Magyar Nemzet, 2015. december (78. évfolyam, 281-305. szám)
2015-12-14 / 292. szám
publiciszt@magyarnemzet.hu A finanszírozás kultúrája Csak a rendszer öntisztulása nyomán válik értékcentrikusabbá az eddigi gyakorlat Amikor a második világháború alatt egy minisztere azzal a javaslattal fordult Winston Churchillhez, hogy a hadi kiadásokra tekintettel csökkentsék a kulturális támogatásokat, a miniszterelnök azt kérdezte: „de akkor mi az, amiért harcolunk?” Ez az anekdota még akkor is tanulságos, ha Churchill valójában aligha mondott ilyet. A kultúrára költeni kell, még szélsőséges helyzetben is, hiszen a nemzeti önazonosság megőrzéséhez szükségünk van a morál, a hagyományok és (a szellemi és anyagi) értékek összességére, vagyis a kultúrára. Pénz nélkül azonban nincs kultúra. És mivel a mecénások kora lejárt, a finanszírozást az államnak kell magára vállalnia. Igaz, a kultúra jobbára csak viszi a pénzt, és kevés a közvetlenül forintosítható eredménye. Ráadásul ha betölti egyik fontos funkcióját, a kultúra kritikus a fennálló társadalmi, politikai rendszerrel szemben. Az állam éppen ezért a világon mindenütt igyekszik a saját érdekeinek megfelelően úgy felhasználni a kultúrát, hogy valami módon mégis megtérüljön a befektetése. A módszerek eltérőek. Léteznek kifinomult praktikák, van nyitr elnyomás, de az állam dönthet úgy is, hogy pusztán gazdasági problémaként kezeli a kulturális életet. Vagyis megvásárolja, zsebre teszi, vagy - szigorúan üzleti megfontolások szerint - a saját képére formálja. Ennek azonban az a veszélye, hogy a kultúra a politikai rendszer kritikátlan reprezentációjává válik: csillogó felszínné, ahol a támogatás megléte vagy hiánya árazza be a szereplőket és értékeli a teljesítményt. Ennek jelei pedig sajnos itthon is egyre tisztábban látszanak. Lapunk többször is foglalkozott azzal, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) működését szabályozó törvény módosításával egy jól működő rendszert alakítottak át. A Fekete György vezette Magyar Művészeti Akadémia (MMA), ha nem is teljes, de jelentős befolyásra tett szert a magyar kultúra legfontosabb mecénása, a bő két évtizedig, kormányoktól függetlenül jobbára szakmai, és nem politikai alapon működő NKA bizottságában és kollégiumaiban. A tét nem kicsi, hiszen az NKA tevékenységére közel 10 milliárd forintot irányoz elő a jövő évi költségvetés. Számos szervezet, kulturális termék léte függ ettől a kerettől. Nem véletlen, hogy a kiemelt folyóiratok egyből megkongatták a vészharangot, amikor kiderült, az NKA nem írta ki a 2016-os támogatási pályázatokat. Méghozzá azért nem, mert a sokak szerint egyértelmű politikai preferenciákkal rendelkező MMA térnyerése miatt jelentősen átalakul a szervezet, és amíg ez nem zárul le, nem írnak ki pályázatot. Az ügy végül megoldódni látszik, az NKA pénteki bejelentése szerint ugyanis 350 milliós keretösszeggel még idén közzéteszik a pályázati felhívást. Ám ez az eset is jelezte a kultúra és a támogatási rendszer közötti hangsúlyeltolódást. Van a kulturális finanszírozásnak egy kevésbé látványos szférája, amely azonban legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az NKA pénzosztása. Ez a tao, vagyis a kulturális támogatásra felajánlott társasági adó, amely bevezetése óta teljesen beépült a támogatásra jogosult szervezetek költségvetésébe, kiesése a megszűnés szélére sodorhatná még a legjelentősebb hazai előadó-művészeti műhelyeket is. A kormány 2009-ben tette lehetővé, hogy a cégek adókedvezmény fejében a fizetendő adójuk egy részét (a látványsportok és a film mellett) az előadó-művészeti terület támogatására használják fel. A vállalkozások ebben a konstrukcióban tehát nem az állam, hanem egy az NKA által nyilvántartásba vett művészeti szervezet (színház, zenekar stb.) kasszájába fizetik be adójuk egy részét. A kulturális intézmények pedig a jegybevételük legfeljebb nyolcvan százalékáig vehetik igénybe a támogatást. A tao eredetileg kiegészítő támogatásnak indult, ám a rendszer felfutásával párhuzamosan elkezdett csökkenni az állami finanszírozás - a kormány arra hivatkozott, hogy végső soron a tao is állami forrásból érkező pénz. Ennek következtében mára a tao lett az előadó-művészeti szervezetek egyik legfontosabb bevételi forrása. Ezért is keltett riadalmat, amikor kiderült, jövőre megszűnhet a támogatási forma, hiszen 2015 végén lejár az uniós engedély. Az Európai Bizottság végül szabad utat adott a taónak, de a kormánynak mégis felül kellene vizsgálnia a támogatási rendszer működését. A tao ugyanis számos visszaélésre adott lehetőséget. Hoppál Péter kulturális államtitkár egy háttérbeszélgetésen megjegyezte, az uniós vizsgálat miatt nem bolygatták eddig a társasági adó ügyét. Hiszen a támogatás esetleges eltörlése katasztrofális eredménnyel járt volna, az pedig járulékos probléma, hogy közben milliárdok vándoroltak illetéktelen zsebekbe. A taóra ugyanis egyből rávetették magukat a közvetítő cégek, amelyek jutalék fejében összegyűjtötték a művészeti intézmények számára a támogatás mellett elkötelezett vállalkozásokat, és azok adóját. A közvetítők eleinte 3-4 százalékos jutalékért dolgoztak, de ma már nem ritka a 40 százalékos igény sem. Ez azt jelenti, hogy az adó - vagyis voltaképpen a közpénz - jó része magánzsebbe kerül. Erre hívta fel a figyelmet mások mellett Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója és Ókovács Szilveszter, az operaház főigazgatója részvételével december elején megalakított Tiszta tao társaságok rendszere is: intézményvezetők álltak ki az átlátható kulturális finanszírozás mellett. Céljuk, hogy a művészeti szervezetek közvetlenül, jutalékért dolgozó cégek nélkül jussanak támogatáshoz. Sajnos azonban a tao nemcsak a közvetítők, de egyes művészek és szervezetek számára is ellenállhatatlan kísértés. Mivel a támogatás mértékét a jegybevétel nagysága adja, az előadások számának növelése jelentősen megdobhatja egy intézmény támogatását. Ehhez elég, ha a produkció csak papíron létezik... 2014-ben az ExperiDance együttest irányító Román Sándor tulajdonában lévő Rivalda Kft. lett a tao legnagyobb nyertese - írta meg tavaly a Magyar Narancs. A cég kétmilliárd forint támogatást söpört be közel hatszázezer fizető néző után - megelőzve mások mellett az Operettszínházat és az operaházat (az Erkel Színházzal együtt!). Román Sándor társulata közel 1200 előadást rendezett, ami azt jelenti, hogy naponta háromszor színpadra kellett lépniük. Nem akármilyen teljesítmény ez a harmincnyolc fős társulattól. Ám nem voltak egyedül emberfeletti képességeikkel, jó pár szervezet látta meg a közpénzek felszívásának lehetőségét. Nem meglepő ezek után, hogy jövőre másfél milliárd forintban maximalizálják az igényelhető támogatást. Az már kevésbé érthető, hogy a visszaélések miért csak most derültek ki. A gyenge törvényi szabályozást ugyanis nem indokolja az uniós vizsgálat. S bár most elindulhat a rendszer öntisztulása, az eddigi gyakorlat komoly egyenlőtlenségeket teremtett a kulturális finanszírozáson belül. Sarkítva a dolgot: ott vannak - az MMA térnyerése következményeként - a megszűnés szélén tántorgó folyóiratok az egyik oldalon, és a sok száz milliós közpénzt nem a legtisztább módon felhasználó szervezetek a másikon. Az igazi problémát a kulturális finanszírozás gyakorlatában rejlő üzenet jelenti. E szerint ugyanis az értékteremtés másodlagossá vált a támogatások megszerzése mögött. És ezzel a kulturális finanszírozás átvette a kultúra szerepét. Vagyis immár az állami mecenatúra az értékek hordozója, a kulturális produktum pedig csupán egy származtatott minőség. Churchillnek igaza volt, kultúrára költeni kell minden körülmények között - de nem árt, ha a finanszírozás a mostaninál átláthatóbb. A problémát a kulturális finanszírozásban rejlő üzenet jelenti. E szerint ugyanis az értékteremtés másodlagossá vált a támogatások megszerzése mögött. És ezzel a kulturális finanszírozás átvette a kultúra szerepét. Vagyis immár az állami mecenatúra az értékek hordozója, a kulturális produktum pedig csak egy származtatott minőség Körmendy Zsuzsanna Nem vagyok ijedős természetű, de amikor lapunk hasábjain megláttam egymás mellett két lazacot, amelyek nem anya és gyermeke voltak, hanem egy nem génkezelt példány, meg egy ijesztően megnagyobbodott változat, eldöntöttem, hogy azon a héten nem eszem a büfében lazacot. Egy percig sem gondoltam ugyan, hogy a kapormártásban fürdő lazac korábban nem halgazdaságban nődögélt, hanem az alaszkai medvék pusztítása miatt a migrációs nyomásnak engedve döntött úgy, hogy átússza az Atlanti-óceánt és körülnéz Európában - de mégis. Nemrég értesültünk róla, hogy az amerikai élelmiszer- és gyógyszer-ellenőrzési hatóság engedélyezte genetikailag módosított lazacok árusítását. A népet megnyugtatták: vitaminok, ásványi anyagok és zsírsavak tekintetében nincs biológiailag számottevő különbség a génmódosított és a halgazdaságokban nevelt lazac között. Vajon a „nincs különbség” azt jelenti-e, hogy az egyik éppoly ártalmas, mint a másik, vagy hogy mindkettőt lehet zabálni két pofára? S ha a génmódosított lazac a felsoroltak tekintetében nem ártalmas, akkor mi van azokkal az összetevőkkel, amelyeket - mondjuk, hogy ne térjünk át a vaddisznópecsenyére - nem soroltak fel? Azt már meg sem kérdezem, hogy ha ártalomról szó sincs, akkor vajon miért tartott „fogyasztói aggodalmak miatt” öt évig a hajnalpír színű halak gyorsnövésű válfajánál a tenyésztés engedélyezése? És most, hogy halastavakban lubickolhatnak a villámnövekedésű óriáslazacok, az amerikaiak már rohannak is az üzletekbe, nehogy túlnője magát szegény pára, és bánatos uszonyát kilógassa a boltból? Szóval van itt kérdés bőven. De ha már szóba jött az állampolgári bizalom, hadd osszam meg az olvasókkal egy emlékemet 1984-ből. Élénken belém vésődött az a kishír, amely azt a lényegtelen apróságot közölte az olvasóval, hogy valahol Ukrajnában az egyébként a szocializmushoz hasonlóan biztonságos és hosszú élettartamú atomerőművek egyikében baleset történt. Néhány nap múlva már azt is tudtuk, hogy nem szabad salátát enni, mert az a hatalmas atomfelhő miatt még nálunk is szennyezett. Az írószövetség vicces kedvű akkori főtitkára az étteremben tüntetően hatalmas adag fejessalátát rendelt, amelyet egyszemélyes performanszként derűsen elfogyasztott, bizonyítva a Szovjetunió iránti töretlen bizalmát. Hát ez az, ami hiányzik belőlünk. Amikor már a fél világ átszokott a könnyűnek és nem hizlalónak kikiáltott margarinra, néhány évtized elteltével megtudtuk, hogy az bizony eléggé egészségtelen. Ugyanis a háború idején katonák olcsó élelmezésére kikísérletezett margarin bizonyos alkotóelemeit szervezetünk nem tudja lebontani. Vagyis nyugodtan ehetünk vajat. Nem lepődtem meg, hiszen már megtörtént egy másik nagy beismerés: a koleszterinbombának kikiáltott tojásról kiderült, hogy mégsem robbantja szét ereinket, így aztán amit elvesztettünk a margarinréven, azt visszanyertük a tojásvámon. A reggelire főzött lágytojás vajas pirítóssal többé nem az öngyilkosjelöltek léha gesztusa. Lehet, mindez csak olyan közép-európai okvetetlenkedés, mélységes ellenérzésem lelepleződése a nyakunkon lévő transzatlanti kereskedelmi egyezmény iránt, amely lehetővé tenné, hogy vegyszerrel átmosott csirkéket importálhassunk, mert a politikai korrektséget leszámítva nálunk az a legnagyobb hiánycikk. Hiteles halbiológusok szerint ha a lazacok véletlenül kiszabadulnak a tenyésztőtelepekről és ott szaporodni kezdenek, hazavághatják a természetes lazacpopulációt. Ez így már sok. Mert ha a szuperlazactól az északról vagy keletről débe-hóba hozzánk is átránduló medvék is génmódosulnak, akkor nekünk kaput. Egy mázli, hogy elvesztettük a Felvidéket meg Erdélyt. Lazac 2015. december 14., hétfő Nézőpont Magyar Nemzet Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna ...a dolgot ét magát nézzük.... Élcsapat - Szerető Szabolcs Tisztújító kongresszust tartott a hét végén az Eb-sorsolás árnyékában a Fidesz, tétje az utóbbinak volt. Nemcsak azért, mert a nagyobbik kormánypártban lassan hagyománnyá válik, hogy a vezetői posztok és az azokra jelölést kapó személyek száma megegyezik, hanem mert a Fidesznek már rég kisorsolták az álomellenzéket. Amihez idén a belpolitikai álomtémát is megkapta, a minden mást háttérbe szorító menekültügyet. Bár az év elején a kétharmad elveszett, mostanra a kezdeményezés visszakerült a Fideszhez, ahogy sok elkóborolt, elbizonytalanodott szimpatizáns is visszatalált. A kormánypártoknak jelen pillanatban itthon nincs kitől tartaniuk, a párizsi terrortámadások miatt egy hónapja helyesen elhalasztott kongresszus ezért sem ígért nagy izgalmakat. Orbán Viktor már tavaly, a könnyedén megnyert három választás közben új csatateret talált magának: az európai nagypolitika színpadára lépve vezényelt sikertelen rohamot Jean-Claude Juncker bizottsági elnökké választása ellen. Most mintha ezért is megpróbálna revánsot venni, amihez a menekültválság finoman szólva tökéletlen uniós kezelése kiváló muníciót biztosít. A Fidesz-kongresszus egyik fő motívuma Brüsszel támadása volt. A felszólalások erkölcstelen és pipogya eurokratákat ostoroztak, akik részesei a betelepítés mögött álló összeesküvésnek, megtagadják és elárulják a kontinens hagyományos értékeit, keresztény gyökereit, lerombolnák a nemzetállamokat, felülről diktált szabályokkal korlátozzák szuverenitásunkat. Vagyis Brüsszel a migrációs válság ügyében az ellenfelünk. A magyar kormány a jelenlegi formájában leírta az Európai Uniót, de új szellemi alapokra helyezésében, megújításában Orbán Viktor szívesen vállalna szerepet. A miniszterelnök önbizalomtól duzzadó, álszerénységgel nem vádolható beszédet mondott, amelynek számos elemét a 2010-es magyar és görög helyzet összevetésétől a liberalizmus bukásán át a polgári berendezkedés megszilárdításáig sokszor hallottuk már, és fogjuk is még hallani. A kézzelfogható, konkrét és pozitív bejelentés a lakásépítés áfájának csökkentése volt. Orbán Viktor nagy ívű áttekintést adott az általa vezetett, lényegében a magyarság élcsapataként bemutatott politikai közösség történetéről, felemelkedéséről, valóban példátlan sikereiről és küldetéséről. Az udvariassági köröket elhagyva vallott politikusi felfogásáról, saját vezetői szerepéről kimondta: ő képes a Fidesz egységét, a belső rendet biztosítani, kezelve a fiatalos fickándozásokat is, amiből egyenesen következett az igény bejelentése: újabb kétéves elnöki megbízatását felkészülésnek tartva a következő ciklusban is folytatná a miniszterelnöki munkát. Csak a Fidesz, csak Orbán Viktor - így summázható a kongresszusként megrendezett politikai nagygyűlés üzenete. A szervezetépítés fontosságáról, a fiatalok megszólításáról beszélő Kövér László, illetve a hatalomgyakorlás káros mellékhatásait említő Lázár János érzékeltette, hogy vannak azért problémák a párt és a kormány működésében. A kancelláriaminiszterrel ellentétben én azt hiszem, hogy nem a kihívó hiánya okoz visszásságokat, hanem az, amikor a demokratikusan szerzett felhatalmazását a kormányzat szisztematikusan mindenfajta külső kontroll kiiktatására használja, a törvényhozást pedig olykor magánérdekek szolgálatába állítja. Nem vitás, van mivel elégedettnek lennie a Fidesz vezérkarának. A vita helyett szónoklatokból összeálló kongresszuson elhangzottak nyilván lelkesedéssel töltötték el a küldötteket, a tagságot és a szimpatizánsok kemény magját. Ám Magyarország a maga mindennapi gondjaival, a makromutatók csillogása mögötti világ mintha nem érte volna el a tanácskozás ingerküszöbét. 0 HM ZP-lista Szegeden . Puhál György ~___________________________________ A szegedi városvezetés nagy figyelmet fordít a részletekre. Jó példa erre, hogy a közgyűlés egy 2012 decemberében kelt rendelet módosítása értelmében a polgármesteri hivatal tisztségviselői mellett a város rászorulói is ingyenes parkolási bérletet kaptak. A „rászorulók” neve egy 316 fős VIP- listán olvasható: a díszpolgárok mellett önkormányzati cégvezetők, országgyűlési képviselők és közéleti kiválóságok találhatók, de van köztük alkotmánybíró, sőt rendőr is. (Újhelyi István uniós képviselő mindjárt két bérletet is kapott.) Vannak mások is a listán, de róluk csak annyit lehet tudni, hogy egyikük sem ingyenkonyhán étkezik. Hogy ki kerülhetett be a „jogosultak” körébe, arról Szeged vezérei döntöttek. A listát a polgármesteri kabinet vezetője állította össze, a végső döntést pedig Botka László szocialista polgármester, illetve az ő „vezetői értekezlete” hozta meg. (A lajstromot a helyi közlekedési kft. parkolási üzletágának vezetőjéhez továbbították, a többi már ment, mint a karikacsapás.) Mint az a napokban kiderült, az ügyben a Nemzeti Nyomozó Iroda ismeretlen tettesek ellen hűtlen kezelés miatt eljárást indított. A városban nem mindenki örül felhőtlenül e kiváltságoknak. Ebben az is közrejátszhat, hogy Szegeden a parkolás ma nagyjából annyiba kerül, mint a Margitszigeten, vagy a budai Várban, ráadásul nemrég ismét kiterjesztették a díjfizetéses zónát. (Idevágó adat: évente 60 millió forint bírságot szed be az önkormányzat, miközben a VIP-parkolás négy év alatt 90 milliót vitt el...) Beszélik, most akár Botka is parkolópályára kerülhet.