Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)
1883-02-23 / 44. szám
Tizenhetedik évfolyam, 44. szám, Kolozsvár, 1383. péntek, február 23. Előfizetési dij : Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 50 kr. HIRDETÉSI DIJ: Petit sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr. — Nyílttéri sora 26 kr. s Szerkesztőség és ^Kiadóhivatal: „Magyar Polgár“ könyvnyomdája (Belközép-utoza 2. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltétnek. KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 22. Egy szász pamphlet A berlini újabb botrány indokolttá teszi e könyv ismertetését. Mikor a magyar törvényhozás 1876-ban a királyföldet az ország többi részeivel rgy■éges administrativ rendszer kapcsolatába hoz ta, Boner, Löher, Wattenbach, Acker mann, Roth G. külföldi tudósok, touristák és emberbarátok nyilván, egy seregesán tanuló, professor, képviselő névtelenül és őrösben támadta meg előbb gr. Szapáryt, azután Tisza belügyminisztert, a törvényhozást és a rendezési törvényjavaslatot, teletorokkal lármázva be fél Európát, gyalázkodva simítva és izgatva ellenünk, főleg a jóhiszemű nagy német közönséget. Lipcse, München, Heidelberg voltak a támadó és gyaláskodó hirlapczikkek és pamphletek kiadó helyei. A magyar kormány néhány ívnyi füzetben világosította fel az érdekelt külföldet s a dolog künnye benn rövid időre elcsöndesedett. Azóta s magyar közoktatásügy befejezésének halassthatlan államérdeke a középiskolai törvény létesítését hozta napirendre s már hat év óta készül az, újabb meg □jabbs mindig enyhébb módositásokon Bonvén át. Ez ellen Heinze német tudós irt könyvet szász félrevezetés folytán, hamis értesítések és vádak alapján, azon ildomtalanságot követve el, hogy már czimével megsértette Magyarországot, vádlókép lépvén föl ellene, a mire joga nem volt s a mi a szászokon kívül egész hazánkat boszankodásra gerjesztette. Kiadta Tübingenben a ferdítéseit és vádjait nem önigazolás indokából, a mit hazánk s nemzetünk méltósága tiltott volna, és egyedül a német nép iránti jóindulatunknál fogva éleselműleg, udvariasan itt a teljesen hiteles adatokon alapuló 1518-adrét lapnyi anonym irat czáfolta meg, a magyarországi németség pedig a leghatározottabban visszautasította a külföldi kéretlen gyámkodást és igazságtalanul támasztott vádakat, ésannyira egyértelműleg és országosan, hogy Heinznel az őt inportáló száez árulkodók teljes kudarcot vallottak, megszégyenítve a külföld előtt, megvetve a közvélemény által benn a hazában. De a szászoknak ez nem volt elég leczke. Titkos ágenseik egész pamphlet-irodalmat hozattak azóta létre Szebenben, Bécsben, Lipcsében, Berlinben. Irt e kérdésről Ludolph né met tudós: Der Sprachen- und Volker- Kampf in Ungarn exim alatt, kiadták a: Flugblatt dem Deutschtliuia zum Schutzund Trutz, Correapondenzblatt de« Deutschen Schulvereins. Die Deutsch-evangelischen Mittelschulen in Siebenbürgen. Die Deutschen in Ungarn und Siebenbürgen czimü s több más magyar nemzetellenes iratokat, közöttük egy ily czimü, minket már czimével is méltán «értő férezmüvet: Deutsche Wahr heiten und Magyarische Entstellungen, Lipcsébe» 1 —145 8-adrét lapon. A szászt ismerni kell. A ki tőle megijed, jaj annak! —■ A ki megáll sarkán, attól ő retirál meg. De semmi esetre sem tágít, mig egy vagy más módon le nem ültetik Ismerjük mi őt 1848—41-ből is. Kegyetlenebb nem volt a tigris, mint e nyulfaju nép, mikor b. Puchnar 15—20,000 emberrel a hátuk mögött volt. De mikor magára maradt, Bukarestig meg sem állottak egy futtában. Ő önképzelődésén kívül más jogot s igazságot nem ismer. Szerfelett önző, irigy, alattomos, álnok. Hibáját, ha rajta éred sem ismeri el. Előjogaitól s bitorlásaitól pedig önként soha meg nem válik. Alkotmányos kormánynyal szemben honczog, mert tudja, hogy bőre biztonságban van, de az absolutizmus előtt bárányként — egyebet kell vala használnom — lapul a földhöz. Két igazi nagy német: II. József császár és Bach Edus, a mindenható osztrák belügyminiszter tudta őket csak igazán ráncába szedni és engedelmességre hajtani. Ha az olvasó tudná, milyen garázdálkodó volt e maroknyi nép a Bach-rendszer alatt, mint tiporta lábbal a törvényt és alkotmányt, elbámulna rajta, hogy most mily vakmerően űzi hazaáruló játékát a magyar szabadság védelme alatt külföldön, s egy velünk barátságos viszonyban élő nagyhatalom népét hogyan ingert ellenünk! Aki a szász üzelmeket s Magyarország államléte és a magyar nemzet elleni vétkes törekvéseit s nyilt hazaárulásait a kiegyezés óta figyelemmel kiséri, lehetetlen, hogy azon meggyőződésre ne jusson, hogy e nép a magyar haza jótéteményére, a magyar alkotmány védelmére valóban nem méltó, hogy evvel komoly eszközökhöz kell nyúlni. A szóban levő könyv asszonyos felesetei inkább, mint férfias viszonzás, kérődzés eleinte megczáfolt állításain, melyeket újból felsorol, epével elegyit , gorombaságaival rányomja szász voltának jellegét, több helyen irigy lelkét elárulva, egy titkos kém aljas modorában, ami mutatja, hogy Heinze neve először ie csak köpenyül volt használva szász fondorkodók által ; ő nevét most nem adta oda, így a nevét viselő korábbi munka valóságos íróira, a szász árulkodókra hárult a haza ellenes önvédelem folytatása. Ami kétszeresen bélyegzi meg a száez izgatókat, mert hogy Heinzetől fel nem kérve, őt és könyvét más védje az anonymitás köpenye alatt, ennél az irodalmi tisztességet sértőbb valamit gondolni sem lehet. Egyik részről álarczot levető tolakodás, a másikról kicsinylő megvetés. A könyv durva modora, pórias kifejezései, gorombán személyeskedő jellege mutatják a kevés műveltségű embert. A mely sró oly könnyen szórja a hazugság, aljasság, elvetemültség, inlamia stb. nyilatkoztokat, árulkodik és lázaszt a neki földet és jogot adó hasa és nemzet ellen, megtámad minisztert, az egérz főlapáci kart, a megyéket, a katholikus főpapságot, a sajtót, hírneves tudósokat, denunciál és kémkedik mindenki nemzetisége felől, egyiket renegátnak, másikat zsidónak, harmadikat tótnak gúnyosan nevezve, aki ilyekre vetemedik, ott tisztában lehetünk, hogy goromba szászszal, s nem művelt német íróval van dolgunk. Mintha most jött volna be valamely falusi vagy vidéki városi sorházból az irodalom tisztességes körébe. Megrójja Körösit (13. lap), kémlelve az előtti nevét, hogy statistikai számításai a németség apadását mutatják a fővárosban ; Szende volt minisztert, annak is előbbi nevét felfedezve, azért, hogy a honvédségnél a magyar nyelvnek és szellemnek terjesztésében buzgón törekedett (25. lap). Giisik, kolozsvári erdőigazgatót hasonló buzgalmáért (25—26. lap), a miből az tűnik ki, hogy a szász denunciatorius hajlam egy ily körlevelet az Allgemeine Zeitungba küldött fel; Thuróczy, budapesti vámhivatali igazgatót, hogy a kereskedelem magyarosítását hatáskörében előmozdítja (6. lap); megrójja a budapesti városi közhatóságot és képviseletet, hogy nem szaporítja a nermet iskolákat (12., 18., 112. lap), s a közoktatási minisztert, hogy nem Alit német gymnasiumokat és reáliskolákat (173. lap), Békey Imre, fővárosi tanfelügyelőt, hogy miért segíti elő oly lelkesen az ifjúságnak magyar szellemben neveltetését (166., 176., 177. lap), a r. katholikus egyházat, hogy a magyar templomi beszédek kezdeményezése által a nemzeti érzület terjedését eszközli (40. lap), az izraelitákat, hogy a magyarosodásnak barátai (18. lap), a magyarosodási egyleteket, miért szaporítják a magyarok számát (26. lap), a őket modern anabaptistáknak gúnyolja, így Táreza. Az utolsó csók. André Theuriet.*) Nos asszonyom, szól Tristán, elbeszélte Mindenki már, mi jó s mi lesz sor érte. Enyém a szó. Hadd szedjem rendbe hát Emlékimet, s mig lassan a theát Kitölti ön, mesémmel kész leendők. Ah, már a múltnak édes árnyi lengnek Elmém körül, s szivem buzogva forr, Mint szinaranyban pezsgő, tiszta bor. Egy bús, borongós késő őszi estve, Midőn a vállra aggság nehezedve Vágyunk erőtlen és a szusz kifogy, Lebirni a futó pllanatot, Megnyúl a homlok, szürkül a szakállunk, S az őszi dértől leforrázva állunk, Oh, szörnyű kép! — megejt az unalom S magam kissé vendégül hivatom. Le a vidékre. Auberive kis falucska, Erdők evedzik, s kús patakcsa mossa. Tájéka vadregényes s megnyerő, Virágillattól édes a mező. Lapályos kertben hosszan nyúlva végig, Csak egy hatalmas épület setétlik, A völgyben ottan siroszlop gyanánt, Fegyenczház most, kolostor hajdanán, Hol a gyalázat s bűn leányi élnek, S mig forgva tűnnek s újulnak az évek Napos évszakokról mitsem tudnak ők, Nem látnak mást, csupán a háztetőt. *) A szerzőnek legközelebb megjelent gyűjteményéből. Husz esztendővel kárhozatra lökve És szabadulva néha ősz fejekre, S ha némaságban töltött hónapok Meghozzák egynek a rég várt napot, Mint éj-madár támolyg a napvilágra, Szárnyát is itt-ott falba verve-vágva. Ezúttal itt Hogy utam onnan ujra visszavitt, A büntetést kiép egy ilyen állta. „No, lesz kilátás gálánt társaságra,“ — Szól a kocsis, felém nevetve nézve, És ostobán kacsint a durva életre. „Galambka szállt a duczból im ki ma, Kettecskén lesznek csak egy kocsiba". Szerencsét hozzá! Bájos, ifjú, gyenge, Királyi egy falat lesz istenemre !“ A lányka ott benn ült már a kupéba, A mit hajlék nem volt ostoba tréfa. Mintegy huszonnégy éves lehető, Égszin szeme, hajlékony termete, Arczszine halvány, mint a mely virágszál Évente nyílik méla holdvilágnál. A könnyű nyári öltöny, mely fedő, Hullámzó keblet tüntetett elé. E rongydarab volt rajta akkor este, Hogy lábát ebbe a gyászos házba tette. S az intézet szabályai szerint, El is csak abban hagyható megint. Ott ült tehát, s szemét földre szegezve Félénken, némán bujt egy szögeletbe. Oh, hogy a romlottság s a fertelem Még ilyen arczot sem hagy szennytelen. Vájjon mi bűn, mi vétek üldözé E megbélyegzett zord falak közé ? Kiváncsi részvét kérdező szivemben. Bealkonyult, iiűs szél fuvalma lebben S csörögve hint levélt az ut porára Döczögve húz az elcsigázott pára, Megrázza künn a szél az ablakot, A lányka összeborzong s megvaczog. Vékony ruhában tagjai remegnek Kopott ingváll rész takaró a mellnek, Mint szélbe' fűszál, úgy diderg szegény Egész testében. Már nem nézhetem, Leültem bundám s végig szétterítve, Azzal takartam gyönge termetit be. Mindez alig került egy pillanatba’ S rebegve nyílik fel szederjes ajka, De hangot ejtni nyelve képtelen, Szeme beszél csak fennen, ékesen, Szeme dadogta csak : „köszönet önnek“ S hogy meleg öltöny fedte jóltevőleg, A dermedt tag is ujra élede, Karjára hullt alá nehéz feje, S álomba szenderült. Én — nemkülönben. Poros kuczkónkban igy repültünk könnyen Édesdeden szunnyadva mindenik A hajnal első ébredéséig. Forró lehellet, melyet ujjam érte, Keltett csupán álmomból ébredésre. A lányka térdelt ott s keservesen Zokogva, sírva csókolt kezem. A szívességet, meghálálni vágyva, Szegény, mivel birt mindent felajánla. Kézcsók ! ... De nem volt esküszöm, soha Egy csóknak sem oly édes mámora, Mint az, a melyet ő kezemre ejte, Ez árva gyermek, múltját szégyenelve, S hálásan érte, hogy szánó szemem A nőn akadt meg s nem a vétkesen. Czélunkhoz értünk. Búcsuzása közben Reményre s bátorságra ösztönöztem. „Oly ifjú még ön“, igy szólok neki: „Bízzék, a munka fölemelheti.“ S kezet fogunk, a kétes szürkületben, Mely lent gomolygott mindig sürüebben, Még egyszer szűzi arcza fölmerül Amott a vendégfogadó mögül, És azzal megtisztulva távozom A boldogító csókkal ujjomon, Utolsó s legbecsesb, a mit nőnek ajka E földön üdvesül számomra tarta. Várnai B Sándor I. Napoleon szülői és gyermekévei Dr Kiss Mórtól. (Vége.) És az utóirat kissé bizarre. Az esemény mindenenesetre elég fontos volt a megemlítésre, de kissé sajátságosan veszi ki magát annak közlése, az előrebocsátott előzmények után. És még csodálatosabb, hogy Napóleon arra egyáltalában reflectált, ő, ki minden üres perezét most már majdnem kizárólag, a szülőföldjére vonatkozó történelmi művek tanulmányozására fordító, ezeken kívül egyedüli olvasmányát a genfi nagy bölcselő, J. J. Rousseau iratai képezvén, melyek lelkületét ellenállhatlanul megragadták. Ő is nagyon romlottnak tartotta a franczia társadalmat, melyet pedig csak iskolatársai után ismert, kik most sem szűntek meg, a szegények nyomorát kigúnyolni. E hangulat benyomása alatt szerkesztett egy emlékiratot az ifjak neveléséről, melyet a hadügyminiszternek szándékozott benyújtani, — s ez már a második e nembeli munkálata volt — de mielőtt azt tette volna, szükségesnek látta e kéziratot, előleges