Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
268 JUSTH ZSIGMOND - Azt se tudtuk hol, merre bandukolsz, s egyszerre itt akadunk reád. Poldi helyett Niki bácsi felelt a kérdésre. - Hm. Hát ez úgy van, fráter, hogy ez az unokaöcsém néha el-ellátogat hozzám, s nem fél attól, mint sokan, hogy szerény házámban elunja magát. Lőrinc helyre akarta Gábor ügyetlenségét hozni: - Most, hogy Gábor is itthon van, igen gyakran fogjuk tiszteletünket tenni kedves bátyámnál. Gábor azonban nem figyelt reájuk. Egy sarokba vonta az „öreg kutyát”, s ezer kérdést intézett hozzá: - Rég nem láttalak, Poldimi, hány éve már, hogy utoljára találkoztunk? - Mikor utoljára Párisban jártam. Lehet már vagy két esztendeje. - És azóta? - Élek, festek, kóborlok. -Átjössz holnap velünk Tomiékhoz? - Nem bánom, átmehetek, úgyse voltam már náluk rég. - És hát Tomihoz mentek elébb? - Tán Kázmér bácsihoz... még nem tudom. De miért ne mennénk Tomiékhoz legelébb? - kérdte Gábor hevesen. - Ott van a „szitakötő” is. - Annál jobb... nyarat jelent. Poldi majd minden rokonának, barátjának adott gúnynevet, amely legtöbbször kifejezte az illető egész gondolat és érzésvilágát, alakját, benne volt e gúnynévben testestül, lelkestül, amely aztán az illetőre gyakran egy élet folyamára rászáradt. Így lett a folytonos szőrszálhasogatással elfoglalt Niki bácsiból Szardanapallosz, így nevezte el Gábort Pók királynak, így Klienigstein Lolly grófnőt, a híres pozsony-bécsi szépséget szitakötőnek, így önmagát öreg kutyának. Ezalatt Niki bácsi letette világoskék bársonyfövegét, beleült egy magas hátú empire székbe, egyik lábát egy