Magyar Nemzet, 2008. augusztus (71. évfolyam, 209-237. szám)
2008-08-30 / 237. szám
Séta a sötétben A velünk élő gulág i Megyeri Dávid Abszurditások könyve lehetne a címe Gereben Ágnes legújabb kötetének, amelyet a szovjet kényszermunkatáborokról írt. Horrorisztikus, fantasztikus mesék gyűjteményeként is meg lehetne határozni a benne foglalt történeteket - ha egytől egyig meg nem estek volna. Mi persze, gyakorlott barakklakók, akik a Szovjetunió agglomerációjában éltünk évtizedekig, szemrebbenés és a legkisebb kétely nélkül olvassuk az emberek kegyetlen kalandjait a gulágon. Tudjuk, hogy igazak. S ha a könyv végére érünk, megállapíthatjuk: ha a puhány, akciófilmekkel hódított nyugaton akár csak kedvcsináló ízelítőt kaptak volna a válogatott bolsevik perverziókból, a maradék kommunista pártalakulatok is lehúzhatták volna a rolót. Ajánljuk továbbá a tudományos munkát azoknak a belhoni embertársainknak, akiknek a szemüvege az idő teltével egyre rózsaszínesedik, amint visszatekintenek az agressziót és hazugságot állami szintre emelő, embertelen hatalmi szisztémára. A Beszélgetések a gulágról puritán cím azt a csalfa hatást kelti, hogy csupán banális, hétköznapi történeteket hallhatunk. És bármily meglepő, ez így is van. A történész Hannah Arénájét idézi, aki az olajozott működéshez ellenségeket kereső náci és bolsevik rendszerről azt mondja: „A totalitárius rendőrségnek nem az a feladata, hogy bűntényeket tárjon fel, hanem az, hogy kéznél legyen, amikor a kormány bizonyos embercsoportok letartóztatását eldöntötte.” Gereben Ágnes hozzáfűzi: az 1917-es hatalomátvételt követő rendeletekből, dekrétumokból látható, hogy Lenin és vezetőtársai a társadalommal folytatott párbeszédnek nem ismerték más módszerét, mint a megtorlást. Hogy ez a kegyetlenség magától értetődő ismeret lenne a rendszerváltozás után jó pár évvel? Sajnos nem az. Ha az volna, nem lennének olyan védtelenek, naivak az emberek, s felismernék, ha a jelennek a múltat idéző hatalmi próbálkozásaival találkoznak. Mint a kötetben szó esik róla, még az olyan, rendszerrel szembeni tapasztalatlansággal nem vádolható értelmiségiek is, mint Heller Ágnes, képesek azt nyilatkozni, hogy a bolsevik rezsim ugyan tökéletesen ártatlan embereket is lelőtt, és ez maga volt a gonoszság, „de az eszme: a gyereket azért ne”. A könyvből megtudhatjuk: jól hangzik az egykori ellenzéki filozófusnő mondata, csakhogy az ellenkezője igaz. Bizony a gyerekeket is sokezerszámra, minden skrupulus nélkül végezték ki. Külön rendeletekben szabályozták a kiskorúak fogva tartásának, lágerekbe deportálásának szabályait. Egy börtönben raboskodó anyának a rettegett Dzerzsinszkijhez írt levelén is mosolyognánk, ha nem ez lett volna a legvéresebb valóság. Fia érdekében ragadott tollat az az eszer, vagyis nem bolsevik, hanem szociálforradalmár párti bátor aszszony, mivel a hároméves (!) Surka fiát nem engedték, csak napi fél órát sétálni, s akkor is sötétben. A helyettes börtönparancsnok, „nyilván az ellenség fizikai felmorzsolásának céljából, megtagadja, hogy átvegye a szabad életből Surkának ajándékba hozott tejet. A mások számára hozott csomagot átvette. De hát azok csak spekulánsok meg banditák, sokkal kevésbé veszélyesek, mint az eszer Surka.” Vagyis a Leninvicc „pedig lövethetett volna” passzusa nem is érvényes. A bolsevik Führer tudniillik a gyermekeket is üldözte, megsemmisítette. Az emberarcú Vlagyimir Iljics nem létezett, hiába próbálják relativizálni a leninizmus és sztálinizmus bűneit egyesek a mai utódbaloldalon. A bolsevizmus ugyanis elsősorban a belső ellenséggel akart leszámolni, s a vörösterrort dekrétumban rendelte el. „Az osztályellenséget pedig koncentrációs táborba kell zárni” - szerepel benne. Üldözendőbb volt a „hibás” családi, rokoni kapcsolat vagy a megsemmisítésre kijelölt osztályhoz, népcsoporthoz tartozás, mint a köztörvényes bűncselekmények. Ahogy Szolzsenyicin kimutatta: a koncentrációs táborokat a szovjetek előbb föltalálták, és jóval tovább üzemeltették, mint Hitler. Erről a származási, faji alapú, emberiségellenes - ám máig eufemizált -rendszerről kap ijesztően hiteles képet, aki Gereben Ágnes művét forgatja. (Gereben Ágnes: Beszélgetések a gulágról. Helikon Kiadó, Budapest, 2008. Ára: 2990 forint) A szovjet koncentrációs táborok célja az ellenség fizikai felmorzsolása és a gazdasági haszonszerzés volt Töredékes fénykor A magyarországi gótika művészete IIP. Szabó Ernő_________________________ Jutalomjáték Marosi Ernőnek? Ha a nehéz, szinte megoldhatatlan feladatot nézzük, nem bizonyosan. Mert azt aligha vitathatja bárki is, hogy a Corvina Kiadó Stílusok - Korszakok című sorozata egyes köteteinek eddigi szerzői közül ő kapta a legnehezebb feladatot. Nevezetesen azt, hogy kevesebb mint százötven oldalon bemutassa a gótika magyarországi történetét, s ebben a terjedelemben már a teljes apparátus, a szószedet, a szakirodalmi válogatás, a helység- és névmutató, az oldal, illetve időrend szerinti képjegyzék is benne foglaltatik. No meg százhúsz, túlnyomórészt színes és egy-két kivételtől eltekintve jó minőségben és élvezhető nagyságban publikált fotográfia, reprodukció és néhány alaprajz is. A kiváló szakember azonban élvezi a kihívást, másként aligha foglalkozna a középkori Magyarország művészetével, építészetével, amelynek egyes korszakaiból szinte csak romok, töredékek maradtak ránk vagy éppen az elpusztult emlékekre vonatkozó ugyancsak töredékes írásos dokumentumok. Olykor még ennyi sem, úgyhogy a szakember sokszor legfeljebb analógiákra, külföldi példákra, az elődök megállapításaira vagy éppen azokat cáfolva saját józan eszére hagyatkozhat. Nincs ez másként a magyarországi gótikával, azzal a stíluskorszakkal sem, amely több mint háromszáz évet fog át, hiszen már a XII. század végén megjelent III. Béla esztergomi, illetve pilisi cisztercikolostor-építkezéseinél (ide kötődik a könyv talán egyetlen durva sajtóhibája a 34. oldalon, amely 1384- es kolostoralapításról beszél), s kései emlékei a XVI. századból származnak, de a népi építészetben, tárgyformálásban „leszálló javakként” még a XVIII-XIX. században is jelen vannak a gótika stíluselemei. Majd négyszáz év emlékeit szisztematikusan sorra venni az említett terjedelemben még akkor is lehetetlen, ha sok-sok érték elpusztult. Ám ahogyan a tavalyi Zsigmond-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban vagy az idei, Mátyás király korszakát megidéző tárlatok sora ragyogó példákkal bizonyította, ha külföldi gyűjteményekben vagy éppen töredékesen fennmaradva is, de romjaiban is fantasztikus a magyarországi gótikus művészet emlékanyaga. Az Anjouk, Luxemburgi Zsigmond, Mátyás alatt fénykorát élte a középkori magyar társadalom, műveltség, művészet. Olyan mesterek művei jelentik a mérföldköveket, mint a Kolozsvári testvérek, Kolozsvári Tamás, Lőcsei Pál, a Stájerországból át-átránduló Johannes Aquila vagy M. S. mester, s mivel valószínűleg a mainál sokkal élénkebbek voltak a nemzetközi kapcsolatok, olyan európai rangú művészek hatása érvényesült közvetlenül vagy közvetve, mint Villard de Honnecourt, Peter Parier, Veit Stoss vagy éppen Albrecht Dürer. A jelenség legfontosabb karakterjegyeinek felvillantására, a hatások-kölcsönhatások érzékeltetésére, a művek létrejöttében döntő szerepet játszó társadalmi közeg - a királyi udvar, a főpapok, szerzetesrendek, az ország bárói, a városok, vidéki, falusi közösségek - megidézésére törekszik hát a szerző, miközben a legfontosabb emlékanyagban tallózik, csúcsműveket vagy egy-egy új fejlődési fázisra, az európai kapcsolatok alakulására példaként hozható alkotásokat bemutatva. Ahogyan korábbi könyvei is érzékeltetik, sokat tud a témáról, szinte mindent, amit lehet, mégis többnyire óvatosan fogalmaz: ha megszámolnánk a feltételes módba tett igéket, alighanem mindegyik oldalra jutna legalább egy. Máskor azonban - például a szép pieták szepességi és erdélyi elterjedtségére utalva - régi szakirodalmi feltételezéseket cáfol a királyi udvar művészetének mindent meghatározó voltával kapcsolatban. A kötet egyik legizgalmasabb részlete a csütörtökhelyi kápolna főoltárán lévő, Mária halálát ábrázoló táblaképhez kötődik. Az 1450 körüli mű restaurálása után ugyanis „a lágy stílus idealizált festői világával szemben a XV. század közepén utat törő realizmus hallatlan finomságú, európai kvalitású emlékét tárta föl” - írja Marosi Ernő, utalva a Nürnberg, a dunai iskola, a svábföldi Ulmban letelepedett Hans Multscher közvetítésével nyugatról érkező új művészet gyors hazai megjelenésére. Az új stílus fő műve, a kassai Szent Erzsébet - templom főoltára már Veit Stoss krakkói Mária-oltárát megelőzően megszületett, és sok-sok ragyogó szárnyas oltár követte, egészen a Pál mester és műhelye által 1508-1517 között a lőcsei Szent Jakab-templomba készített főoltárig. Mindez az akkori kortárs művészet igazi sikertörténete lehetne, ha nem figyelmeztetne arra a szerző, hogy akkoriban a mai értelemben vett képzőművészet fogalma valójában nem létezett, hiszen minden mű alkalmazott művészetként jött létre. És éppen a gótika utolsó korszakára jellemző képgazdagság, képkultusz váltotta ki azt az ellenhatást, amely az ellenreformáció során az istentisztelet és a kép elválasztásához vezetett. A gótikának - olvashatjuk az utolsó mondatban - „nem elsősorban a középkori magyar állam összeomlása és részekre szakadása, hanem a középkori vallásosságnak benne érlelődő válsága vetett véget”. (Marosi Ernő: A gótika Magyarországon. Corvina Kiadó, Budapest, 2008. Ára: 3990 forint) Oszlopszobor a szermonostori kerengőből 35 Mapr Vini'i Magazin 2008. augusztus 30., szombat Sándor György Kivezetés az újságolvasásból pl.) „A sajtóban a köznapok lehetőségein túl nyújtsunk feledkezést és megtisztulást, révületet és lelkesedést. ” (LEVÉL AZ EGYETEMI SZÍNPADOSOKHOZ) Barátaim! A „mindenhol jónak lenni”vágya ha nem is gyötör, kínoz, de hazudnék ha időnként nem foglalkoztatna. Hogy mi ez bennem? Egyáltalán, valós vágy? S ennek lennék arab... bocs, a rabja? És mit értek azon, hogy „mindenhol És elég-e ez nekem? (Hogy jónak lenni.) Még azt is szeretném, hogy szeressenek? Szeretném, ha szeretnének? Mikor még a nagy Adyt is kiegészítettemegtetézte Benedek prof., a szeretnék szeretni-éd. És egyáltalán, mi is az a szeretet? Valóság? Nem álom? - kérdezhetnénk, állíthatnánk a drága Feleki Kamilkával. S aztán még itt van, amiről tulajdonképpen ma vitázni, nem gondolkodni szeretnék. Az a kitétel, amit gyakran vetettek ellenemre is, hogy nem lehet engem is (mármint nem engem, valakit, akinek - nem valós személynek - szájába adom most a szót), tehát nem lehet engem is és egy tőlem egészen mást is szeretni. A macska-hasonlatot két hete már említettem egér ügyben. (Hogy ügyeskedhet, nem fog egyszerre kint s bent.) De ugyanaz a J. A. eszmél fel az Eszméletben: nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt, minek is kell fegyvert vezetni belőled arany öntudat. S aztán a székely adoma. Mikor akasztani viszik a fiút, s ahogy már ott himbálja a szél az akasztófa alatt, és édesanyja megragadva a két lábát csókolgatja. S a fiú belerúg az arcába, mire az anya: - Megütötted a lábadat, fiam? Hogy az mérhetetlen. Mármint a szeretet. És soha el nem múlik. Önmagában olvassuk az 1. Korintusi 13- ban. De csak nélkülünk, önmagában. „Az ég fölött, mint lent a fellegek, egy cirógatás gazdátlan lebeg.” Magunkra vesszük? A cirógatást, a másik felé? A világ bűneit már nem tudjuk... tudhatjuk. (Nagyobb szeretete - ugye - nincs senkinek, mint aki a barátaiért adja életét.) A vágyról írtam az elején, az én vágyamról, hogy „mindenhol jónak lenni.” S hogy ez lehetetlen. Az biztos. Ha a „mindenholnál” nem a különböző beállítottságú, véleményt valló emberekről van szó, hanem például esetemben arról, hogy az előadásaim nézőin túl, más területen (mint a színházban) is jó akarok lenni. Egyáltalán, lenni. Illetve ott, mint humoralista, igen, mint esetleges politikai célokra is felhasználható, már nem. De ez már nehogy az én problémám legyen! „TESTVÉREK! Kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban.” BARÁTAIM! Tudjátok meg, hogy ezekben a percekben is rátok gondolunk. Ilivel, aki - remélem, ebben egyetértetek - lelke volt a Színpadnak. ISTENEM! Milyen kedvesek, helyesek és fiatalok voltatok! Hogy eljárt az idő fölöttetek! Milyen iszonyú pusztítást végzett az arcotokon! BARÁTAIM! Mindenkinek más miatt ünnep ez a mai. Mindenki másra emlékezik. Pontosabban: magára. Még pontosabban: csak azokra, akik őt igazolták, így én mindenekelőtt nem Latinovits Zoltánra, hanem arra a maradék 499 nézőre az önálló estjeimen, akiknek nevetését, tapsát, feszült és együttérző csendjét odatehettem tiszteletem jeléül Latinovits elé. Igaz, ők meg elsősorban azt figyelték, hogyan reagál a színészkirály. Nagy László pedig... Csakhogy röpködjenek a nagy nevek. Ő is megtisztelte estjeimet. Érzem, ha így folytatom, a nagy nevekkel, saját önparódiámat adom elő. Amikor Laci - vagyis Mensáros - azt kérdezi a műsorom alatt Jancsitól - Pilinszky hogy ez a Gyuri - én, nem a Konrád, miért ragaszkodik annyira Sanyihoz - Csoóri -, amikor Pisti - Örkény - satöbbi... Szóval sok a halott, és szinte mindenki látta az estjeimet, még az is, aki ma (is) él (még) és mozog. Különböző irányban. Én maradtam a centrumban. Ellenzékiként. Kétszeresen is. Az ellenzék ellenzékének. (Bizonyos sarkított nézőpontból.) BARÁTAIM! (Még egy pillanatig) (???) Mi megosztott értelmiségiek! Szeressetek! (Ne jobban, mint eddig, csak annyira.) Ha nem, akkor sajnos eddig is rosszul szerettetek. Más miatt, amiről én nem tehetek. Visszamenőleg félreértettetek, mert más nézetet előlegeztetek, mára, nekem. PL. Ennek a levélnek a második felét 1991. IV. 20-án adtam közre. Azóta az Egyetemi Színpad már az ötvenedik évfordulóját is megünnepelte. Nem az én erényem, de szégyenem se, ha a most frissen írott cikkem első részéhez ez a jóval korábban íródott ennyire „stimmel”. MÉG EGY CSÖNDES, SZOMORÚ KITÉTEL: holnap lesz egy éve, hogy eltemettük Ilit, a feleségemet.