Magyar Nyelvőr – 79. évfolyam – 1955.
Szilágyi Ferenc: A nyelvművelő Csokonai
Mikor „Gyümölcs havában", Fructidor hónapjában „dal zendült vidéken S Párizsba indult boldog győztesen Az új világnak indulója" —a francia forradalom nagy nyitányakor ő is gyümölcsöző, boldog kertről álmodott: „Már Európában csak mi vagyunk hátra . . . Hívnak maguk után a többi nemzetek: Magyarok! derék nép! mit késtek? jöjjetek!" — „Megyünk, nagy nemzetek! — kiált bizakodva egész népe nevében — Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk, S mind az emberiség kertébe sietünk" — írta az erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságot köszöntő szép versében (Marosvásárhelyi gondolatok). Hiába sietett volna azonban annyira — akárcsak a nemzet legjobbjai vele együtt — az emberi Haladás szabadságot és bőséget gyümölcsöző kertje felé, az elnyomás megakasztotta az ő lelkes igyekezetét is. Maradt azonban egy másik kert, egy szerényebb kis kert, amelyben gyomlálgatva, plántálgatva a gyümölcsöző haladást szolgálhatták. A nyelv virágoskertje, Csokonai is odaállt a többiek mellé, hogy ennek a kertnek vigyázó kertészet és maga is termő tőkéje legyen. Ez a kert most még elhanyagolt, de szorgalmas „oltás, ültetés, irtás, tisztogatás és fáradatlan mívelés által, egy olyan rakott és ékes kert felől nyújt reménységet, amilyen a nyelveknek paradicsoma lehet" (2 : 579). Szívvel-lélekkel csatlakozik ő is a nagy mozgalomhoz, a nyelvújításhoz, amely az elnyomatás éveiben egyetlen küzdőporondja volt a nemzetükért vívódó hazafiaknak: „Sok nemzeteknél egész századokkal is hátrább vagyunk a tudományokba és a culturának egyéb nemeibe, de oly foganatos eszköz van a kezünkbe, hogyha azzal élni kezdünk, esztendők alatt is óriási lépéseket tehetünk utánuk. Ez a mi saját anyai nyelvünk — a magyar nyelv!" (2: 579—80). A kert azonban, a gazdag termés ígéretével biztató anyanyelv kertje idegen folyondárok szorításában fonnyad. Ha rakott, ékes kertté akarjuk varázsolni újra, először meg kell szabadítanunk az indáktól, a fojtogató szövevénytől, hogy újból frissen zsendülhessen neki. Meg kell szabadítanunk a latin és a német nyelv fojtogató folyondárjaitól. Csokonai lelkéből szól Tempefői és Musai, a két magyar költő, mikor a gvárdián felemás magyarságú (vagy inkább latinságú!) levelére így füstölög: „Boldog isten . . . Hol ebbe a magyar nyelv?" „Bár a deák nyelv se volna, mert ugyan annak is meg van adva! Csak így van az, mikor az ember se deákul, se magyarul nem tud. Már e közhiba volt, kivált csak ez előtt kevéssel is az egész Magyarországban; a politikusok szégyenlettek magyarul beszélni, s a deák nyelvet tették közönségessé, a melyre azt mondotta volna Cicero: Bizony mondom néktek, nem esmérlek titeket, a ti szavaitok elárúl benneteket, hogy ti nem az én juhaim közzűl valók vagytok" (3 : 215). S milyen elkeseredetten panaszolja 1797-ben Koháry Ferencnek írott levelében: „Alig menekedett ki gyámoltalan szegény nyelvünk a szomszéd német nyelvnek igája alól; azonnal amaz ellenkező fátum felhozta a deák nyelvnek skeletonját [csontvázát] olaszországi sírjának fenekéről, s kiragadván bennünket édesanyánk kebeléből, a holt idegennek porrá váló lábait kezdte velünk csókoltatni. S mi mindig oly boldogtalan ízlésűek vagyunk, hogy mindenben, még a nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a külföldieket, holott édes hazánk minden adományival bővölködik a természet-