Magyar Nemzet, 1993. március (56. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

SZOMBAT, 1993. március 13. MagaNemzet 17 Kerekasztal „ Vegyenek el mindent, csak sza­bad sajtót adjanak, s a szabad­ságnak nem egy osztályt különö­sen, hanem egész kedves nemze­temet közösen boldogító kifejlő­dése felől kétségbe nem esem.” (Kossuth Lajos)­ ­ Az ádáz S­ajtóviták és csaták köz­ben az ember elgondolkodik azon, va­jon olyan tárgyért folyik-e a küzdelem, amelyet érdemes birtokolni. Azok a la­pok formálják-e igazán a közvéle­ményt és a választók vélekedését, ame­lyeket a politikai erők meghódítani próbálnak? Manchin: Minden lap úgy éli meg, hogy veszít a piacon, de az iga­zi változás, hogy az egész sajtópiac összeszűkült. Persze nem mindegy, hogy ki mekkora példányszámról zu­hant fele annyira. A sajtópiac átren­deződése tulajdonos- és politikai vál­tásokkal esett egybe, de annak módo­sulásával is, hogy az emberek miért vásárolnak újságot. A társadalom egyharmada nem olvas, vagy azért mert analfabéta, vagy mert nem vesz részt a társadalomban annyira, hogy érdemes lenne neki napilapszinten tá­jékozódnia. A következő egyharmad legalább hetente egyszer-kétszer vesz napilapot, de csak helyi újságot. Az újságíró és a politikus főleg itt Pesten erről megfeledkezik, bár a politiku­sok időnként bosszankodnak, hogy a fene egye meg, az MSZMP elvitte a vidéki lapokat. A harmadik harmad két részre oszlik: az egyik a vidéki új­ság mellé egy másikat is meg-meg­­vesz. Marad, egy kis szelet, amelyen a pesti napilapok osztozkodnak. Ami­kor a közvélemény befolyásolható­ságáról beszélünk, ezeket az arányo­kat többnyire elfelejtjük. - Mennyire alakították át a sajtó­piacot a változások? Kiss Gy.: A helyi társadalmat szervező helyi újságnak Nyugaton a legfontosabb hír, hogy mi történt abban a kisvárosban. Nálunk köz­ponti lapok maradtak meg. Ha összehasonlítjuk Budapestet Párizzsal vagy Béccsel, még mindig sok orszá­gos lap van. A konkurencia érezhető, de ennyi napilapot hosszabb távon se a főváros, se az ország nem tud el­tartani. Manchin: A piac több osztályra tagolódott, emiatt csak bizonyos szegmenseiben van igazi verseny. A Népszabadság - pénzt, előfizetői bá­zist, infrastruktúrát örökölve - kvázi másik kategóriában focizik. A Ma­gyar Nemzet alapítóitól kezdve meg­próbálta azt a közepet megcélozni, amely egy kétfokú társadalomban nem igazán nagy esély, de azért a fennmaradáshoz elegendő. A zsidó orvos és a szent imrés építészmérnök egyszerre tudta olvasni a lapot. A rendszerváltás után egy részüket a markánsabban egyik vagy másik irányba húzó lapok el tudták szipkáz­­ni.­­ A sajtó politikába ragadtsága nemcsak a függetlenségének, hanem a szélesen vett tájékoztatási feladatának is gátja. Manchin: Ez az agitátor- és pro­pagandista funkció, amiben a politi­kusok is gondolkodnak. Ahol a sajtó valóban független, ott nem az agit­prop. és az értelmiség lánglelkű apostolai az igazi bázisa, hanem az, aki olvassa, illetve az, aki fizeti, hogy megjelenjen a lap a pelenkarek­lámmal együtt, amit szintén az olva­sóhoz mint fogyasztóhoz kíván eljut­tatni. A fogyasztói társadalomnak szüksége van médiákra ahhoz, hogy a termék eljusson a fogyasztóhoz. Ezért tartják fenn őket. Ha a népne­velő, újjáépítő, újjáintegráló funkció­ja van csak meg a sajtónak, az rend­­jénvaló, csak épp valahonnan finan­szírozni kell. A magyar piac össze­omlóban van, nincsenek olyan érdek­­csoportok, amelyek a fogyasztóhoz eljutás szándékával működtetnék a sajtót. Ezt érzem a legnagyobb prob­lémának és a legnehezebb feladat­nak. Mert értem, hogy a mai politiku­soknak is fontos, hogy melyik lapnak ki a főszerkesztője, melyik irányzat­tal rokonszenvezik, és hogy néznek ki politikai szempontból az arányok. De azt a pénzt már nem tudják a la­pok mögé tenni, amit a pártközpont átutalt a hírlapkiadónak. Kiss Gy.: Valóban politikai szű­rőn át nézzük a sajtót, az értelmiség is, a politikai elit is. Sok napilapot ol­vasok, nem találok egy olyat sem, amelyik stílusában kicsit konzervatí­vabb, hűvösebb és az információk pontosságára törekszik. A Le Monde­­ot vagy a Neue Zürcher Zeitungot szeretném olvasni - pontosabban: a magyar megfelelőiket. A szolgáló sajtó vagy­ vagy nyelven írt és gon­dolkodott, a jó és a rossz sémájában. Az átmeneti időszakban sem válto­zott meg a dolog, a lapok nem függ­nek eléggé az olvasóktól.­­ Se a piaci, se a politikai helyzet nem kedvez a független szellemiségű lapoknak. A sajtó mintha maga is a ré­gi reflexek alapján határozná meg a feladatait. Manchin: A XIX. századi prófé­­tamodell továbbélésében látom en­nek gyökerét, amelyik átmodernizá­­lódott egy bolsevik, agitprop., moz­gósító funkcióvá. S ezt kéri számon tőle az új hatalom is, hogy most ne­kem mozgósítsatok. Azt gondoljuk, hogy a sajtót az emberek is eszerint ítélik meg. Pedig a közvélemény-ku­tatások tanúsága szerint a negyvenöt szempont között harmincadiknak említik a politikai elkötelezettséget. Először azt szeretnék, hogy újság le­gyen, legyenek benne hírek, s azok igazak legyenek. Nagyon elöl van a rangsorban az az igény, amit az egész sajtó nem elégít ki: fogalmunk sem lehet a cikkek alapján, hogy mi történik a való életben."­­ Gerő: Ez a XIX. századi sajtó­­modell nem szerencsés szóhasználat. Ez az időszak a modern sajtó minden típusára hozott példát. Volt pártok­hoz kötődő lap, a nyolcvanas évek elejéig szinte csak ilyenek voltak, utána jöttek lapok, amelyek az élet különböző területeiről közöltek dol­gokat, ez már tőkés jellegű vállalko­zás volt. A millenniumig tartó idő­szakban már meg lehetett gazdagod­ni a sajtóból. 1896-tól engedélyezik a lapok utcai árusítását. Megjelenik a rikkancs, s vele együtt a riporter, be­köszönt a szenzáció, a bulvársajtó kora. Ami a mai magyar sajtót illeti: egy sajtótörténeti helyzetnél nem szabad elszakadni attól a kultúrától, amelyben élünk. A sajtótól a fo­gyasztók egy része elvárta, hogy az ő kultúrkörének, ízlésvilágának meg­felelően fogalmazzon. A középosz­tály műveltségi standardjai - szárma­zástól függetlenül - azonosak voltak. A rendszerváltozás előtti Magyar Nemzet kései letéteményese volt an­nak a magyar középosztálybeli világ­képnek, amely maradványaiban még létezett. A nyolcvanas évek végén ténylegesen kitört a sajtószabadság - értve ezen, hogy bármit meg lehet ír­ni­­, és szétesett az olvasóközönség.­­ Kinek írják a lapokat, az olva­sóknak vagy a hatalomnak? Kiss Gy.: Ez a kérdésfeltevés akkor helyes, ha a hatalomba beleért­jük a politikai elitet, a kormánypártit és az ellenzékit egyaránt. Nincs kö­zöttük nagy különbség, egyaránt úgy gondolják, hogy az újságok és a tévé, rádió szócső-funkciója a fontos, hogy megmondja, mi a jó és a mi a rossz. Az egyik oldal a „nemzetit" tartja jó­nak, a másik a „liberálist”. Az a ba­jom a mai újságokkal, hogy nem po­litikai értékekhez, hanem konkrét politikai irányokhoz kapcsolódnak. Szeretnék egy olyan lapot olvasni, amely egyformán meri bírálni az el­lenzéket és a kormányt, ahol több független újságíró van. Ma egy jelen­tős részük ide vagy oda tartozik. 1989 után az újságíró választhatott, hogy melyik párt rokonszenves neki, s azt elkezdte a cikkeivel is támogat­ni. Olyanformán, hogy a tudósítást nem választotta el a kommentártól. Úgy érezte, politikai funkciót tölt be azzal, hogy segíti ennek vagy annak az erőnek a győzelmét a választáso­kon és utána. Ez pedig nem újságíró­nak való feladat. Manchin: Az újságírónak ha mondjuk, interjút csinál a miniszter­­elnökkel vagy az ellenzék vezetői­vel, nem biztos, hogy az a dolga, hogy keményen megbírálja. Csinál­jon egy kemény interjút, amelyből az olvasó megítélheti a nyilatkozó politikust. - A kérdés az, hogy minősíteni, ítélkezni kell-e egy újságírónak, vagy tájékoztatnia, tényeket és érveket nyújtania az olvasónak a saját vélemé­nye kialakításához. Kiss Gy.: A hírközlő és a véle­ményfogalmazó műfajoknak világo­san el kellene válniuk egymástól. Gerő: A mai sajtó szerintem megfelel egy sajtó- és társadalom­­történeti stádiumnak. Van, akit egy­általán nem érdekelnek a hírek, de hajlandó több százezer példányban elolvasni a Kiskegyedet, van, akit csak a bulvárlapok érdekelnek, s van, akit csak a véleménysajtó. A hiányt én is ott érzem, hogy egy mér­tékadó, középosztálybeli ízlésvilág nem tud lapot találni magának a mai sajtóstruktúrában. De ebből nem az következik, hogy a mai sajtószerke­zet rossz, hanem az, hogy a Kádár­­rendszerrel szétrombolódott az a stabil középosztálybeli értékvilág, amely fogyasztóként ki tudna nyomni magának egy ilyen orgánumot ebben a gyors sajtótörténeti váltásban. Ha a középosztályi világ erősödni fog, s hasonló műveltségi elemekre fog alapozni - bár ennek van egy iskola­rendszerbeli feltétele akkor meg­születik majd ez a lap.­­ Térjünk vissza az induló kérdés­hez: jó célpontra vadásznak a politikai erők, olyanra, amelynek birtokában a saját céljaikat jobban megvalósíthat­ják? Kiss Gy.: A Kádár-korszak pu­ha szakaszában volt egy fura félsza­­badság-sáv. Értékes dolgok is meg­jelenhettek, a magyar hagyomá­nyoknak megfelelő középosztályi szerkezetek átmentődtek, például a Magyar Nemzetben, de - és ez a sú­lyosabb - a manipulációra is módot adott. Nálunk, amit a sajtó írt, sokan elhitték. Lengyelországban például a polgár minden leírt szót hazugság­nak vett. Öntudatlanul is ez a modell lebegett az új politikai erők szeme előtt is. Ezért érezték azt, hogy bir­tokolniuk kell ezt vagy azt a lapot, mert úgy befolyásolni tudják a köz­véleményt. Gerő: Ami a politikai erők beke­belezési vágyát illeti, szerintem a sajtó továbbra is fontos marad. A létrejött magyar pártok - a kisgazdák kivételével - nem kötődnek társadal­mi csoportokhoz. Ezért más módon próbálják elfogadtatni magukat a pártok a választói tömegekkel. En­nek lehet eszköze - más kérdés, hogy valóban hatékony vagy csak vélt eszköze -, hogy kommunikációs csa­tornákat keressenek a különböző ré­tegekhez. Egy nőt is sokféleképpen lehet meghódítani, le is lehet rohanni és lehet neki udvarolni. A mai mohó hangulatban a politikai erők inkább a lerohanást részesítik előnyben. Hogy valójában mennyit nyernek ezzel? Nem tudjuk, hogy az emberek véle­ményét valójában mi befolyásolja a legjobban. Manchin: Hadd vessem közbe, hogy 1989-ben a legmagasabb presztízse a rádiónak volt, nem az írott sajtónak. Gerő: Részigazság, hogy mások­kal összevetve nálunk egy csomó mindent elhittek a sajtónak az embe­rek a Kádár-rendszerben. Komoly szkepszis is élt az emberekben az írott sajtóval szemben. A professzio­nális politikusok egyébként mindig is fontosabbnak érezték az elmúlt időszakban a rádiót és tévét. Nem vé­letlenül akarta megszerezni magának 1989-ben mindkettőt Pozsgay Imre, s ma is a legfontosabb front a kor­mányhatalomnak a két médium. Kiss Gy.: Az ellenzék számára nem? A kulturális bizottságban le­zajlott vita kompromisszumképte­lenségeit nézve én nem látok a kor­mány és az ellenzék között különb­séget. A pozícióban természetesen különbség van.­­ A közvélemény-kutatások mit mutatnak, mennyire fontos a sajtó az emberek számára, mennyire hisznek neki, mennyire becsülik ellenőrző sze­repét? Manchin: Az egész politikai in­tézményrendszer folyamatos tekin­télyvesztésének lehetünk tanúi. Az egymás elleni negatív kampányok a demokratikus intézmények respekt­­jét kölcsönösen csökkentették. 1989- ben a népszerűségi listán a sajtó rela­tíve elöl volt, de például az egyhá­zakhoz képest mára a sajtó több bi­zalmat vesztett Ezzel együtt a rang­sorban még mindig előkelő helyen áll. Körülbelül a megkérdezettek fele bízik benne. Gerő: A politikai sajtó iránti ér­dektelenségnek látom pozitív oldalát is. Egy demokráciának fontos felté­tele, hogy depolitizálódik az élet mind nagyobb területe. Ha az embe­rek a politikai sajtó iránt kevésbé ér­deklődnek, annak az is lehet az oka, hogy nem kell félni attól, hogy a po­litika bele fog szólni a mindennapi életükbe. Ebből következik, hogy nem érdeklődnek egy csomó dolog iránt amiről úgy vélik, hogy nincs közvetlen hatással az életükre. Kiss Gy.: A politikai elitek a sa­ját irányzatukkal lojális újságírókat szeretnek. Nem hosszabb távon gon­dolkodnak, hogy egy független, ki­egyensúlyozott, objektív tájékoztatá­si eszköz többet használ nekik. Azoknak az embereknek, akik húsz­­harminc éve újságolvasók, néha szó­­rakoztatóak a köpönyegforgatók. Némelyek éveken át egyfajta igazsá­got papoltak, most meg épp az ellen­kezőjét hirdetik. Gerő: A választások két szem­pontból lesznek tanulságosak. A po­litikusoknak szembe kell nézniük az­zal, hogy drasztikusan megrostálód­nak. A sajtó számára is eligazító ha­tása lesz ennek a szelektálásnak, hogy mely politikusokat kell felül-, alul vagy a helyén értékelni. Mert ma az újságok sok esetben olyanokat emelnek fel politikusi rangra, akik nem biztos, hogy ’94 után benne ma­radnak a pikszisben. Kiss Gy.: A választásokon a poli­tikusok megmérettetnek abból a szempontból is, hogy miként kommu­nikáltak. Az új politikai elitnek nem volt ideje annak megtanulására, hogy a politika nagy részben a kommuni­kációt jelenti. A politikus semmit nem tud közvetíteni a nézeteiből a társadalomnak a nyilvánosság külön­böző eszközei nélkül. Ennek a jelen­tőségét föl kell ismerni és meg kell ta­nulni. Ez részben bizonyos technikák elsajátítását igényli. A jelentős politi­kusok a modern világban nem lehet­nek meg társadalompszichológiai, public relation tanácsadók nélkül, akik néha ellentmondást nem tűróen megmondják, milyen nyakkendőt ve­gyen fel, hogy viselkedjen, mit nyi­latkozzon, s ennek alá kell vetnie ma­gát a legnagyobbaknak is. A politi­kusnak nem bértollnokra van szüksé­ge. Olyan újságíróval tud együttmű­ködni, aki olyan tükröt tart elé, amelyben reálisan láthatja magát. A modern demokráciának az ellensú­lyok, az állandó kontroll mellett a visszacsatolás az egyik legfőbb elve. Nem hiszem, hogy az az újságíró „se­gít” a politikusnak, aki szajkózza a szavait, és a hibáit is erénynek mond­ja. Hosszabb távon ezzel rosszabb helyzetbe hozza a politikust, bár­mennyire is tessék neki a hízelgő szó.­­ A politikai hatalom és a sajtó vi­szonyát ennek fényében milyennek lát­ják? Milyen a kormány sajtó-, illetve a sajtó kormánypolitikája? Kin múlott, hogy a viszonyuk megromlott? Kiss Gy.: A kormány és az ellen­zék egymás fonákjaként viselked­nek. Ha a kormánypárt politikusai úgy érezhették, hogy a sajtó az ellen­zéki pártok véleményét jobban tük­rözi, akkor azt gondolták, hogy velük szemben áll. Az egész magyar politi­kai elitet együtt érdemesebb vizsgál­ni, már csak azért is, mert a paktum következtében egy fél nagykoalíció is kialakult nálunk.­­ A sajtóval szemben sokféle vádat fogalmaznak meg a kormánypártok képviselői. Politikát csinál, ahelyett hogy tájékoztatna; elfogult a kor­mánypártok rovására; nem mutatja be a változások eredményeit; nem tükrözi a szabad választások erdmé­nyét; a régi kommunisták uralják a sajtót Ki mit tart igaznak ebből? Manchin: A politika integrálta magába a sajtót, s az nem modernizá­lódott mint külön intézmény a saját racionalitása alapján. Ugyanaz az elit szapulja egymást újságíróként illet­ve politikusként Gerő. Visszakérdeznék: milye­nek a nők? Az egyik azt feleli, csal­ják, a másik, hogy hűségesek. Ilyen általánosságban fogalmazva minden egyszerre igaz és nem igaz. Ezek a vádak a sajtó ellen egyes esetekben biztos igazak, máskor teljesen igazta­lanok. A másik oldala érdekes a do­lognak, mi hiányolható abból az ér­telmiségi látószögből, amit mi ebben a beszélgetésben képviselünk? Rend­kívül hiányolok egy erős tényfeltáró újságírást. Magyarországon lezajlik a privatizáció, amely a társadalom jövője szempontjából az egyik leg­alapvetőbb folyamat A sajtóból alig kaphatunk képet arról hogy ez a két­­ezermilliárd forint hogyan találja meg a maga gazdáját Kiss Gy.: A legnagyobb problé­mának azt tartom, hogy túl sok a pár­toktól függő újságíró és gondolat. Jobb volna, ha eltávolodnának a po­litikacsinálás szférájától, s nem akarnák egyik vagy másik párt érde­keit szolgálni. Számomra az is nehe­zen képzelhető el demokratikus vi­szonyok között hogy egy kormány­nak napilapja legyen. Persze tudom, Magyarországon is csak hozzá közel­álló lapok vannak. - Fenyegetve van-e a sajtószabad­ság ma, s a szándékokon túl lehet-e bárkinek is ereje ahhoz, hogy a szabad sajtóállapotokat megszüntesse? Kiss Gy.: Túlzónak tartom eze­ket az aggodalmakat Gerő. Ilyen fenyegetésnek te­kinthető az is, amikor valaki sajtó­­szabadság helyet sajtótisztességet követel. Komoly fenyegetés egyéb­ként mindig csak a hatalom oldaláról jöhet. Jelenleg a rádió és a televízió esetében nincs intézményes garan­ciája a függetlenségnek. A hatalom gyakorlóinak jó szándékán és belátá­sán múlik, hogy mennyire avatkoz­nak be a média működésébe. Hogy ez a veszély valósággá válik-e vagy sem, majd meglátjuk... - A független és szabad sajtó létét sokan a polgári magatartás fontos fel­tételének is vélik, mert példát mutat­hat a polgároknak, például abban, hogy mi a civil kurázsi, mi a polgári méltóság és törvénytisztelet Kiss Gy.: A nyolcvanas évek kö­zepén bennem is élt olyan illúzió, hogy a kommunista diktatúra eltűné­sével, amely az élet minden területén elközönségesedést hozott beindulhat az a polgárosodás, amely számomra bizonyos normákat, viselkedésfor­mákat jelent. Sajnos, épp a remélttel ellenkező irányú változásoknak lehe­tünk szemtanúi. A fékentartottság évei után erősebben mutatkoznak a szabadosság jelei. Hiába, a polgári viselkedés és kultúra kialakulása hosszabb folyamat eredménye lehet Ma az emberek hallatlan kaotikus vi­lágot érzékelnek maguk körül, nem érzik, nem fogadják el a törvények hatalmát. A mi évszázados polgáro­sodási kísérleteinkhez mindig hozzá­tartozott egyfajta lojalitás. Az állam szerepe minden próbálkozásban nagy volt az állampolgár szó is azt sugallja, hogy a polgár az államé. Vannak persze jobb, felelevenítendő polgári tradíciók is, amelyek harcot vívtak e cselédmentalitással szem­ben. Ezért csalódással töltött el, hogy a politikai demokrácia első heteiben­­hónapjaiban már mennyire általá­nossá vált az illeszkedő magatartás. Én mindenesetre hiszek abban, hogy bizonyos modor és stílus normakép­ző lehet. Amikor hiányoltam egy hű­vös, objektív, megfontolt újságot, ak­kor erre is gondoltam. Gerő: Egy országban akkor lesz igazi közvélemény, ha a különböző vélekedések kifejeződhetnek, ennek legjobb kerete a sajtószabadság. Köz­vélemény híján az emberek könnyen alattvalók és nem polgárok lesznek. A polgárnak nemcsak egy bizonyos anyagi jólét a jellemzője, de a meg­fontolt megnyilvánulások szabadága is. A sajtószabadság azért fontos, mert a hatalommal szemben mindig bizal­matlannak kell lenni, s a kontroll leg­főbb lehetősége a nyilvánosság. Javorniczky István M­it szabad a szabad sajtónak? (Avagy kinek íródnak a lapok, miért szeretik a politikusok a bértollnokokat, és akié a sajtó, azé lesz a hatalom?) Hányszor és hányan áhítozták-követelték­-reménytették­ a szabad sajtót! És íme, hogy itt van újra, lehet-e csodál­ni, hogy nem hasonlít teljesen arra, ami álmainkb­an megjelent? Ma mindent meg lehet írni, a sajtó ebben az ér­telemben vitathatatlanul szabad. Ha azonban azt nézzük, hogy ebből a szabad sajtóból mennyire tudható meg, hogy mi zajlik ma az országban; hogy a sajtó mennyire szabadult ki a politika bűvöletéből; vagy hogy mennyi­re tanulta meg azt a szerepet, amit a modern nyugati demokráciákban játszani szokott, akkor kevesebb okunk marad az elégedettségre. A rendszerváltozás utáni sajtóról rendezett kerekasztal-beszélgetésen minderről Ge­rő András történész, Kiss Gy. Csaba, a Közép-európai Intézet igazgatója és Manchin Róbert, a Magyar Gallup Intézet igazgatója fejtette ki véleményét a Magyar Nemzet olvasóinak.

Next