Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)

1883-02-14 / 36. szám

—9 A függetlenségi párt azon tagjai, kik a personal unio alapján állanak, vasárnap érte­kezletet tartottak. Jelen voltak : Csanády Sán­dor, Győry Elek, Ugrón Ákos, Prónay Gábor dr., Eötvös Károly, Kvits Gyula, Unger Alajos, Tacsy Béla, Kada Elek, Ferenczy Miklós, Incze, Duka Ferenci, Polonyi Géza, Mizey Ernő, Hoitsy Pál, Ugrón Gábor, Rády Endre, Sem­­bery István, Csávolszky Lajos, Sárközy Aurél, Bartha Miklós és Nagy Ferencz. A tanácskozás tárgyát az képezte, hogy a függetlenségi párt azon tagjai, kik a per­­szonál­unió alapján állanak, mily álláspontot foglaljanak el a f. hó 13-án, kedden, a füg­getlenségi körben tartandó pártértekezleten. Beható eszmecsere folyt e kérdés felett, melynek folyamán — mint a P. Napló írja — konstatáltatott, hogy az értekezlet tagjai a perszonál unió, belügyi kérdésekben pedig a jogegyenlőség és szabadelvűség elveire nézve egymással teljes szolidaritást vallanak , de más­részről mindent meg akarnak kísérleni arra, hogy elveikből semmit fel nem adva, a párt­szakadást elkerüljék. Az értekezlet a fentebbi elveket magában foglaló három pontból álló határozatban állapodott meg, mely a febr. 4-én a Sz­iksiay-féle helyiségben tartott értekezlet által elfogadott nyilatkozat lényegét foglalja­­ magában. Az értekezlet tagjai azon meggyő­ződésüknek adtak kifejezést, hogy a független­ségi párt másik árnyalatával e határozat alap­ján a kibékülés nincsen kizárva. Az értekezlet megállapodásának végre­hajtására, illetőleg a kibékülés megkísérlésére öt tagból álló bizottság küldetett ki. A képviselőház mentelmi bizottsága Gro­­j­mon Dezső elnöklete alatt tartott vasárnapi ülésében Incze József, Bartha Miklós, Má­tó­c­z­y Győző és Verhovay Gyula képvi­selők mentelmi ügyeit tárgyalta. A bizottság Incze József mentelmi ügyében azon ha­tározatot hozta, hogy: miután Háromszék me­­gye szolgabírájának ítélete a ház mentelmi jo­gába ütközik, utasítja a ház a belügyminisz­tert, hogy ennek megtorlása végett a saját ha­táskörében intézkedjék és eljárásáról a ház­nak jelentést tegyen. Bartha Miklós két rendbeli, valamint Verhovay Gyula men­telmi ügyének tárgyalása elhalasztatott. I­s­­tóczy Győzőre nézve, kit a királyi főügyész­­ a 12 röpiratban ,Az elzsidósodott Magyaror-­­­szág“ czimil csikkéért kért ki, — a bizottság­­Istóczy nyilatkozatát meghallgatván, 4 szóval 3 ellen elhatározta, hogy a nevezett képviselő mentelmi jogának felfüggesztését javasolja a háznak. Országgyülés. . . & A képviselőház ülése febr. 12-én. A napirend előtt Krisztinkovich Ede személyes kérdésben kért szót. A szombati ülésen Csorna kerület képviselője (Tóth Antal) gyanúsította őt, hogy a Rába árterének men­tesítése körül összejátszott többekkel s a né­pet félre vezette. Ennek ellenében szóló kije­lenti, hogy a kormány közeg soha sem volt! — Oh, mond az ifjú nő, ne idézd fel e kedves emlékeket! Ám Lujza folytatá: — Nekem is volt leányom, szép kis angyal, tieddel majdnem egykorú, s isten meg­tartotta szüleimet is. — Nos, tudod-e, mi következett be? — Ne mond meg! — kiált föl Eszter; nem akarom tudni! — Atyám meghalt bánatában a por fo­lyama alatt. — Elég, te kegyetlen, elég! — S mintha nem lettem volna eléggé megbüntetve, isten megfoszta leányomtól is. Eszter, barátnőm, testvérem, add ide azokat a leveleket! Minő rettenetes, kétségbeesett harcz foly­hatott le az ifjú nő keblében! Láthattátok volna pirulni és elhalványod­­ni egymásután. Egyszer pirosabb volt a mezei epernél, máskor fehérebb a frissen esett hónál. Lujza és Paulina kérő szemekkel, össze­tett kezekkel álltak előtte. Néhány perc­ múlva, melyek alatt a há­rom szív verését is lehetett hallani, Eszter lassan fölkelt, egy karos gyertyatartóhoz kö­zeledett, kezét a lánghoz nyújtotta, s a leve­lek nemsokára szürke hamuvá váltak Ekkor a szoba ajtaját kinyitották, s a grófné ismét megjelent. — A tiz perez letelt, monda vidáman, erővel, vagy önkéntesen, kövessetek szép szö­kevények. A három barátnő szomorúan és hallga­tagon lépett a terembe . Haj, gondola Eszter, Paulina elvált vagyonilag, Lujza elvált testileg, én pedig el vagyok válva színi­eg! . . . s alig tudta vissza­fojtani kitolakodó könnyeit. T. G. három-három évre megválasztott szabályozási igazgató volt s mint ilyen a törvények alap­ján járt el mindig. Erre nézve adatokat hoz fel, s megjegyzi, hogy Tóth Antal beszédét önérdek sugalla, különben kijelenti, hogy bár­milyen visszaélésért az anyagi és erkölcsi fe­lelősséget elvállalja. Tóth Antal megjegyzi, hogy nem a maga, hanem azon birtoktársai érdekében szólalt fel, kik magasabb osztályba jöttek, mint kellett volna , így megkárosíttattak. Elnök: Verhovay képviselő úr a házsza­bályokra hivatkozva, kivan felszólalni. Verhovay Gyula: T. ház! A házszabá­lyok megsértésének esetét kötelességem a t. ház tudomására hozni. (Halljuk !) Tegnap a mentelmi bizottságban több képviselőnek mentelmi ügye volt tárgyalás alá kitűzve, a többi között Istóczy, Incze, Bartha Miklós képviselő uraké és az enyém. Először Istóczy képviselő úr sajtóügyi mentelmi ügye forgott szőnyegen. Alig hogy megkezdődött a tárgyalás, Istóczy képviselő úr irátban adta be indokait, a­melyek alapján ő zaklatást lát az esetben. A­mint ezt beadta, a tanácskozás kezdetét vette, hogy váljon fe,­­olvasható-e vagy nem ezen önigazolást irat és a­mint megkezdetett e felett a tanácskozás, a mentelmi bizottság elnöke jutett Istóczy és Incze képviselő uraknak és mintha félig-med­­dig nekem is szólt volna, hogy távozzanak a teremből, mintha valami tizek tanácsa ítélt volna szegény Istóczy feje felett. Az említett két képviselő úr kiment, én nem, mert tud­tam, hogy minő jogot adnak nekem a házsza­bályok. Később azonban kimentem a folyosó­ra és fölszólítottam Istóczy és Incze képvise­lő urakat, hogy miért engedik magukat ház­szabályok adta jogaikban korlátoztatni? Erre bementünk és alig hogy bementünk, megkez­dődött a tanácskozás, s az elnök ismét intett, hogy mindhárman vonuljunk a mellékterem­­be. Én kimentem, mert azt hittem, hogy fe­szélyezve lesznek az illető urak előttem, mint szerkesztő előtt a szavazásnál. Hát kimentem, de egyszer csak észre veszem, hogy félóráig tartó tanácskozást foly­tatnak. Én visszamentem és kötelességemnek ismertem kijelenteni, hogy tiltakozom az ilyen eljárás ellen, mert a házszabályok 38. §-a vi­lágosan kimondja minden bizottságra nézve, kivéve kettőt, de a mentelmi bizottság nem tartozik ezek közé, hogy „ezen bizottságok ülései a képviselőkre nézve nyilvánosak és épen ezért üléseik ideje a képviselőház táblá­jára kifüggesztendő.“ Ugyancsak a házszabá­lyok 119. §-a megerősíti ezt, midőn azt mond­ja, hogy „az osztályok, valamint a központi és külön bizottságok ülései a ház tagjaira nézve nyilvánosak.“ Én egyúttal kijelentettem ott, hogy ez ügyet felszólalás tárgyává fogom tenni és a háznak tudomására fogom hozni. S ezt meg­tevőn, kérem az elnök urat, figyelmeztesse a mentelmi bizottság elnökét, hogy ez nem vár­megyei közigazgatási bizottság, hol a főispáni önkény uralkodik, (élénk helyeslés a szélső­baloldalon) hanem ő itt e házban csak ugyan­azon jogokkal ül és ugyanazon jogai vannak, mint én nekem Czegléd város képviselőjének. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: T. ház! (Hallják!) Én azt hiszem, hogy e tekintetben mindenesetre szükséges, hogy az illető bizottság részéről is nyilatko­zat történjék a felszólalás tárgyát képező ügy­ben. Nem lévén jelen a bizottság elnöke, azt hiszem, majd talán az ügy bejelentése alkal­mával fogja a házat felvilágosítani, hogy eset­leg a ház e tekintetben mintegy utasítást ad­hasson a bizottságoknak a jövőre nézve, ha valami olyan történt volna, a­mi a képviselők jogait sérti. (Helyeslés jobbfelől. Felkiáltások a szélsőbaloldalon: A házszabályok világosan szólnak!) Mindenesetre meg kell hallgatni a bizottságot, hogy részéről miért követtetett el az eljárás. (Helyeslőé.) A képviselőház e havi költségirányzata elfogadtatván, a vadászati törvényjavas­latnak harmadszori felolvasása után tárgya­lás alá vétetett az 1885-ik évben Buda­pesten tartandó országos általános kiállításról szóló törvényjavaslat. Hegedűs S. előadó utal arra, hogy ipa­rosaink körében már rég indult meg mozga­lom, mely országos iparkiállítást akar tervez­ni Budapesten. Ez a mozgalom nemcsak med­dő nem maradt, de egyszersmind tüzetes elő­készületeket és tanulmányokat hozott létre, melyeknek előmozdításához, illetőleg a czélnak létesítéséhez Budapest főváros is késznek nyi­latkozott hozzájárulni. Minthogy azonban a fővárosban már 20 éve kiállítás nem volt, azóta az ország ipara és földmivelési termelése haladásának méltó feltüntetésére s az egész ügynek tervszerű előkészítésére mindenesetre leghivatottabbnak lehet tekinteni a földművelési­, ipar- és ke­reskedelmi minisztériumot, és így úgy a köz­­gazdasági, mint a pénzügyi bizottság, melyek­hez e­ törvényjavaslat előleges tárgyalás végett utasítva volt, csak helyeselte a kormány azon felfogását, hogy e mozgalomnak élére állt, s az ügynek szervezését kezébe vette. Ajánlja a törvényjavaslat elfogadását. Thaly Kálmán elfogadja a törvényjavas­latot. Nem köt túlságos reményt a kiállítás hatásához, ipari bajaink valódi orvoslását azonban csak a külön vámterület eszközöl­heti. A­mi a kiállítást illeti, abból kizáran­­dóknak tartja a külföldön készült czikkeket s csupán a magyar művészek külföldön ké­szült képzőművészeti tárgyaira tenne kivételt. Azt hiszi, egy ily kiállítás idegeneket is von­­zana a fővárosba. Különös súlyt kiván fek­­tetni egyes magyar czikkekre, mint az ötvös­ségre. Steinacker Ödön elfogadja a törvényja­vaslatot; az államilag rendezett kiállításokra nézve azon meggyőződését nyilvánítja, hogy azok sokba kerülnek. Ha az állam veszi kezé­be a kiállítás ügyét, annak nem szabad fias­kót csinálni, akármibe kerüljön. Azzal, hogy a kiállítást a földmivelési minisztérium ren­dezi, csak feltételesen érthet egyet. Az állam­titkár bizonyosan bele fog betegedni, ha ő viszi az igazgatást. Ez­által vagy a kiállítás, vagy a rendes minisztériumi ügymenet fog szenvedni. Különben elfogadja a törvényjavas­latot. Halász Géza súlyt fektet arra, hogy a képzőművészeti tárgyak kivételével csak bel­földi tárgyak állíttassanak ki. E mellett meg­jegyzi, hogy a főváros részéről a kiállítási bizottságba felveendő tagok számát csekély­nek tartja. Széchenyi Pál gr. földmivelési miniszter megjegyzi, hogy a kormány nem saját inic­i­­atívájából, hanem a nyilvánult óhaj folytán vállalta el a kiállítás rendezését. Nem fogad­hatja el Thaly indítványát, hogy a külföldiek kizárassanak, mert aszt hiszi, nem lehet dob­bal verebet fogni , ez mindenesetre elriasz­taná a külföldieket. Azt hiszi, hogy a kor­mány vezetése mellett a kiállításnak sikere lesz. A törvényjavaslat általánosságban elfo­gadtatván, annak 1.­rpánál Thaly Kálmán sajnálkozását fejezi ki a fölött, hogy a mi­niszter oly röviden nyilatkozott e kérdésben, pedig az megérdemelte volna, hogy arra drá­ga szavait vesztegesse. Szóló sem akar dob­­szóval verebet fogni, de nem lévén megnyug­tatva a miniszter felszólalása által, azt kí­vánja az 1. §-ban kimondatni, hogy a kiállí­tásból külföldi termékek és készítmények ki­záratnak, egyedüli kivételt képezvén e tekin­tetben a magyar állami illetőségű művészek­nek, ámbár külföldön készült képzőművészeti tárgyai. Hegedűs Sándor előadó kijelenti, hogy nem fogadhatja el a módosítást, mert az a kiállítás egyik c­­élj­át veszélyeztetné. A kiállí­tás czélja az iparosok okulása is, s ha jófor­mán az iparosokra bizatik, mit bocsássanak a kiállításba külföldről, ez sokkal jobban meg­felel a czélnak, melyet a törvényhozás elérni akar. Halász Géza ugyanoly értelmű módosít­­ványt terjeszt elő, mint Thaly a kiállításra vonatkozólag. Csupán belföldön készült vagy termelt áruk lennének e szerint kiállíthatók, kivéve magyar művészek által bárhol készí­tett képzőművészeti tárgyak. Steinacker Ödön a m­ódosítványok ellen nyilatkozik. A ház szavazás útján elveti Thaly mó­­­­dosítványát. Halász visszavonja a saját módo­­sítványát. A törvényjavaslat 6-ik §-a — miután Halász Géza azon módosítványa, hogy a ki- s állításig ne csak országos ipari, de mezőgazda­­sági kiállítás se tartathassák, elvettetett — elfogadtatott. A többi szakaszok észrevétel nélkül el­fogadtattak. Ezután a villamossági kiállításra szállí­tandó tárgyakról szóló törvényjavaslat elfo­gadtatván, a napirendre nézve Halász Géza felszólalása után abban történt megál­lapodás, hogy a legközelebbi ülés csütörtökön tartassák, melyen a megyék háztartásáról szóló törvény fog tárgyaltatni. Ezzel az ülés véget ért, épen tapintatos­­ eset, a katonáknak egy legitimista egylet zenei előadására való elve­zetése. Az összes köztársasági lapok „reak­­czionárius“-nak bélyegezték meg az illető ez­redest, s hogy Thibaudin hadügyminiszter szi­gorú rendszabályokhoz nyúlt ellenében, annál kevésbbé csodálhatni, mert a szerencsétlen ember annak idején a legélesebben elítélte a sajtó útján azon katonákat, kik a németek­nek adott becsületszót megszegték. Azt mondhatná valaki, hogy a köztár­saságnak érdekében áll oly tisztán köztársa­sági hadseregnek teremtése, a­mely minden pillanatban egész odaadással lépjen fel a fel­forgatási kísérletek ellen. Politikailag igazolni is lehetne ezen eljárást, ha kivihető lenne. De az ország közelmúltjának politikai s történeti fejlődése folytán oly sok a monarchista vagy politikailag közönyös tiszt a hadseregben, hogy eltávolításuk megbénítaná az egész me­chanizmust. Csak a dezorganizálás árán lehetne a­­ köztársasághoz feltétlenül ragaszkodó hadse­­r­­eget teremteni, egy dezorganizált hadsereg pedig rosszabb a semminél, s nem képezheti a politikai állandóság biztosítékát. A radiká­lis eljárás tehát lehetetlen, a félrendszabályok meg elkeserítik a kedélyeket, átviszik a po­litikai pártoskodást a hadseregbe, s megront­ják a szolgálatot, melynek különben is nem csekély ártalmára van már a hadügyminiszte­rek gyakori váltakozása is. Konstantinápolyi jelentés szerint Nusurus pasa császári k­ádé által felhatalmaz­tatot­, hogy a dunai konferencziában részt vehet, de csak azon feltétel alatt, ha a tárgyalás az illető három napra fog szorítkoz­ni. Miután ezen határozat táviratilag London­ba küldetett, Musurus pasa a dunai konferen­­czia tegnapi ülésében már részt is vett. A romániai képviselőház vasárnapi ülésében Stourdza külügyminiszter a londoni D­un­a-ért­ek­e­z­­­e­t határozatát közölte, mely­nek értelmében Románia az értekezlet mun­kálataiban csak tanácskozó szavalattal vehet részt. A miniszter azután következőleg nyilat­kozott: „A kormány távirati úton azonnal uta­sította Gh­ika herczeget, hogy e határozat el­len szabályszerű tiltakozást nyújtson be és ünnepélyesen jelentse ki, hogy Románia ama határozatokat, melyeket az értekezlet ezen Ro­mániát közvetlenül érdeklő és az ország szu­­verainitását és függetlenséget oly közelről érin­tő kérdésben Románia részvétele nélkül hoz, nem fogja kötelezőknek elismerni.“ A ház a miniszter szavait egyhangúlag helyesléssel fogadta. Ionesco, volt külügymi­niszter, az ellenzék egyik vezére, kijelentette, hogy a képviselőház és az ország a kormány­nak ez ügyben tanúsított tiszteletreméltó, he­lyes és hazafias magatartását méltányolja és biztosította a kormányt, hogy a képviselőház és az ország osztatlan támogatásom számít­hat. Beszédét a következő szavakkal végezte: „Európa meg fog győződni, hogy valamennyi román egyesülni fog, hogy hazájuk jogait, me­lyek a szabad dunai hajózáshoz vannak köt­ve, megköveteljék.“ MAGYAR. POLGÁR (36. sz.) Pak­sból Írják febr. 8-ki kelettel: Már­is valósulni kezdenek az aggodalmak, melyek megjósolták, hogy a trónkövetelők kér­désének felvetése s a hadügyminiszter re­publikánus nyilatkozatai kedvezőtlen be­folyással lesznek a hadseregre. Né­mely tisztek forma szerint tüntetnek republi­kánus érzületükkel, hogy felfelé kedveltekké tegyék magukat; mások —a­mi sokkal rosz­­szabb — gyanúsítani kezdenek más tiszteket, hogy megtörténjék a hadseregben is az, a­mi csaknem be van már fejezve a közigazgatás­i törvénykezés terén: az epuráczió, t. i. a nem szigorúan republikánus elemek eltávolí­tása. A Justice már is azt jelenti, hogy több ezredparancsnok Párisból a vidékre fog áthe­lyeztetni, mert köztársasági érzületük nem egészen gyanútalan. A vidéki lapok pedig majd ő, majd ama tisztet mondják monarchistának, vagy kleri­kálisnak, s meg­rendszabályozásukat követe­lik. Olaj volt a tűb­e a montpellieri — nem 1883. febr. 14. Egy kis tanügyi statisti­­ka és még valami. (Folytatás.) Városunknak még mindeddig nincs rész­letes egészségügyi statistikája. A város egyes részeinek az egészségre nézve kedvező vagy ártalmas fekvését, talaj- és lakásviszonyait tü­zetesen nem ismerjük. Szakértő orvosok egyes tanulmányaiból és magán­nyilatkozataiból ér­tesültünk annyiról, hogy hidelve, kétvízköz és a külközép városrész északi része nagyobb mér­vű halálozást tüntetnek föl, mint a többi vá­rosrészek. Váljon amaz észleletünk bizonyít-e a kül­­közép-külmagyar kerület egészségtelensége mel­lett ? Nem merjük egész határozottsággal ál­lítani. Ismételjük, hogy nem követelünk ada­tainknak feltétlen hitelt, azok meg nincsenek rektifikálva. De ha meggondoljuk, hogy a rek­tifikálás eddigelé rendszerint l­egki­s­ebb lét­számot eredményezett, mert az összeírásokban némely gyermekek, hibásan, többféle kategóriá­ban is előfordulnak, és így talán egyik-másik városrész tanköteles gyermekeinek létszáma most is kevesebbre fog leszállíttatni, va­lóban csekély kilátásunk lehet arra, hogy a szóban forgó városrész kedvezőtlen aránya meg­változzék, megjavuljon. Ám ne vonjunk le semmi következtetést. Szorítkozzunk egyelőre csak arra, hogy a tényt konstatáljuk, úgy, a­mint azt a tankötelesek összeírásában olvashatják. E tény egy kérdést vet föl, mely feladványul ajánlkozik orvosaink­nak és városi hatóságunknak. Nem vagyunk orvosok. Nem ismerjük a test bajainak, a test halálának okait. De fo­gadni mernénk reá, hogy gyakori esetben a lé­lek baja és a test halála között okozatos ösz­­szefüggés van. Egyszerűbben szólunk: tudat­lanság is rövidíti az életet. Ki fogja ezt ta­gadni ?

Next