Magyar Nemzet, 2011. szeptember (74. évfolyam, 239-268. szám)

2011-09-20 / 258. szám

Kortárs művész-hídőrök kerestetnek A világ minden tájáról érkeznek képzőművészek Párkányba, hogy megörökítsék a Mária Valéria híd jelenét Október 11-én lesz tíz éve, hogy Párkányt és Esztergomot újra híd köti össze. Ha a hidak beszélni tudnának, az 1895-ben épült Mária Valéria híd biztosan tudná mesélni ezt-azt az elmúlt több mint száz évről, de talán még érdekesebb lenne, mit mond a szlovák-magyar (az uniós csatlakozás óta már csak lélektani) határ jelenéről. Egy Párkányból Svájcba elszármazott mecénás hét éve ösztöndíjat alapított olyan művészek támogatására, akik akár hónapokat is rászánnak, hogy kifaggassák. A párkányi híd­­őrházban éppen egy dél-koreai szobrász-képzőművész, Jung-ki Beak dolgozik saját projektjén. MESTER­MŰHELY :­­ Kl.RMF.NTI.SZ. RfiKA________________ V­égy egy köztéri szobrot, köss rá néhány kábelt, elektromos ketyerét és fülelj: ha jól csinálod, már kész is az ingyenesen fogható szoborrádió! Jung-ki Beak Sobieski tábornok párkányi szobrától Esz­tergom főbb emlékművein át a pár­kányi hídig bármilyen arra alkal­mas szoborból adó-vevőt barká­csol, s egyik első látványos akciója­ként egy erősítő és néhány hangfal segítségével júliusban be is mutatta a helyieknek, miféle üzeneteket le­het kihalászni az éterből egy ilyen kísérlettel. Az ötlet alapja szimpla fizika - az eredmény avantgárd művészet. A hangfalakból a felerősített kóbor rádióhullámok zörejéből olyasféle adás hallatszott, mintha a múltból küldött volna valaki roncsolt hang­mintákat a jelennek. Jung­ki Beak a mintákat rögzíti és megosztja - egyelőre - a saját blogján (www.jungkibeak.blogspot.com), de azt tervezi, hogy októberig tartó projektje végén ki is adja őket ké­pekkel spékelve DVD-n. Volt már példa hasonlóra: a csaknem százéves párkányi hídőr­­házat 2004 óta lakják három-hat hónapos váltásban a világ minden tájáról érkező kreatív kalandorok, képzőművészek, akik semmi mást nem tesznek, mint a messziről jött idegen szabadságával, éleslátásával értelmezik, ilyen-olyan alkotások­ba sűrítve megörökítik a hidat és közvetlen környezetét. Egy holland alkotó többek között a híd termé­szetes neszeire komponált „lokál­­patrióta ambient” szimfóniát, más Duna-víz-naptár vezetésébe fogott, és három hónapon keresztül min­dennap egy filmtekercsdobozba gyűjtött némi folyóvizet. Voltak, akik fotósorozatot vagy szépirodal­mi igényű naplót szenteltek a Mária Valéria hídnak, de akadtak fanati­­kusabb ötletek is. Évekkel ezelőtt egy amerikai hídőr elcsípte egy kocsmai beszél­getés részletét, egy amolyan pár­kányi házba veregetős dialektust, és saját szavaikkal rázta fel a he­lyieket: tapadós fecnikkel felcím­kézte az egész várost, és minden­hová kiragasztotta, ahová csak le­hetett. Jó világ van! Projektje vé­gén pedig még 30 000 darabbal ki is tapétázta a hídőrház egyik helyi­ségét. Egy amerikai hídőr kenye­rekkel próbálta meg közelebb hoz­ni egymáshoz a híd két oldalán élőket: e-mail címeket és telefon­számokat sütött néhány tucat ci­póba, csereakciót szervezett, és ar­ra kérte a résztvevőket, hogy ke­ressék fel a „cipőtestvérüket”. Jung-ki Beak - a többi ösztön­díjashoz hasonlóan - útikönyv mélységben tud csak a magyar­szlovák viszony múltjáról, feleeny­­nyit a politikáról - kizárólag be­nyomások, találkozások alapján alakítja ki a térségről alkotott ké­pét. Azt mondja, talán jól is van ez így. A folyó, a minden előismeret­nél (előítéletnél) erősebb szimbó­lum, a híd érdekli. Úgy látja, láttat­ja, ahogy az itt élő szlovákok és ma­gyarok közül aligha jutna eszébe bárkinek is. A Duna vizét egy pH- érzékeny lakmuszpapír segítségé­vel festékként használja, és imp­resszionista akvarelleket alkot a híd sziluettjével. Rádióhullámokra, éteri üzenetekre vadászik a párká­nyi hídtest segítségével, befőttes­­üvegekbe tölti a folyó vizét, vezeté­kekkel sorba kapcsolva őket áram­forrást csihol a tégelyekből a víz elektronjaival, és bebizonyítja, rá­diót kapcsolva rájuk egyforma mi­nőségben szól a Duna vizével a szlovák és a magyar adó. A dél-koreai szobrász, Jung-ki Beak júliusban érkezett a hídőrházba, s októberig marad. Duna­ vízzel fest, rádióhullámokra vadászik FOTÓ: MÁTÉ PÉTER Meghalt a jazzlegenda , Rostás Szabolcs (Kolozsvár) G­yászol a romániai zenész­világ: tegnap reggel el­hunyt a román jazzélet legen­dás alakja, Johnny Raducanu. A régóta betegeskedő művész halálhírét Ion Caramitru, a Bukaresti Nemzeti Színház igazgatója, a 79 éves Radu­canu jó barátja jelentette be. Johnny Raducanu (eredeti ne­vén Cretu Raducanu) zongo­rista, nagybőgős, zeneszerző, zenekarvezető több évszázados zenésztradícióval rendelkező roma családban született 1931. december 1-jén a Duna partján fekvő Brailán. Több mint ötvenéves zenei pályafutása során a romániai jazzvilág egyik legjelentősebb szereplőjévé nőtte ki magát, munkásságát világszerte elis­merték. Tizenkilenc éves korá­ban nagybőgősként figyeltek fel rá, később zongorajátéka is el­ismertté vált. Zenei tanulmá­nyait Jászvásáron, Kolozsvá­ron és Bukarestben végezte, pá­lyafutása során tizennégy nagylemezt adott ki. - Johnny a román jazz szimbóluma, aki megtanított arra, hogy a jazz mentalitás - vallotta róla nagy pályatársa, Harry Tavitian zongorista. Raducanu egyébként több alkalommal koncertezett Ma­gyarországon. A budapesti kö­zönség legutóbb tavaly novem­berben hallgathatta meg játé­kát a Radnóti Színházban, ahol éppen Caramitruval lé­pett fel. HÍDŐRÖK MECÉNÁSA. A hídőrprojekt szellemi atyja és mecénása egy Svájcba elszármazott párkányi polgár, Karol Frühauf és felesége, akik hét év alatt húsz képzőművész munkáját támogatták a szlovák átlagfizetésnek megfelelő összeggel, havonta 500 svájci frankkal. A www.bridge­guard.org oldalon vezetik a projekt krónikáját és az önkén­tesek listáját, akik között a zömében európai képzőművé­szeken túl volt már afrikai, amerikai és kubai is. Az ösztön­díjon túl a projektben létrehozott művek kiadását is támo­gatják, időszakonként kiállításokat rendeznek Bitó doktor úr és a zigóta méltósága R­ÁDIÓ » Honthy Kinga__________________ A­zt mondja Bitó László, nem fér össze az emberi méltósággal az új alkotmánynak az a kitétele, hogy a gyermek köteles gondos­kodni a szülőjéről. A méltóság ugyanis az önrendelkezési jogot je­lenti, a szülőről való gondoskodás csak a szereteten alapulhat, nem a kötelességen. Ezzel az alkotmányos kitétellel tehát elveszik a jogunkat attól, hogy szívjóságból és szabad akaratunkból cselekedjünk. De mégis az a leglopakodóbb veszély, hogy a kormány az alkotmánynak erre a passzusára hivatkozva elve­heti az öregkori nyugdíjat, és mondhatja: tartson el a gyereked! Bitó László szerint értelmetlen az az alkotmánybeli alapvetés is, hogy az emberi élet védelme a fogantatástól kezdődik. A zigótának ugyanis nincs méltósága. Bitó orvos, a zigó­­takérdésbe tehát érdemben is bele­szólhatna, annak ellenére is, hogy Amerikában az élete nagy részét a glaukóma problematikájával töltöt­te. Ott lett professor emeritus, va­gyis nyugdíjas. Azután hazajött, fel­hagyott tanult mesterségével, és az­óta közíró. A közírósággal az a probléma, hogy különféle foglalko­zású emberek gondolnak ezt-azt a világról, kisebb-nagyobb orgánu­mokban közzé is teszik - manapság már ismeretség sem kell hozzá, az internetre bármit fel lehet pakolni -, és ha találkoznak olyanokkal, akik megdicsérik az írást, akkor vérszemet kapnak. És egyre többet írnak. Még magában ez sem baj, mert a papír mindent elbír. Bajjá akkor lesz, amikor ezeket a botcsi­nálta szakértőket tényleges szakér­tővé avatják, mondjuk a Klubrádió Hetes stúdiójában. Bitó László itt már Andrassew Iván műsorvezető asszisztálásával és klubrádiós te­kintélyével fejtegetheti a vélemé­nyét arról, hogy Magyarország visz­­szatért a XIX. századba. Andrassew sem akar kimaradni, elmondja, hogy ugyanis akkor született túlzot­tan sok gyerek. A szülők ezzel biz­tosították az öregkorukat. És még azt is melléteszi a Népszava rovat­vezetője, hogy az Orbán-kormány a magán-nyugdíjpénztári rendszer szétrombolásával ledöntötte azt az építményt, amiért évszázadokig vérrel is harcoltak az emberek. Kel­lene egy kis történelmet olvasgatni! Lehet, hogy ez így összefoglalva elmegyenge emberek beszélgetésé­nek hangzik, de a valóságban nem az volt. Hanem ijesztő félreértése az értelmiségi szerepnek. Ez a két em­ber nem ostoba, csak össze van za­varodva. Bitó László például azzal foglalatoskodik, hogy szövegki­emelővel megjelöli az alkotmány­ban azokat a sorokat, amelyeket gyanúsnak talál, ezeket összeolvas­sa, és kirajzolódik előtte az alaptör­vény készítőinek valódi szándéka. Nincs jobb szellemi állapotban Do­náth­ Ferenc orvos és jogvédő sem, Donáth Ferenc ’56-os elítélt fia, aki Gyurcsány Ferenc előrevetíthető és Nagy Imre tényleges mártíromsága között állít fel párhuzamot a Hetes stúdióban. Nem mellékesen pedig Rákosi Mátyás és Orbán Viktor test­mérete, továbbá a gyermekkori irlusztrációs és szocializációs zava­rok és a diktátori hajlam között. Ezt így, egy könnyű ívben. Szegény Klubrádió! (Hetes stúdió, Klubrádió.) 2011. szeptember 20., keddKultúra

Next