Magyar Polgár, 1902. október-december (25. évfolyam, 224-299. szám)
1902-10-01 / 224. szám
1902. XXV. évfolyam. Kolozsvár, szerda, október 1. 224. szám. Előfiz«U« árak: Egész évre 28 kor . fél évre 14 kor., negyed évre 7 kor . egy hónapra 2 k 40 f. — Egyes arám 10 f. Megjelenik naponként, az ünnepük kivételével. Felet«, azerkesztő: HEGYESY VILMOS. Föszerkesztb: Br. FEILITZSCH ARTHUR. Kiadó ét laptulajdonos: AJTAI K. ALBERT. Szerkesztötég: Farkas-utcza 8. sz. Hirdetések : cm. 8 fill., nyílttér pet. sora 40 f. Kiadóhivatal: Deák Ferencz-utcza 4. sz. A német támadások. Kolozsvár, okt. 1. Egyes berlini lapok, köztük a máskülönben helyes itéletü Vossische Zeitungban is, pártul fogják a temesvári és nagykikindai államellenes üzelmek miatt sajtóbiróságilag elitélt s azután az üzelmek helyéről rendőrileg kiutasított szerkesztők ügyét. Az illető berlini lapok bizonyosan a Magyarországból hozzájuk küldött denuncziáló levelek folytán indultak el ezen a hamis nyomon. Ha nemcsak ezeket a hamis vádakat nézik, hanem meggyőződtek volna arról is, hogy kiket vesznek így a német faji érzés pártfogása alá és hogy tulajdonképpen mi volt az említett két nevezetes izgató törvényes megrendszabályozásának az oka, akkor meg vagyunk győződve arról, hogy azok az elhamarkodott lapvélemények nem jelennek meg, de kivált, elmarad az, hogy egyenesen a magyar kormányt és a magyar nemzetet vádolják meg világos jogsértéssel és a németség ellen való erőszakoskodással. A nevezett két egyénnek bizonyosan nem személyes képességeit, sem pedig a ponyvairodalomhoz nagyon közel álló, de a köznépre éppen e miatt veszedelmesebb izgató iratait nem becsülték volna akkor annyira, hogy érdekükben a hatalmas és előkelő német kultúra palástját nekik védelmül kínálgassák. A két izgató a különben teljesen törvényes megtorlásra azért szolgált rá, mivel a német műveltség tisztes terjesztése helyett, a magyar állam és a magyar nemzet ellen gonosz ráfogásokkal iparkodott fölizgatni a délvidéki derék sváb lakosságot. Ez a jóravaló lakosság ezt a béketörést maga is több helyen világosan visszautasította, legjobban Csatádon, a Lenau emlék alapkövének ünnepélyes letételénél, ahol a magyar urak, köztük a belügyi államtitkár az összesereglett német lakossággal együtt helyezték el a kiváló német költő szobrának alapkövét s ott, magyar létükre, német beszédeket is tartottak. Ami bizonyosan nagyon sajátszerű fajtája a magyarországi németeküldözésének.“ Mi azt gondoljuk, hogy mindezek szemmeltartása mellett sem Berlinben, sem másutt senkinek nincsen oka panaszkodni, ha a magyar bíróságok és hatóságok némi erélyt tanúsítanak azon izgatók ellen, akik kivált a magyarok és a délvidéki németek közt meglevő kitűnő hazafias viszonyt mosdatlan izgatásaikkal fel akarják dúlni. Az olyan országban, mint Magyarország, ahol a kormány előzékeny gonddal ügyel arra, hogy az államhoz hű lakosságon semmi sérelem ne essék és ahol maga a magyar társadalom is testvéries egyetértésben él a sváb lakossággal, ott mindenki egészen természetes dolognak fogja tartani és ilyennek találják derék svábjaink is, hogy e közbefurakodó, viszályt szító kétes elemek félretétessenek. A „méregkeverőket“ sehol az egész világon nem tűrik meg szabadon. A nevezett két úrral pedig azonfelül nem is esett nagy baj, mert hiszen az »államfogház“, amelyre őket elitélték, a legenyhébb custodia honestae, mely nálunk csak politikai és párbajvétségek esetében alkalmaztatik s általában „úri“ fogháznak ismertetik el. Hogy azután a helyi autonóm rendőrségek (és nem a kormányhatóságok) meg nem engedik azt, hogy izgatásaikat olyan helyen folytassák tovább, ahol még honossággal sem bírnak, az nagyon természetes. A nagykikindai és temesvári németajkú lakosság ezt éppen olyan természetesnek tartja, mint mi. Egészen alap nélkül való különösen a Voss. Ztg.-nak az a kirohanása, mely a magyarokat a németek ellen tanúsított sovinizmussal, sőt német kultúra üldözésével vádolja. Ez ellen talán leginkább jómódú svábjaink — a magyar föld legmódosabb földmivelői — tiltakozhatnának, akik ott sem felejtették el a német nyelvet, ahol magyarul, a maguk hasznára, megtanultak. Bár igaz, hogy ez nem sok helyen történt. De világos tiltakozás ez ellen maga a magyar értelmiség, mely legnagyobbrészt beszél is, de csaknem kivétel nélkül olvas és tanul németül, tisztán fölfogván a német kultúra értékét. Végül szinte égbekiáltó bizonyítékai ennek a Budapesten és másutt megjelenő német TANICZA. Nature morte. Koropniczky Mária beszélje. Oroszból: Zsatkovics Kálmán. Sajnálom, igen sajnálom, hogy el nem mondhatom, mint nézett ki, mikor állott vagy járt, hogy mozgatta fejét, vagy kezeit, hallott termetű volt e, vagy egyenes és jökép — milyen volt a hangja és tekintete. Nem azért, Isten ments, mintha mindebből titkot akarnék csinálni, hanem azért, mert én a teljes nyugalom pillanatában ismerkedtem meg vele, mikor feje mozdulatlanul feküdt, szemei be voltak hunyva, kezei keresztbe voltak téve, mellében nemcsak hang nem volt, de lélekzet sem. Akkor ismerkedtem meg vele, mikor a koporsóban feküdt. A koporsó egyszerű, feketére festett fenyőfából volt készítve, lapos fedellel, mindkét oldalán pedig négy gyertya égett barna ólomtartókban, melyek a kórházi kápolna tulajdonát képezték. Csak az utolsó pillanatban gyújtották meg a gyertyákat, abban a pillanatban, mikor az egyenetlen kövezeten döczögő egy fogatú gyászkocsi megállóit a kápolna elött s a fáklyavivő leszállóit a bakról, hogy leereszsze a gyászteritő óvatosan felhajtott széleit, mely a gyászkocsi taalapzatát bővitette. Ezzel egyidejűleg nyikorgott a kórház kapuja s azon az őr jelent meg, a kihez rögtön oda ment a fáklyavivő, elvette tőle a burnótszelenczét, alaposan szippantott belőle, egyet tüsszentett és megtörülve orrát és bajuszát a gyázruha ujjával, beszélgetni kezdett. Ezt felhasználta a gyászkocsiba fogott ló, összeránczolta homlokát, egy párszor megrázta a fejét, behunyta vöröses szemeit s elaludt. E közben a kórház tornyában tompán de kellemetlenül szólni kezdett a harang, a szolga kinyitotta a kápola ajtaját s egy csomó hivő, kik a szemközt levő járdán állottak, hogy végig nézzék a gyászmenetelt, gyorsan a kápolnába lódult. Lehettek kilencen vagy tizen: egy öreg koldus ócska katonakabátban, a szomszéd házmesterné, a szemközt levő házból a mosóné, egy suszterinas sámlával, egy pár gyerek, egy úr, kielhajtó,t gallérral s emberbaráti mosolylyal jött ki a sarki vendéglőből, végre egy mezitlábas, létig meztelen suhancz, ki lakott sipkáját szorongatta mindkét piszkos kezével meztelen melléhez Az asszonyok bejőve, köszöntötték egymást, oda mentek a koporsóhoz s hangos sóhajtozás közt ereszkedtek térdre, a férfiak a küszöbön állottak meg, köszöntötték az öreget s vettek a burnótjából. Ami a gyerekeket illeti, azok nagy zajjal rögtön szétszóródtak a szegletekben, ujjaikkal tapogatva a gyertyatartókat, a magas, fekete faemelvényt, melyen a koporsó állott, a falakat, melyeknek halott fehérségen a lobogó gyertyák sárgás fénye verődött vissza. A harang tovább szólott hamis, cserép hangján . . . Az oldalajtóban, mely a kápolnát a kórház folyosójával kötötte össze, egy zömök apácza jelent meg, ki letérdepelt a fülkében álló kereszt előtt, azután felkelve, erélyes, majdnem katonás mozdulattal az ajtó felé fordult. Utána két szolga jött be, kik szintén térdet hajtottak a kereszt előtt s készültek a koporsót kivinni. Látni lehetett, hogy itt nem volt idő holmi pepecselésre Ha születned kell — szülessél, meg kell halnod — halj meg. Ha pedig el akarsz lenni temetve, úgy történjék ez rögtön, mert már itt más születik és haldoklik Mindezt az apácza szürke szemeinek tekintetéből ki lehetett olvasni, amelylyel az utczára nyiló ajtó felé tekintgetett. E közben mindnyájan mozogni kezdtek, hogy megcsókolhassák a halott kezet. Csak a suhancz maradt egyedül a küszöbnél s tágra nyitott szemei tompán, bambán néztek előre. — Ki halt meg? — kérdezte a házmesterné. — Egy ember ! — válaszolta nyugodtan az apácza, a szeles, néha ujjban rejtőző kezével intve egyet s rá sem nézett a kérdezősködőre. Ott, hol százan halnak meg, mig jelenleg egy ? — Hát gyermekek maradtak-e? kérdezte tovább a házmesterné. — Hogyne! Három vagy négy . . . Az apácza vállait vonogatta, mintha csodálkoznék azok vaksága felett, kik meghalnak, itt hagyva gyermekeiket; de szemeiben bizonyos nyugtalanság villant föl ezen három vagy négy gyermek sorsa miatt. A házmesterné és a mosónő elkezdtek sóhajtozni s fejeiket lóbálni. E pillanatban magbotolva a küszöbbe, három gyermek jött be a kápolnába. Úgy látszik, hogy siettek és messziről jöttek, mert arczukat veríték borította. A legidősebbik, egy kilenc éves leányka.