Magyar Nyelvőr – 132. évfolyam – 2008.
3. szám - Nyelv és stílus - Kemény Gábor: A Nyugat jelentősége a modern magyar szépirodalmi stílus kiteljesedésében
hézségekbe ütközik. Az 1960-as évek második felétől a magyar nyelvű szakirodalomban - Diószegi András kezdeményezésének hatására - a szecessziós stílus megjelölés kezdi háttérbe szorítani a hagyományosabb impresszionista stílus elnevezést. Tanulságos, egyben korjelző adalék erre, hogy Szabó Zoltánnak a Tanulmányok a magyar impresszionista stílusról című, általa szerkesztett kötetben publikált Impresszionizmus és szecesszió a századforduló prózájában című terjedelmes tanulmánya (Szabó 1976) címe ellenére lényegében mindvégig a szecesszióról szól, annak stilisztikai jellemzését végzi el. Egy másik példa: az 1989-ben megjelentetett, kutatási céljaként a magyar impresszionista stílus vizsgálatát megjelölő tanulmánykötet (Fábián-Szathmári [szerk.] 1989: 9, 11) címében nem tartalmazza az impresszionizmus elnevezést, hanem „a századforduló stílustörekvései" formulához folyamodik. A kötet 26 tanulmánya közül csak hétnek a címében fordul elő az impresszionizmus vagy az impresszionista kifejezés. 2.2.1. Ezek után tekintsük át vázlatosan, kiket sorol a szakirodalom a magyar impresszionista stílus képviselői közé. Baránszky-Jób László antológiájának az impresszionizmust bemutató fejezete (Baránszky-Jób 1937: 269-96) többek között Bródy Sándor, Kosztolányi, Szomory, Ignotus, Kaffka, Tömörkény, Krúdy, Babits és Prohászka Ottokár prózájából közöl szemelvényeket. Ebben a névsorban figyelemre méltó az inkább realista vagy naturalista prózaíróként számon tartott Tömörkény, valamint a keresztényszocialista hitszónok Prohászka szerepeltetése. Tömörkény „táji impresszionizmusáról" az antológia szerkesztője több mint harminc évvel ezután alapos tanulmányt tett közzé (Baránszky-Jób 1969), amellyel utólag is igazolja Tömörkény ide sorolását. Ami pedig Prohászkát illeti, őrá még visszatérünk az impresszionista és a szecessziós stílus viszonya kapcsán. Még a második világháború éveiben jelent meg - és ennek következtében maradt visszhangtalanul - Pelyvás-Ferenczik Istvánnak Krúdy impresszionizmusáról (Pelyvás-Ferenczik 1942), illetőleg Lovas Rózsának a magyar impresszionista költészet stílusformáiról szóló munkája (Lovas 1944). A háború után évtizedekre lehetetlenné vált a rendszeres stílustörténeti kutatás. A stílusirányzatok, köztük az impresszionizmus vizsgálata csupán a hatvanas évektől lendült fel. Herczeg Gyula 1975-ben adta ki a magyar prózastílus fejlődését bemutató trilógiájának első kötetét, amelyben főleg Kaffka, Babits, Szomory és Krúdy műveiből vett példák elemzése útján jellemzi az impresszionizmust (Herczeg 1975: 66-114). A fejezetnek több mint a fele Krúdyról szól (88-114). Babits Kártyavár című regénye kapcsán azt jegyzi meg a szerző, hogy a magyar impresszionizmus e regény első felének a Nyugatban való megjelenése idején, 1915-16-ban „állott delelőjén" (70). A Szabó Zoltán szerkesztette bukaresti tanulmánykötetben (Szabó szerk. 1976) külön tanulmány foglalkozik Kaffka, Kosztolányi és Áprily Lajos impreszszionizmusával (ő mint „utó-impresszionista" kapott helyet a kötetben). P. Dombi Erzsébet a színek, színnevek használatát vizsgálja a századforduló prózájában Justh Zsigmond és Malonyai Dezső regényei, valamint Justh, Pekár, Malonyai, Ambrus, Czóbel Minka, Szini Gyula és Elek Artúr novellái alapján (P. Dombi 1976). Ezek az impresszionisták többségükben még nem a Nyugat írói, bár tevékenységük - Justhé kivételével - átnyúlik a Nyugat korszakába. Tágabban értelmezi a századforduló