Magyar Nemzet, 1994. október (57. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-01 / 230. szám

4 Magyar Nemzet Nemzetközi élet SZOMBAT, 1994. október 1. Régóta közhelynek számít, hogy az ENSZ a világ tükre. Lehet ezen fanyalogni, mégis tulajdonképpen megalakulásától kezdve igaz ez a megállapítás a jövőre 50 éves Egyesült Nemzetek Szervezetére. Akkor a második világháború nyomán kialakult erőviszonyokat fejezte ki, majd a hidegháborús és a hetente hatalmi felállást mutatta, mígnem 1989-től, a kétpólusú világ megszűnése után - immár ezt emlegetjük bázisként - a sokpólusú világ tükörképével kellene szolgálnia. Ez utóbbi azonban sokpólusú zavarodottság képében tűnik föl, nemcsak az ENSZ-ben, amelynek közgyűlése éppen most tartja 49. ülésszakát New Yorkban, hanem olyan, a fejlődés szempontjából ugyancsak fontos szervezetekben, mint a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, amelyek jövő héten Madridban tartják éves közgyűlésüket. Akkor hát sokpólusúvá zavarodott a világ? - töprenghetnénk tovább. Tulajdonképpen igen. Minden változni kényszerül, a szertelenség, rendezetlenség, tehetetlenség borzasztóan káros. Ebben az átalakulási folyamatban kiemelkedő felelősség hárul az ENSZ-re, arra a szervezetre, amelynek születésétől fogva fő feladata a béke és biztonság garantálása. „Mi, az Egyesült Nemzetek népei, elhatározván azt, hogy megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól,... egyesítjük erőinket a nemzetközi béke és biztonság fenntartására..., hitet teszünk az alapvető emberi jogok..., a kis és nagy nemzetek egyenjogúsága mellett...”- olvasható többek közt a világszervezet 1945 nyarán elfogadott alapokmányában. Akár úgy is tűnhet, mintha ma írták volna ezeket a sorokat, s nem öt évtizede, amikor még győztesekre és vesztesekre oszlott a világ. A világszervezetet akkor a győztesek hozták létre, azzal a deklarált szándékkal, hogy megteremtsék az igazságos világrendet, amelyben nem tesznek különbséget országok, népek, nemzetiségek, emberek között. Ez azonban mindmáig írott mai ászt maradt, az ENSZ soha nem tudta betölteni ezt a magasztos misszióját, s amit helyette teljesített, az olykor sete-suta, olykor egyoldalú, olykor másokat sértően megalázó, olykor megdöbbentően határozatlan volt, de sohasem igazságos. Most minden jel arra utal, lehetőség és alkalom is van a korrekcióra, ami ugyanúgy történelmi léptékű lehet, miként annak idején a világszervezet létrehozása volt. Ám ehhez szakítani kellene a hatalmi tradíciókkal, amire az Egyesült Államok és Oroszország még legfőképpen a szavak szintjén hajlik, s mint a washingtoni csúcs mutatta, egymásba kapaszkodva bizonygatták nagyságukat. Mindenekelőtt a béke és biztonság fenntartásának azon területeire kellene jobban odafigyelni a jövőben, amelyek kevésbé katonai jellegűek, sokkal inkább gazdasági, szociális és humanitárius természetűek. A mostani ülésszakon elhangzott felszólalásokból, így Bill Clinton amerikai és Borisz Jelcin orosz elnök szavaiból is kicsengett ez a felismerés. Az ember akaratlanul azon kapta magát, hogy micsoda botorság volt az elmúlt évtizedek esztelen fegyverkezése, mekkora akadályt jelentett mindig a fejlődés útján, s micsoda terhet ró a jövő nemzedékeire is, miközben igazi biztonságról még szó sincs. Micsoda naív gondolat! — fakadhat ki bárki, az elmúlt csaknem öt évtized alatt történtek jelentékenyen csökkentik a mai felismerések hitelét. S különben is, bár létre tudták hozni, még ma is súlyos gondot okoz az atomfegyverek felszámolása, a világszerte szétszórt 85 millió gyilkos akna fölszedése, a nemzeti atomprogramok ellenőrzése, a vegyi fegyverek megsemmisítése. S közben elviselhetetlen és megoldhatatlannak tűnő problémát jelent a fejlett és fejletlen országok között növekvő szakadék, az éhezők, betegek sokmilliós tömege, akik az elmaradottság kétségbeejtő mélységeiben vergődnek, s akik hosszú esztendőkön át hiába vártak segítségre. Nemcsak a fegyverek megsemmisítését, kordában tartását kell tehát megszervezni, hanem ennivalót és gyógyszert kell adni az éhezőknek, a szenvedőknek, a szerencsétlenül járt embereknek. Az utóbbi időben több tragédia figyelmeztetett erre a szörnyű mulasztásra, s a feladatra. Elég emlékeztetni a csernobili robbanásra, a ruandai tömegmészárlásra, a Szomáliai gyilkos polgárháborúra, s Afrika-szerte hol ide, hol oda menekülő éhezők, betegek, haldoklók szomorú látványára, hogy lássuk, ma már nem elég a (régi) szándék a békére és a biztonságra, ezeknek a feltételeit is garantálni kell. Óriási kihívás ez. Többek közt azért, mert az ENSZ-nek szakítania kell egy sor olyan hagyományos eszközével, amikor főleg szlogenek szintjén, s a nagyhatalmak kényekedve szerint vállalkozott béketeremtésre. Most válsággócok sokaságában várják ártatlan emberek a segítséget, a volt Szovjetunió területén például, vagy a volt Jugoszláviában, Afrika több pontján és máshol. S szaporodnak a jó példák, az ígéretes fejlemények, a Közel-Keleten, a Délafrikai Köztársaságban és Észak-Írországban, amelyek arra intenek: a megbékélésnek nincs alternatívája. A tanulságokat mielőbb le kell vonni: az ENSZ soha nem bizonyulhat olyan tehetetlennek, mint amilyen a délszláv válság kezdetén volt, holott még meg lehetett volna akadályozni a nagyobb tragédiát. A történtek parancsolóan figyelmeztetnek a hatékony konfliktusmegelőzési és békefenntartási mechanizmus aprólékos kiépítésének szükségességére. A megbékélés másik, távlatosabb és egy ideje már várt útja a Biztonsági Tanács szinte évtizedek óta változatlan összetétele. Öt állandó tagja, az Egyesült Államok, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia és Oroszország , ha tetszik nekik, ha nem ugyancsak a második világháború utáni állapotokat reprezentálják. Csaknem öt évtized elmúltával azonban néhány állam felnőtt hasonló szintre, köztük legfőképpen az egykori vesztesek, Japán és Németország, ők azok, akik gyaníthatóan immár nem hiába kopogtatnak a magas testület ajtaján. Ha bebocsátást nyernek, ez szintén minőségi változás elindítója lehet az ENSZ-ben. Jelenleg ugyan, bár ezt igyekeznek titkolni, a színfalak mögött még kemény vita folyik a BT kibővítésének mikéntjéről. Egyre kevésbé kétséges azonban - tekintettel megnövekedett politikai és gazdasági súlyukra hogy Japán és Németország, meglehet, mára 1995-ben ott lesz állandó BT-tagként a világszervezet 50. évfordulós ünnepségein. Ugyancsak a változások jele, hogy átalakulóban van az ENSZ eszközrendszere is. Eddig főleg a gazdasági embargók különböző módszereit alkalmazták, mint kiderült, meglehetősen hatástalanul, például a délszláv válság esetében Kis-Jugoszlávia (Szerbia és Montenegró) ellen. A jövőben a politikai, a katonai és gazdasági nyomás eszközeit próbálják majd kombinálnia a világszervezetben, egyelőre még kifürkészhetetlen módon. Az ezzel kapcsolatos elgondolások viszont már egy új ENSZ- hez vezetnek el, amelynek méltó beiktatására jövőre, az 50. évfordulós ünnepen akár sor is kerülhet. Kocsi Margit Lehetőség és alkalom történelmi korrekcióra Törékeny ENSZ — a világtükör (AC & W Syndicate rajza) A Visztulas csoda ellenére gondban a Pawlak-kormány Visszatérő „politikai dinoszauruszok” Varsóban Fucsa kettősség jellemzi a mai Lengyelországot. Újabb rekordot ért el a gazdaság növekedése, a Központi Tervhivatal adatai szerint idén augusztusban 21,2 százalékkal volt nagyobb az ipari termelés értéke a múlt évinél. A makroökonómiai mutatók tovább javulnak, a Pawlak-kormányra ennek ellenére nehéz ráfogni, hogy reformpárti lenne. Mind politikai, mind pedig gazdasági értelemben ugyanis inkább a folyamatok visszafogása jellemzi. A kormány népszerűsége némi csökkenés ellenére még mindig meglehetősen magas, a nagyobb lapok azonban már egyre gyakrabban írnak arról, hogy Pawlaknak mennie kell. E lengyel véleményekkel ért egyet elemzésében a Neue Zürcher Zeitung szakmója is, aki szerint a jelenlegi kabinet aligha tölti ki hivatali idejét. Bársonyos restauráció Nem egyértelműen pozitívak az egyéb külföldi értékelések sem. Azután, hogy a legnagyobb magánbankokat tömörítő Londoni Klub is megegyezett Varsóval az adósságok felének elengedéséről, a lapok a gazdasági eredményeket értékelve a „Visztulai csodáról" írtak. Elismerőek az olyan tények is, hogy a Partnerség a békéért program keretében a NATO és a Varsói Szerződés egyik országának első közös hadgyakorlatára éppen lengyel földön, Poznan mellett került sor. Igaz, jegyzik meg egyes szakértők, ez Lengyelország középhatalmi státuszának, s ennélfogva politikai jelentőségének is szól, mint ahogy Clinton nyár eleji varsói villámlátogatása is. E tények azonban mutatják, hogy a Nyugat Pawlakot sem kezeli rosszabbul, mint Suchockát vagy Mazowieckit. A szekér tehát fut, mégis szaporodnak a kritikus elemzések. A Financial Times a minap a privatizáció visszatartását kifogásolta - s emiatt intézett ultimátumot Varsóhoz a napokban a Világbank is -, a Der Spiegel pedig „Régi kísértetek” címmel a „vörös káderek visszatéréséről”, a reformok fékezéséről írt. Mi történik hát Lengyelországban, a „csendes forradalom után bársonyos restauráció", ahogy a Szolidaritás egykori jeles alakja, a Gazeta Wyborcza jelenlegi főszerkesztője Adam Michnik úja? „A régi rendszer visszatérése ugyan kizárt - teszi hozzá az ismert közíró, ám a fiatal lengyel demokrácia most azt kockáztatja, hogy egy lassan gennyesedő sebbel fertőződik meg.” Edmund Wnuk-Lipiisti, a Lengyel Tudományos Akadémia mellett működő Politikatudományi Intézet igazgatója keményebben fogalmaz. Szerinte „egy neokommunista Lengyelország erősödő offenzívája" bontakozik most ki. Az okok között példaként említi, hogy ma már sokan nem is emlékeznek a titkosszolgálat által meggyilkolt Jerzy Popieluszko atya nevére.,A fiatal Lengyelország a népköztársaság fogalmához nem a diktatúra szörnyűségeit, a nómenklatúra komiotságát, a környezetromboló iparpolitikát, hanem a teljes foglalkoztatottságot társítja” - mondja. Mi mással lenne magyarázható, teszi hozzá, hogy a nyugat-lengyelországi Lesznoban városatyává választották a titkosszolgálat egykori emberét. A Zycie Warszawy közben a „politikai dinoszauruszok” visszatéréséről azt jegyzi meg, hogy az egykori nómenklatúra tehetségesebb része tudását és kapcsolatait felhasználva a rendszerváltás idején az üzleti életet választotta, s ott is maradt. A ma ismét felbukkanók többsége tehát a funkcionárius típusának rosszabbikát testesíti meg. A lap sorolja a neveket: Leszek Miller jelenlegi szociális miniszterét, a politikai bizottság egykori tagjáét, aki magán hordozza a régi pártapparatcsik összes jellemzőjét, Zbigniew Sobotka belügyminiszter-helyettesét, aki a pb „betonfrakciójához” tartozott, a parasztpárti Jan Bisztygájét, aki a hetvenes években Londonban volt nagykövet, majd a kb szóvivője lett, vagy Pawlak kabinetfőnökéét, aki már Jaruzelskit is szolgálta. A lap a tiszteletre méltó kivételeket sem felejti el megemlíteni, így az egykori területi első titkár Józef Oleksyt, a szejm marcaliját vagy a Ra- Rowskr-kormány sportminiszterét, Aleksander Kwasniewskit, a Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) frakcióvezetőjét. Nézetek háborúja Nem véletlenül emeli ki e két utóbbi nevet! A koalíción belüli leglátványosabb harc ugyanis a posztkommunisták Kwasniewski és Oleksy fémjelezte liberálisai, s a Parasztpárt (PSL) között folyik. A viták tartalmára utalva azt is mondhatnánk, hogy a piacgazdaságot,a decentralizálót hirdető elképzelések viaskodnak az etatista nézetekkel. Az erőviszonyok változása következtében - a PSL a parlamenti súlyánál mind nagyobb befolyásra tesz szert - mostanában rendre az utóbbi elvek diadalmaskodnak. Ennek kitűnő példája, hogy Pawlak immár május óta nem úja alá a tömeges privatizációt beindító tervezetet A miniszterelnök persze soha sem jelenti ki nyíltan, hogy le akarja állítani a középpárti elődei által elindított programot, csupán nem ír alá. A Parasztpárt fenntartással nézi a külföldi tőke szerepét is a privatizációban, persze általában nem utasítja el azt, csupán óvatosabb, ha konkrétumokról esik szó. Mindezzel összecseng a kormány külügyminisztérium elleni támadása is, amelynek során a vád a túlzott nyugati orientáltság volt. Érezhető államosítási szándék figyelhető meg a kabinet és a jegybank közötti vitában is, amely a zloty leértékelésének mértékéről bontakozott ki. Kampány és gazdaság A pénzügyminiszter kijelentései arra utalnak, hogy a kormány mind kelletlenebbül figyeli a nemzeti bank autonómiáját. Hasonló tendenciák érvényesülnek abban is, hogy Pawlakék még mindig nem tettek le a dohány- és cukormonopólium megszerzéséről sem. A PSL leginkább egy dologra koncentrál, hogy minél nagyobb állami szubvenciókat biztosítson a mezőgazdaságnak, ebben természetesen nem talál partnerre a gazdasági kulcspozíciókat irányító baloldali liberálisokban. A Parasztpárt fogja vissza a közigazatási reformot is, amely nagyobb önállóságot biztosítana a kistelepüléseknek, s a járási rendszer fenntartása mellett áll ki. Érdekes, hogy az SLD Miller vezette keményvonalasai s a szakszervezeti küldöttek a vitákban nem nagyon szerepelnek. Varsói megfigyelők szerint ennek két oka lehet. Egyrészt az, hogy a választásokon győztes Baloldali Demokratikus Szövetség befolyása a koalícióban meggyöngült, s ezért szorosabbra zárta sorait Más véleményesk szerint Millerék csöndes szimpátiával szemlélik a PSL etatista próbálkozásait, s a jelenlegi helyzet megfelel nekik, amíg Pawlak keresztül tudja vinni elképzeléseit. Kérdés, hogy a valódi döntések halogatásánalapuló kormánypolitika meddig folytatható? Addig bizonyosan, amíg az egyre nyilvánvalóbban kibontakozó elnök-választási kampány miatt senkinek sem érdeke az igazi összeütközés. S az is Pawlakéknak kedvez, hogy a gazdaság jelenleg már önmagától is működik. Egyelőre. Stier Gábor Két választás Szlovákiában ALIGHA LEHET KÉTELKEDNI abban, hogy Közép-Európa szomszédos országában legalább olyan jól dolgoztak a közvélemény-kutatók, mint Magyarországon. Azaz egyáltalán nem kizárt , hogy a jelenlegi hatalmi felállás nem kap újabb időszakra mandátumot, s valamilyen új politikai képlet jön létre. S az is könnyen előfordulhat, hogy ebben a nagy visszatérő, Vladimir Meciar olyan politikai súllyal let jelen, mint azt a mandátumok megoszlásának előrejelzése ígéri Ám bűnösen elsietett lenne ebből olyan következtetést levonni, hogy ez esetben automatikusan megfeneklik az az ígéretesen induló folyamat, amely kétoldalú kapcsolatainkban a történelmi megbékélés távlatait vetítette előre. S nemcsak arra lehet hivatkozni, hogy egy politikust nem csupán a szavai minősítenek, hanem elsősorban a tettei. De bizonyos szempontból lényegtelen is, hogy mi lesz a hétvégi választások nyomán a voksok megoszlása. Induljunk ki ugyanis abból a feltételezésből, hogy Szlovákiában ma már propagandaszinten sem olyan politizálásnak van jövője, mint a függetlenné válás lázas napjaiban, amikor a megtalált önállóság eufóriájának az ébren tartásához a legkézenfekvőbb eszközhöz nyúltak Pozsonyban, a populizmushoz és az ellenségkép élesztgetéséhez. Túl azon, hogy az adott korszakban az egymásra rakódó nyilatkozatháborúk miként segítettek hozzá ezen állapot elhúzódásához, észre kell venni azt is, hogy a szlovák társadalom mindennek ellenére jelentősen differenciálódott az elmúlt években. Minden jel szerint tudatosabbá vált, hogy az állami önállóság még nem feltétlen biztosítéka a gazdasági felemelkedésnek. Remélni lehet, hogy ezzel párhuzamosan erősödik az az érzés is: az életszínvonal növekedését nem külső és belső ellenségek akadályozzák, viszont egy elszigetelődő és az európai fejlődés meghatározó normáitól eltérő Szlovákia menthetetlenül a saját jövőjét ásná alá. ANNÁL INKÁBB így lehet ez, mivel a választásokkal párhuzamosan két fejlemény, az orosz-amerikai csúcstalálkozó, valamint a NATO sevillai tanácskozása is azt az érzetet támasztja alá, hogy változatlanul napirenden van az új európai leosztásnak, Közép-Európa gazdasági, politikai és biztonságpolitikai integrálásának a kérdése, illetve ennek menetrendje. A washingtoni csúcson világosan megfogalmazódtak az orosz nagyhatalmi igények, s ezekben számunkra legalábbis az a biztató, hogy nem lépnek túl a volt Szovjetunió határain. Jelzésértékű az is, hogy az amerikai külügyminisztérium immár Közép-Európaként különíti el atérségünket Kelet-Európától. Vagyis nem árt elgondolkodni azon, nem olyan pillanat érkezett-e ismét el, amelyben megfontolt és gyakorlatias diplomáciai munkával ösztönözni lehet egy ígéretes integrációs menetrend kialakítását és nyilvánosságra hozását. Szlovákiának alapvető érdeke, hogy a nyugati közgondolkodásban Közép-Európa szerves részeként jelenjen meg, s a jövőben elkerülhető legyen minden olyan finom megkülönböztetés, amely bármely integrációs avagy biztonságpolitikai szervezetbe való lehetséges jelöltek felsorolásakor csupán Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot említi meg. A magyar diplomáciának is felismert érdeke, hogy ez ne így történjék, hiszen például esetleges NATO-tagságunk Szlovákia kiiktatásával még távolibbá válhatna, közvetlen szomszédságunkban nem lévén egyetlen tagállama sem az észak-atlanti szervezetnek. VILÁGOSAN megfogalmazódott az is, hogy az Európai Unióba való integrációnkat is azzal tudjuk a leginkább elősegíteni, ha rendezzük, de legalábbis folyamatosan javítjuk kapcsolatainkat szomszédainkkal. Ebben a stratégiában pedig bizonyos személyek lehetnek ugyan zavaró, de semmi esetre sem meghatározó tényezők. Szükség van arra, hogy egy távlatosan gondolkodó külpolitika mindig pontosan felmérje azokat a soros feladatokat, amelyek a fokozatos előrelépés irányába mutatnak, s amelyek a viszony mindenkori adott szintjén kockázat nélkül megtehetők. El kell gondolkodni azon is, hogy a szomszédainkkal való kapcsolattartás üteme valóban feltételezi-e a párhuzamosságot, avagy érdemesebb átvenni az alapgondolatot a „többsebességes Európa” koncepciójából: nem szabad a leglassúbb fejlődést ígérő relációhoz igazodni. Vitathatatlan persze, hogy az alapkérdésben Szlovákiának kell döntenie, s ez pedig az fejlődésének kulcsát az eddiginél jóval gyorsabb integrációs előkészületekben látja-e, avagy jövendő vezető politikusai a nemzeti egység nevében fel akarják nagyítani a veszélyt, amelyet az európai felzárkózáshoz kapcsolódó nemzetközi normák elfogadása és számonkérése jelent. Amennyiben ugyanis például román kezdeményezésre, Kis-Jugoszláviával hármasban a hatályos európai dokumentumoktól független követelményrendszert próbálna felállítani a kisebbségek kezelése terén, az alighanem egy más stratégiai irányválasztás kezdetét jelenthetné. Nem mintha ez esetben a magyar diplomácia lemondhatna arról, hogy Szlovákia felé kezdeményező, és ne követő jellegű legyen. De a történelmi kibékülés lehetősége helyett ez esetben inkább azválhat célkitűzéssé, hogy meggyőzzük a reménybeli integrációs partnereinket: nem rajtunk múlik az áttörés elmaradása. Lambert Gábor Ki mennyivel járul hozzá a világszervezet költségvetéséhez? Ország Százalék Egyesült Államok 25,00 Japán 12,45 Oroszország 9,41 Németország 8,93 Franciaország 6,00 Nagy-Britannia 5,02 Mások 33,19