Magyar Nemzet, 1990. szeptember (53. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-17 / 218. szám
Hétfő, 1990. szeptember 17. Magyar Nemzet Olvasd — és add tovább Magyar Nemzet Ne csak pártszempontok érvényesüljenek az önkormányzatokban A pártok teljes erővel készülnek a közelgő helyhatósági választásokra. A tanácsrendszer negyven éve után valódi önkormányzat jöhet létre. • Ám nemcsak politikai pártok indulnak a küzdelemben. A törvényhozók hosszas vita után úgy döntöttek, hogy társadalmi szervezetek is állíthatnak területi listát, a pártokkal azonos felételekkel. Budapesten igyekszik minél több támogatóját bejuttatni az önkormányzati testületekbe a Budapesti Városvédők és Polgári Szervezetek Szövetsége, a VPSZ. A Budapesti Városvédő Egyesület fogott össze a városrészekben szerveződő polgári körökkel — mondja Búza Péter, a szövetség elnöke. — A háború előtt majd háromszáz polgári szervezet működött a fővárosban, amelyeknek fontos szerep jutott a törvényhatóságok munkájában is. Ezeket a köröket Kádár János, annak idején még mint belügyminiszter, rendelettel számolta fel. Ma már legalább ötven működik ismét. Nagyon különbözőek, de abban hasonlítanak egymásra, hogy a lokálpatriotizmusra építenek, és a polgári körökkel az ott élők a saját sorsuk alakulását kívánják befolyásolni. A Városvédő Egyesület, mint a „polgári engedetlenségi” mozgalmak egyik előfutára, természetes partnere ezeknek a törekvéseknek, hiszen célja a város értékeinek átmentése, s azt immár egy évtizede igen eredményesen folytatja. A két erő azért hozott létre választási szövetséget, hogy a kerületi, fővárosi önkormányzatokban helyet kaphassanak az elveiket támogatók. A jogszabály szerint ugyanis egy szervezet akkor állíthat listát a fővárosban, ha legalább öt kerületi listája van, kerületi listája pedig annak lehet, aki a kerületi választókörök egynegyedében tudott jelöltet indítani. A kis, kerületekben szétszórtan működő, polgári körök önmagukban képtelenek lennének ea feltételeket teljesíteni. Együtt azonban sikerrel próbálkozhatunk. A szövetség egyesületként jegyeztette be magát, feladata a koordináció lesz. Konkrét választási programmal azok a jelöltek állnak elő, akik a mi szövetségünkhöz tartozó valamely szervezet nevében indulnak. Célunk elérni, hogy ne csak pártszempontok érvényesüljenek az önkormányzati testületekben. Ezért a pártoktól független, el nem kötelezett, de a városvédelem a lokálpatriotizmus ügyére felesküdött, köztiszteletben álló független személyeket jelölünk, így természetesen azokra a szavazókra számítunk, akik nem akarják életük irányítását csak a pártokra bízni. A pártokat ugyanakkor nem tekintjük ellenfeleinknek, hiszen ők is képviselhetik például a városvédelem érdekeit. Azt mondanám tehát: a kínálatot egészítjük ki. A színeinkben olyanok próbálkozhatnak meg bejutni az önkormányzatokba, akik egyetlen politikai szervezetnek sem kívánják magukat elkötelezni. Tudjuk persze, hátrányban vagyunk a pártokkal szemben. Egyrészt csak a legutolsó pillanatban derült ki, társadalmi szervezetek is indíthatnak listát, másrészt nekünk nincs pénzünk a propagandára. Ennek ellenére bízunk abban, hogy az 5-10 százalékát is megszerezhetjük a helyeknek a kerületi, a fővárosi önkormányzatokban. (és)* A Fővárosi Választási Bizottság tagjai szeptember 13-án éjfélig fogadták el a Budapesten működő pártok és szervezetek bejelentését arról, hogy melyik kerületben tudtak listát állítani. Annak a törvényben előírt feltételnek, mely szerint azok a pártok indíthatnak csak fővárosi listát, amelyek legalább öt kerületben listát tudtak indítani, még további nyolc párt, illetve társadalmi szervezet felelt meg. Az MSZDP 12, a Budapest Városvédő és Polgári Szervezetek Szövetsége 9; a KIOSZ-ból ipartestületté alakult szövetség 8; az MSZMP, az FKgP 7, a Magyarországi Zöld Párt, a Magyar Néppárt—Nemzeti Parasztpárt, valamint a Magyar Realista Mozgalom választási koalíciója ugyancsak 7; a Szociáldemokrata Szövetség pedig 6 kerületben indított listát. A pártok és a szervezetek által benyújtott anyagok vizsgálata megkezdődött, és a Fővárosi Választási Bizottság szeptember 17-i ülésén tájékoztatja majd a közvéleményt a véglegesen elfogadott listáikról. 5 Esztergapad helyett teniszpálya ? ■ A szovjet kapcsoltat A minap hallottam a hírt: egy magyar vállalkozó teniszpályát exportált a Szovjetunióba, benzinért cserébe. Az üzlet első pillantásra egy kicsit bizarrnak tűnhet, de — mint az az alábbi beszélgetésből is kiderül — alighanem ez lesz a jövő útja. Az esztergapadokat, autóbuszokat, híradás-technikai berendezéseket már a legközelebbi jövő,ben kiegészíthetik — számos esetben felválthatják — olyan termékek és szolgáltatások, amikre ma még csak nem is gondolunk. A szovjet—magyar kereskedelem kilátásairól, a konvertibilis elszámolásra való áttérés körülményeiről és következményeiről, nyereségeiről és veszteségeiről beszélgettünk Csaba László közgazdásszal, a Kopint—Datorg kutatójával. — Ahhoz, hogy a magyar—szovjet gazdasági kapcsolatok helyzetét megértsük, először is tisztábban kellene látnunk a szovjet gazdaság jelenlegi állapotát. Mi történik tulajdonképpen most a Szovjetunióban? Bekövetkezett volna a teljes összeomlás? Avagy küszöbön a piacgazdaság? — A jelenlegi helyzet tisztázását ott kell kezdenünk, hogy tavaly decemberben elfogadták a Rizskov-kormánynak azt a programját, amely szerint előbb a piacot ki kell egyensúlyozni, s csak azután lehet a piacgazdaság mechanizmusait, intézményeit bevezetni. A szocializmus történetében meglehetősen ritka, hogy egy kormányprogram ilyen gyorsan és látványosan bukjon meg. December óta a már korábban is óriási egyensúlyhiány krónikus ellátási válsággá, inflációs pánikká, folyamatos szétzilálódássá fajult. A július közepén Angliában megtartott szovjetológiai világkongresszuson külön szekciókban tárgyalták ezt a kérdéskört, s az az egybehangzó vélemény alakult ki, hogy a második negyedévtől kezdve a szovjet gazdaságban a korábbiakhoz képest is minőségileg nagyobb fokú viszszaesés következett be. Ez tehát mély válság, méghozzá anélkül, hogy bármit is bevezettek volna. „Sokk, terápia nélkül" — a moszkvai kiszólás így minősíti a Rizskov-programot. Válság és valódi reformok — Mindez nyilván új helyzetet teremt a gazdaságpolitikában. •— Nem csak abban, hanem szinte a gazdaság és a politika minden területén minőségileg új szituáció állt elő. A központi kormány nem ura sem a gazdasági, sem a politikai folyamatoknak, az SZKP nyílt válságba került, s fontos helyeken — így Moszkva- Leningrádban — ellen-e Jelije szófiait. Miközben az elnökrfi,fiatalomn még gyenge, rendkívül , megerősödtek a köztársaságok pozíciói a központtal szemben, és így tovább. Mindezek végeredménye, hogy létrejött a konszenzus a különböző indíttatású közgazdasági programok között. — Melyek ezek? — Az első, amelyet a Rizskov alatt reformügyi miniszterként szereplő Abalkin és környezete dolgozott ki, egy, a kormányénál radikálisabb, megalapozottabb piacpárti elképzelés — az ágazatok megszüntetésétől a részvénytársaságok bevezetéséig —, bár ez még csak a kormány belső ellenzékének tekinthető. A Katalin nevével fémjelzett, s az egyébként rendkívül vegyes öszszetételű elnöki tanácsadó testülettől származó program az előbbinél is továbbmegy, megvalósítása valódi áttörést hozna a piacgazdaságba. A harmadik koncepció — Jelcin és környezete által képviselt, úgynevezett ötszáz napos konszolidációs és privatizációs program — inkább politikai logikát követ, szakmailag kidolgozatlan. Az elmúlt hetek eseményei arra mutatnak, hogy a programokat megkísérlik összegyúrni, s egy politikailag is legitim és közgazdaságilag is megalapozott koncepciót próbálnak majd bevezetni. Véleményem szerint ezek a korábbiakhoz képest komoly elképzelések, nemcsak reformverbalizmusról van szó, hanem tényleg a piacgazdaság bevezetését célozzák, beleértve a privatizációt, a magántulajdon és a pénz szerepének visszaállítását is. Az áttérés persze igen fájdalmas és gyötrelmes lesz, hiszen hét-nyolc százalékos recesszió már most kialakult, pedig még hozzá sem kezdtek a strukturális változásokhoz. Mindezt betetézi a köztársaságok emancipálódásának folyamata, amelynek következtében a rendszerváltás még inkább kézben tarthatatlanná válik. Ezek a fejlemények aligha könynyítik meg a szovjet—magyar kapcsolatok továbbfejlesztését... — Eddig az volt a helyzet, hogy egy monolit képződménnyel álltunk szemben, amely, ha mozgott is -— lassan vagy gyorsan, számunkra kedvező vagy kedvezőtlen irányban —, mindig csak egyvalamihez kellett igazodnunk. Mostanra a szomszédunkban hirtelen egy csomó ország és folyamat alakult ki, amelyek teljesen eltérő irányban mozognak, s nem lehet róluk általánosítható megállapításokat tenni. Emiatt egyre kevésbé lehet választ adni arra, mi lesz a magyar—szovjet kereskedelemmel. Eljutottunk oda, hogy nem tudjuk, kivel kell megegyezni; nem tudjuk, hogy ha megegyeztünk a szovjet szövetségi szinttel, akkor ez kötelezi-e mondjuk, az orosz föderációt, s ha igen, milyen mértékben; bizonytalan, hol találhatók a szovjetunióbeli valutakészletek, s kik rendelkeznek felettük; magyarán, a legalapvetőbb kérdésekre sem ismerjük a választ. Nem számíthatunk tehát arra, hogy egy nyugodt, kényelmes átmenet lesz a gazdasági együttműködésünk rendszerében — a feladat sokkal inkább a válságmenedzselés. — Az átmenet egyik sarokpontja a konvertibilis elszámolásra való áttérés. Mi tette ezt szükségessé, s nem kellett volna-e már korábban átváltani egy ilyen szisztémára? — Az áttérést egyebek között éppen a fent jelzett válságállapot teszi szükségessé, egy ilyen helyzetben ugyanis semmi más nem működőképes, csak a közvetlen árucsere, vagy a kemény devizás kereskedelem. Ugyanígy, a piacgazdaságra való áttérés, a világgazdasági nyitás sem tette már lehetővé a korábbi torz mechanizmus fenntartását Jobb lett volna, ha korábban vezetik be az újfajta rendszert, mert akkor már lennének róla tapasztalataink, meglenne hozzá az edzettségünk. Tovább azonban semmiképpen sem lehetett halogatni a döntést. Mindezt alátámasztja, hogy már az idei statisztikákból kiderül: a magyar gazdaság sokkal nagyobb mértékben tud alkalmazkodni a nyugati piacokhoz, mint azt bárki is gondolta volna. — Kidolgozták-e már az áttérés pénzügyi, technikai feltételeit? — Az átállást nem dolgozták ki, és nem is dolgozható ki. A partnerek egyszerűen nincsenek felkészülve arra, hogy választ adjanak a legalapvetőbb kérdésekre — ez a szovjet belső helyzet jelenlegi bizonytalanságából adódik. Még csak alakulóban van a politikai konszenzus a bevezetendő modellről, a szabályozók, a külkereskedelmi mechanizmus kidolgozása pedig akár további egy évbe is beletelhet. Senki ne bízzon tehát abban, hogy majd az év végére valakik elrendezik, megoldják a problémákat, s vállalják a kockázatot. Az államközi megállapodásokra nem lehet számítani. A vállalatoknak, vállalkozóknak tisztában kell azzal lenniük, hogy minden kockázat az övék,s ha van kellő piacismeretük, meg fogják találni, kinél lehet vásárolni, és mit lehet értékesíteni. Hogy egy abszurd példát mondjak, a mi intézetünk például márványt vásárolt a Szovjetunióból. Nagyon jól el lehet itthon adni... Az áttérés nem dolgozható ki . A szabaddevizás elszámolásra való áttéréssel kapcsolatban másfél milliárd dolláros magyar veszteségről szoktak beszélni. Milyen tényezőkből tevődik ez össze?— Véleményem szerint ez egy felfújt szám, amely téves számításokon alapul, hiszen a két évvel ezelőtti forgalom mennyiségével számol. Márpedig azóta a forgalom 20-25 százalékkal csökkent, s jövőre — elsősorban konjunkturális okokból —, további 10-15 százalékos visszaesésre lehet számítani. A cserearányromlásból származó veszteség tehát szerintem, körülbelül 200-300 millió dollárra rúg. A másik nagy kiesés abból adódik, hogy bár a költségvetés eddig mintegy 25-30 milliárd forinttal dotálta a keleti kereskedelmet, elsősorban az olaj vásárlási és belső értékesítési ára közötti különbség lefölözéséből volt egy 55-60 milliárdos bevétele is. A pozitív egyenleg jövőre eltűnik, tehát ennyivel kevesebbet költhet majd az államkassza. Ez akár hasznos is lehet, mert olyan súlyos érvágást jelent, hogy talán végre komolyan elgondolkodtatja a kormányt az államháztartási reform szükségességéről. A harmadik veszteségforrás abból adódik, hogy a korábbi szufficit vagy egyensúly helyett valószínűleg deficites lesz a kereskedelmi mérlegünk a Szovjetunióval, amit nyugati hitellel kell majd finanszírozni. A következmények között szerepelnek olyan tételek is, mint a recesszió, nagyvállalatok bezárása és a munkanélküliség, ezek azonban nehezen számszerűsíthetőek. Mindent egybevetve, s figyelembe véve olyan megtakarításokat is, mint például, hogy a kieső exporttal eltűnik annak dollártartalma is, összesen mintegy 500 millió dolláros veszteséggel számolhatunk. Amivel ugye, szemben áll a tavalyi 800 millió dollárra átszámított aktívumunkból származó követelés, tehát elvileg az átállás veszteségei fedezve vannak. A lehetőségek óriásiak . A kockázatok között az egyik fő félelem az olajhoz kötődik. Épp a napokban újabp hír érkezett, miszerint a szovjetek a harmadik negyedévre már korábban bejelentett 30 százalékos csökkentést újabb 4 százalékkal toldották meg. Reális veszély-e az olajcsapok elzárása? — Bárki legyen is a főnök, a Szovjetuniónak, de a demokratikus Oroszországnak is, az egyik fő exportcikke az olaj és a gáz, amit valahol el kell adni. Ha mi világpiaci árat fizetünk, s ráadásul felénk ki van építve a vezetékrendszer — ami a szállítási költségek szempontjából nagy előny —, akkor nem látok okot arra, hogy ha nem is 7 millió tonnát, de 4-5 millió tonna olajat ne tudnánk évente vásárolni a Szovjetuniótól. A kieső mennyiség pótlására pedig az Adria-vezeték — amelyen ötmillió tonna olajat szállíthatunk évente —, bőven elég. Lehet, hogy deficites lesz a kereskedelmi mérlegünk, mert nem tudunk elegendő árut kínálni cserébe, de egy tízmilliárd dollár nagyságrendű kereskedelmi forgalommal bíró országnakel kell viselnie, mondjuk, egy 500 millió dolláros deficitet. Mellesleg szólván, erre, mint a konvertibilis elszámolásra történő áttérésből származó veszteségre, a Valutaalaptól akár külön hitelt,, is megpróbálhatnánk szerezni, nem is esélytelenül. A helyzet tehát nem annyira súlyos, mint első pillanatban látszik. És még valami: ha a hivatalos árfolyamon számolom, akkor a magyar összes külkereskedelmi forgalomból a Szovjetunió mintegy húsz százalékkal részesedik. Ha ezt a reális, rubelbörzén kialakuló árfolyammal értékelem, akkor ez a tizenöt százalékot sem éri el. Bármi történjék is, egy ekkora volumenű kereskedelem problémái nem tehetnek tönkre egy gazdaságot. — Eddig ugye a kereskedelemben a tipikus a „gépért és mezőgazdasági termékért energiahordozót és nyersanyagot" összetétel volt. Milyen elmozdulások várhatók ezen a téren? — A szovjet oldalon nyilván marad az olaj, a gáz, a villamos energia, s amennyiben eladják, a hűtőszekrény és a gépkocsi. Új kínálat a magyar oldalon fog megjelenni —egy csomó olyan termék és szolgáltatás, amiről ma még nem is tudunk. — A forgalom, mint az előbb láttuk, meglehetősen lecsökkent, ugyanakkor továbbra se igaz, hogy a Szovjetunió hatalmas piac. Bennmaradni mindenáron, avagy akár veszteség árán is váltani a Nyugat felé? Mi a helyes stratégia? — Nincs egyetlen igaz válasz. A vállalkozóknak kell eldönteniük, hogy érdemes-e bennmaradniuk vagy betörniük a szovjet piacra. Én nem tudom elképzelni, hogy ennyi köztársaságban ne lehetne mit vásárolni, és ne lehetne a termékekre piacot találni. A lehetőségek tehát óriásiak. A Szovjetunióban a torz árrendszerek miatt a külkereskedelmi profitszint igen magas lehet, ráadásul lassú az információáramlás a gazdaság szereplői között, így aki az információkhoz hozzájut és kihasználja azokat, rengeteget nyerhet. — Adható-e valami becslés arra, hogy miként fognak kinézni a magyar—szovjet kpcsolatok, mondjuk öt év múlva? — Egyre kevésbé lesz közük hozzájuk a kormányoknak, s egyre kevésbé lesznek ezek magyar— szovjet kapcsolatok. Teszem azt, magyar vállalkozó fog kereskedni örmény közvetítéssel afgán vállalkozókkal, és így tovább. Ez a piac nem olyan lesz, mint a New York-i értékpapírtőzsde, de piac lesz — ha úgy tetszik, ahogy törökül, hívják: bazár —, ahol emberek, a saját kockázatukra, és a saját hasznukra adnak-vesznek. A tizenöt éves államközi kereskedelmi megállapodásokat és a róluk szóló vezércikkeket pedig ideje elfelejteni. Zsubori Ervin is szemünk láttára elváltozott: arca fénylért, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. (Mt 17,2—3.) Az epidauroszi görög színházban, az orchestra közepén, az előénekes egykori emelvénye, a thymele közepén vagy egy arasznyi átmérőjű kerek márványlap. A ropogó kánikulától, az agyat zsibbasztó tücsökciripeléstől kábult turistákat az idegenvezető szétküldi a theatron, a nézőtér legkülönb pontjaira, aztán egy fém drachmást vesz elő, a kőlapra ejti, és megtörténik a csoda: a pénz csöngése, tisztán, torzítás nélkül hallatszik fenn a magasban. Ez a görög színház és a diszszonancia nélküli hangzás jutott eszembe, amikor szombaton az egykori Illés-zenekar emlékkoncertjén a helikopter a Népstadion fölé szállt. A lelátó fókuszában elhelyezett színpadról tisztán, torzítás nélkül szállt fel a zene. Jól hallható volt a nézőtér valamennyi pontján, eljutott a televíziónézőkhöz. Az ország határainak jelképes vonala sem állhatta útját a zenének, eljutott abba a földrajzi karéjba, amely Magyarországot öleli át, ahol ez a zene a reménység, a kitartás, az élet és a szolidaritás dala. 1. Az éjszaka közepén, az ablak előtt állva, amikor már nem toaristolták föl az eget a stadion reflektorsugarak, és kilenc emelet magasságból átnézhettem a város fölött, eljátszhattam szememmel a sárga neonfények szentjánosbogaraival, azon töprengtem, vajon miért érzek gombócot a torkomban, miért érzem magam ettől a zenétől furcsa gyengeségben, remegésben. Mélyet és gyorsan kellett lélegeznem, egészen megszédültem, és már megijedtem ... Megnyugtatásul nyomogatni kezdtem a tévékészülék gombjait. Egy darabig nézetegettem a Super Channel és a Music Tv videoklipjeit, de ezektől csak hideg és üres lett a szívem. Cigarettára gyújtottam, és ahogy a lila füst nekiszaladt az ablaküvegnek, újra az Illéskoncert jutott az eszembe, ismét furcsa melegség áradt szét a tagjaimban, és megmagyarázhatatlan szorongás lett úrrá rajtam. Most öregszem vagy szentimentális vagyok?- — kérdeztem magamtól. Egy beszélgetés jutott az eszem-'be. Tamás Gáspár Miklóssal lapunk szombati számában éppen a plebejus tömegkultúra térhódításáról, történelmi példátlanságáról váltottunk szót. Arról, hogy a rómaiak óta először egy új, nem elithez, hanem a polgári alsóközéposztályhoz kötődő kultúrforma hódította meg a világot a XX. század második felében. Ez pedig a rock. Az a rock, amely elsöpörte az osztálykorlátokat, homogenizált, internacionálissá, vagy ha úgy jobban tetszik, nemzetek felettivé vált. Ez volt-lett az a kultúrterme, amely elementáris erővel robbant be ide, a Kárpát-medencébe is, és a hatvanas években szent borzalommal töltötte el azokat, akik a nemzeti kultúrát, annak identitását féltették, és azokat, akik a politikai fellazulástól is reszkettek. Az 56 utáni társadalmi és morális leépülés kezdetén, de a kultúra viszonylagos virágzásakor kezdett el zenélni az Illés-együttes, amelynek sok tucat hasonló társával szemben volt egy jól felismerhető sajátossága. Ez emelte ki a hazai és a külföldi szórakoztatóipari szerveződések közül. Ez a másság pedig a magyar népzenei gyökerek és hangzásvilág vállalása volt, amely a szöveg civil kurázsit tükröző megfogalmazásaival egészült ki. Speciális zene, kifejezetten magyar zene lett az Illésé, még akkor is, ha a nyugati civilizáció eszközrendszerét használta és divatirányzata mentén szerveződött. A beat és a rock elemei vegyülnek benne tehát tisztán és fellengzősség, erőltetettség nélkül. Természetes és átélhető zene ez. Olyannyira, hogy amikor hall,juk, aki itt a Kárpát-medencében él vagy innen származott el, az tudja: ez a mi zenénk. Csak amiénk. Nekünk ez a zene — nem parancsoló, hanem éppen természetes módon — sohasem lehet idegen, mert pentaton ősereje, hangzása és hangulata benne van tudatunkban és génjeinkben. Mindegy, hogy ki honnan jött és merre ment tovább ... Egy franciának, egy angolnak vagy egy amerikainak ez a zene legjobb esetben is csak érdekes lehet, de nekünk ez a zene az életünk. Mi magunk, mindannyian ebből a kárpát-medencei olvasztótégelyből benne vagyunk, jelenünk meg általa, ahogy Jézus a templomi borban és ostyában, Mózes a szigorú formákban és a kőtáblák következetességében. Az éjszaka szorításában, az ILLÉS egyrésmásra szívott erős cigaretták fullasztásában pattog halántékomon az ér. Az üres utcán autó dudál, aztán a park felől éles sikoly hallatszik: „Ne, ne verj meg!” Majd ismét a tv gombjait nyomogatom. Az egyik adón most Bruse Lee-filmet vetítenek. Azon gondolkodom, vajon ebben a pillanatban hányan nézhetik a világon ezt a marhaságot? Százezren, ötmillióan? Az Illés-koncertre tízezrek mentek el. Aki elment, az nemcsak a szórakozásért váltott jegyet. Úgy vélem, inkább valami olyasmit akart hallani, amihez csak ritkán juthat hozzá. Ez a valami amerikanizált világunkban irracionális és elmagyarázhatatlan, amikor évtizedeken át megtépázott nemzeti érzületünkben szégyellni kellett voltunkat, elrejteni hitünket, takarózni és magyarázkodni kellett. Ezen az estén itt, a kilencedik emeleten Mozart- és Wapner-lemezek között, Leonardo- és Bruephel-albumok társaságában, Tolsztoj- és Thomas Mann-kötetek közé szorítva, Chaplin és Fellini videokazettáinak barátságában az Illés zenéje kapcsán egy új tömegkultúra tiszta értékeit fogadhattam magamba. Egy különlegességgel bíró magyar kultúra hangjai szálltak fel a Népstadion görög színházából az égbe. Annak a zenének hangjai és akkordjai, amelynek gyökerei népiek és nemzetiek, de amelynek verbalitása, kifejezési eszközei a legteljesebb városi hagyományok. Ezen a koncerten — ahogy az huszonvalahány évvel ezelőtt is történt — szintetizálódott a népies és az urbánus kultúra. Ennek a legszélesebb rétegekhez eljutó populáris hangzatát tudta-tudja az Illés-együttes hitelesen közvetíteni. Itt és most, ezen a Magyarországon, a koncert primér szándékain túl, sokkal többről és fontosabb dologról van szó, mint egy beat-rock együttes fellépéséről. Arról, hogy ahogy a Bibliában egy bőrbe van kötve az ó- és újszövetség, ahogy egy bordából nőttek, úgy a Magyarországon élő két nagy kultúrforma is képes az együttélésre. Képes arra, hogy egymás értékeit megőrizve újat és ne idegent alkosson. Íme, a példa! íme egyiknek sem kell asszimilálnia a másikat, hiszen a szimbiózis (zene és szöveg között) nyilvánvaló. Egyik a másik nélkül felesleges ésértelmetlen. Mert csak.. .szintézis az, ami hal és ami alkalmas együttélésre. Különben minden elemeire bomlik és értelmetlenné válik. Ma már nem lehet visszamenni a „tiszta forráshoz” (hol van az? merre található?), de a „tiszta forrásból merített” kultúrahagyomány túljut minden gazdasági válságon, erkölcsi mélyponton, politikai zűrzavaron.. Szörényi Leventéék koncert előtt az öltözőben az új Magyarországra koccintottak. S nem véletlen ez a gesztus. Arra a Magyarországra ürítették poharaikat, amelyről egy-két évvel ezelőtt azt írtam e hasábokon, hogy egyetlen ereje, ki nem merített tartaléka, mozgósító forrása tulajdon magyarsága. Legyen az turáni, török vérű vagy asszimilált eredetű, mert közben elszenvedte, gazdaságilag megrabolták, erkölcsileg kifosztották. Hány magyarság létezik? Egy! Nincs és nem lehet más. Még akkor is, ha a felszín — a színpad — mást sugall. Szombat este, a színpadon egy együttesben volt látható a magyar politikai élet. Gyermekem is tudja a politikai reklámok alapján, hogy Szörényi Levente természetesen kötődik az MDF- hez, míg Bródy János szíve és lelke az SZDSZ-é. De kit érdekel mindez a koncerten? Senkit sem zavart, zavarhatott ez a tény, azért mert ennek a két zenésznek a dalai és szövegei hitelesek, mert azt közvetítik, amit gondolnak és éreznek. De ami a legfontosabb: különbségeik ellenére ott állnak egymás mellett, egy csapatban játszanak. Szörényi szabad madarakról énekel, és boldogság látszik az arcán. Bródy népzenei hagyományokból táplálkozó zenét játszik és meghatódott. Az emberek is mámorosak, mert csak így, együtt jó ez a zene. Együtt. A másság lehet értelmes, a különállás maga a biztonság, de az együttélés a parancsoló szükségszerűség. Lassan megvirrad. A szemem izzik az állólámpa sárga fényétől és a fáradtság is szúr és zsibbaszt. Talán ma könnyebb lesz az álmom, gondolom magamban, talán mert most nem kell keresnem a szót, keresnem a hangot, s talán mert azt gondolom, miénk a világ. Végre ... lekattintom az éjjelilámpát. Boros István