Magyar Nemzet, 2017. július (80. évfolyam, 151-176. szám)
2017-07-15 / 163. szám
321 magazin Lapos-Magyarország GAZDA ALBERT tökéletes dolgok Évente végigmegyek egy-két tucatnyiszor _ a Budapest-Kaba-útvonalon. Előbb oda, utána vissza. Sok-sok szempontból jó ez ___nekem. Például látom közben Magyarországot. Nem az egészet ugyan, de egy fontos részét. Olyan részét ráadásul, amelyet nem szoktak nagyra tartani az emberek. Különösen a budapestiek. Főleg azok, akik hamarabb ülnek repülőre, mint vonatra, és úgy sejtik, minden, ami a főváros inkább vagy kevésbé szűken vett határain túl található - mármint ugyanakkor hazánkéin belül -, egyszerre egzotikus és nem érdekes. Egzotikus, mert furcsa emberek élnek e távoli univerzumokban, akik számára annyi az élet, amennyi a közmunkából, a kocsmából, a bulvártévék műsorából és a Fideszre szavazásból összerakható. Nem érdekes, mert nincs ott semmi. Csak ezek a furcsa emberek, és a nagy poros-szürke laposság. Unalmas, álmos tájakkal, falvakkal, városokkal. Nyomorral és tompasággal. A Balatonnál, a Bakonyban, a Mátrában, egy jobbfajta borvidéken csak-csak történik valami, viszont a síkokon biztos, hogy semmi sem. Én azonban megszerettem ezt az utat Budapest és Kaba között. Mindig egyformán menni-jönni tényleg egyhangú lenne ennyiszer, ezért variálom a verziókat. A leggyorsabb végigrohanni az M3-ason Debrecenig, és jönni szűk negyven kilométert visszafelé, sietős így, és nem szórakoztató. Eggyel jobb letérni a sztrádáról Füzesabonynál, és vagy szinte végigmenni a 33-ason, úgy átkanyarogni Nádudvar, esetleg Szoboszló felé - előbbi esetben csodás a Hortobágy széle, leginkább madárvonuláskor, az aszfalt viszont módfelett pocsék egy hosszú szakaszon -, vagy már Tiszafürednél délnek venni az irányt, és Kunmadarason, Karcagon, sok más kis falun keresztül lyukadni ki a négyesen. Közel ennyit ér elindulni az M5-ösön, átvágni Albertirsa felé, onnan robogni végig megint a négyesen. Most szólok: aki utálja a kamionokat és az útépítéseket, ezen a nyáron ne kísérletezzen ilyesmivel. Mindazonáltal ha nagyon is látni akarunk ezt-azt Lapos-Magyarországból, és a balgán drágának hitt időnek sem vagyunk híján, a 31-es főutat célszerű választanunk. Akár az elejétől, sülysápostul, nagykátástul, bár a lényeg Jászapáti és Heves után kezdődik. Hevesvezekénnyel, Kiskörével, a fantasztikus közúti-vasúti Tisza-híddal, a kéttornyú kunhegyesi templommal, a szalmabálákkal, a napraforgótáblákkal, a perzselő nappal, a forró széllel, a szép csendességgel. Meglepő a tágassága ennek a vidéknek. Mintha nem is parányi ország lenne a hazánk. Mintha lenne kiterjedése, és nem csupán horizontálisan, vertikálisan is. Ha értik, hogyan is mondom. Megjegyzem, a Tisza-tó körbeautózása is élmény, noha magától nem kínálja magát. Múltkor muszáj volt: valami történhetett Poroszlón, álltunk, vártunk, hiába, úgyhogy elindultam Sarud felé. Barátságos kis házakat figyeltem meg ott. Ha már így alakult, megnéztem Kömlőt is futtában. Ment a futballmeccs, sajnos nem tudom, mi volt az állás. Az út amúgy télen is út. Sárosabb, kevésbé inspiráló, ám hangulata akkor is van. Főként ha füst száll a kéményekből, melynek illata nem műanyaghulladékokról, hanem fáról-szénről mesél. De a nyár az igazi. Az tágas úgy, ahogy illik. Igen, ez mind-mind Magyarország. Hazánk kirakatok mögötti változata. Amely nem arról szól, amit a legfontosabbnak gondolnánk megmutatni - vagy tegyük fel: elrejteni - belőle, hanem amely egyszerűen csak létezik. Napról napra, évről évre és emberek élnek benne. Nem átutazók, mint mi, mégis ugyanolyanok. Egyébként pedig: egyáltalán nem egzotikus ez az ország. Nem is nem érdekes. Végképp nem szürke. Hiszen lám, milyen színes: sárga, aranybarna, piros, kék, zöld és mindenféle. A SZERZŐ FELVÉTELEI korkép Csók, Matti! Angela Merkel bemutatja, mit tegyen egy német asszony, ha megtámadja a francia elnök. Az Európa keleti és nyugati fele közti árkot aztán már együtt mélyítették tovább PÁRIZS, 2017. JÚLIUS 13. FOTÓ: MTI/EPA - JULIEN DE ROSA 2017. JÚLIUS 15., SZOMBATMagyar Vitizrt Gázló GYÖRFFY ÁKOS Magyarország legmagasabb pontján töltöttük a hétvégét a családdal. Egy díjátadóra voltam hivatalos, a nagyvonalú szervezők szállást is szereztek nekünk az egyik helyi szállodában. A rendezvény immár sokadik éve működik hősiesen Muzsikál az erdő cím alatt, és egy nyolcnapos mátrai kulturális fesztivált takar. Említtessék itt meg Szabó Lajos és Matuz Viktória neve, akik elképesztő lelkesedéssel hozzák tető alá évről évre ezt a maga nemében páratlan eseményt. Idén az irodalmi pályázatok díjait adtuk át fent, a Kékesen, a nevezetes torony tövében felállított alkalmi színpadon. Amennyiben hajlamosak vagyunk arra, hogy valamiféle metafizikai jelentőséget tulajdonítsunk egy ország legmagasabb pontjának, akkor sajnos ki kell jelentenünk, hogy Magyarország legmagasabb pontja híven tükrözi az alatta elterülő, jórészt lapálynak mondható vidék áldatlan állapotait. Persze bajban vagyunk ezzel a legmagasabb ponttal, mert hát Magyarország legmagasabb pontja több mint ezer esztendőn keresztül a Gerlachfalvicsúcs volt a maga 2655 (egyesek szerint 2653) méteres magasságával, szegény Kékes csak Trianon után kapta meg a megtisztelő címet, amelyet a második világháborús évektől eltekintve azóta is őriz. Az elveszített magashegységeket magától értetődően nem lehet egy középhegységi csúccsal imitálni, bár a Kékes esetében szemmel láthatóan mindent elkövettek annak érdekében, hogy Csonka-Magyarország polgára a Tátrában érezze magát. Először is nagy kiterjedésű fenyveseket telepítettek, magaslati gyógyhelyeket létesítettek, s bevallom, a Kékesen (ahogy a Galya-tetőn is) az embert tényleg elkapja egy olyan érzés, mintha a valóságosnál tekintélyesebb magasságban időzne. Ez az ízléses szállodákban és turistaházakban testet öltött igyekezet persze leginkább a Horthy-korszakra volt jellemző, a Kádár-rendszer már jóval lejjebb tette a lécet. A Kékesen nem múlt el a Kádárrendszer. Úgy látszik, ezer méter fölött nem volt rendszerváltás. Mert hát mit gondoljon az ember, amikor a tévétoronyba belépve azzal kénytelen szembesülni, hogy az építmény büszkesége még mindig az az elmondhatatlanul kiábrándító palackgyűjtemény, amely nem sokban különbözik a gyerekkoromban még rendkívül elterjedt házi sörösdoboz-gyűjteményektől. A torony tövében ízléstelen szuveníreket és kínai játékokat árulnak a bódékban, kicsivel lejjebb pedig, a gyógyszállóban olyan állapotok uralkodnak, amelyek tényleg a hetvenes évek mélyét idézik. Thomas Mann Varázshegyének groteszk paródiáját láthatjuk ott, szakadt linóleumpadlóval, súlyos menzaszaggal, magukba roskadt, csíkos pizsamás betegekkel. A szálló elhanyagolt parkjában néhány jókora lucfenyő emlékeztet csak arra, hogy valamikor az elvesztett Tátrát akarták megidézni itt. A park sétaútjai rozsdás kerítéseknél érnek véget. A bejáratnál unatkozó biztonsági őr okostelefonjának fénye pislákol csak a gyantaillatú alkonyaiban. A szerző költő, író. Kéthetente ezen a helyen erdőről, természetről ír.