülmény, hogy Thatcher aszszony 1974 óta áll pártja élén, 1979. óta van hatalmon és az 1991—92. táján esedékes legközelebbi általános választások idején már 13. éve lesz a Downing Street 10. lakója. Magyar Nemzet Arab triumvirátus közvetít, a libanoni megbékélés érdekében Kairóból jelenti az MTI. A szaúd-arábiai Taifban a hét végén a legnagyobb diszkréció mellett folytak a libanoni parlament „kitelepített” ülésének tárgyalásai. A 17 évvel ezelőtt megválasztott, majd a háborúk miatt mandátumát azóta folyamatosan meghosszabbító libanoni törvényhozás még életben lévő 73 tagjából 62 képviselő van jelen, a véletlen folytán fele-fele arányban a különböző irányzatokhoz tartozó muszlim, illetve keresztény törvényhozók. A legutóbbi féléves, különösen pusztító háborús „forduló” után az arab triumvirátus közvetítése nyomán megindult „bel-libanoni párbeszéd” tétje valóban rendkívüli: Libanon jövője, ebbe akár beleértve a Közel-Kelet egykori „Svájcának” létét is. A tanácskozást megnyitó beszédben a bejrúti parlament leköszönő elnöke, Husszein Husszeint okkal jelentette ki: „Sikerünk megnyithatná a béke útját, visszaadhatná Libanon függetlenségét és szuverenitását. A kudarc viszont az erőszak és a terrorizmus poklának folytatását jelentheti...” A Casablanca csúcson megbízott hármas — Szaúd-Arábia, Marokkó, Algéria — nevében és mint házigazda is. Szaúd el-Fejszal herceg, szaúd-arábiai külügyminiszter szintén emlékeztette az egyedüli, meg úgy-ahogy létező libanoni törvényesség letéteményeseit, hogy Libanon sorsa a kezükben van, csak a párbeszéd vezethet a megértéshez és megegyezéshez. A taifi tárgyalások gyakorlatilag két kérdéskör köré összpontosulnak. Egyrészt az alkotmány szerint mindig maronha köztársasági elnök hatalmi jogköre korlátozására, azaz a keresztényeknek még a francia mandátumkorszakiból átmentett hatalmi helyzetének megváltoztatására. Másrészt a Libanon és Szíria közötti kapcsolatok jövőjére, s ebben rövidebb-hosszabb távon a Libanonban lévő 35—40 ezres szíriai hadsereg kivonására. Az arab triumvirátus által előterjesztett „libanoni nemzeti megegyezési dokumentum” az első témakörrel részletesen foglalkozik, míg a másodikról nem tesz említést. A keresztény oldal szeretne „kapcsolatot” teremteni e két kérdéskör között, mégpedig a szíriai csapatok, vagy azok egy része kivonásával kezdve a folyamatot. Biztató egyelőre, hogy kisebb incidensektől eltekintve Libanonban fennáll a tűzszünet, a lakosság egyre inkább „él" a számára juttatott lélegzetvétellel. A nagy hírű bejrúti egyetem vezetősége is bejelentette, hogy október 9-től ismét beindul a márciustól szünetelő oktatás; az új tanévre ötezer hallgató iratkozott be, fele arányban külföldiek. Fahd szaúdi király vasárnap az Okoz lapnak kijelentette: országa az elsők között lesz, amely segíteni fogja Libanont az újjáépítésben. Egyben erre hívja fel az arab és iszlám világot is. Megerősítette, hogy ő optimistán ítéli meg a kibontakozás lehetőségét, és kijelentette, hogy „Szaúd-Arábia minden pillanatban kész a szükséges segítséget megadni a libanoni dráma lezárásához, a válság megoldásához”. Parlamenti bizottság vizsgálja az afganisztáni bevonulás okait Moszkvából jelenti az MTI. Október végére vagy november elejére alapos, körültekintő munka eredményeként megfelelő bizonyítékaink lehetnek arról, hogy milyen körülmények között, hogyan döntöttek a szovjet csapatok afganisztáni bevetéséről. Ezt mondta a Pravda munkatársának Alekszandr Dzaszohov. A Legfelső Tanács külügyi bizottságának elnöke a lap vasárnapi számában, egy olvasói levélben feltett kérdés nyomán közölt rövid interjúban elmondta, hogy a Népi Küldöttek Kongresszusa, majd a Legfelső Tanács megbízása alapján az általa vezetett bizottság dolgozik a szovjet katonák bevetéséről hozott döntés politikai értékeléséről szóló jelentésen. Az Argumenti Fákti című hetilap legújabb számában Kim Cagolov vezérőrnagy, a filozófiai tudományok doktora nyilatkozik az afganisztáni probléma szélesebb összefüggéseiről, köztük a bevonulásról hozott döntés körülményeiről. A tábornok helytelennek tartja az 1978. áprilisában történtek forradalomként való értékelését. Szerinte olyan fegyveres felkelés robbant ki, amely forradalommá nőhette volna ki magát, de az akkori kabuli vezetést hibás lépései eltávolították a tömegektől. A szovjet csapatok Afganisz-tánba küldésekor nem ismerték kellően a helyzetet, nem volt objektív az általános helyzet értékelése, s ennek következtében helytelenek voltak a meghozott döntések 15. Ami a harcok kimenetelét illeti, a szovjet katonák és parancsnokaik a nagy csaták többségét megnyerték. A háborút a politikusok vesztették el — hangoztatja Cagolov tábornok.0 (Róma, Reuter) Közös imán vett részt a hét végén Rómában II. János Pál pápa és Robert Runde canterbury érsek, az anglikán egyház feje. . Rímero most először tartózkodik hivatalos látogatáson a Vatikánban. Piramis Sok látnivalóval kecsegtet Cluny, a kedves burgundiai kisváros, de a turisták igazi — mondhatni egyetlen — célpontja a romjaiban is impozáns, egykori bencés apátság. A maga korában, a XII. századtól kezdve, ez az építészeti csoda volt a világ legnagyobb temploma, amint a helyiek ezt büszkélkedve megjegyzik, s az elsőséget évszázadok múltán csak a római Szent Péter-bazilika vette el a 910-ben alapított apátságtól. De Cluny virágkorát az egyháztörténelem nem a lélegzetelállító méretek, a hatalmas főhajó, a szép boltívek miatt tartja számon, s az egykori gabonaraktárban, a Farmierben rendezett hangulatosan szép koncert is csupán ráadás a turistának. A zene hallgatása közben elnézetegetheti a majd' ezeréves oszlopfőket, a szerzetesek kőbe vésett vallomásait, a mines munka évszázados üzeneteit, de a históriába nem pusztán e szép faragások miatt vonult be Cluny. Amint dr. Szántó Konrád tudósi alaposságú monográfiájából tudható, e kolostorból indult el az egyház egyik fontos reformmozgalma. A fegyelem föllazulása ellen, az erkölcsi eszmények megszilárdítására fogtak össze a példásan szigorú életet élő, imádkozó és dolgozó szerzetesek, s a az egyház egyik fontos reformsok kolostor követte. A rendházak e megújulási törekvését a korábbitól eltérő hatalmi struktúra övezte, hiszen XI. János pápa 931-ben megerősítette a clunyi alapítólevelet, s ezzel a szerzetesi közösséget nem a püspöknek, hanem közvetlenül a Szentszéknek rendelte alá. Az európai léptékű reformmozgalom a későbbiekben is táplálta az újító szellemű egy-házfőket, és viszont, a Vatikán feje közvetlenül is ösztönözte az elvilágiasodott, a napi politikába belekeveredő rendházakat, hogy kövessék a clunyi barátokat a megtisztulás útján. Annyi aktualizáló tanulságot talán leszűrhetünk ebből, hogy az értékrend helyreállítása, vagy politikusabban szólva, a megújító szellemű reform nem megy magától: változtatni kell a hatalmi szerkezeten. A középütt elhelyezkedő „püspökök”, a tényleges kiváltságok birtokosai mindig készek a cselekvésre, persze önmaguk érdekében, s rendszerint az újítások ellenében. Csúny szellemét magáénak érzi a kisvárostól tízkilométerre levő Taizé közössége. A dombra fölkapaszkodó autóst tömérdek turista, rengeteg gépkocsi és egy óriási sátorváros fogadja. Túlnyomórészt fiatalok nyüzsögnek az út mentén, és odébb is, ahol föliratkozni lehet. „Magyarok fogadása", hirdeti az egyik tábla, de az illetékes éppen elszaladt, s az angol fiatalemberrel alig tudom megértetni, hogy csak nézelődni szeretnék, nem kívánok itt maradni. Minimális pénzért adnak szállást a sátrakban, és napi háromszori szerény étkezést. Ki-ki addig marad, ameddig akar, választhat, hogy hol akar dolgozni, a konyhán, a földeken, a szerzetesi műhelyekben vagy éppen a templomban, ebben az ökumenikus szentélyben, amely áhítatos elmélyedésre hívja az idelátogatókat. A közösség eredete a második világháborúig nyúlik vissza. A falucskában 1940. augusztusában letelepszik egy Roger nevű szerzetes. A kiengesztelődés jegyében kívánt közösséget alapítani, s a segítő megbékélésre a történelem nyomban lehetőséget nyújt. Előbb nácik elől menekülő zsidókat rejteget, később olyan német hadifoglyokat fogad be, akik egy közeli táborból szöktek meg. Az évek múltán gyarapodik a cölibátusban élő, részben katolikus, részben protestáns eredetű szerzetesek száma, s ma nem egészen százan élnek itt, mintegy húsz országból. Az alapító Roger testvér így vázolja az önmagát egyébként pénzügyileg eltartó közösség célját: „Mire kaptál meghívást? Hogy mindig újra fölfedezd a szeretet csodáját, a naponkénti megbocsátásban, a szív bizalmában, a békétől sugárzó tekintetünkben, amelyben a ránk bízottakhoz fordulunk.” Amilyen elmélyült e szöveg, olyan meghitt és bensőséges a templom. Szinte csak vászonból, faállványzatból épült; a félhomályt lobogó gyertyafények sokasága oldja, éppen annyi világosságot adva, hogy a Bibliát és a tabernákulumot látni lehessen. Minden a befelé fordulásra int, a csendes elmélkedésre, a közös imára: naponként háromszor gyűlnek össze a szerzetesek és a sátorváros vendégei. A templom ilyenkor rendszerint kicsinynek bizonyul, az alapépületet egy hatalmas vászontető toldja meg. Most még nem sokan lézengenek itt, egy fehér reverendás szerzetes éppen a gyertyákat és a térdeplő zsámolyokat igazgatja, kint pedig a nyári, alkonyaiban zsibongás, tömérdekű nyelv hangzavara és megannyi vallás kavalkádja. Mindenekelőtt fiatalok, fiatalok, fiatalok. Mintha a jövő, a XXI. század találkoznék itt, persze főleg Nyugat-Európa, de akadnak látogatók más földrészekről is, és mutatóban keleteurópaiak. Ez a taizél szellem ragadhatta meg Hubert Beuve-Méryt a Le Monde alapító főszerkesztőjét, akiért augusztus elején 3500 fiatal imádkozott egy istentiszteleten. Nyugdíjazása óta egyetlen cikket írt életművében, vagyis a nagy tekintélyű párizsi napilap hasábjain, és ez az eszmefuttatás éppen a taizéi közösségről szólt Önmagának is válaszol, amidőn fölteszi a kérdést, miért is vonzódik ehhez a szellemhez: „Szenvedő világunknak, a megzavarodóknak talán éppen ez hiányzik: Cluny egykori módszere, természetesen XX. századi kiigazításokkal.” A román templomoktól, a régi kastélyokból, a szép vidéki portálok és csöndes falvak világából hova is vezethetne utunk, mint Párizsba?! De melyikbe, abba, amelyik évszázadok óta épül, s folytonosan bővül, vagy egy új, a mai, mondhatni mitterrand-i fővárosba? Hét éve jártam utoljára a Szajna partján, de az elröppenő néhány nap alig elég az új műemlékek fölkeresésére. A Louvre udvarán Ming Pei pompás üvegpiramisa új dimenziót ad a múzeumóriásnak, a nagyjából 360 millió dollárba kerülő Bastille Opera egyetlen este 2700 zenerajongónak ad helyet, tehát jóval többnek, mint a Garnier-palota; a La Villette elkápráztat felnőttet és gyermeket egyaránt, a mikróbákól a kőzeteken át a hullámmozgásig mindent bemutat világunk megannyi csodájából, s eközben aktivizálja a gyermeki képzelőerőt, mikroszkóp elé ülteti a kisiskolást, vagy éppen fizikai kísérletet végeztet vele. A kiállítási csarnok szinte egyetemes, ahogyan egész földi civilizációnkat elképzeli a mögötte levő Goode, ez az alumíniumlemezekkel borított, hatalmas gömb, benne a világ legnagyobb filmvászna, s a korszerű technika minden eszközét élvezi, no meg rettegheti a néző: mintha a szférák zenéje lenne, úgy szól a Bach-szvit, s mintha repülőgépen ülnénk, a levegőt szelve suhanunk el a sziklák mellett, a mélykék tenger felé tartva ... Az új diadalív is a legfrissebb „csodák” közé tartozik, amikor ott jártunk, legtetejére még nem engedték föl a turistákat: a Defense kockájának oldalai száztíz méter hosszúak, a carrarai fehér márványtömből faragott mostrum háromszázezer tonnát nyom, s az egész építményt tizenkét föld alatti oszlop tartja, mindegyik harminc méter magas. Jellemző a méretekre, hogy a kocka alá beleférne a Notre Dame. Az új diadalív pompás tengelyt alkot a régivel, és a Carrousellel, mintegy meghosszabbítva a Champs Elysées-t. Tiszta időben látni a tengely másik, a város felé eső végét, a Louvre piramisát, így fogja közre a huszadik, vagy talán a XXI. század a régvolt időket. A fölsorolás korántsem teljes, nem említettem az arab intézet igencsak stílusos épületét, s már készek a tervek az új nemzeti könyvtár négy, egyenként százméteres üvegtornyának az elkészítésére. Ha minden jól megy,, a mindössze harminchat éves Dominique Perrault álma 1995-re valósul meg, tehát megdöbbentően rövid idő alatt ismét egy „nagy beruházással” bővül a Mitterrand-korszak, mégpedig a Gare d’Austerlitz közelében. " Állítólag ez lesz az utolsó, és itt elérkezünk a szemrehányásokhoz, kifogásokhoz, olykor heves vitákhoz. Az üvegtornyokat éppúgy, mint a többi épületet, s különösen a Bastille Operát sok kritika éri. Nem kevesen fölróják a költségeket, a százmilliók csak úgy röpködnek. A kulturális minisztérium büdzséjének 60 százalékát emésztik fel 1986 óta e modern beruházások. Éppen „most", mondják a bírálók, amikor „a szociális nyomás növekszik”. Miért van erre szükség? Aztán a másik vélemény: ezt történetesen egy strasbourgi professzor mondja, miért kell mindent Párizsra áldozni — hol marad a „másik" Franciaország? Nagyzási mániát, a „la gloire culturelle” mértéktelen eltúlzását emlegetik a politikai ellenlábasok. „Veszélyes a napkirálykomplexus, ha valaki bevallottan nem Napkirály” — mondja Raymond Barre, de Mitterrand a jelek szerint nem adja alább. S úgy gondolom, igaza van. Ki tudja ma már, milyen anyagi gondok közepette épült föl például a pesti Sugár úti palota? A kifogások idővel elhalkulnak, a politikai ellenvetéseket elnyeli az idő, s maradnak a XXI. század formanyelvét „beszélő" betonüveg-kristály épületek, amelyek közül egyiket-másikat talán jogos kritika is érheti a szakma részéről. De összességükben egy város újjáéledéséről tanúskodnak, új együttesek és építészeti formák létrejöttéről, az Urbs föltámadásáról: a csődöket csodák ellensúlyozzák. S az utódok ezt fogják értékelni, ahogyan mi idehaza mind többre becsüljük a századvég városformáló erejét. Az újjáalakuló Párizs mostanában lép át a huszonegyedikbe, s az üvegpiramis tövében hirtelen nagy szomorúság fog el. Az örömbe keserű üröm vegyül: Pest, Budapest, veled mi lesz? Martin József Hétfő, 1989. október 2. A szovjet-kínai párbeszédnek ígéretesek a távlatai - hangoztatták a külügyminiszterek New Yorkban Hírügynökségi jelentések szerint főként a kétoldalú kapcsolatok alakulásáról tárgyalt szombaton New Yorkban, az ENSZ központjában, Eduard Sevardnadze szovjet, és Csien Csi-csen kínai külügyminiszter. Mindketten hangsúlyozták: Mihail Gorbacsov szovjet párt- és állami vezető májusban tett pekingi látogatása történelmi jelentőségű volt. A szovjet-kínai csúcstalálkozó óta a két ország kapcsolatai tovább fejlődtek. A miniszterek, szombati találkozójukon, megvitatták e kapcsolatok bővítésének lehetőségeit. Kifejezték meggyőződésüket, hogy a szovjet—kínai párbeszédnek ígéretes távlatai vannak. Vonatkozik ez egyebek között a két ország közös határvitájának megoldására. Utaltak arra, hogy novemberben, első ízben, szovjet és kínai szakértők tárgyalást kezdenek arról, hogy miként lehetne csökkenteni a katonai szembenállás szintjét a két ország között. A BBC rádióadó szerint szóba kerültek azok a tervek is, hogy Li Peng kínai miniszterelnök Moszkvába látogat. Sevardnadze és Csien Csi-csen behatóan foglalkozott a regionális problémákkal. Ezen belül a legnagyobb figyelmet a kambodzsai rendezésre összpontosították. Megállapították: ezt a problémát kizárólag politikai eszközökkel kell megoldani, mindenekelőtt a khmerek párbeszédje útján. A két külügyminiszter megvitatta az afganisztáni, az afrikai és a közel-keleti helyzettel kapcsolatos kérdéseket is. Sevardnadze részletesen tájékoztatta kínai partnerét wyomingi tárgyalásainak eredményeiről és meleg jókívánságait fejezte ki a Kínai Népköztársaság kikiáltásának negyvenedik évfordulója alkalmából. A rendkívüli állapot körülményei között több százezren vettek részt Pekingben az évfordulós ünnepségeken Pekingből jelenti az MTI. A szervezettség és a fegyelmezettség jegyében ünnepelte meg a kínai főváros lakossága október elsején a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 40. évfordulóját. Első ízben ültek nemzeti ünnepet Pekingben rendkívüli állapot körülményei között. Ennek megfelelően az elmúlt években megszokott tömeges ünneplés helyett Peking több mint tízmillió lakosa közül mindössze pár százezer vett részt meghívásos alapon a Tienanmen téren és a főváros hat nagyobb parkjában rendezett ünnepségeken. Megfigyelőknek feltűnt, hogy a délelőtti órákban sok katona tartózkodott a kínai főváros útvonalain, délutánra azonban rendőrök váltották fel őket. Talán a szokatlanul erős katonai és rendőri készültségnek és a valóban kitűnő szervezettségnek köszönhető, hogy semmiféle rendkívüli esemény nem zavarta meg Pekingben a 40. évforduló külsőségeiben színpompás ünnepségeit. . Az évfordulós ünnepségek befejező aktusaként tűzijátékkal egybekötött, nagyszabású gálaműsort rendeztek a Tienanmenen. A gálaest műsorát 10 000 kínai és külföldi meghívott tekintette meg. Végignézték a zenés-táncos műsort, valamint a tűzijátékot a Kínai Kommunista Párt és a központi kormány vezetői is. A Mengnyei Béke Kapujának mellvédjén, ahol negyven évvel ezelőtt Mao Ce-tung bejelentette a Kínai Népköztársaság létrejöttét, többek között látható volt Teng Hsziaoping, a központi katonai bizottság elnöke, Csiang Cö-min pártfőtitkár és Li Peng miniszterelnök. A külpolitika hívei 0 (Moszkva, MTI) Mihail Gorbacsov 1989. november 29. és december 1. között hivatalos látogatást tesz Olaszországban. A szovjet államfő találkozik II. János Pál pápával is. Ő (Moszkva, AFP). Mintegy ötven balti képviselő elhatározta, hogy létrehozza a balti köztársaságok parlamenti csoportját. Legfőbb céljuk kidolgozni Észtország, Litvánia és Lettország közös álláspontját a Népi Küldöttek Kongresszusa, illetőleg a Legfelsőbb Tanács elé kerülő ügyekben. (Kairó, MTI) A megszállt Ciszjordániában újabb véres hétvége volt: az izraeli katonaság öt tüntető palesztint lőtt agyon, a sebesültek száma két tucat felett van. Az újabb halottakkal 590-re emelkedett az Intifáda-i időszakban a megszállók fegyvereitől kioltott életek száma. Az izraeli katonai szóvivő vasárnap egy meg nem nevezett főtisztet idézett, aki szerint „a járőrök a parancsoknak megfelelően cselekedtek”, amikor a köveket és más tárgyakat dobáló tüntetőkre tüzet nyitottak.