Magyar Nemzet, 1990. szeptember (53. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-17 / 218. szám

Hétfő, 1990. szeptember 17. Magyar Nemzet Olvasd — és add tovább Magyar Nemzet Ne csak pártszempontok érvényesüljenek az önkormányzatokban A pártok teljes erővel készül­nek a közelgő helyhatósági vá­lasztásokra. A tanácsrendszer negyven éve után valódi önkor­mányzat jöhet létre. • Ám nemcsak politikai pártok indulnak a küzdelemben. A tör­vényhozók hosszas vita után úgy döntöttek, hogy társadalmi szer­vezetek is állíthatnak területi lis­tát, a pártokkal azonos felételek­kel. Budapesten igyekszik minél több támogatóját bejuttatni az önkormányzati testületekbe a Budapesti Városvédők és Polgári Szervezetek Szövetsége, a VPSZ.­­ A Budapesti Városvédő Egyesület fogott össze a város­részekben szerveződő polgári kö­rökkel — mondja Búza Péter, a szövetség elnöke. — A háború előtt majd háromszáz polgári szervezet működött a fővárosban, amelyeknek fontos szerep jutott a törvényhatóságok munkájában is. Ezeket a köröket Kádár János, annak idején még mint belügy­miniszter, rendelettel számolta fel. Ma már legalább ötven mű­ködik ismét. Nagyon különböző­ek, de abban hasonlítanak egy­másra, hogy a lokálpatriotizmus­ra építenek, és a polgári körökkel az ott élők a saját sorsuk alaku­lását kívánják befolyásolni. A Városvédő Egyesület, mint a „polgári engedetlenségi” mozgal­mak egyik előfutára, természetes partnere ezeknek a törekvések­nek, hiszen célja a város érté­keinek átmentése, s azt immár egy évtizede igen eredményesen folytatja. A két erő azért hozott létre választási szövetséget, hogy a kerületi, fővárosi önkormány­zatokban helyet kaphassanak az elveiket támogatók. A jogszabály szerint ugyanis egy szervezet ak­kor állíthat listát a fővárosban, ha legalább öt kerületi listája van, kerületi listája pedig annak lehet, aki a kerületi választókö­rök egynegyedében tudott jelöltet indítani. A kis, kerületekben szét­szórtan működő, polgári körök önmagukban képtelenek lennének ea feltételeket teljesíteni. Együtt azonban­ sikerrel próbálkozha­tunk. A szövetség egyesületként jegyeztette be magát, feladata a koordináció lesz. Konkrét válasz­tási programmal azok a jelöltek állnak elő, akik a mi szövetsé­günkhöz tartozó valamely szer­vezet nevében indulnak. Célunk elérni, hogy ne csak pártszem­pontok érvényesüljenek az önkor­mányzati testületekben. Ezért a pártoktól független, el nem köte­lezett, de a városvédelem a lo­kálpatriotizmus ügyére feleskü­dött, köztiszteletben álló függet­len személyeket jelölünk, így ter­mészetesen azokra a szavazókra számítunk, akik nem akarják életük irányítását csak a pártok­ra bízni. A pártokat ugyanakkor nem tekintjük ellenfeleinknek, hiszen ők is képviselhetik például a városvédelem érdekeit. Azt mondanám tehát: a kínálatot egészítjük ki. A színeinkben olya­nok próbálkozhatnak meg bejutni az önkormányzatokba, akik egyetlen politikai szervezetnek sem kívánják magukat elkötelez­ni. Tudjuk persze, hátrányban vagyunk a pártokkal szemben. Egyrészt csak a legutolsó pilla­natban derült ki, társadalmi szer­vezetek is indíthatnak listát, más­részt nekünk nincs pénzünk a propagandára. Ennek ellenére bí­zunk abban, hogy az 5-10 száza­lékát is megszerezhetjük a he­lyeknek a kerületi, a fővárosi önkormányzatokban. (és)* A Fővárosi Választási Bizottság tagjai szeptember 13-án éjfélig fogadták el a Budapesten műkö­dő pártok és szervezetek bejelen­tését arról, hogy melyik kerület­ben tudtak listát állítani. Annak a törvényben előírt­ fel­tételnek, mely szerint azok a pár­tok indíthatnak csak fővárosi lis­tát, amelyek legalább öt kerület­ben listát tudtak indítani, még további nyolc párt, illetve társa­dalmi szervezet felelt meg. Az MSZDP 12, a Budapest Város­védő és Polgári Szervezetek Szö­­vetsége 9; a KIOSZ-ból ipar­testületté alakult szövetség 8; az MSZMP, az FKgP 7, a Magyarországi Zöld Párt, a Ma­gyar Néppárt—Nemzeti Paraszt­­párt, valamint a Magyar Realis­ta Mozgalom választási koalíciója ugyancsak 7; a Szociáldemokrata Szövetség pedig 6 kerületben in­dított listát. A pártok és a szervezetek ál­tal benyújtott anyagok vizsgálata megkezdődött, és a Fővárosi Vá­lasztási Bizottság szeptember 17-i ülésén tájékoztatja majd a köz­véleményt a véglegesen elfoga­dott listáikról. 5 Esztergapad helyett teniszpálya ? ■ A szovjet kapcsoltat A minap hallottam a hírt: egy magyar vállalkozó teniszpályát ex­portált a Szovjetunióba, benzinért cserébe. Az üzlet első pillantásra egy kicsit bizarrnak tűnhet, de — mint az az alábbi beszélgetésből is kiderül — alighanem ez lesz a jövő útja. Az esztergapadokat, autó­buszokat, híradás-technikai berendezéseket már a legközelebbi jövő­,­ben kiegészíthetik — számos esetben felválthatják — olyan termé­kek és szolgáltatások, amikre ma még csak nem is gondolunk. A szovjet—magyar kereskedelem kilátásairól, a konvertibilis elszámo­lásra való áttérés körülményeiről és következményeiről, nyereségei­ről és veszteségeiről beszélgettünk Csaba László közgazdásszal, a Kopint—Datorg kutatójával. — Ahhoz, hogy a magyar—szovjet gazdasági kapcsolatok helyzetét meg­értsük, először is tisztábban kellene látnunk a szovjet gazdaság jelenlegi állapotát. Mi történik tulajdonképpen most a Szovjetunióban? Bekövetkezett volna a teljes összeomlás? Avagy küszöbön a piacgazdaság? — A jelenlegi helyzet tisztá­zását ott kell kezdenünk, hogy tavaly decemberben elfogadták a Rizskov-kormánynak azt a prog­ramját, amely szerint előbb a piacot ki kell egyensúlyozni, s csak azután le­het a piacgazdaság mechanizmusait, intézményeit bevezetni. A szocializmus törté­netében meglehetősen ritka, hogy egy kormányprogram ilyen gyor­san és látványosan bukjon meg. December óta a már korábban is óriási egyensúlyhiány krónikus ellátási válsággá, inflációs pánik­ká, folyamatos szétzilálódássá fajult. A július közepén Angliá­ban megtartott szovjetológiai vi­lágkongresszuson külön szekciók­ban tárgyalták ezt a kérdéskört, s az az egybehangzó vélemény alakult ki, hogy a második ne­gyedévtől kezdve a szovjet gazda­ságban a korábbiakhoz képest is minőségileg nagyobb fokú visz­­szaesés következett be. Ez tehát mély válság, méghozzá anélkül, hogy bármit is bevezettek volna. „Sokk, terápia nélkül" — a moszkvai kiszólás így minősíti a Rizskov-programot. Válság és valódi reformok — Mindez nyilván új helyzetet te­remt a gazdaságpolitikában. •— Nem csak abban, hanem szinte a gazdaság és a politika minden területén minőségileg új szituáció állt elő. A központi kor­mány nem ura sem a gazdasági, sem a politikai folyamatoknak, az SZKP nyílt válságba került, s fontos helyeken — így Moszkva- Leningrádban — ellen-­e Jelije szófiait. Miközben az elnö­­krfi,fiatalomn még gyenge, rendkí­­­­vül , megerősödtek a köztársasá­gok pozíciói a központtal szem­ben, és így tovább. Mindezek végeredménye, hogy létrejött a konszenzus a különböző indítta­tású közgazdasági programok kö­zött. — Melyek ezek? — Az első, amelyet a Rizskov alatt reformügyi miniszterként szereplő Abalkin és környezete dolgozott ki, egy, a kormányénál radikálisabb, megalapozottabb piacpárti elképzelés — az ágaza­tok megszüntetésétől a részvény­társaságok bevezetéséig —, bár ez még csak a kormány belső ellenzékének tekinthető. A Kata­­lin nevével fémjelzett, s az egyébként rendkívül vegyes ösz­­sz­etételű elnöki tanácsadó testü­lettől származó program az előb­binél is továbbmegy, megvaló­sítása valódi áttörést hozna a pi­acgazdaságba. A harmadik kon­cepció — Jelcin és környezete ál­tal képviselt, úgynevezett ötszáz napos konszolidációs és privatizá­ciós program — inkább politikai logikát követ, szakmailag kidol­gozatlan. Az elmúlt hetek ese­ményei arra mutatnak, hogy a programokat megkísérlik össze­gyúrni, s egy politikailag is legi­tim és közgazdaságilag is meg­alapozott koncepciót próbálnak majd bevezetni. Véleményem sze­rint ezek a korábbiakhoz képest komoly elképzelések, nemcsak re­­formverbalizmusról van szó, ha­nem tényleg a piacgazdaság be­vezetését célozzák, beleértve a privatizációt, a magántulajdon és a pénz szerepének visszaállítását is. Az áttérés persze igen fájdal­mas és gyötrelmes lesz, hiszen hét-nyolc százalékos recesszió már most kialakult, pedig még hozzá sem kezdtek a strukturális változásokhoz. Mindezt betetézi a köztársaságok emancipálódásá­­nak folyamata, amelynek követ­keztében a rendszerváltás még inkább kézben tarthatatlanná válik.­­ Ezek a fejlemények aligha köny­­nyítik meg a szovjet—magyar kap­csolatok továbbfejlesztését... — Eddig az volt a helyzet, hogy egy monolit képződménnyel áll­tunk szemben, amely, ha mozgott is -— lassan vagy gyorsan, szá­munkra kedvező vagy kedvezőt­len irányban —, mindig csak egy­valamihez kellett igazodnunk. Mostanra a szomszédunkban hir­telen egy csomó ország és folya­mat alakult ki, amelyek teljesen eltérő irányban mozognak, s nem lehet róluk általánosítható meg­állapításokat tenni. Emiatt egyre kevésbé lehet választ adni arra, mi lesz a magyar—szovjet keres­kedelemmel. Eljutottunk oda, hogy nem tudjuk, kivel kell meg­egyezni; nem tudjuk, hogy ha megegyeztünk a szovjet szövetsé­gi szinttel, akkor ez kötelezi-e mondjuk, az orosz föderációt, s ha igen, milyen mértékben; bi­zonytalan, hol találhatók a szov­jetunióbeli valutakészletek, s kik rendelkeznek felettük; ma­gyarán, a legalapvetőbb kérdé­sekre sem ismerjük a választ. Nem számíthatunk tehát arra, hogy egy nyugodt, kényelmes át­menet lesz a gazdasági együttmű­ködésünk rendszerében — a fel­adat sokkal inkább a válságme­nedzselés. — Az átmenet egyik sarokpontja a konvertibilis elszámolásra való átté­rés. Mi tette ezt szükségessé, s nem kellett volna-e már korábban átvál­tani egy ilyen szisztémára? — Az áttérést egyebek között éppen a fent jelzett válságállapot teszi szükségessé, egy ilyen hely­zetben ugyanis semmi más nem működőképes, csak a közvetlen árucsere, vagy a kemény devizás kereskedelem. Ugyanígy, a piac­­gazdaságra való áttérés, a világ­gazdasági nyitás sem tette már lehetővé a korábbi torz mecha­nizmus fenntartását Jobb lett volna, ha korábban vezetik be az újfajta rendszert, mert akkor már lennének róla tapasztalataink, meglenne hozzá az edzettségünk. Tovább azonban semmiképpen sem lehetett halogatni a döntést. Mindezt alátámasztja, hogy már az idei statisztikákból kiderül: a magyar gazdaság sokkal nagyobb mértékben tud alkal­mazkodni a nyugati piacokhoz, mint azt bárki is gondolta volna. — Kidolgozták-e már az áttérés pénzügyi, technikai feltételeit? — Az átállást nem dolgozták ki, és nem is dolgozható ki. A part­nerek egyszerűen nincsenek fel­készülve arra, hogy választ ad­janak a legalapvetőbb kérdések­re — ez a szovjet belső helyzet jelenlegi bizonytalanságából adó­dik. Még csak alakulóban van a politikai konszenzus a bevezeten­dő modellről, a szabályozók, a külkereskedelmi mechanizmus kidolgozása pedig akár további egy évbe is beletelhet. Senki ne bízzon tehát abban, hogy majd az év végére valakik elrendezik, megoldják a problémákat, s vál­lalják a kockázatot. Az államközi megállapodásokra nem lehet szá­mítani. A vállalatoknak, vállal­kozóknak tisztában kell azzal lenniük, hogy­ minden kockázat az övék,­­s ha van kellő piacis­meretük, meg fogják találni, ki­nél lehet vásárolni, és mit lehet értékesíteni. Hogy egy abszurd példát mondjak, a mi intézetünk például márványt vásárolt a Szovjetunióból. Nagyon jól el le­het itthon adni... Az áttérés nem dolgozható ki . A szabaddevizás elszámolásra va­ló áttéréssel kapcsolatban másfél mil­liárd dolláros magyar veszteségről szoktak beszélni. Milyen tényezőkből tevődik ez össze?­­— Véleményem szerint ez egy felfújt szám, amely téves számí­tásokon alapul, hiszen a két év­vel ezelőtti forgalom mennyisé­gével számol. Márpedig azóta a forgalom 20-25 százalékkal csök­kent, s jövőre — elsősorban konjunkturális okokból —, to­vábbi 10-15 százalékos vissza­esésre lehet számítani. A csere­arányromlásból származó veszte­ség tehát szerintem, körülbelül 200-300 millió dollárra rúg. A másik nagy kiesés abból adódik, hogy bár a költségvetés eddig mintegy 25-30 milliárd forinttal dotálta a keleti kereskedelmet, elsősorban az olaj vásárlási és belső értékesítési ára közötti kü­lönbség lefölözéséből volt egy 55-60 milliárdos bevétele is. A pozitív egyenleg jövőre eltűnik, tehát ennyivel kevesebbet költ­het majd az államkassza. Ez akár hasznos is lehet, mert olyan sú­lyos érvágást jelent, hogy talán végre komolyan elgondolkodtatja­­ a kormányt az államháztartási reform szükségességéről. A har­madik veszteségforrás abból adó­dik, hogy a korábbi szufficit vagy egyensúly helyett valószínűleg deficites lesz a kereskedelmi mérlegünk a Szovjetunióval, amit nyugati hitellel kell majd finanszírozni. A következmények között szerepelnek olyan tételek is, mint a recesszió, nagyvállala­tok bezárása és a munkanélküli­ség, ezek azonban nehezen szám­­szerűsíthetőek. Mindent egybe­vetve, s figyelembe véve olyan megtakarításokat is, mint példá­ul, hogy a kieső exporttal eltűnik annak dollártartalma is, összesen mintegy 500 millió dolláros vesz­teséggel számolhatunk. Amivel ugye, szemben áll a tavalyi 800 millió dollárra átszámított aktí­vumunkból származó követelés, tehát elvileg az átállás vesztesé­gei fedezve vannak. A lehetőségek óriásiak . A kockázatok között az egyik fő félelem az olajhoz kötődik. Épp a na­­pokban újabp hír érkezett, miszerint a szovjetek a harmadik negyedévr­e már korábban bejelentett 30 százalékos csökkentést újabb 4 százalékkal tol­dották meg. Reális veszély-e az olaj­­csapok elzárása? — Bárki legyen is a főnök, a Szovjetuniónak, de a demokrati­kus Oroszországnak is, az egyik fő exportcikke az olaj és a gáz, amit valahol el kell adni. Ha mi világpiaci árat fizetünk, s ráadá­sul felénk ki van építve a veze­tékrendszer — ami a szállítási költségek szempontjából nagy előny —, akkor nem látok okot arra, hogy ha nem is 7 millió tonnát, de 4-5 millió tonna ola­jat ne tudnánk évente vásárolni a Szovjetuniótól. A kieső mennyi­ség pótlására pedig az Adria-ve­­zeték — amelyen ötmillió tonna olajat szállíthatunk évente —, bő­ven elég. Lehet, hogy deficites lesz a kereskedelmi mérlegünk, mert nem tudunk elegendő árut kínálni cserébe, de egy tízmilli­­árd dollár nagyságrendű keres­kedelmi forgalommal bíró or­szágnak­­el kell viselnie, mond­juk, egy 500 millió dolláros defi­citet. Mellesleg szólván, erre, mint a konvertibilis elszámolásra történő áttérésből származó vesz­teségre, a Valutaalaptól akár kü­­­lön hitelt,, is megpróbálhatnánk szerezni, nem is esélytelenül. A helyzet tehát nem annyira súlyos, mint első pillanatban látszik. És még valami: ha a hivatalos ár­folyamon számolom, akkor a magyar összes külkereskedelmi forgalomból a Szovjetunió mint­egy húsz százalékkal részesedik. Ha ezt a reális, rubelbörzén ki­alakuló árfolyammal értékelem,­­ akkor ez a tizenöt százalékot sem éri el. Bármi történjék is, egy ekkora volumenű kereskedelem problémái nem tehetnek tönkre egy gazdaságot. — Eddig ugye a kereskedelemben a tipikus a „gépért és mezőgazdasági termékért energiahordozót és nyers­anyagot" összetétel volt. Milyen el­mozdulások várhatók ezen a téren? — A szovjet oldalon nyilván marad az olaj, a gáz, a villamos energia, s amennyiben eladják, a hűtőszekrény és a gépkocsi. Új kínálat a magyar oldalon fog megjelenni —egy csomó olyan termék és szolgáltatás, amiről ma még nem is tudunk. — A forgalom, mint az előbb láttuk, meglehetősen lecsökkent, ugyanakkor továbbra se igaz, hogy a Szovjetunió hatalmas piac. Bennmaradni minden­áron, avagy akár veszteség árán is váltani a Nyugat felé? Mi a helyes stratégia? — Nincs egyetlen igaz válasz. A vállalkozóknak kell eldönte­niük, hogy érdemes-e bennma­radniuk vagy betörniük a szov­jet piacra. Én nem tudom elkép­zelni, hogy ennyi köztársaságban ne lehetne mit vásárolni, és ne lehetne a termékekre piacot ta­lálni. A lehetőségek tehát óriási­ak. A Szovjetunióban a torz ár­rendszerek miatt a külkereske­delmi profitszint igen magas le­het, ráadásul lassú az információ­áramlás a gazdaság szereplői kö­zött, így aki az információkhoz hozzájut és kihasználja azokat, rengeteget nyerhet. — Adható-e valami becslés arra, hogy miként fognak kinézni a ma­gyar—szovjet kpcsolatok, mondjuk öt év múlva? — Egyre kevésbé lesz közük hozzájuk a kormányoknak, s egy­re kevésbé lesznek ezek magyar— szovjet kapcsolatok. Teszem azt, magyar vállalkozó fog keresked­ni örmény közvetítéssel afgán vállalkozókkal, és így tovább. Ez a piac nem olyan lesz, mint a New York-i értékpapírtőzsde, de piac lesz — ha úgy tetszik, ahogy törökül, hívják: bazár —, ahol emberek, a saját kockázatukra, és a saját hasznukra adnak-vesz­­nek. A tizenöt éves államközi ke­reskedelmi megállapodásokat és a róluk szóló vezércikkeket pedig ideje elfelejteni. Zsubori Ervin is szemünk láttára elváltozott: ar­ca fénylért, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. (Mt 17,2—3.) Az epidauroszi görög színház­ban, az orchestra közepén, az elő­­énekes egykori emelvénye, a thymele közepén vagy egy arasz­nyi átmérőjű kerek márványlap. A ropogó kánikulától, az agyat zsibbasztó tücsökciripeléstől ká­bult turistákat az idegenvezető szétküldi a theatron, a nézőtér legkülönb pontjaira, aztán egy fém drachmást vesz elő, a kő­lapra ejti, és megtörténik a cso­da: a pénz csöngése, tisztán, tor­zítás nélkül hallatszik fenn a ma­gasban. Ez a görög színház és a disz­­szonancia nélküli hangzás jutott eszembe, amikor szombaton az egykori Illés-zenekar emlékkon­certjén a helikopter a Népsta­dion fölé szállt. A lelátó fóku­szában elhelyezett színpadról tisz­tán, torzítás nélkül szállt fel a zene. Jól hallható volt a nézőtér valamennyi pontján, eljutott a televíziónézőkhöz. Az ország ha­tárainak jelképes vonala sem áll­hatta útját a zenének, eljutott abba a földrajzi karéjba, amely Magyarországot öleli át, ahol ez a zene a reménység, a kitartás, az élet és a szolidaritás dala. 1. Az éjszaka közepén, az ablak előtt állva, amikor már nem toa­­ristolták föl az eget a stadion­ reflektorsugarak, és kilenc eme­let magasságból átnézhettem a város fölött, eljátszhattam sze­memmel a sárga neonfények szentjánosbogaraival, azon töp­rengtem, vajon miért érzek gom­bócot a torkomban, miért érzem magam ettől a zenétől furcsa gyengeségben, remegésben. Mélyet és gyorsan kellett léle­geznem, egészen megszédültem, és már megijedtem ... Megnyug­tatásul nyomogatni kezdtem a té­vékészülék gombjait. Egy dara­big nézetegettem a Super Channel és a Music Tv videoklipjeit, de ezektől csak hideg és üres lett a szívem. Cigarettára gyújtottam, és ahogy a lila füst nekiszaladt az ablaküvegnek, újra az Illés­­koncert jutott az eszembe, ismét furcsa melegség áradt szét a tag­jaimban, és megmagyarázhatat­lan szorongás lett úrrá rajtam. Most öregszem vagy szentimen­tális vagyok?- — kérdeztem ma­gamtól. Egy beszélgetés jutott az eszem-'­be. Tamás Gáspár Miklóssal la­punk szombati számában éppen a plebejus tömegkultúra térhódí­tásáról, történelmi példátlanságá­­ról váltottunk szót. Arról, hogy a rómaiak óta először egy új, nem elithez, hanem a polgári alsó­középosztályhoz kötődő kultúr­­forma hódította meg a világot a XX. század második felében. Ez pedig a rock. Az a rock, amely elsöpörte az osztálykorlátokat, homogenizált, internacionálissá, vagy ha úgy jobban tetszik, nemzetek felettivé vált. Ez volt-lett az a kultúrter­me, amely elementáris erővel robbant be ide, a Kárpát-meden­cébe is, és a hatvanas években szent borzalommal töltötte el azo­kat, akik a nemzeti kultúrát, an­nak identitását féltették, és azo­kat, akik a politikai fellazulás­tól is reszkettek. Az 56 utáni tár­sadalmi és morális leépülés kez­detén, de a kultúra viszonylagos virágzásakor kezdett el zenélni az Illés-együttes,­ amelynek sok tu­cat hasonló társával szemben volt egy jól felismerhető sajátos­sága. Ez emelte ki a hazai és a külföldi szórakoztatóipari szerve­ződések közül. Ez a másság pedig a magyar népzenei gyökerek és hangzásvilág vállalása volt, amely a szöveg civil kurázsit tükröző megfogalmazásaival egészült ki. Speciális zene, kifejezetten ma­­gyar zene lett az Illésé, még ak­kor is, ha a nyugati civilizáció eszközrendszerét használta és di­vatirányzata mentén szerveződött. A beat és a rock elemei vegyül­nek benne tehát tisztán és fel­­lengzősség, erőltetettség nélkül. Természetes és átélhető zene ez. Olyannyira, hogy amikor hall­,­juk, aki itt a Kárpát-medencé­ben él vagy innen származott el, az tudja: ez a mi zenénk. Csak a­­miénk. Nekünk ez a zene — nem parancsoló, hanem éppen termé­szetes módon — sohasem lehet idegen, mert pentaton ősereje, hangzása és hangulata benne van tudatunkban és génjeinkben. Mindegy, hogy ki honnan jött és merre ment tovább ... Egy fran­ciának, egy angolnak vagy egy amerikainak ez a zene legjobb esetben is csak érdekes lehet, de nekünk ez a zene az életünk. Mi magunk, mindannyian ebből a kárpát-medencei olvasztótégelyből benne vagyunk, jelenünk meg ál­tala, ahogy Jézus a templomi bor­ban és ostyában, Mózes a szigorú formákban és a kőtáblák követ­kezetességében. Az éjszaka szorításában, az ILLÉS egyrésmásra szívott erős cigaret­ták fullasztásában pattog halán­tékomon az ér. Az üres utcán au­tó dudál, aztán a park felől éles sikoly hallatszik: „Ne, ne verj meg!” Majd ismét a tv gomb­jait nyomogatom. Az egyik adón most Bruse Lee-filmet vetítenek. Azon gondolkodom, vajon ebben a pillanatban hányan nézhetik a világon ezt a marhaságot? Száz­ezren, ötmillióan? Az Illés-kon­certre tízezrek mentek el. Aki elment, az nemcsak a szórako­zásért váltott jegyet. Úgy vélem, inkább valami olyasmit akart hallani, amihez csak ritkán jut­hat hozzá. Ez a valami amerika­­nizált világunkban irracionális és elmagyarázhatatlan, amikor évti­zedeken át megtépázott nemzeti érzületünkben szégyellni kellett voltunkat, elrejteni hitünket, ta­karózni és magyarázkodni kel­lett. Ezen az estén itt, a kilencedik emeleten Mozart- és Wapner-le­­mezek között, Leonardo- és Bruephel-albumok társaságában, Tolsztoj- és Thomas Mann-kö­­tetek közé szorítva, Chaplin és Fellini videokazettáinak barátsá­gában az Illés zenéje kapcsán egy új tömegkultúra tiszta érté­keit fogadhattam magamba. Egy különlegességgel bíró ma­gyar kultúra hangjai szálltak fel a Népstadion görög színházából az égbe. Annak a zenének hang­jai és akkordjai, amelynek gyö­kerei népiek és nemzetiek, de amelynek verbalitása, kifejezési eszközei a legteljesebb városi ha­gyományok. Ezen a koncerten — ahogy az huszonvalahány évvel ezelőtt is történt — szintetizáló­­dott a népies és az urbánus kul­túra. Ennek a legszélesebb réte­gekhez eljutó populáris hangzatát tudta-tudja az Illés-együttes hi­telesen közvetíteni. Itt és most, ezen a Magyaror­szágon, a koncert primér szán­dékain túl, sokkal többről és fon­tosabb dologról van szó, mint egy beat-rock együttes fellépéséről. Arról, hogy ahogy a Bibliában egy bőrbe van kötve az ó- és új­szövetség, ahogy egy bordából nőttek, úgy a Magyarországon élő két nagy kultúrforma is képes az együttélésre. Képes arra, hogy egymás értékeit megőrizve újat és ne idegent alkosson. Íme, a példa! íme egyiknek sem kell asszimilálnia a másikat, hiszen a szimbiózis (zene és szöveg között) nyilvánvaló. Egyik a másik nélkül felesleges és­­értelmetlen. Mert csak.. .szintézis az, ami hal és ami alkalmas együttélésre. Kü­lönben minden elem­eire bomlik és értelmetlenné válik. Ma már nem lehet visszamenni a „tiszta forráshoz” (hol van az? merre ta­lálható?), de a „tiszta forrásból merített” kultúrahagyomány túl­jut minden gazdasági válságon, erkölcsi mélyponton, politikai zűrzavaron.. Szörényi Leventéék koncert előtt az öltözőben az új Magyar­­országra koccintottak. S nem vé­letlen ez a gesztus. Arra a Ma­gyarországra ürítették poharai­kat, amelyről egy-két évvel ez­előtt azt írtam e hasábokon, hogy egyetlen ereje, ki nem merített tartaléka, mozgósító forrása tu­lajdon magyarsága. Legyen az turáni, török vérű vagy asszimi­lált eredetű, mert közben el­szenvedte, gazdaságilag megra­bolták, erkölcsileg kifosztották. Hány magyarság létezik? Egy! Nincs és nem lehet más. Még ak­kor is, ha a felszín — a színpad — mást sugall. Szombat este, a színpadon egy együttesben volt látható a ma­gyar politikai élet. Gyermekem is tudja a politikai reklámok alapján, hogy Szörényi Levente természetesen kötődik az MDF- hez, míg Bródy János szíve és lel­ke az SZDSZ-é. De kit érdekel mindez a koncerten? Senkit sem zavart, zavarhatott ez a tény, azért mert ennek a két zenésznek a da­lai és szövegei hitelesek, mert azt közvetítik, amit gondolnak és éreznek. De ami a legfonto­sabb: különbségeik ellenére ott állnak egymás mellett, egy csa­patban játszanak. Szörényi sza­bad madarakról énekel, és bol­dogság látszik az arcán. Bródy népzenei hagyományokból táp­lálkozó zenét játszik és megha­tódott. Az emberek is mámoro­sak, mert csak így, együtt jó ez a zene. Együtt. A másság lehet értelmes, a különállás maga a biztonság, de az együttélés a pa­rancsoló szükségszerűség. Lassan megvirrad. A szemem izzik az állólámpa sárga fényétől és a fáradtság is szúr és zsib­­baszt. Talán ma könnyebb lesz az álmom, gondolom magamban, talán mert most nem kell keres­nem a szót, keresnem a hangot, s talán mert azt gondolom, miénk a világ. Végre ... lekattintom az éjjeli­­lámpát. Boros István

Next