Magyar Nemzet, 2006. április (69. évfolyam, 89-116. szám)
2006-04-29 / 116. szám
34 Vf* _iMífgír \(*!nz(»l * 2006. április 29., szombatMagazin Szaleziánus újjászületés Péliföldszentkereszten Feszület és kalapács Szarka Aggta intha a mesék elvarázsolt tavaszi kertjében volnánk. Péliföldszentkereszten a templommal, a különleges kálváriával megkoronázott táj harmóniáját nem zavarja semmi. A kegyhely szomszédságában tanyát ütő „új földesúr” birtoka is hívogatóan szép. Lovak legelésznek a vízfolyások elrekesztésével kialakított tavacskák mentén, a paraszti építkezés hagyományait folytató udvarházak előtt. A valamikori szocialista iparvidékek - Dorog, Tokodaltáró, Nyergesújfalu roncsainak szomszédságában Péliföldszentkereszt a háború előtti bányászethoszt is őrzi. Az oda vezető út világokat választ el, pedig csak néhány tíz kilométerről van szó. A Gerecse szívében fekvő magaslaton hajdanában a templomosok építettek rendházat. Az egykori középkori templom romjai az 1700- as években még álltak, és - ahogy Andrásfalvy János ifjú szaleziánus szerzetes meséli - jámbor remeték tanyáztak a pusztuló falak között. 1735-ben készült el a mostani barokk templom, amelyet a szent kereszt kultuszának ápolására szenteltek fel. Aztán megépült a rendház az elhagyott remeteszállások helyén, majd a búcsúsoknak a kocsmaház. Merthogy csoda is történt itt - 1735-ben egy sánta kisfiú meggyógyult -, így hát Péliföldszentkereszt hivatalos zarándokhely lett. Május 3-án, a szent kereszt megtalálásának ünnepén és szeptember 14-én, a szent kereszt felmagasztalásának ünnepén búcsújárók tömege érkezik a kegyhelyre, közöttük igen sok a roma. A templomosok után több szerzetesrend próbált meg gyökeret ereszteni ebben a földben, de csak a szaleziánusok voltak igazán kitartóak. A XVIII. században a nazarénusok voltak az elsők, de hét év után elköltöztek. Ittjártukat őrzi a főoltár vörös márványába vésett felirat: „MNR”. A „fehér barátok”, azaz a pálos szerzetesek kétszer is megtelepedtek, majd tovább vándoroltak. Végül a múlt század elején Don Bosco szalézi társasága vette át a kegyhelyet. 1913-ban Olaszországból, a Magyar Szalézi Intézetből 40 alsó gimnazista érkezett Péliföldszentkeresztre tanáraikkal, nevelőikkel együtt. Nemsokára kollégium, szalézi főiskola, zarándokház épült a templom mellé. A kegyhely a környék - a zömmel bányászok lakta vidék - szellemi központjává vált. A lourdes-i Szűz Mária barlangjához hegyi ösvény vezet a templom háta mögött. Csobogó forráskút várja a vándort: a kőbe vésett felirat szerint a víz nem csodatévő, csak az alázat csodatévő erejét hirdeti, és ez sem kevés. „Ezt a barlangot a Szent Szűz iránti hálából dr. Schmidt Sándor m. kir. bányaügyi főtanácsos, Dorog, bányaigazgató építette újjá, bányásztársadalmának áldozatos készségével” - olvasható a máltai kereszttel díszített kőlapon. A péliföldszentkereszti kegyhelyen minden a hajdanvolt bányászok áhítatáról beszél. És a hazaszeretetről: „Itt várja a seregek urának ítéletét hét hősi halált halt magyar honvéd. 1945. Harcunk véres rögein új öröm fakadjon Boldogasszony mosolyától Minden magyar arcon” - ez áll a timpanonnal díszített síremléken, Szűz Mária barlangja mellett. A kereszten a nemzetiszín szalagok kifakultak ugyan, de tanúsítják, hogy évről évre megemlékeznek a hét katonáról, akik az ország védelmében kitartottak itt az utolsó töltényig. A barlanghoz vezető út tövében kis kunyhó, előtte méhkaptárok. A gazda, aki már túl van a hetvenedik évén, szívesen mesél. A méhészkedést még apjától tanulta, de hogy folytatja-e majd valaki a családból, az igen kétséges. Nem lehet ebből már megélni, inkább csak megszokásból, leginkább a maga szórakoztatására csinálja az ember. Nem úgy, mint régen. Beengedik az országba a sok olcsó bóvlit, drágállják az emberek a jó hazai terméket - mondja. Szavaiból kiderül: volt errefelé annak idején egy virágzó téesz, csak hát a rendszerváltozáskor „szétlopták”. Ő mindenesetre ragaszkodik ehhez a talpalatnyi földhöz itt a kegyhely szomszédságában, és amíg bírja, ha más nem is, de még mindig lesz a családnak. A barlangtól a kálvária felé hegynek visz az út. Mint míves ékszerdobozok sorakoznak a stációk - a századforduló romantikus múltidézésében fogant épületek: az összes nagy történelmi stílus képviselteti magát: neogótikus, neoreneszánsz, klasszicista, barokk díszletek fogják keretbe a passió jeleneteit az erdei csendben. Rajtuk márványtáblák, szerényen elrejtve, az építtető bányászcsaládok nevével. Szinte kivétel nélkül sváb nevek. Erről a tájékról is sokakat elűztek annak idején a népi demokrácia nevében. A kereszteket is megpróbálták végleg száműzni, de az már nem ment olyan könnyen, mint a kiszolgáltatott emberek bevagonírozása. A szaleziánus szerzetesek apró sírkertjében, a kálvária mellett vörösmárvány sírkövek őrzik a kommunista felvilágosodás emlékét: kalapáccsal verték le mindegyik tetejéről a keresztet, de nem csak onnan, ahogy Andrásfalvy atya mondja, a kálvária stációiról is. Ez a dühödt barbarizmus tán annak is köszönhető volt, hogy Mindszenty bíboros innen indította az 1946-47-re hirdetett engesztelő Mária-évi zarándoklatát. Hiába volt zárlat, hiába vonultak fel a katonák, az emberek az erdőkön át, árkon-bokron keresztül jöttek Péliföldszentkeresztre, hogy meghallgassák prédikációját. 1950-ben a szaleziánus rendet is feloszlatták, a fél évszázados munkával felépített, virágzó ifjúságnevelési központ épületeit államosították. 1981-ig vájáriskola működött itt, majd az emeletes zarándokházat börtönné alakították. Az elítéltek a környékbeli szénbányákban dolgoztak. A teológia épülete pedig a téesz vadászházaként adott otthont a szocialista tivornyáknak. Aztán a levert, elüldözött kereszt mégis visszatért. A rendszerváltozás után, 1992-ben a szaleziánus rend ismét megkapta a rendházat, és munkához kezdett, a rend jelszavának jegyében: „Da mihi animas, cetera tolle!”, azaz „Adj nekem lelkeket, Uram, minden mást vegyél el!” A templom Krisztus szent keresztjének darabját őrzi. A kegyhely az elmúlt században megjárta a maga passióját. Bányászat már nemigen van errefelé, de a kálváriaépítő hajdani bányászcsaládok nyomait nem sikerült eltörölni, nevüket és kezük nyomát őrzik a stációk. A szaleziánusok pedig Don Bosco szellemében újra az ifjúság tanításával, nevelésével foglalkoznak. Lelkigyakorlatokat, ifjúsági táborokat tartanak, a rendházban mindenkit szeretettel várnak, aki elmélyülésre vágyik, vagy csak kirándulni szeretne a környéken. Péliföldszentkereszt szigetnek tűnik, s ahogy távolodik tőle az utazó, egyre erősebb a zaj, egyre markánsabban mutatkoznak meg a táj történelem marta sebei. A tokodi hősi emlékmű ősmagyar kürtösét és világháborús bakáját kovácsoltvas kerítés óvja, a nyílhegyben végződő elemekre valaki üdítőitalos fémdobozokat aggatott. Bizarr látvány. Mikor az egyik helyi kocsmában érdeklődünk felőle, a vendégek összevesznek, azt se tudják, milyen emlékműről beszélünk. Szomoron egy kitelepített sváb családból származó, jelenleg munka nélküli, valaha jobb napokat látott hölgy oktat ki minket: könnyes szemmel dicsőíti Kádárt. A falu határában, a kopár domboldalon fehér mészkőből kirakott üdvözlő felirat fogadja a látogatót: kis magyar Hollywood. A helyi iskolások évről évre tavasztájon kivonulnak, és kalákában kijavítják a betűket, lefestik a köveket, hogy olvasható maradjon az üzenet. - Én is mindig ott voltam a hegyen, amíg tanultam. Jó buli volt - válaszolja kérdésemre egy húszas éveinek elején járó nő. - Munkahely? Tervek? - Hát az nincs... Innen csak bejárni lehet Dorogra vagy Nyergesújfalura, Esztergomba. De ott se nagyon kapkodnak az ember után. Majdcsak lesz valahogy... - vonja meg a vállát mosolyogva. VISSZHANG Haldokló tanyák e mberi sorsokat mutat be a lap olvasóinak Konkoly Edit a Magyar Nemzet Magazin január 14-i számában. A három aszszony élete önmagában „megérne egy misét”, ám én írásomban inkább a tanyák jelen- és jövőbeli szerepével kapcsolatban szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni, ha már csaknem fél évszázaddal ezelőtt ide vetett a jó vagy rossz sorsom, ebbe a dél-alföldi parányi faluba, amely inkább tanyaközpont, huszonöt-harminc kilométerre a legközelebbi várostól. Mi is a tanya? A tanyai életforma hit, küzdelem, reménység, igénytelenség vállalása, amelybe bele kell születni, ahol örülünk a szűnni nem akaró esőnek is, mert az jó kaszálót sejtet a nyári legelőkön. Csak hát... milyen jövő vár a tanyákra? Kell-e a tanya a mai fiataloknak? Akarnak-e karácsony napján is jószágot etetni-itatni, befagyott esőkutat kiolvasztani? Én csak a környezetem, tágabb kitekintésben a homokhátság tanyáiról szólok, amely terület a Szeged-Mórahalom-Baja vonaltól északra terül el, nagyjából Kecskemétig. Errefelé, a balotaszállási, öttömösi, mérgesi, rúzsai határban - de a falusi portákon is - évtizedek óta termelik a spárgát olyan talajon, vagyis a leghitványabb homokon, amely régebben a holdankénti két mázsa rozsot sem termette meg a gazdának. Ma százezreket, milliókat árulnak a termelők, igaz, nehéz, megalkuvást, megállást nem tűrő munkával. Persze mint mindenütt, a tanyákon is vannak hazardírozok, akik mindent egy lapra tesznek föl, hogy kevés idő alatt nagy pénzeket „kaszáljanak”. Egy kirívó példa a sok közül: hogyan nem szabad a tanyán gazdálkodni, hogyan üt vissza az avatatlan kéznek, szándéknak a föld, az időjárás, a messziről jött ember tapasztalatlansága. Két kilométerre a falunktól, a leghitványabb homokon áll évek óta lakatlanul egy tanya. Tavaly egy Pest megyei vállalkozó megvette, mert hallotta, a falunkból többen milliókat árultak burgonyából. A tanyával járó egy hold föld mellé még öt hektárt vásárolt a szomszédos földekből, mindenki olcsón adta a tizenöt-húsz éve nem művelt, már gazt sem termő homokot, s az új tulajdonos nem kevés bátorsággal belevágott a tavaszi munkákba. Egymillió forintért burgonya-vetőgumót vásárolt, százezrekbe került a messziről szállított trágya, illetve a talajba való bemunkálása, ezenkívül öntözőberendezés és egy saját MTZ traktor állt az udvarban, hogy segítse a márciusban induló munkákat. Aztán... néhány nappal a vetés után megérkezett a napokig fújó, viharos északi szél, a „halasi eső”, ahogyan az itteniek nevezik. Silány gaztenger lett a burgonyavetés helyén, bevétel semmi, csak milliós kiadások. A vállalkozó elment, eladta a tanyát, azóta egyszer látták a faluban. Sokfélét beszélnek az emberek, ki „tollasodon” meg borjúból, krumpliból, birkából, ám az esetek döntő többségében idevalósi emberekről van szó, akik beleszülettek az itteni életbe, gondolkodásba, sok-sok tapasztalat volt és van mögöttük, bár néha sikertelenség is, mert az ellen senki nincs biztosítva. Többségükben a faluban élnek, mert a „gyerek” már nem akar a tanyán lakni, a faluban vagy másik közeli településen építenek vagy vásárolnak házat, onnan járnak ki dolgozni a földjeikre. Amíg az idősebb generáció él, nem vágják el a köldökzsinórt, nem bontják el a tanyát. Az épület, a szín, az ólak, a góré, az istálló, a szőlőprés, a pince, a lószerszám, egyszóval minden a régi helyén van, csak a „gyerek” siet az etetéssel, mert nem az a legfontosabb dolog a világon, hanem a diszkó este a művelődési házban. Akik a tanyából, illetve a tanya körüli földekből akarnak megélni, azok sok helyütt felújítják a régi épületet, s ha van a közelben futó vezeték, bevezetik az ipari áramot. Csőkutat fúratnak,mert a tanya körül öntözni kell a káposztát, burgonyát, szárazabb nyarakon a kukoricát. Vagy új tanyát építenek a régi helyén betonaljzattal, divatos, széles, világos ablakokkal. Ám nem ez a gyakoribb, inkább az esendőség, a magárahagyatottság, még akkor is, ha a gazda műveli a ház körül a régi területet. A vetés közepén omladozó tanya kidőlt kerítéssel, magasra nőtt többéves gazokkal, feketére ázott falakkal. De a folyamat mintha lassult volna, a városokból való kiköltözések, a próbálkozások lassanként némileg megváltoztatják a tanyás vidékeket még akkor is, ha a kiköltözők jelentős része felelőtlenül égeti föl maga mögött a hidat, s minden előzetes felmérés, tapasztalat nélkül vakon vág neki a kalandnak. Tanyás községek, kisvárosok vezetői tudnának beszélni az ilyen-olyan segélyekért naponta kilincselőkről, akik kiköltöztek a városból, vásároltak egy olcsó tanyát, aztán nekifogtak a gazdálkodásnak. Milyen szerepet szánjunk tehát a tanyáknak a továbbiakban? El kell-e fogadnunk, hogy a pozitív példák ellenére is megállíthatatlan a tanyák haldoklása, szerepük letűnt világrendhez kötődik? Értékeinkkel jó magyar szokás szerint gazdálkodunk, az enyészetnek hagyjuk őket, nem ismerjük föl rejtett értékeiket. Hogyan lehetne ezt az elmaradottság jelképének tekintett településrendszert - amely unikum egész Európában - az ország vérkeringésébe bekapcsolni? Errefelé, harminc-negyven kilométerre a városoktól, várjuk a közfigyelem ébredését, a tanyakérdés jelentőségének megfelelő publicitást. Talán egyszer az ország mindenkori vezetése is felébred Csipkerózsika-álmából, hogy jó, rendben van, kellenek a sztrádák, a bankok, de a magyar vidék bajaira is illene némi figyelmet fordítani, nem elég lózungokat hangoztatni. Talán megérdemelné a vidék a védelmet, hisz az itteni emberek is életünk részei, s száz éveken keresztül vállukon cipelték a nemzet sorsát. Várjuk tehát, hogy a tanya egyszer majd beszédtéma legyen a döntéshozók körében, programok, tervek készüljenek a fejlesztésére, mert csak az élőkért tehetünk valamit, a halottakat már nem tudjuk feltámasztani. Molnár György Öttömös FOTÓ: BALASSA JÁNOS A szerzetesek meggyalázott sírkertje a kommunista felvilágosodás mementója