Magyar Nemzet, 2004. október (67. évfolyam, 259-287. szám)

2004-10-07 / 265. szám

6Magyar Nemzet • Vélemény 2004. október 1., csütörtök Rovatvezető: Berszán György publiciszt@magyarnemzet.hu Magyar írók hatása a német közvéleményre Hazánk megítélésének változása 1998 és 2002 között a konzervatív Die Welt című napilapban is Marton Enikő Die Welt internetes archívumának tanúsága sze­r­­rint 1998 és 2002 között a lap húsz reszortjának 67. rovatában, 1888 cikkben fordult elő Magyaror­szág. A világ 130 országában olvasott német kon­zervatív újság saját honlapja szerint is Európa 1­ egyik legmértékadóbb napilapja. Hermann Meyn sajtószakértő véleményét, miszerint a Springer konszern zászlóshajójának olvasói elsősorban az állami és a gazdasági élet vezetői közül kerülnek ki, a lap internetes oldalán közölt statisztikai adatok is alátámasztják: míg Németország teljes lakosságá­nak kilenc százaléka felsőfokú végzettségű, addig a Die Welt olvasóinak 31 százaléka, míg a német tár­sadalom egy százaléka nagyvállalkozó, addig a Die Welt olvasóinak négy százaléka, s miközben a ve­zető beosztású hivatalnokok csupán három száza­lékát adják az ország lakosságának, a Die Welt ol­vasóinak 12 százalékát ők teszik ki. Írásomban rá­mutatok, hogyan és minek a hatására változott meg e tekintélyes német lap Magyarország-képe 1998 és 2002 között. „Briliáns fiatalemberek gyűjtőhelye” A Fidesz 1998-as győzelmét a Die Welt jóindulatú érdeklődéssel fogadta. A lap 1998. május 26-i szá­mában két cikk is foglalkozik a magyarországi vá­lasztásokkal. Az egyik Magyarország kormányvál­tás előtt áll címmel ismerteti Orbán „becsvágyó” programját, amely az újságíró megítélése szerint­­ annak ellenére, hogy helyenként „a kör négyszöge­sítésének tűnik”, valójában kivitelezhető, és jó el­képzeléseket tartalmaz. A másik írás a Fideszt „briliáns fiatalemberek gyűjtőhelyeként” mutatja be, kiemelve, hogy az 1994-es választások előtt fél évvel már az ország kedvencei voltak a „jó kinéze­tű, szellemes, intelligens” politikusok. Az írás hangvételére, a pozitív minősítésekre egyébként a Fiatal lázadóból okos pragmatikus címből is kö­vetkeztethetünk. Boris Kalnokytól, a lap budapesti tudósítójától a német olvasók ezenkívül megtud­hatják, hogy a „fantasztikus kinézetű” Orbán Vik­tor „elvarázsolja a magyar lányokat”, valamint hogy Magyarország új miniszterelnöke szellemes­ségével elüt a magyar politikát uraló, színtelen po­litikusok szürke tömegétől. A „becsvágyó” progra­mokról Kálnoky végül megjegyzi, hogy ha az új kormány a célok felét megvalósítja, már az is szép eredménynek számít. A Die Welt olvasóinak azon­ban nem kell beérniük a tudósító által közvetített Orbán Viktor-képpel: az újdonsült miniszterel­nökkel készített interjú ugyanis csak július 9-ig vá­rat magára. Annak megfelelően, hogy a beszélgetés célja a magyar politika új irányvonalainak felmérése, mintha maga a cím is egy kampánykiadványból származna. A magyarok a jövőben­­ népesek és okosak. A szerveződő Miniszterelnöki Hivatalt a tu­dósító úgy jellemzi, hogy az a német kancelláriához hasonlóan működik majd, s megjegyzi, hogy az Or­bán Viktortól várható vezetési stílus merőben más, mint amit az eddigi magyar miniszterelnököktől megszokhattunk. Az újdonság erejével hat például a vidék felé fordulás, a "decentralizáció előmozdításá­nak szándéka. A Kálnoky által használt kifejezések jelentős részéről elmondható, hogy szinte szuperla­­tívuszokban ír Orbán Viktorról, a Fideszről pedig közli, hogy „az európai politikusok körében majd sármjukkal és intelligenciájukkal ápolják a magya­rokról alkotott klasszikus sztereotípiákat”. Barkácsolás a kormányapparátuson A következő négy év alatt azonban mind a Fidesz, mind Orbán Viktor óriási mértékű népszerűség­­vesztést szenved el. Aminek egyik jellemző kifeje­ződése, hogy ugyanazokat a jelenségeket ugyanaz a tudósító a két választás évében ellentétes előjellel kommunikálja. Míg 1998-ban A német kancellári hivatal Orbán mintája (1998. július 21.) címmel el­ismerően ír Orbán decentralizációs elképzelései­ről, a struktúra átalakításáról a hatékonyabb kor­mányzás céljából, addig 2002-ben mindezt úgy minősíti, hogy „addig barkácsol az apparátuson, amíg számára megfelelő nem lesz”, illetve „addig igazgatta a kormányzati struktúrát, amíg neki nem tetszett”, a kifejezésekkel Orbán Viktor öntörvé­­nyűségét sugallva. De az újságírói beállítódás meg­változására utal az is, hogy míg 1998-ban a kor­mányzati terveket ismertetve azt közli, „ha csak a fele valósul meg, már az is bőven jó”, addig 2002- ben azt írja a kormányzati munkáról, hogy „tettek egyet s mást” (2002. március 21.), noha a Kálnoky által 1998-ban ismertetett céloknak több mint a fe­le megvalósult. A 2002-es országgyűlési választások idejére a fotó: afp/ddp/m. kappeler lap rokonszenve hihetetlenül megcsappant a ma­­gyar jobboldal iránt. A hazánkkal foglalkozó cikkek hangulatáról sokat elmondanak a Magyarországon iszapbirkózás folyik a hatalomért (2001. augusztus 26.), Ellenségek, árulók, csalók, zsidók - Magyar­­ország beleveti magát a választási küzdelmekbe (2002. március 2.) címek. De a kampány túlfűtött­ségéről tanúskodnak „a rendszerváltozás óta ez volt a legkeményebb és legmocskosabb kampány” (2002. április 5.) és más hasonló megjegyzések is. Nem kevésbé figyelemreméltó, hogy míg az 1998-as országgyűlési választások két főszereplő­jére vonatkozó összes megjegyzés 23 százaléka Horn Gyulához, 77 százaléka pedig Orbán Viktor­hoz kapcsolódott (vagyis a győztesre több mint há­romszor akkora figyelem irányult, mint a vesztes­re). 2002-re az arányok jelentősen eltolódtak: az összes említésnek csupán 56 százaléka vonatko­zott Medgyessy Péterre, míg 44 százalékuk még mindig Orbán Viktorral foglalkozott. Egyoldalú forrásfelhasználás A szocialista-szabad demokrata oldal győzelmét hozó második forduló után a Die Welt tudósítója örömmel üdvözli az újonnan megválasztott mi­niszterelnököt, aki megítélése szerint „kellemes kontrasztot képez a nagyszájú Orbán Viktorhoz képest”. A kampány hangnemének eldurvulásáért a Die Welt munkatársai szerint egyértelműen a konzervatív oldal okolható. Amint azt részben a cí­mek - A magyarországi konzervatívok az irigység­kampányban bíznak (2002. április 19.). A magyar konzervatívok gondoskodnak a forró nyárról (2002. június 20.)­­ is sugallják, és ennek megíté­lésében teljesen egységesek az amúgy különböző szerzőktől származó írások. A legmegdöbbentőbb azonban Orbán Viktor megítélésének erőteljes megromlása. Ennek szemléltetéséhez négy tarta­lomelemzési kategóriát állítunk fel: az emberi kap­csolatok minőségét az együttműködés/konfliktus, míg a politikai tevékenység eredményeit a si­­ker/kudarc dimenzióban. Eszerint a volt minisz­terelnök összes említése 1998-ban, illetve 2002- ben az alábbiak szerint kategorizálható: A Die Weltben megjelenő magyarázatok után kutatva arra az érdekes eredményre juthatunk, hogy az öt év mintegy kétszáz újságcikke között mindössze négy olyan van, amely magyarázattal szolgál arra, hogy minek köszönhette a magyar kormánypárt a meghökkentő népszerűségvesz­tést. Egy 2000-es cikk a magyarországi korrupció­ról szól (2000. augusztus 4.), egy 2001-es közlés a durva kampányról (2001. augusztus 26.), egy 2002. januári írásban pedig Boris Kalnoky felhábo­rodottan utasítja vissza a külföldi tudósítókat érő vádakat. Egy 2002. márciusi írásban pedig ismét a durva kampányról tudósít a lap. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között 36 cikkben szerepelt a Fidesz miniszterelnöke, az említett négy írásban megfo­galmazott kritikák sem adnak koherens magyará­zatot a nagyfokú népszerűségvesztésre. Összessé­gében elmondható, hogy a Die Welt újságírói a lap jobboldali-konzervatív beállítottsága ellenére nemhogy nem elfogultak a magyar jobboldal irá­nyában, hanem 2002-re már kimondottan a balli­berális oldallal rokonszenveztek. Egy lehetséges magyarázatra szeretnék is rámutatni. Kultúrattasék Németországban A közélet meghatározó része a művésztársadalom. A művészek/értelmiségiek hazánkról alkotott véle­ménye nagymértékben meghatározza, hogyan lát­nak minket a nagyvilágban. A Nobel-díjas Kertész Imrét, Konrád Györgyöt, az első külföldit, aki a Berlini Művészeti Akadémia elnöke tisztét betölt­­hette, Dalos Györgyöt, akinek jóval nagyobb szám­ban találhatók meg könyvei a németországi köny­vesboltok polcain, mint a hazaiakon, szinte kul­tuszszámba menő tisztelet övezi Németországban: „a kortárs magyar írók sugárzó hármasa, Kertész Imre, Nádas Péter, Esterházy Péter" (2002. decem­ber 10.). A kortárs magyar írók megítélésére, illetve a nyilatkozataik alapján körvonalazódó Magyaror­­szág-kép elemzésére azért is érdemes figyelmet fordítani, mert íróink 1998 és 2002 között összes­ségében többet szerepeltek a Die Welt hasábjain, mint a magyar politikai élet legfontosabb szerep­lői. Ha az 1998-2002-es időszak legfontosabb poli­tikai szereplőinek, a miniszterelnök-jelölteknek, illetve miniszterelnököknek és a magyar íróknak a Die Welt-beli megjelenéseit abszolút számokban összehasonlítjuk, a következő - talán némiképp meghökkentő - eredményt kapjuk: A magyar írókat összesen 124 cikk említi. Tel­jes terjedelemben Kertész Imrével harminckét, Konrád Györggyel tizenegy, Nádas Péterrel hat, Esterházy Péterrel nyolc, Dalos Györggyel pedig öt írás foglalkozik. A Die Welt újságírói a magyar írókat gyakran nem irodalmi témák kapcsán idé­zik, hanem olyan közéleti témákról írva, mint pél­dául a berlini holokauszt-emlékmű körüli vita vagy a berlini helyhatósági választások. Önmagá­ban az a tény, hogy a szűken vett szakterületükön kívüli témában is adnak a véleményükre, jelzi azt, hogy a legnagyobb rangot vívták ki maguknak, amit közszereplő a média birodalmában kivívhat: az összefüggéseket láttató, bonyolult jelenségeket kommentáló világmagyarázókét. Ugyanakkor Konrádról soha, egyetlen alkalommal sem jegyez­ték meg, hogy politikus is: a magyarországi SZDSZ országos tanácsának tagja. És amikor Da­los György a frankfurti könyvvásár németországi főszervezőjeként az Orbán-kormány politikai fele­lősségét feszegette egy, a Havi Magyar Fórumban közölt Csurka-tanulmány kapcsán (1999. október 11.), akkor mindezek a legnagyobb presztízsű ér­telmiségiek autentikus megnyilvánulásaiként fe­jeződtek ki. (Dalos akkori nyilatkozatával annyit ért el, hogy a német közvélemény szemében ösz­­szemosódott egy magánkiadású havilap és a Fi­­desz-kormány felelőssége egy olyan kérdésben, amelyben a hírbe hozottaknak semmi közük nem volt egymáshoz.) A Károly-díj Konrádnak ítélése kapcsán megje­lenő portréban (2000. december 18.) a Die Welt új­ságírója a német értelmiség nevében tiszteleg „a hatalmas európai értelmiségi” előtt, aki meghatá­rozó szerepet játszott abban, hogy a „jaltai reali­tás” napjainkra így átalakulhatott. De nemcsak a múlt alakításában vett részt, hanem most is kiáll az euroamerikai humanizmus mellett, és visszauta­sítja a „nacionalista őrületet”. A Kertész Imrével foglalkozó írások legnagyobb része természetesen a Nobel-díj odaítélése után született. Ugyanakkor - a lap nem kis büszkeségére - már 2000-ben neki ítélték a Die Welt 25 ezer márkával támogatott iro­dalmi díját. Az írók sajtószerepléseinek jelentős része vala­milyen különleges és a társadalom részéről tiszte­lettel övezett eseményhez kötődik. Ilyenek a díját­adások, a Berlin/Brandenburgi Művészeti Akadé­miához - amely alapító okmánya értelmében is nemzetközi társaság, olyan tagokkal, mint Lord Norman Foster, Maurice Bejart, Ingmar Bergman, Jorge Semprun, Wim Wenders vagy Andrzej Wajda - kapcsolódó események vagy az értelmiség veze­tő rétegei előtti szereplésekre való hivatkozás. Ezen eseményeknek önmagukban is hatalmas presztí­zsük van, s a díjak, az akadémia intézménye vagy az előkelő közönség előtt (mint Nádas szereplése a német egység napján tartott díszelőadáson, ame­lyen a kancelláron kívül a kultuszminiszter is részt vett), illetve a finom társaságban (az Axel Springer kiadó által rendezett estélyen a francia, az amerikai és az izraeli nagykövettel együtt említik Kertész Imrét) való szereplés fénye kisugárzik az esemé­nyekkel együtt említett írókra is. Az újságíró még akkor is rosszallja, hogy megszégyenítően kevesen vannak felolvasóestjükön, ha az általában ingye­nes előadásokhoz képest valóban meghökkentő a belépődíj: 85 márka (2001. augusztus 21.). Javaslatok az ellensúlyozásra Megállapíthatjuk, hogy a magyar írókra a Die Welt nagyságrendileg több figyelmet fordított, mint po­litikusainkra. Mi több, íróink neve 1998 és 2002 között nemcsak több cikkben fordult elő, mint a miniszterelnököké, hanem a teljes terjedelmükben róluk szóló írások száma is lényegesen nagyobb. Joggal feltételezhetjük, hogy komoly szerepük volt (és van) a német embereknek a magyar közéletről, azon keresztül a Magyarországról alkotott képük alakításában. Elsősorban ez lehet a magyarázata annak, hogy egy olyan újság Magyarország-képe, amely 1998-ban bizalommal és szimpátiával visel­tetett a polgári kormány és a magyar konzervatí­vok iránt, 2002-re már tökéletesen egybevágott a lap hasábjain rendszeresen felbukkanó liberális baloldali magyar írók értékrendjével. Hogy e tendenciák ellensúlyozásában a magyar jobboldalnak tennivalói vannak, nem lehet kérdés. Egyrészt lehetővé kell tenni, hogy a nemzetközi el­ismertségnek örvendő, konzervatív gondolkodású magyar művészek, írók és értelmiségiek is érdem­ben szót kaphassanak a nyugati sajtóban. Más­részt, s ez talán még sürgetőbb, működtetni kelle­ne egy olyan idegen nyelvű sajtóirodát, amely a nyugati lapokban közölt válaszcikkek, kritikák, észrevételek, állásfoglalások és helyreigazítások segítségével kompenzálhatná a határainkon is át­ívelő baloldali-liberális médiahegemónia egyed­uralmának következményeit. EMLÍTETT SZEMÉLY EMLÍTÉSEK SZÁMA 1. Kertész Imre________________62______ 2. Orbán Viktor_______________36 3. Konrád György______________34______ 4. Horn Gyula_________________24______ 5. Nádas Péter_________________17______ 6. Esterházy Péter_____________________ 7. Dalos György__________ _______ 8. Medgyessy Péter 8 SIKER KUDARC EGYÜTTMŰKÖDÉS KONFLIKTUS Orbán Viktor (1998)_______71%__________1­%______________5%_______________14% Orbán Viktor (2002) 31% 39%­­ 30% A szerző német-magyar­ kommunikáció szakon végzett elemző KÖZLEMÉNY. „A Magyar Nemzet 2001. november 17-i szá­mában megjelent Még egyszer utoljára című cikkének azon állításával, miszerint Nagy Imre személyi titkára, Vásárhelyi Miklós bu­dai villát kapott, megsértette Vásárhelyi Miklós emlékét és jó hírnevét. A valóság ezzel szemben az, hogy Vásár­helyi Miklós nem Nagy Imre személyi titká­ra, hanem a Nagy Imre-kormány sajtófőnö­ke volt, és soha, senkitől nem kapott villát, 1949-től élete végéig egy többlakásos épület egyik, a II. ker. Tanács által kiutalt lakásában lakott családjával.”

Next