Magyar Nemzet, 2012. november (75. évfolyam, 299-327. szám)
2012-11-09 / 306. szám
Gedeon, a békeliba A befelé azonosulást, kifelé azonosítást célzó jelképek átláthatóbbá teszik világunkat Banai Arma Különleges figurával színesedett a múlt héten a hazai közélet: feltűnt Gedeon, a liba. Az idén százhuszonnégy esztendős sportegyesület, az MTK néhány vezetője ugyanis úgy döntött, így, túl a tizenkettedik ikszen, éppen ideje kabalaállatot választani, ezért az egyesület szimpatizánsai között szavazásra bocsátották a kérdést, és a liba meggyőző fölénnyel verte a zsiráfot, a zebrát és egyéb négylábúakat. Talán a közelgő Márton-nap miatt is, az illetékesek mindenesetre a múlt szombati, Ferencváros elleni nevében, múltjában még örökrangadót találták legalkalmasabbnak Gedeon első szárnypróbálgatásához, és mindez okozott némi felfordulást a mi kis magyar „baromfiudvarunkban”. Beteges honlapok még betegesebb fórumozói azon kajánkodnak és acsarognak, hogy most aztán óvatlanul színt vallottak a zsidók, a másik szélsőség szintén nem egészen egészséges véleményformálói szerint ellenben Gedeon maga az önirónia, a felülemelkedettség, a gyűlöletre szánakozó mosollyal felelő derűs kedély és szellem, a zseniális fricska mintapéldája. Én magam inkább arra hajlok, hogy Gedeon tényleg liba, az MTK kabalaállata. Azért az, mert a klub hívei annak választották. Hogy miért, azt viszont nem kellene senkinek a voksolók nevében kitalálnia, túlideologizálnia. Mások helyett kéretlenül gondolkodni egyébként sem illendő. Ezért induljunk ki a legegyszerűbb, leghétköznapibb feltételezésből, megengedve, hogy nem minden esetben ez volt a motiváció: az MTK szurkolói, hívei nem mások gerjedelmeire, még meg sem élt reakcióira kontrázva voksoltak, nem vélt vagy valós ellenségeikkel szemben, hanem saját gondolat- és érzésviláguk, élményanyaguk, identitásuk, klubjuk történelme, múltja és jelene alapján választották a libát, szemben az afrikai fauna állataival. Vállalták önmagukat, normális, emberi gesztussal üzenték: ezek vagyunk mi. Ilyen természetességgel kellene további görcseinket is ledobni magunkról. Kezdhetnénk azzal, hogy innen nem sértő szándékkal, onnan nem sértésként fogadva leszögeznénk: az MTK mostantól tényleg libás csapat. Mint ahogyan, mivel kabalaállatuk a kecske - becses neve Hennes -, Németországban a kölniek a kecskések. Majd még tovább: aki azt rikoltozza, „gá, gá, gá, buzi MTK!”, az trágár, otromba fráter, de az alpári rigmustól még nem antiszemita, nem rasszista, nem fasiszta. Az ország, amelyben ilyesmi elhangozhat, ettől pedig még végképp nem az. Őszinte örömmel fogadom, amint saját szurkolói nyíltan és büszkén vállalják, hogy az MTK zsidó identitású csapat. Hadd mondja ki ezt más is. Hisz a következő lépéstől se akarjon senki frászt kapni: normális, egészséges lelkületű ember szájából - felekezettől függetlenül - a zsidó szónak szemernyi negatív kicsengése nincs. Ezért, kihasználva az apropót, mindenkivel tudatom, hogy az MTK alapító atyái közül számosan voltak a kiegyezés utáni, millenniumi magyar felemelkedésben aktív szerepet vállaló, azt szívvel, tettel, pénzzel segítő zsidók, akiknek fiai önkéntesként harcoltak és véreztek hazájukért, hazánkért, Magyarországért az első világháborús frontokon. (Azon tűnődöm, a jelenlegi baloldali ellenzék bármely képviselőjétől mikor hallottam legutóbb e kifejezést, „hazánk”, de hagyjuk, ez más téma.) Valahogyan ide kellene visszatérni, a közös gyökerekhez. Az úgynevezett Tanácsköztársaságot, a második világháborút átvészelve, az antiszemitizmus mellett a holokauszt szót sem ismerő, a korábban ejtett sebeket ezért kezeletlenül üszkösödni, gennyedni hagyó kommunista diktatúra, majd az elmúlt húsz év álfasisztái -vajon merre jár Szabó Albert és Bácsfi Diána, ez a két műrém? -, kreált hisztériái után. Gedeon lehetne az első jel, a békeliba. Háború persze szerencsére nincs, de volt. Hetven éve, úgyhogy lassan le kellene zárnunk. Annak a realitásnak a figyelembevételével, hogy más és más kódoltatott abba az utódba, akinek a nagyapjára rácsapták a marhavagon ajtaját, és abba, akinek az elei százezrekkel együtt, mámorosan ünnepelték a Felvidék déli pereme és Észak-Erdély visszatértét. Mások a gyökereink, mások vagyunk, talán Magyarország is mást jelent nekünk. De ezért még ne keressük szakadatlanul egymásban a gonoszt. Aki még 2012-ben is azt firtatja, miért nem tett semmit 1944-ben a keresztény magyar népesség többsége az elhurcoltakért, az áldozatokért, annak ajánlok egy látszatra még fájdalmasabb kérdést: hát zsidó honfitársaink ugyancsak többsége miért nem tett semmit a hit- és sorstársakért? Szomorúan logikus a válasz. Mert felmérte, hogy nincsenek eszközei, és inkább a saját kis életét, a családját igyekezett menteni, hiszen hősnek elenyészően kevesen születnek. Az viszont tényleg érthetetlen, hogy az akkor már túlnyomó légi fölényben lévő szövetségesek miért nem bombázták koncentráltan a haláltáborokba vezető vasútvonalakat, pályaudvarokat? Annyi izgalmas, rejtélyes, kibeszéletlen, kiöklendezetlen, közös témánk lenne. Elképzelhető, hogy még Gedeonnál is fajsúlyosabbak. Bár már e liba első két szárnycsapása elegendő volt ahhoz, hogy egy hete megkezdődjön és Márton napig álljon a bál. Ez is mutatja, mennyire fontosak és beszédesek a szimbólumok. Befelé az azonosulás, kifelé az azonosítás a céljuk. Átláthatóbbá, egyszerűbbé, tisztábbá teszik a világunkat. Már csak ezért is hasznos lenne, ha a mai magyar politikai erők (és erőtlenek), pártok is kabalaállatot választanának maguknak. Persze valószínű, a többség az oroszlánra és/vagy a bölcs bagolyra pályázna, de nekem egészen mások a javaslataim. A Fidesz például számomra óriási, narancsszínű elefánt, amely megingathatatlanul tör, reményeim szerint még mindig az ivóvíz irányába, eközben rengeteg élősködőt cipel magán, és útjában áthatolt már néhány porcelánbolton is. Ha a két veteránra, Lendvai elvtársnőre és Kovács elvtársra gondolok, az MSZP korábbi földtörténeti korokból itt maradt, kivénhedt, fogatlan krokodilus, a fiatalabb generáció ellenben jóval kisebb, modernebb, átlátszó műanyagból készült példányt indokolna, amelyet gombnyomásra saját farka kezd csóválni. A Jobbik az a mindenevő, mindent pusztító vadmalac, amely ebbéli tevékenységéből adódóan olykor a köz számára hasznot is hajt, de általában inkább kárt, ezért félő, hogy valamikor majd nagyra nő. A Demokratikus Koalíció sajátos lápvilág, köztük Gyurcsány már csak szórakoztató békakirály, aki erőlködésében a szétpukkadás határáig fújja magát, néhány alattvalója apadó lelkesedéssel kuruttyolja körbe, miközben az egész mocsár azon hahotázik, hogy ez a pár kétéltű nem pironkodik koalíciónak nevezni magát. Az LMP az a többé-kevésbé mindenkire mozgó, de a tápláléklánc alján lévén bármilyen koncba belekóstoló, apróbb „erszényes” rágcsáló, amely számára a legfőbb veszély, ha választásra kényszerül, ezért amikor kettéosztják az erdőt, mondván, balra a szép és okos, jobbra az erős és bátor állatok induljanak, leül a középvonalra, és amint megkérdezik tőle, hát te mit keresel itt, azt feleli: mit csináljak, szétszakadjak? Tagadhatatlanul igen messzire jutottunk Gedeontól. A történet azonban végül is ugyanarról szól: egy tökéletesen kerek világ lényei általában ugyanolyannak látják magukat, amilyennek környezetük, a külső szemlélők ítélik őket. Ha így van, mindenki jól érzi magát a bőrében. Mi ettől persze igen messze vagyunk, mondani sem kell, az önkép szülte minden esetben jóval kedvezőbb. Ha a két veteránra, Lendvai elvtársnőre és Kovács elvtársra gondolok, az MSZP korábbi földtörténeti korokból itt maradt, kivénhedt, fogatlan krokodilus, a fiatalabb generáció ellenben jóval kisebb, modernebb, átlátszó műanyagból készült példányt indokolna, amelyet gombnyomásra saját farka kezd csóválni ttunnkr. Emu Zajlik az országos népzenei és néptáncvetélkedő, a köztelevízió jóvoltából az idősek és otthon ülők is élvezhetik, ahogy mondják: részesei lehetnek a szórakoztató kulturális programnak. Tévéfüggetlenként kerültem a szombat esti versengés látókörébe, kényelmes fotelből néztem a táncos lábú legényeket, ringó csípőjű leányokat, és odaszegezett a képernyő elé a közös tánc elbűvölő látványa, a zene és a mozgás harmóniája. S még inkább a versenyszámuk után megnyilatkozó fiatalok keresetlen szavainak tisztasága, őszintesége. A mai világban ünnepi csoda, szinte hőstettszámba mennek az olyan őszinte vallomások - különösen fiatal emberek szájából, s ilyen nyilvánosság előtt -, amelyek a szűkebb hazájuk, a falujuk, családjuk hagyományairól, az anyanyelvük iránti szeretetről, tiszteletről, hűségről szólnak. Egy felvidéki népdalos diáklány mindössze öt szóval utalt arra, hogy bizony nem könnyű magyarnak lenni Szlovákiában - ahol a leányka ősei már ezer éve otthon vannak! -, ám ezt olyan gyönyörűen „ázó” palóc nyelvjárásban mondta, hogy az egész európainak csúfolt sóhivatalnak el kéne pirulnia tőle. De ne menjünk ilyen messzire! Maradjunk a táncnál, amelyre vonatkozóan egy régi, érdekes hírforrás került a kezembe. A tánccal mint művészettel és társadalmi érintkezési formával az 1840- es évektől kezdtek „elméletileg” is foglalkozni, nem választva külön a hagyományos verbunkost és az akkortájt divatos zenékre történő táncolást. 1871-ben Nagykanizsán jelent meg az első magyar nyelvű könyv, amelyik a társas tánc fontosságára, megbecsülésére hívja fel a figyelmet. Szerzője, Lakatos Sándor maga is híres táncos, a reformkor nemzeti kulturális ébredésének egyik szereplője volt. Vándorszínészként kezdte a pályát - híres költő druszájához, Petőfihez hasonlóan -, 1842 telén már önálló táncművészként lépett fel a Nemzeti Színházban. 1846-ban mint Vachott Imre társulatának tagja döngette a budai nyári színkör deszkáit a hatalmas termetű, bozontos üstökű, nagy bajuszú kunsági ii. Azután tanította is a tudományát, de túl volt az ötvenen, amikor országosan is közreadhatta ismereteit, tapasztalását a táncról. „Őseink sem könyvből tanultak táncolni” - írja a tudománytörténész Trócsányi Zoltán, aki a táncművészet apostolának nevezte Lakatost. Az 1924-ben róla írt cikkében idéz a mestertől: „he csak bírhatnék oly erővel, hogy leszállhatnék az ősök sírja medrébe, összerakhatnám a csontjaikat és életet könyöröghetnék beléjük egy pillanatra is, akkor még jobban tudnám felfogni nemzeti táncunk szellemét, és megosztani az élő nemzettel”. A tánc mint testgyakorlás az egészség szempontjából is elsőrendű - intenek a régi szerzők -, segíti a légzést és az emésztést, fiatalít, és általa „az agynak szabad akaratos munkálata is magasabb polcra emelkedik”. A tánc öngyógymód, igen sok betegség megelőzhető általa - olvasom, és kezdem sajnálni, hogy csak hébe-hóba perdültem táncra. Azokra az időkre azonban jól emlékszem, amikor néhány kiváló és bátor értelmiségi - köztük urbánusnak mondott fiatal barátaim, ismerőseim - létrehozták a táncházmozgalmat, ami a hozzá kapcsolódó hagyományőrzéssel és közösségépítéssel az első komoly civil mozgalommá nőtt az 1956 utáni Magyarországon. Talán éppen a Halmos Béla, Sebő Ferenc és mások által kihantolt kincsek iránti féltés miatt ódzkodtam először a Fölszállott a pávától (főként a beharangozó reklámban helytelenül idézett, és hisztérikusan énekelt „aki dudás akar lenni” hallatán), de végül éppen őmiattuk, a valóban beérett vetésük láttán békéltem meg a műsorral. Egy borsodi iskolás kislány, aki a vetélkedőben népdallal szerepelt, elmondta, hogy amikor megszólal a mobiljában a népdal csengőhang, kigúnyolják a társai. Erről van szó. Rajta, párok! 72012. november 9., péntek Nézisport Magyar Nemzet .. .a dolgot ét magát nézzük...! Brüsszeli jósda •Száry Anna Ismét ünnepelhettünk november hetedikén. Sok-sok év után most azért, mert a brüsszeli hivatalnokok meghozták ítéletüket: eszerint Magyarország jövő évi költségvetési hiánya három százalék alatt lesz. A sorsdöntő bejelentésre egy ország sóhajtott fel. Mert ha az uniós hivatalnokok bal lábbal keltek volna fel, és mondjuk 3,1 százalékot tartottak volna teljesíthetőnek, akkor bizony most nagy bajban lennénk Ismét elindulna az adok-kapok, újabb intézkedéseket, még „meggyőzőbb” forgatókönyveket követelnének rajtunk De szerencsére megúsztuk, sőt kaptunk a buksunkra egy simogatást is. Abszurd az a határtalan izgalom és aggodalom, amely a Nagy Döntést megelőzte. Pedig mindössze annyi történt, hogy egy liberális finn politikus, Olli Rehn, az Európai Bizottság senki által soha meg nem választott pénzügyi biztosa a véleményét közölte a magyar költségvetés idei, jövő évi, sőt még a 2014-es évéről is. Igen, igen. Olli Rehn század százalékpontnyi biztonsággal megjósolta, hogy két év múlva mekkora hiánnyal fog zárni az a költségvetés, amely nemhogy nincs kész, de még hozzá sem kezdtek a tervezéséhez. (Mekkora mázlijuk van a finneknek, hogy Olli Rehnt exportálhatták Brüsszelbe, addig sincs otthon!) A brüsszeli jósda teljesítménye mindenesetre lefegyverző. Nemzetközi szervezetek tucatjai nap mint nap küszködnek, hogy negyedévente frissített jelentéseikben naprakész gazdasági előrejelzéseket tehessenek, igazodva a legújabb nemzetközi folyamatokhoz. A derék Olli Rehn tehát maga mögé utasítja akár a Világbankot, a Nemzetközi Valutaalapot, az OECD-t és bármely nemzetközi gazdaságkutató intézetet, mert eurócentnyi pontossággal már most látja, mi lesz 2014. december 31-én. Mindennek csupán azért van jelentősége, mert ismét olyan politikai döntést hoztak Brüsszelben, amelyet kényszeredetten előrángatott, szakmainak látszó érvekkel próbálnak kínkeservvel alátámasztani. És mivel a kormányváltás óta kordában tartották a hiányt, ezért most előhozakodtak a 2014-es esztendővel. Hogy akkor majd biztos nem fog sikerülni, mert ilyen és olyan kockázatok látszódnak, amelyekből már most azt a következtetést vonhatják le, hogy fél százalékpontos eltérés borítja a büdzsét. Íme, a hivatkozási alap, hogy még mindig ne kerülhessünk ki a túlzottdeficit-eljárás alól, és bármelyik pillanatban megvonhassák tőlünk az uniós tagságunkkal járó felzárkózási alapokat. És ezek a fiúk sem a levegőbe beszélnek: lám, tavaly pillanatok alatt felfüggesztették a forrásaink egy részét, amelyhez megnyerték Andor László magyar biztos támogatását is. Amikor az euróövezet recesszióval küzd, a mentőalapok sikere finoman szólva is kétséges, az unió következő költségvetését több tagállam is megvétózná, és mellesleg az Egyesült Államok egy óriási kiigazító csomag előtt áll, akkor Olli Rehn egy dologban biztos: Magyarországon 2014-ben mennyi lesz a GDP, és annak 3,5 százaléka lesz a hiány. Mi ehhez képest a Gyurcsánykabinet kormányzati jósdája? A szerdai döntés azért is visszatetsző, mert éppen az Európai Bizottság volt az, amely éveken át zöld jelzést adott a szocialista kabineteknek a hat-kilenc százalékos túlköltekezésre, aminek következtében az adósságszolgálatunk jelenleg 4,5 százalék. Amit gazdaságélénkítésre, orvos- és pedagógus-béremelésre lehetne elkölteni, nem pedig törlesztésre. A Medgyessy-Gyurcsány-Bajnaikormányok minden egyes magyar állampolgárra 1,17 millió forint tartozást tettek. Ezt kell visszafizetni, ezért szükségesek a kiigazító csomagok. Nem győzelmi jelentés, hogy még évekig az adósságszolgálat köti gúzsba a gazdaságot, de ez az igazság. Ideje megbarátkozni vele. CHN Bábu vagy, Tibi! * Ph.hál, György A leleményes rettegő teli van ötlettel. Bornai Tibor könnyűzenész a minap azt írja blogjában: nem szerencsés, hogy a közszolgálati televízió a Trianon előtti Magyarország területének időjárási előrejelzését ismerteti hírműsoraiban. „ Vajon hogy esne, ha a szlovákok, a horvátok vagy a románok úgy beszélnének állami televíziójukban a mai Magyarország egyes részeiről, mintha azok hozzájuk tartoznának. [...]Azon kapom magam, abban reménykedem, hogy talán nem veszik észre, ahogy »felvidékezünk«, meg »délvidékezünk«” - aggódik a Bábu vagy című dal szerzője, aki rendszeres fellépő a különféle vesszenorbánozó eseményeken. Amolyan riadt gondolatébresztőnek álcázza írását a vándormuzsikus, ami persze végtelenül átlátszó: a Duna TV például megalapítása óta Kárpát-medencei prognózist ad - egy diplomáciai jegyzéket sem kapott emiatt. Az aggódó zongorista mellényúl a klaviatúrán, sípol az erősítője. Ordít belőle a provokáció. Nem véletlen, hogy a Mandinerre is kitett dolgozat kommentelői szinte egy emberként küldik el melegebb éghajlatra (az általa is megénekelt „jó öreg Afrikába”). Egyikük így ír: „Eszmetársaihoz hasonlóan Bomai sem fogja föl, hogy az általa riasztónak talált szélsőséges indulatokat épp az efféle írások szítják föl a leginkább. ” Dehogynem fogja föl - éppen ezért írja. Hadd mérgelődjön az olvasó! Ha mérges, könnyen kicsúszhat a száján egy erősebb mondat, amin ügyesen el lehet rasszistázni. Régi trükk ez, ki van találva. De még csak nem is Bornai találta ki. Te csak bábu vagy, Tibi!