Magyar Nemzet, 2001. február (64. évfolyam, 27-50. szám)
2001-02-28 / 50. szám
Kivel nem találkozott Horn? ... avagy mit találtak még ki a fideszesek II.nnnTft Emil Én nem találkoztam egyetlen olyan egykori politikai funkcionáriussal sem, aki a rendszerváltás után tőkéssé vált volna - ez a kijelentés nem egy hazánkban hétvégi IBUSZ- programon megfordult japán turista otthoni élménybeszámolójában hangzott el, ezt a mondatot a Népszabadság múlt szombati számában lehet olvasni, abban a páros interjúban, amelyben két volt miniszterelnök, Boross Péter és Horn Gyula beszél kormányzási tapasztalatairól és időszerű koalíciós kérdésekről (Miniszterelnökök voltunk...). Az idézett válasz természetesen Horn szájából hangzott el, és ha az újságolvasó úgy érzi e hajmeresztő kijelentés láttán, hogy durva elírás történhetett a szövegben, s nem akar hinni a tulajdon szemének, a Népszabadság riporterének soron következő kérdésére megnyugodhat: azt firtatja a kolléga Horntól - ő meg a fülének nem akart hinni talán? -, hogy „a KISZ KB-ban dolgozókról sem tud, akik politikai vagy kapcsolati tőkéjüket gazdaságivá változtatták”? De hogy interjúalany komolyan mondta, amit mondott, íme a bizonyság, újabb fejezet formájában: „Ezek rágalmak, amelyeket a fideszesek találtak ki.” Tekintve, hogy az idézett kijelentések szokás szerint és bizonyosan interjúalany utólagos jóváhagyásával kerültek a nyomdába, nincs okunk a hitelességükben tovább kételkedni. Elemezzük inkább nagyon figyelmesen a Horn Gyula által mondottakat, hiszen ő egy szóval sem állította, hogy a volt pártfunkcionáriusok közül senki sem lett tőkéssé, hanem azt mondta, hogy ő ilyennel nem találkozott. Ez fontos különbség lehetne. Ámde Horn Gyula ezt sem jelentheti ki következmény nélkül, csak úgy ukmukfukk, mert ő mindenki más lehet, csak - a példánknál maradva - a Hősök terén bámészkodó külföldi víkendező nem. Ő a négy évig tartó miniszterelnökösködése mellett hosszabb ideig a Magyar Szocialista Párt elnökeként is fungált, hogy más, korábban viselt tisztségeiről ne beszéljünk. És ha emellett az elmúlt tíz évben, fontos közéleti ember lévén olvasott újságot, nézett tévét, hallgatott gazdasági híreket, és közben csak néha találkozott egykori MSZMP-s vagy KISZ KB-s ismerőseivel, mondjuk a Parlamentben vagy valamelyik teniszpályán, ezt sem jelentheti ki komolyan. Maradjunk csak ez utóbbinál: itt van például Hámori Csaba esete, aki 1984-től a KISZ KB első titkára volt, egyben tagja a párt elnökségének, Központi Bizottságának, politbürójának és minden lehetséges grémiumának, majd a magánvállakozásba igazolt át, és a 90-es években már annak a fővárosi kft.-nek a résztulajdonosa, amelyik történetesen a képviselői irodaház - a Fehér Ház - nyílászáróinak cseréjét végezte. Ha Horn képviselőként sem szerzett tudomást erről, pártelnökként is hallhatott volna a dologról, mert az építőipari fővállalkozásokban érdekelt Hámori-féle cég történetesen az MSZP Köztársaság téri székházában lett bejegyezve, Balo Kft. néven. Hámori nem is rejtette véka alá, hogy a rendszerváltozás neki lett kitalálva, ő „a megváltozott körülmények között nem botorkál bekötött szemmel”. Vajon micsoda ő, ha nem tőkés? Még ha egyúttal az MSZP Baloldali Tömörülésének elnökségi tagja is, sőt, Hornhoz hasonlóan a fehér sport szerelmese, honatyaként még az ülésszak idején is fékezhetetlen teniszszenvedélyének hódolt, valamelyik pályán akár egymás ellen is játszhattak. Az egykori KISZ-es főkáderek közül, akik mindenkor automatikusan az MSZMP-ben is vezető pozíciót töltöttek be, Barabás János KB-titkár, a párt volt agit-prop. osztályvezetője a rendszerváltás évétől kereskedelmi és tanácsadó cégek igazgatója, majd 1995-től a privatizált Ganz Ansaldo Villamossági Művek Rt. igazgatóságának elnöke. Talán ő is kapitalistának nevezhető, adekvátabb kifejezés híján, amint az a Nagy Imre is, aki 1989-90-ben volt a Kommunista Ifjúsági Szövetség első embere és az MSZMP KB elnökségi tagja, majd egy évvel később már többek közt a Pólus Rt., a Danube Rt. és a Caola Rt. legalábbis résztulajdonosa. Vagy a szintén egykori KISZ-apparatcsik Máté László, aki a Budapesti Vegyipari Gépgyárat privatizálta, és további magáncégek tucatjában szerzett érdekeltséget. Alighanem ő is tőkés, ha közben a Magyar Szocialista Párt pénztárnokaként is tevékenykedett, és Horn Gyula soha nem találkozott vele. Ezeket az újkapitalistákat azonban, avagy más szóval - megint csak az exminiszterelnököt idézve - „rágalmakat a fideszesek találták ki”. Kicsit komolyabbra fordítva a szót e hihetetlenül komolytalan, vagy bámulatosan cinikus Horn-kijelentés kapcsán, könnyebb volna azokról az egykori párt- és KISZ-funkcionáriusokról listát készíteni, akik nem lettek kapitalisták, akik a rendszerváltozás sodrában nem lettek az újsütetű piacgazdálkodás feltétlen hívei és haszonélvezői. Az ifjúsági szervezet szinte valamennyi egykori vezetője, Maróthy Lászlótól Szokai Imréig valamilyen formában a privát üzleti szférában találja meg a számítását, de hasonlóképpen áll ez az egykori állampárt szinte összes funkcionáriusára, az abc elején Apró Piroskánál, Békesi Lászlónál és Berecz Jánosnál kezdve és be is fejezve. A különbség köztük csak annyi, hogy ki sikeresebb lett, ki pedig kevésbé az. Már a Németh Miklós kormányzása alatt lefutott spontán privatizáció során, majd az 1990-et követő nagy magánosítások idején, a korábban az államgazdaságban mindenható MSZMP istállójából versenyre kelt újkapitalisták pályahossznyi előnyt élveztek mindenki mással szemben, ami pedig a kapcsolati tőkéjük elsődleges hasznosítását illeti, ez akkoriban úgy ment, hogy a külföldi befektetők kegyeit maradéktalanul kiszolgáló volt vállalati vezetők egyszerűen tulajdonost váltottak a saját fejük fölött. Később, a 90-es évek második felétől ez a kapcsolati tőke már az újonnan szövődött pénzügyigazdasági-befektetői-információs hálózat szálai mentén működik, a legfontosabb csomópontokon továbbra is az eredeti szereplőkkel. Miután hazánk a kapitalizmust építő ország, ezek azok a bizonyos (kapitalista) kulcsfigurák, akik közül Horn Gyula még senkivel sem találkozott. Ennek az aligha tartható és még a saját politikai közegében is nehezen vállalható Horn-megnyilatkozásnak van továbbá egy érdekes aktualitása, mondhatni pikáns időzítése is. A február 24-i megjelenése előtt két nappal, a múlt hét csütörtökén ülést tartott a Magyar Szocialista Párt elnöksége. Határoztak arról, hogy a jövőben milyen módon lépnek a nyilvánosság elé mondanivalójukkal és üzeneteikkel a szocialisták. Az ülés utáni sajtótájékoztatón Kovács László mostani és Horn Gyula előző pártelnök egymásnak ellentmondóan számolt be a bent elhangzottakról. Horn az MTI-nek azt nyilatkozta, hogy kifejtett álláspontja szerint „meg kell szüntetni az MSZP politizálásában az esetlegesség és a jellegtelenség elemeit”. Kovács viszont cáfolta, hogy Horn ilyen értelmű kijelentései az ülésen egyáltalán elhangzottak volna. Na, annyit azért előre megbeszélhetnének egymás közt, hogy mit fognak mondani, ha kijönnek - gondolhatja az egyszeri újságolvasó, épp úgy, mint az újságíró -, komoly pártok vezetői ezt így szokták csinálni. Máskülönben hogyan tűzheti a zászlajára az MSZP éppen azt az új hármas jelszavát, amelynek egyik eleme a szolidaritás, ha a párt legtekintélyesebbnek számító vezetői még egymás iránt sem szolidárisak? Egyikük a nyilvánosság előtt meghazudtolja a másikat... Eközben a szocialisták vezetői nyíltan hangoztatják: jövő ilyenkor a Fidesz-kormány leváltására indulnak a választási küzdelemben. Ki tudja? Még az is kiderülhet egyszer, évek múlva - a Horn-interjú fentebb boncolgatott sarkallatos megállapításaiból kiindulva -, hogy még ezt is a fideszesek találták ki. Könnyebb volna azokról az egykori párt- és KISZ- funkcionáriusokról listát készíteni, akik nem lettek kapitalisták (...), az újsütetű piacgazdálkodás feltétlen hívei és haszonélvezői BALRA ZÁRVA Szex és terror Amatőr rovarászoktól elvárható felszínes érdeklődéssel tekintsük át azt a röplapot, amelyet a Baloldali Front - Munkás Ifjúsági Szövetség aktivistái osztogattak budapesti iskolák előtt, kifejezve neheztelésüket amiatt, hogy a magyar oktatási intézmények külön napot szenteltek a kommunista diktatúra áldozatai emlékének. „Válaszd a vöröset! A szex erősíti az immunrendszert, egyensúlyban tartja a lelket, és jó testedzés. A Kommunista Kiáltvány pedig ajtót nyit a világra!” Így kezdődik a mű. A magam részéről kétségbeesett kombinatorikai erőfeszítéssel próbáltam közös nevezőt találni a szex és a kommunizmus között, de sokáig csak egy fordított megfelelést tudtam kialakítani: a szex végső soron gyarapítja az emberek számát, csaknem olyan arányban, ahogy a kommunizmus fogyasztotta őket. Az ifjú csekisták persze nyilván nem erre gondoltak. Aztán ráébredtem arra is, hogy közös halmaznak tekinthető például az úgynevezett posztkoitális mélabú, amely a szex után rabul ejti a férfiembereket, úgyhogy kénytelenek gyengéden rágyújtani, esetleg becézgetve bekapcsolni a tévét - ez az érzület több mint tíz éve tartja hatalmában a kommunizmusból kikászálódott régiónkat. Mindazonáltal erről sem éreztem úgy, hogy összhangban állna a brosúra szándékaival. A választ egyébként maga az irat adja meg, a lap alján: „Mi harcolunk!” Tényleg, a harc. Kétségtelen, ebben a párhuzamban van valami. Mégis, azt már csak én teszem hozzá, mindenkinek jobb lett volna, ha Lev Davidovics Bronstein, aki később Trockij néven élte az életét, egészen addig, amíg Ramón Mercader be nem kopogtatott hozzá a jégcsákánnyal, inkább a szexre helyezi a hangsúlyt, és a Vörös Hadsereg helyett valami egészen más szervezetet hoz létre, mondjuk a Vörös Kuplerájt, ami ugyan szintén megvalósult, de messze nem összhangban egy ilyen jellegű vállalkozás eredetileg feltételezhető célkitűzéseivel. Aztán azt írják a fiúk ebben a papírra vetett szellemi Lubjankában: „higgyétek el, a tisztességtelenül szerzett vagyont senki nem adja vissza önként.” Ez az utóbbi megállapítás igaz, magam is ingadozni kezdtem pártállásomat tekintve, hiszen e vonatkozásban a kommunisták tényleg nagy eredményeket tudnak felmutatni, régen túl vannak a problémán, mi több, arra is rájöttek, hogy a tisztességesen szerzett vagyont sem adja oda önként senki, de ők - két vörös harcolás között, mintegy előjátékként - ezt is meg tudták oldani, került, amibe került. Fő, hogy odavisszaadják. De még mielőtt esetleg visszamenőleg mérgelődnénk emiatt, olvassuk el, ami szintén oda van írva, hogy „higgyétek el, a múltban sem fűtötte rosszabb indulat a kommunistákat, mint más tisztességes embert”. Érdekes meglátás, bár erről több földrésznek alighanem más a véleménye. Nyugalom, már csak néhány baltával fogalmazott sor, és végzünk. „Nekünk ez a parlamenti döntés hadüzenet értékű. Mi ugyanis kommunisták vagyunk, akik tartalmasabb emberi életért küzdünk, mint serdülőkortól aggastyánkorig csak a pénz után rohanni. (...) A kommunisták mi vagyunk!” így már más. Sajnállak benneteket, fiúk. Szóval ti vagytok a kommunisták. Akkor még várunk egy kicsit. Nem kell ide fehérterror. Majd elintézitek egymást, ahogy szoktátok. Mindenesetre nagy fejlődőképességről tennétek tanúbizonyságot, ha ez alkalommal nem vonnátok be további több millió embert az ügybe. Csak diszkréten, magatok között. Mint a szexet. 2001. február 28., szerda Nézőpont Hamar Nemzet 0 Hamar Nemzet Ol/ „■■■ci dolgot ét magát nézzük... ” Ügy vagy ürügy? Mostanra nem csak a politikai elemzők sejtik, hogy a hannoveri villamosok ügyét csupán ürügyként használta fel az SZDSZ a koalíciós szakításhoz. A főpolgármester és az SZDSZ-frakció múlt hét óta mást sem tesz, mint érveket keres a hannoveri villamosok megvásárlása ellen. Előbb az volt a baj, hogy a járművek használtak. Azután kiderült, hogy ettől függetlenül jó állapotban vannak, és az ár a felújítás és a szükséges műszaki átalakítás költségeit is tartalmazza. Később az lett a probléma, hogy a villamosok túl nehezek, a sínpályák nem bírják majd a terhelést. Kiderült, ez sem igaz, a 2-es villamosok épp ilyen súlyúak, a sínek mégsem mennek tönkre. A szocialisták gyorsan megcáfolták a padlómagassággal és a peronátépítéssel kapcsolatos aggályokat is, ezért az SZDSZ előhúzta a költségvetéskártyát: a büdzsé elfogadása előtt nem szabad ilyen nagyságrendű döntést hozni. A közgyűlés többsége mégis megszavazta a villamosvásárlást. A csütörtöki voksolás után a közbeszerzési eljárás hiánya vált a legfőbb gonddá. Vasárnapra azonban az SZDSZ számára is kiderült, hogy a BKV a közbeszerzési eljárás keretein belül tárgyalt a hannoveri közlekedési társasággal. Ezért hétfőn az SZDSZ már törvénysértést emlegetett és a nyilvános közbeszerzési pályázatot hiányolta. Mivel Vajda Pál szocialista főpolgármester-helyettes ezen érveket is cáfolta, a szabad demokraták megint kereshetnek újabbakat az azóta már Debrecenben is kapós villamosok ellen. Az SZDSZ a közgyűlési szavazás után bejelentette, hogy felbontottnak tekinti a koalíciós szerződést, mivel az MSZP azt súlyosan megsértette. Egyúttal felfüggesztették a költségvetésről szóló pártközi tárgyalásokat, másnap pedig Demszky Gábor bizonytalan időre beszüntette a legfőbb koalíciós egyeztető fórum, a kabinetülés működését. Azóta az SZDSZ már ultimátumot is adott a szocialistáknak: az MSZP-nek meg kell szavaznia a költségvetést, és el kell állnia a villamosvásárlástól, ha továbbra is koalíciót akar. Szakítás esetén mindkét fél nehéz helyzetbe kerül, mert a főpolgármester-helyetteseket nem lehet leváltani, sem visszahívni. A főpolgármester viszont megkurtíthatja az MSZP által delegált helyettesek jogosítványait, köztük a villamosvásárlást leginkább szorgalmazó Vajda Pálét. A szocialisták erre válaszul beterjeszthetik a közgyűlés elé Demszky Gábor mozgásterének szűkítését - ezt az ellenzék nyilván örömmel megszavazza majd. Ez lenne az igazi patthelyzet, hasonló, mint amilyet Hódmezővásárhelyen láthattunk. A főpolgármester-helyettesek az elmúlt hat évben csak rossz híreket közöltek. A kórházi ágyszámleépítésekről például Szolnoki Andrea, a szemétdíj bevezetéséről pedig Vajda Pál számolt be, amíg Demszky Gábor felavatott, átadott, támogatást biztosított, vagy éppen felújítást jelentett be. A hannoveri valamosok megvásárlása lesz az első olyan fejlesztés Budapesten, amely nem Demszky Gábor, de még csak nem is az SZDSZ nevéhez fűződik. Ez utóbbitól eltekintve még mindig nem tudjuk, hogy mi az SZDSZ igazi baja a hannoveri villamosokkal. Mioró Kriszta TOLLHEGYEN ! Puhár György Művészfilm Valamelyik este megnéztem a televízióban Jancsó Miklós Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmjét. Kétségbeejtő volt. Köztünk szólva, láttam már néhány borzalmas filmet életemben, de ez megelőzi valamennyit, azt ne mondjam, fizikai fájdalmat vált ki a nézőben. Kezdődik ott, hogy az ember nem tudja, miről szól a történet. Odaáll két kislány a kamera elé és elénekli a Petőfi Sándor gatyában táncos kezdetű versikét. Ez a nyitány. Mindjárt ezután a Kerepesi temetőbe látogatunk (nagyrészt itt játszódik a film), ahol két sírásó kegyetlen káromkodások közepette üti-veri, pofozza meg rugdossa egymást, bár az nem derül ki, miért. A káromkodás amúgy visszatérő elem az alkotásban, egy futási őrmester és egy átlagkocsis nem káromkodik annyit egy munkában eltöltött hosszú életen át, mint ezek a Jancsó-szereplők. Minden második mondatból dől a szexuális trágárság, méghozzá cizellált, ultraperverz szófüzérekkel. Ezenkívül - három-öt percenként - mindenféle előzmény nélkül lelövik egymást a szereplők, de nem kell megijedni, legföljebb a vér meg az agyvelő csordogál a fejükön, ami „művészfilmek” esetében alapelvárás. (Az események sodrában természetesen a Jancsó, Hernádi kettőst is agyonlövik, de ők is feltámadnak, jóllehet, hamvaikat előzőleg megeszik a trágár temetőőrök, illetve az éppen arra járó lipicai magyar félvérek a bálázott lucerna mellé desszertként.) Pereg a film, és a második óra elején az addig döbbenten ülő néző elbizonytalanodik, akkor most ki itt az agykárosodott? Mi, itt a képernyő előtt, vagy azok a trágár lékelt fejűek odaát? Hogy miként került ez az elmeháborodott bornírtság a közszolgálati televízió műsorába, arra nézve nincs hír. (Vajon látta-e megelőzően a műsorigazgató?) További kérdőjel: mit keres a kaotikus háttérben az időnként arra sétáló Kossuth Lajos kormányzó? Talán ő is a logikát?