Magyar Nemzet, 2001. június (64. évfolyam, 127-151. szám)
2001-06-02 / 128. szám
A médiatudós hiányos lábjegyzete POLGÁRI KASZINÓk Csontos János__________________________________________________ Réges-rég kihalt indián törzs emlékét idézi a rádió: a kanyonok kultúrnépe - úgy Krisztus születése idején - nemcsak ezerszobás palota megalkotására és bravúros zenei megoldásokra volt képes, de például a kukorica mellett egy másik kultúrnövényt, tököt is termesztett. Gyerekkoromban a mi háztáji kukoricásunkban is ott tekergőztek a tökindák, valahogy mégsem éreztem kapálás közben semmiféle kultúrfölényt. (Ezer szobánk persze nem volt; ennyiben elmaradtunk a kétezer évvel korábbi indián életszínvonaltól.) Arra mindenesetre kiválóan alkalmas e civilizációs összevetés, hogy megérezzünk valamicskét a világi hódítások, politikai gyarmatosítások ideiglenes, tünékeny természetéből. Lehet, hogy Amerika manapság az európai örökség romjain virágzik - ötszáz évvel ezelőtt azonban épp az Újvilág termékenyítette meg (botanikailag is) a vén kontinenst. Ha belegondolunk, a prekolumbiánus Európában, ahol nem ismerték a krumplit, a paprikát meg a paradicsomot, egészen másként festhetett egy átlagos szakácskönyv. (Ezt értette volna Vangelis „a Paradicsom meghódításán”?) Még a mai magyar nemzeti ételek némelyikét, egy jó lecsót vagy paprikás krumplit sem lehetett volna Kolumbusz előtt összeütni. Gondoljunk olykor a dolgok viszonylagosságára, a változások rohamos voltára, amikor itt ücsörgünk a polgári kaszinóban. Miközben a köz- és magánbeszéd véleményipari fórumain lassan úgyszólván minden világrendbéli sarokpont megkérdőjeleződik, rugalmas konzervatívokként ragaszkodjunk ahhoz a néhány megszenvedett alapértékhez, ami lényegünket, önazonosságunkat adja. A kaszinóból ugyanúgy nehéz kilátni, mint annak idején a kanyonokból, de - miközben magunkénak érezzük a globális lecsó vívmányát - őrizzük meg emlékezetünkben a gasztronómiai forradalom előtti időket is, amikor még nem „űzettünk be” a Paradicsomba... Amit Orbán Viktor mond, az az eltökélt ellenzékének eleve nem lehet jó. Ez olyan posztulátum, mint az euklidészi geometriában az, hogy a párhuzamos egyenesek sosem randevúznak. A probléma akkor tetőzik, amikor Orbán olyat javasol, amivel népszerűtlen opponálni. Rendezzünk olimpiát mához tizenegy évre - találta mondani legutóbb a kormányfő, s ezzel telibe trafálta a magyar szíveket. A károgók csapata nem is tudta hirtelen összehangolni produkcióját: egészen rafinált és egészen ostoba ellenvetések sora zúdult a bejelentésre ugyanabban az időben. Amikor Aján Tamás NOB-tag lett, és azt találta nyilatkozni, hogy nem nyugszik, amíg Budapestre nem hozza az ötkarikás játékokat, még jópofa ideának tartották - igaz, a sikeres sportvezető nem mondott dátumot. (Ám életkorából ítélve aligha 2072-re gondolt.) Most viszont lekampánytémázták ugyanazt az ötletet (ebben igazuk is volt, elvégre nem árt valóságos országjobbító tervekkel kampányolni); felhozták az expópárhuzamot (a baloldal hatalomra kerülése esetén úgyis leradírozza az egészet); fölmerült, hogy a miniszterelnök Schmitt Pálnak kampányol ilyen körmönfont módon (!); sőt még a szkeptikus Vitray Tamást is megszólaltatták, aki a legtöbb olimpiát közvetítette (viszont egyet sem rendezett). Úgy hiszem, itt nem annyira politikai harcról, mint a (máskülönben nehezen védhető) gazdasági aggályoknak álcázott általános fantáziátlanság esetéről van szó. Ebben pedig akár komoly olimpiai bajnoki esélyeik is lennének a hivatásos ellenzőknek. Médiatudós hölgy - nyílt levelet intézve az újdonsült kormánypárti elnökhöz - némiképp nyakatekert likvidálásrelativizáló gondolatmenetében önbíráskodás-történeti fejtegetésekbe bocsátkozik. Hogy milyen csúnya dolog, ha egy termetes (jobboldali) újságíró veréssel fenyeget meg egy közepesen termetes (balliberális) politikust, aki korábban veréssel fenyegetett meg kevésbé termetes (jobboldali) újságírót. Egyetértek: tényleg csúnya dolog, ha a telipárbaj helyett ökölharccal intézik el a nézetütköztetéseket - de akkor vonatkozzék ez mindenkire, így a baráti médiapolitikusra is. A terjedelmes, levél létére lábjegyzetett dolgozat amúgy elmulasztott megnevezni egy forrásmunkát. Ezt a médiatudós hölgy férje írta tavaly nyáron a polgári napilapban, s az első (művészi) felindulásban fogalmazott változat még azt a kitételt is tartalmazta, hogy aki az ő feleségét dehonesztáló szövegösszefüggésben említi, annak meg ő látja el a baját. A polgári szerkesztői ízlés folytán ez a kitétel az egyeztetések során végül kikerült a szövegből, s csupán az őrizte meg a replika eredeti szellemét, hogy megemlíttetett: Mozartot is lerugdalták annak idején a lépcsőn. Lehet, hogy a forrásmunkajegyzék mégis ezzel együtt volna igazán teljes. Még rágondolni is szörnyű, ha a pártelnök címzett (történelemtanári minőségében) a virtuális sajtógarázdaság tárgyában akaratlanul félreinformálná a tanulóifjúságot. ■ Nevezzük a formálódó magyar-német felsőoktatási intézményt Andrássy helyett Lukácsnak - javasolta Bauer képviselő a parlamenti vitában. Az indoklás: Lukács György munkássága sokkal mélyebben beágyazódott a német tudományosságba. Azt a tényt pedig, hogy a marxizmust a gyakorlatba zajos sikerrel átültető filozófus 1919-ben, „csendbiztos korában lövetett”, szerinte ellensúlyozza, hogy hajlottabb korában a Nagy Imre-kormány minisztere is volt. Azt elfelejtette említeni, hogy a németek bizonyára már csak a Bajor Tanácsköztársaság iránti olthatatlan nosztalgia okán is örömmel vennék e névválasztást - azonkívül milyen idegenül csengene a magyar füleknek például az, hogy Andrássy uszoda... Az MLSZ főembere óva inti a képernyőről a magyar szurkolókat, hogy „szervezetlenül” induljanak Bukarestbe, a románok elleni világbajnoki selejtező helyszíni élvezetére. Ehelyett azt tanácsolja nekik: ha már partizánkodni akarnak, tegyék inkább a maffia földjén. A szomszéd fővárosban viszont csak azoknak a testi épségét garantálja a szövetség, akik az ő védőszárnyaik alatt kísérlik meg a kalandor vállalkozást. A magyar válogatott csatára mindenesetre azon reményének ad hangot, hogy jóllehet a stadionban túlerőben lesznek a románok, a zöld gyepre talán mégsem zúdulnak be. Huszonegy éve, épp akkor, amikor kiskatonaként egy bakonyi hadgyakorlaton felállított sátortévében azt láthattam, hogy Fazekas a hálóba juttatott egy román védőktől elpattant labdát, lövés dördült egy romániai laktanyában. Egy erdélyi kiskatona - elfeledve, hol is van - örömében gólt kiáltott, s ezt haladéktalanul megtorolták rajta. Reménykedjünk, hogy a zöld gyepen futkosóknak nem kell játék helyett azon morfondírozniuk, hogy ellenfeleink időközben elérték-e már az olasz közbiztonsági nívót... Miközben a közös magánbeszéd véleményipari fórumain lassan úgyszólván minden világrendbéli sarokpont megkérdőjeleződik, rugalmas konzervatívokként ragaszkodjunk ahhoz a néhány megszenvedett alapértékhez, ami lényegünket, önazonosságunkat adja mmmmmmmmmmmwmmmmmmmmmmrmmmmm ÉN NEM TUDOM M Kristóf Attila________________________________________________ Én nem tudom, mikor figyeltem fel először a gyerek intő szavára a cs.-i nádas rejtekén. Arra határozottan emlékszem, hogy 1992 nyarán ütötte meg a fülemet ez a felejthetetlen mondat: „Ne félj, komám, ’94-ben nyernek a kommunisták, Németh Miklós hazajön, és rendet csinál.” A jóslat első fele maradéktalanul bevált, bár az akkor győztes pártot manapság már illetlenség kommunistának nevezni. Persze G. gyerek nem rossz szándékkal tette és teszi ezt, ő - mint a nép fia - soha nem érzett különbséget szocialisták és kommunisták között, úgymond mindig a kutyát vélte látni, nem a szalonnát. Jóslatának középső része manapság lett valósággá, Németh Miklós a turini, bécs, londoni remete hazatért, és megpróbálta felvenni a politika elejtett fonalát, amelyért a legmeszesebb derekú szocialisták közül már többen lehajoltak. A rendcsinálás viszont - G. gyerek szerint - még hátravan. S bánatosan kell bevallanunk, Németh Miklós egyelőre nem váltotta be a hazatéréséhez fűzött reményeket. G. gyerek stílusában, megmondva az őszintét, egy kis cinizmussal keverve: az 1800-as évek végén Kossuth hamvai sokkal nagyobb politikai érdeklődést váltottak ki, mint az utolsó, működő, emberarcú szocialista miniszterelnök elevenen. Ez azt jelenti, hogy a népképzeletben az utóbbi esztendők alapos rombolást végeztek, több minden felett eljárt az idő, a „kommunisták” viszont csak megvénültek. Tény maradt azonban, hogy az ötvenedik évéhez veszedelmesen közeledő 6. gyerek nem kedveli a fiatal polgári kormányt, s tán észre sem veszi, hogy immár ez a fiatalság is veszedelmesen közeledik a negyedik X felé. „Ezeknek nincs tapasztalatuk - mondja a pontytalan balatoni víz fölött merengve. - És nincs bennük semmi nagyvonalúság. Emlékszel, amikor Nemcsók beleivott a Balatonba? Ezek közül melyik merné megtenni? Akkor persze volt is ponty dögivel. Most megnézhetjük a tűzijátékot a Hepienddel...” A „hepiend” szó kimondásakor egy pillanatra szinte visszanyeri régi méltóságát. „Ahhoz persze értenek, ünnepelni, zászlót átadni. Árpi bácsit meg eltették az útból.” „Letelt az ideje” - vetem közbe félénken. „Letelt, letelt!... - legyint G. gyerek. - Mit tudnak ezek erről? Volt árvíz Nemcsókék idején? Mentek a cigányok Strasbourgba?” Ezek szónoki kérdések. Nincs is bennük igazi lendület. G. gyerek kínjában hivatkozik a romákra, hiszen, ha lehet, még a polgároknál is jobban utálja őket. Ezen a tavaszon egy csodálatos jelenségre figyelek fel: G. gyereknek nincsenek saját érvei. Mintha a nép fia mögül elfajzott volna a nép. Az igazi csoda: G. gyerek, akiről aligha feltételezhetjük, hogy napjait olvasással tölti, a Népszabadság és 168 Óra „tételeit” visszhangozza, újra megcsócsál minden lerágott csontot. Lehet, hogy a „csiga-tvből” vagy az RTL-ből merít, vagy hallgat valamely jópofi kereskedelmi rádióadót, ahol két örökzöld sláger között kap némi politikai eligazítást. De mindez a hamura emlékeztet, amely alatt már nem szunnyad parázs. A gyűlölet sem a régi, nincs benne „szellem és tudás”, ahogy Cyrano mondaná. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy 6. gyerek kiürült. Megrekedt Kaya Ibrahimnál, miként a 168 Óra. őszinte elszörnyedésemre, miután elszalaszt egy méretes pontyot, a szemembe vágja a szabadon haladó vagy haladva szabad magyar libsajtó döntő érvét, amely szerint: a tények makacs dolgok. Ez a kijelentés természetesen önmagában áll, tények nincsenek sem mögötte, sem előtte. Erre én azt felelem: Tudod mi (vagyis ki) makacs dolog? Natasa, a kutyám. Ez viszont tény. Hogy beéri-e vele G. gyerek, a 168 Óra, a Népszabadság, meg a többi, én nem tudom. (melyek G. gyerek tényei) 2001. június 2., szombatév()|)()Ill ' MaM* B Pedagógusok virágai M Hanczár János____________________________________________________ Gondoljunk arra a százhatvankétezer tanárra, akik most nem lehetnek itt - kérte az oktatási miniszter a pedagógusnapi ünnepség résztvevőit a Pesti Vigadóban rendezett ünnepségen. A szépszámú hallgatóság utoljára hallgatta Pokorni Zoltánt miniszterként, aki végül megköszönte kormánypárti és ellenzéki képviselőknek egyaránt, hogy támogatták a munkáját, és segítettek a politikai küzdelmek színteréről kiemelni gyermekeink sorsát és a jövőnket is meghatározó oktatásügyet. Elgondolkodtatnak a búcsúzó miniszter szavai. Még az is fölmerül bennem, hogy valóban jól látja-e ezt a kérdést, hiszen ebben az újra európaizálódó kis hazában - jól tudjuk - éppen ezt a területet lehet a leginkább a kicsinyes politikai célkitűzések szolgálatába állítani. Legalábbis megpróbálni ezt, mint ahogy némely, magát érdekvédelminek valló (szigorúan politikamentes) szervezet vagy párt tette és teszi néha napjainkban is. Sőt továbbmennék. Azokban a pillanatokban - ügyesen időzítve -, amikor az oktatási miniszter az ünnepségen bejelentette, hogy az idei újabb, ezúttal húszszázalékos fizetésemelést a tanárok már szeptemberben megkapják, a Horn-kormányzat egyik oktatási szakértője, jelenleg az MSZP országos választmányának elnöke (egyértelműen politikamentes) pedagógusnapi (!) sajtótájékoztatóján „csalódottnak, kilátástalan anyagi helyzetben élőknek és a politika kiszolgáltatottjainak” nevezte a tanárokat. Miközben Pokorni Zoltán arról szólt, hogy az ellenzéki pártok is felismerték, fontosabb ügyről van szó annál, hogy az oktatás napi pártpolitikai kérdéssé váljon, és mint említettem, meg is köszönte az együttműködésüket, a pedagógusnapi sajtótájékoztató orátora (leginkább politikamentesen) azt fejtegette az újságíróknak, hogy „a politika az elmúlt időszakban nem teremtett stabil viszonyokat a közoktatás terén, és dróton rángatta a pedagógusokat”. Az előző kormányzat szakértője azt elfelejtette hozzátenni, hogy ők annak idején tényleg nem dróton rángatták a tanárokat, csupán nemes egyszerűséggel a keresetük tizenöt százalékos értékcsökkenését produkálták a ciklus négy éve alatt. Persze hogy nem volt pénz drótra! Az ő pedagógusrángatásuk pedig végképp nem került szóba, pedig csak ennyit kellett volna halkan és önkritikusan elbúgni a nemes szónoknak: bokros-csomag, így, kis „b”-vel, és emlékezni az akkori pályaelhagyókra. Az oktatási miniszter azonban beszélt róluk és arról is, hogyan csábítják el a fejlődő gazdaság jól fizetett munkahelyei a jól képzett tanárokat, de azt is elmondta, hogy a reálértékek növekedésére tett ígéretüket teljesítették, és a további emelésekre reális esélyt lát a közeljövőben. A miniszter a szakmai megújulás lehetőségét biztosító pedagóguskarrier-modellről, a minőség fejlesztésére szolgáló program pozitív nemzetközi visszhangjáról és a jövőre vonatkozó biztató fejleményekről beszélt, önkritikusan és optimistán. Az ellenzéki párt szónoka (...mentesen) közölte: a kormány semmit nem valósított meg a pedagógusoknak tett ígéreteiből, de majd ők... Az eddigiekhez csak egyet tennék hozzá. A Vigadóban - úgy, ahogy pedagógusnapon szokásos - az ország legkiválóbb tanítómesterei a kitüntetések mellé kaptak egy gyönyörű csokor virágot. Amit politikamentesen a napokban megkap a többi százhatvankétezer pedagógus is. TOLLHEGYEN » Puhái György_____________________________________________________ Kavarnak Állítólag borzasztó nagy vita zajlott ezekben a napokban a NATO és Magyarország között, Lord Robertson és Orbán Viktor székeket és kegytárgyakat hajigált egymás felé, hírek szerint hamarosan kimennek a klubház mögé szólózni. Levesz a hír értékéből, hogy mindezt a Népszabadságban olvastam. Haszán Zoltán leleplező riporter dolgozatában egyebek közt ez olvasható: „A lapunk birtokában lévő, tíz évre titkosított ...levél... ” Lelkes kollégámnak ez a mondata valószínűleg előkerül még az előttünk álló bírósági szezonban, gondolom, megkérdik tőle de jure, ugyan hogyan jutott birtokába a tíz évre titkosított dokumentumnak. (S ha már birtokába jutott, miért kürtöli világgá ennyire infantilis módon.) De ez legyen Haszán hírlapíró fejfájása. Nagyobb gond ennél, hogy az jön ki az írásból, NATO-körökben borzasztóan meg vannak ütközve a magyar költségvetésnek a honvédelemre szánt szerény összegén. Egyszerűbben: Lord Robertsonék egyvégtében azon mozognak, hogy a magyar Országgyűlés nem ad elég pénzt a katonáknak puskaporra meg ágyúgolyóra, holott előzőleg megígérte, hogy ad. Ez így nagyon jól hangzik, el is lehet szörnyülködni rajta, kár, hogy nem igaz. Lord Robertsonék ugyanis kijelentették: Magyarország NATO-felkészültsége összességében jó - bár vannak még teendőinklehetne tisztább a körlet, fényesebb a surranó, meg a kantinban is visszaköszönhetnének a betérő dandártábornoknak.) A dolog ott fordult viccesbe, hogy a tegnapi Népszabadságban megszólalt Aczél (Acsádi) Endre Kádár-kori hírszerző is, kijelentvén: „Hiteles helyről tudom, hogy Lord Robertson ... és a magyar kormányfő egyszer már összeszólalkozott... ” És így tovább... Keverik, kavarják. Csak úgy izzadnak bele.